Állattenyésztés

A Múltunk wikiből

Korszakunkban, főleg pedig annak második felében, a XIII. század elején az állattartásnak a földműveléshez viszonyított súlya és jelentősége csökkent ugyan, de maga az állattartás továbbra is jelentős maradt. Az állatállomány szükségszerű velejárója volt a gazdaságnak; egyrészt az ökör, mint igásállat, a földművelés nélkülözhetetlen munkaeszközének számított, másrészt pedig a természeti gazdálkodás viszonyai közepette az állatok fajuktól függően az élelmet, a ruházkodást, a közlekedést biztosították az embernek. Az állatállomány fontosságára mutat, hogy a végrendeletekben, összeírásokban a XII. században szinte kivétel nélkül, s még a XIII. század első felében is olykor-olykor feltüntették az állatokat.

Az oklevelek sokoldalúan tárják elénk a különböző feudális népelemek vagy feudális fennhatóság alatt élők állatokkal való ellátottságát. Színes asszony 1146. évi oklevele bepillantást enged egy kis praedium állatállományába. Ez a praedium 3 ekét és 15 embert kitevő 5 mansiót foglalt magába, amelyre 100 juh, 30 sertés (kanásszal) és egy 34 csődörből és kancából álló ménes esett. A dömösi prépostság állatállománya négy faluban összpontosult. Eszerint 1138-ban Bátán 70 kanca volt található 20 csikajával, Kuktiban 800 juh és 50 tehén, Tápén 14 tehén és 24 koca, Dobozon pedig 70 koca és 60 kas méh. Feltűnő, hogy az összeírás csak a szaporulatot adó állatállományról ad képet. Hasonló állatkoncentráció a tehetősebb, több praediummal rendelkező magános birtokain is megfigyelhető. A XII. század közepén Márton comes nejének egyik praediumán lovakat, disznókat, másik praediumán pedig juhokat tartottak. A kisebbek közé tartozó Szamos menti (cégényi) monostor állatállománya a XII. század végén 70 lóra, 100 szarvasmarhára, 200 disznóra és 300 juhra rúgott. Margit úrnő 1152. évi végrendelete a szolgáltató népek magángazdaságáról ad képet. Eszerint Pannonhalmának két családot adományozott egy ekéhez 8 ökörrel, 10 tehénnel, 100 juhval. Egy gazdaság tehát 4 ökröt, 5 tehenet és 50 juhot foglalt magába, a két család pedig ekeközösséget alkotott. Ugyancsak Margit úrnő a Pannonhalmának adott Péter szabadot 1 ökörrel és 10 juhval látta el, három családot pedig háznépenként 2 ökörrel és 5 juhval ruházott fel. Iwachin 1199-ben a felszabadított torlóknak rendre 4–4 ökröt adott. II. Endre uralkodása alatt Mochuna a garamszantbenedeki apátságra hagyott kétekényi földön és egy szolga-mansión kívül 8 ökröt, 1 disznót 8 malaccal, továbbá kecskét. Baran fia Hippolit 1212-ben Baracska praediumán 130 ménesbeli kancát, 50 ökröt, 800 juhot, továbbá más helyütt 50 disznót adományozott az általa alapított Mindenszentek egyházának. Csák nembeli Miklós comes 1231-ben Mihályi praediumát 13 betöretlen lóval, 600 juhval és 200 disznóval örökítette fiára. Ugyanebben az évben Gug comes adományából a démi egyház 2 servushoz, 1 nyolcökrös ekéhez, továbbá 5 tehénhez, 39 juhhoz, 7 kecskéhez, 4 sertéshez, 2–2 kancához és csikóhoz jutott.

Az állattenyésztés szerepére azokból a nagy egyházi összeírásokból következtethetünk, amelyek nem adnak állatállományukról tételes felsorolást. Az 1055. évi tihanyi alapítólevél említ gulyásokat, juhászokat és kanászokat. Ilyenekkel az 1211. évi összeírásban nem találkozunk ugyan, de ez aligha az ökrök, juhok és disznók hiányát jelentheti, sokkal inkább azt, hogy az 1055-ben még egyházi kézben levő és szolgák által gondozott állatállomány a tihanyi egyház kondicionáriusainak kezébe került át. Nem így a tihanyi egyház lóállománya. 1055-ben öt lovász látta el az apátság lovait. 1211-ben az az apátság lovait két központban gondozták, a Duna mentén, a Bodrog megyei Besenyő praediumon, ahol hét lovászmansió élt, illetve a Duna-Tisza közi Kolon praediumon, ahol öt lovász hátnép lakott. Kolonon a XI. század közepe óta ménese lehetett az egyháznak, mivel már az 1055. évi alapítólevél lólegelőt említ itt, míg Besenyőre csak később telepíthetett ménest, lévén Besenyő — Aranyán néven — Dávid herceg adománya Tihanynak 1090 táján. A pannonhalmi egyháznak elsősorban a sertésállománya volt jelentős. Ennek alapjait még I. László király vetette meg a Zselic erdőben. 1175-ben már létezett a zselici kanászok faluja, Albeus korára, az 1230-as évek végére pedig tíz kanászfalu tartozott a Zselic erdőben az apát fennhatósága alá. Nemcsak a faluszám tízszereződött meg, hanem a lakosság is. A Szent László kori 30 háznéppel szemben 1237 táján már 300 háznépet írtak itt össze. Zselicben a XIII. század közepére a pannonhalmi egyháznak hatalmas sertéstenyészete jött létre. Messze elmaradt ettől méreteiben Pannonhalma összes többi, közvetlenül egyházi kezelésben lévő állatállománya. Lovászt három helyütt említenek összesen hét háznéppel, közelebbről meg nem határozott pásztorként két helyütt öt háznéppel, míg juhászt egyetlen praediumon két háznéppel. Ez is arra mutat tehát, hogy az állatállomány jelentős része már nem az egyház központi kezelésében volt, hanem alávetett népei birtokában. Jól tükrözik ezt az egyes falvak földjeinek leírásai. Olyan falvakban, illetve praediumokon, ahol a pannonhalmi egyháznak udvarnok-szolgái, szőlősei, jobbágyai, szolgái (mancipia, servi) stb. vannak, gyakran találkozunk jószáglegelővel (pascua pecorum), jelölve, hogy itt a falusiak, az egyház szempontjából különböző jogállású és különböző szolgáltatásokra kötelezett népelemek állatainak legelőiről van szó.

Az alávetett népelemek saját állatállományára mutat az a körülmény, hogy különböző egyházi földesurak népeiktől állatok juttatására is kiterjedő szolgáltatást követeltek. A tihanyi egyházhoz tartozó Kék falu lakói évente egy hordó bort, száz kenyeret és – szempontunkból most ez fontos – egy ökröt adtak. Nagyjából hasonló kötelezettségek terhelték a XIII. század elején a Bihar megyei torlókat is. Gáborjánmonostor számára egy egyházi szolga évente 60 kenyérrel, 6 köböl sörrel, misére való dénárokkal, kisállatokkal és egy harmadfű tinóval adózott. A kötegyáni monostor torlói minden évben 100 kenyeret, 12 vödör sört és egy harmadfű tinót szolgáltattak egyházi földesuruknak. Ugramonostort egy torló évente kenyérrel, sörrel és egy másodfű tinóval látta el. A szentjánosi apátság egy torlója egyházának kenyér és sör mellett egy megfelelő juhot szolgáltatott évente. Egy tehetősebb szabad állatállományára utal az 1208-ban őt ért sérelem: ekkor két szolganőjén kívül nyolc szántó ökrét, harminc juhát és egy lovát erőszakkal elvették tőle.

Olykor az elbeszélő forrásanyag ad egy-egy, az állattartás szempontjából érdekes adatot. Így a XII. század közepén a bizánciaknak feltűnt a Szerémségben tartott lovak sokasága. Külföldi krónikás információjából tudjuk, hogy a harmadik keresztes hadjárat (1189) alkalmával Magyarországra érkezett I. (Barbarossa) Frigyes császárt III. Béla magyar király négy, ajándékokkal megrakott tevével adományozta meg. A jobbára teherhordásra használt tevék keleti kereskedelmi kapcsolat révén juthattak Magyarországra, a királyi állatállományban való előfordulásuk rideg tartásra mutat.

Érdekes statisztikai összegzés áll rendelkezésünkre az 1067–1250 közötti időszak 118 praediumának állatállományáról. Az adatok túlnyomó többsége korszakunkra vonatkozik, s így a megállapítások is elsősorban erre az időszakra érvényesek. A statisztika szerint a 118 praedium közül 33-on legeltek nyájak; ezekben 673, jobbára ridegen tartott lovat, 560 ökröt, 50 tehenet, 1220 disznót, 5605 juhot s 100 marhát lehetett a kérdéses időszakban találni. Az igavonásra intenzíven ekkor még aligha használt lóállomány, továbbá az igénytelen juhállomány magas száma – legalábbis részben – rideg állattartást sejtet. A XII. századból ismert pásztorok közül egyik sem szerepel családosként, pedig az oklevelek általában nem mulasztották el a szolgacsalád tagjait a vagyontárgyak sorában leltárba venni. A XII. század pásztorai tehát ténylegesen családtalanok lehettek, mert vagy rabszolga voltuk akadályozta meg őket a házasodásban, vagy rideg pásztorok voltak. Ha figyelembe vesszük, hogy e 118 praedium közül 63 praediumon kifejezetten ekét, ekefogatot vagy szántó szolgákat említenek, könnyű belátni, hogy korszakunkban a földművelés súlyában, jelentőségében túlszárnyalta az állattartást. Nem érdektelen tudnunk, hogy e 118 praediumból mindössze négy minősíthető kifejezetten állattartónak, ezek is kivétel nélkül a XII. század végénél korábbi időben bukkannak fel. Nem csodálkozhatunk az ökrök magas számán, hiszen az ökör nélkülözhetetlen munkaeszköze az ekés földművelésnek. A disznóállomány számottevő volta a megszilárdult faluszerű települések térnyerésével magyarázható.

Hasonlóan érdekes statisztikai összegzések állanak rendelkezésünkre az Árpád-kori falvakban talált állatcsontok egyes állatonkénti megoszlása alapján. Ha ezekből abszolút érvényű következtetések nem is vonhatók le, tájékoztató jelleggel fontos információkat adnak részint a népesség életmódjára, részint a táplálkozásra vonatkozóan. Öt alföldi falu közül négyben, Bashalmon, Csátalján, Rázomban és Rózsáson a megtelepedett életmód mutatójaként számon tartott szarvasmarha és sertés csontaránya az összes csontállományon belül abszolút többséget, 51–58%-ot tesz ki, míg a rideg állattartás jellegzetes állatainak, a lónak és juhnak (kecskének) a csontaránya csak 30–35%-ra rúg. Ezzel szemben Kardoskúton ezek az éles különbségek egyáltalán nem látszanak: a szarvasmarha- és sertéscsont aránya 46%, míg a lóé és juhé 43%. Alkalmasint ebben a kettősségben az a fejlődésbeli tendencia nyer kifejezést, hogy az ország egyazon tájegységében is volt olyan falu, ahol még jelentős maradt a szilaj állattartás, míg más falvakban már teret engedett a nagyobb megtelepedettséggel járó legeltető állattartásnak, illetve földművelésnek. Hasonló kettősség figyelhető meg a középkori Magyarország északnyugati részén. Zsitvabesenyőn nagyjából azonos értéket mutat a szarvasmarha–sertés, illetve a ló–juh csontaránya, míg a hozzá közeli Nyitra megyei Kisváradon az előbbi többszörösen felülmúlja az utóbbit.[1]

Korszakunkban a rideg állattartás mellett fokozatosan terjedt az istállózás. Főleg a XII. században találkozunk rideg pásztorokra utaló nyomokkal. Több, e korból származó oklevél teszi az alávetett népek kötelességévé uruk állatainak legeltetését. A gyakran szereplő betöretlen lovak és talán még a nagy létszámú juhok is kifejezetten rideg tartásra utalnak. Iwachin 1199-ben egy lovászt 30 betöretlen kancával a veszprémi egyháznak hagyott. Hippolit 1212-ben a baracskai egyháznak egyebek mellett egy lovászt és 130 szilaj kancát adott. 1231. évi végrendeletében Miklós comes 300 ridegen tartott lóról (equi indomiti) intézkedett. A korszak világi előkelőinek kezén nagy létszámú nyájak halmozódtak fel. Hippolitnak 800, Miklós comesnek 600 juha volt. Más adatok szerint teret hódított az istállózás. Egyházi tulajdonban lévő juhaklokkal már az 1100 körüli esztergomi zsinat határozatai között találkozunk (65. §.). 1151 táján a pannonhalmi apátság birtokában levő juhhodályt említ egy oklevelünk. A XII. század eleji nagyobbik Gellért-legenda szerint Ajtony a betöretlen lovak megszámlálhatatlan sokaságát bírta, kivéve azokat, amelyeket a pásztorok házakban (in domibus – istállókban) őrizet alatt tartottak. Az okleveles anyagban istállóra (stabulum) elsőként az 1135. évi bozóki oklevélben akadunk. Fontos adatot őrzött meg az 1237 körüli Albeus-féle összeírás. Eszerint a Zala megyei Hegymagas vagy Apáti praediumon élő 62 háznép feladata az volt, hogy havonként ketten-ketten a saját lovukon az apát lovait őrizzék és tartsák, de istállóban és nem a mezőn, ott, ahol az apát akarja, és az apát költségén. Annak hangsúlyozása, hogy a lovakat istállóban és nem a szabadban kell tartani, megint csak arra mutat, ekkor még szép számban tarthattak istállózás nélkül lovakat. Komoly károkat okozhatott a magyarországi állatállományban az a marhavész, amely keletről kiindulva Görögországon át érte el 1224-ben Magyarországot, s a következő években Nyugat-Európa állatállományát tizedelte meg.

A kisállattartásra elsősorban a szolgáltatási kötelezettségek alapján tudunk következtetni. A dömösi egyház szolgái a prépostságnak Szent Margit ünnepén hízott ökrökön és igen kövér juhokon kívül 30 libát és 40 tyúkot, karácsonykor és húsvétkor 20–20 libát és 40–40 tyúkot tartoztak adni. Margit úrnő a pannonhalmi apátságnak három családot adományozott azzal a kötelezettséggel, hogy évenként egy ökörrel, három juhval, három libával és hat tyúkkal szolgáljanak az egyháznak. A tihanyi egyház papsokai torlói 1211-ben egy vödör bor, egy ökör, száz kenyér, két lúd és hat tyúk szolgáltatására voltak kötelezve. Hasonló teher nyomta a kelet-magyarországi Gáborjánmonostor egy szolgáját, akinek évente hatvan kenyeret, egy harmadfű tinót, három ludat, öt tyúkot, hat köböl sört és dénárokat kellett adnia egyházi földesura számára. Árpád-kori falvainkban az archeozoológia megállapítása szerint a csontállomány 1–8%-át szárnyasok (liba és tyúk) maradványai tették ki.

Széles körben elterjedt lehetett a méhészet. Magdolna asszony a XII. század közepén a csatári monostornak egyik praediumán tíz kaptárat adott. Adalbert 1153 körüli végrendeletében egyebek közt harminc méhcsaládról is intézkedett. A mézből sört erjesztettek, s az így készült méhsörrel a dömösi egyház népei a prépostságnak adóztak. A dömösi egyház Tisza közelében fekvő falvainak népei évenként 10–30 köböl márc beszolgáltatására voltak kötelezve. 1221-ben bukkan fel a Pozsony megyei Födémes helynév, amelynek jelentése méhes, kaptáros, a helység tehát lakói méhészetéről, illetve méhészettel kapcsolatos szolgáltatásáról kapta nevét. A méz ugyan tizedköteles termék volt, de a pannonhalmi egyház népei Miklós nádor 1226. évi oklevele szerint elérték, hogy a bor és a bárány mellett a méhek után se kelljen tizedet fizetniük. 1228 tájáról kelt oklevél szerint a zselici erdők lakói a szent király (bizonnyal Szent László) ideje óta a méhek, a disznók és más állatok után tizedet adtak Pannonhalmának. A pannonhalmi apátság és népei közti viszálykodásról készült 1233. évi irat oly módon döntött a zselici kanászfalvak kötelezettségei tárgyában, hogy bárány- vagy gidatizedet nem, méhtizedet viszont fizetniük kell. Hogy a zselici erdők kanászai valóban méhészekedtek, azt a kötelezettségen túl helynévi adat is bizonyítja. Albeus 1237 körüli összeírásában bukkan fel a tíz zselici kanászfalu egyikeként Márcadó falu, amely nevét a méhsörrel, márccal való adózásról, tehát lakói szolgáltatásáról vette. A Bükk hegység lábánál megfigyelt, sziklákba vájt kaptárüregek a méhészet talán e korból való tárgyi emlékei.[2]

Széles körben űzték korszakunkban a halászatot és a vadászatot. A feudális birtokosok beépítették ezeket adózási (szolgáltatási) rendszerükbe. Az almádi monostor Atyusztól a XII. század elején a Balaton környékén, Fonyódnál 12 halászt, a Dunán pedig halászóhelyet, korabeli magyar nevén tanyát nyert el. A balatoni halászokról jegyzi meg az oklevél, hogy saját földekkel, erdőkkel és rétekkel rendelkeznek. A dömösi prépostság halászai, szám szerint 33-an, az Ipoly menti Helembán éltek, s Álmos herceg adományából földjükkel és nagy erdejükkel kerültek egyházi fennhatóság alá. A dömösi egyház halászai minden szerdán, pénteken és szombaton 30–30 halat, a nagyböjt idején viszont naponta 30 halat voltak kötelesek szolgáltatni. Öt halastavat kapott Dömös részben vagy egészben Álmos hercegtől, e halastavak halászaikkal egyetemben jutottak Dömös birtokába. A dömösi egyház szolgáinak kötelességei között ott szerepelt a halastavak elrekesztése vagy ásása. Márton comes az 1140-es években Mura melletti, pénzért vásárolt halastavát a csatári monostornak adta. A szentjobbi apátság III. István korában egy faluban 12 halász-háznéppel és halastóval rendelkezett. A halászat fontosságára az Árpád-kori egyházi összeírások adatai is utalnak. Az 1055. évi tihanyi alapítólevél tíz halász-mansiójával szemben 1211-ben már húsz háznépet írtak össze, akik a Balaton (Tihany), a Duna (Fadd és Besenyő), illetve a Tisza (Morotva) mellett éltek. Szent László korában – az 1093. évi összeírás szerint – a pannonhalmi apátságnak 30 halász-mansiója volt. Ez a szám másfél évszázad alatt több mint háromszorosára, 101 háznépre nőtt. A pannonhalmi egyháznak szintén voltak halászai a Duna (Vének és Csentej), a Tisza (Kanizsa), továbbá a Vág (Deáki) és a Sió (Kiliti) közelében. A halászóhelyek fontosságát jól mutatja a tiszai Kanizsa példája. Kanizsát a Mirót nevű tóval együtt még Salamon király adta Pannonhalmának. 1222-ben II. Endre cserével elvette az apátságtól, de a csere nem valósult meg. Kanizsát később is Pannonhalma kezén látjuk. 1228-tól az apátság a halastó és a tiszai halászat miatt a szávaszentDémeteri apátsággal pereskedett. Dénes nádor 1237-ben a vitás földet, a tiszai halászatot, a tiszántúli nádast és a Mirót halastavat Pannonhalmának ítélte. Nemcsak az egyháziak, hanem a király és a világiak számára is fontosak voltak a halászóhelyek. A Duna melletti Halászt, amelynek neve is utal lakói szolgáltatására, mint bodrogi várbirtokot Imre király vagy II. Endre adományozta az ispotályosoknak, IV. Béla pedig 1238-ban halastavával és halászaival megerősítette az aracsai keresztes rendházat birtokában. A Duna és a Dráva összefolyásának mocsaraiban fekvő Kopács egy részét mint baranyai várbirtokot II. Endre király Pot nádornak adta három halászóhellyel. Kopács körüli halászati lehetőségekkel a bátai apát és a Csemény-nemzetség is rendelkezett.

A vadászat korszakunkban egyszerre volt nagyúri szórakozás és az alávetett nép kötelessége.[3] Abu Hamid, az 1150–1153 között Magyarországon élő arab utazó leírja, hogy itt vadászták az elefántra emlékeztető, nagy és hosszú szarvú, vadon élő tehenet — talán őstulkot —, amelynek jó és zsíros a húsa. Lőrinc ispán 1199-ben azért kapott uralkodójától ötekényi soproni udvarnokföldet, mert a máramarosi vadászaton a lováról lebukó Imre királyt megmentette. A kisbényi templom egyik oszlopfője úri vadászokat ábrázol. A két vadász medvét hajszol, egyikük pányvát vet a medve nyakába, kardot fog kezében, a másik pedig íjat. A vadászok, az alávetett népek vadászatra kötelezett tagjai eredendően a királyi szervezet kötelékébe tartoztak, de korán el is idegeníthették őket. I. Géza király a barsi Susalt erdőkkel és vadászokkal már 1075-ben a garamszentbenedeki apátságnak adta. 1209-ben Susalban egyházi fennhatóság alatti vadászok szerepelnek, akik névadói voltak a XIII. század vége felé itt feltűnő Lócsa helynévnek; a szlávban a lovci szó vadászokat jelent. A Zaránd megyei Sáros faluban 1177-ben a bihari vár vadászai éltek. A XIII. század elején a Kraszna megyei Ipp faluban lakozó királyi bölényvadászok élén külön ispán állt. Erdős területen, főleg a Drávántúlon, a nyestvadászat dívott. 1239-ben említik a baranyai és valkói nyestadót, ami az ottani népek kiterjedt nyestvadászatára utal. Vizek mellett a speciális hódvadászat terjedt el. A hódászok is a királyi birtokszervezetben tevékenykedtek. 1236-ban a Vas megyei Hodászon a hódászok nemzetségét és comesüket említik. A szatmári Hetényen a tatárjárás előtt szintén hódászok éltek, ezek adták Heténynek a későbbi Hodász nevét. Árpád-kori falvainkban a történeti állattan ősmarha (őstulok), vaddisznó, szarvas, őz, nyúl, különféle madarak, továbbá halak csontmaradványait mutatta ki.

Irodalom

Az állattenyésztés témakörét illetően jól használható, eléggé gazdag, bár kritikailag nem eléggé megrostált anyagot tartalmaz Gaál László, A magyar állattenyésztés múltja (Budapest, 1966). Háziállataink középkori történetére alapvető S. Bökönyi, History of Domestic Mammals in Central and Eastern Europe (Budapest, 1974). Számos tanulmány foglalkozik a szarvasmarha múltjával: így például Jankovich Miklós, Adatok a magyar szarvasmarha eredetének és hasznosításának kérdéséhez (Agrártörténeti Szemle 1967. 3-4); Matolcsi János, A szarvasmarha testnagyságának változása a történelmi korszakokban Magyarország területén (Agrártörténeti Szemle l968. 1-2).

  1. A praediumok állatállományának statisztikai megoszlását lásd Szabó I., A prédium. Az állatcsontok statisztikai összesítését és a következtetések levonását lásd Bálint Csanád, A kutya a X-XII. századi magyar hitvilágban (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1971. 1).
  2. A sziklákba vájt kaptárüregekről lásd A. Saád-J. Korek, Denkmäler der frühmittelalterlichen Imkerei am Fuß des Bükkgebirges (Acta archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 1965. 1-4).
  3. A vadászatról összefoglalást ad Zolnay László, Vadászatok a régi Magyarországon (Budapest, 1971).


Gazdaság
Földművelés Tartalomjegyzék Tulajdonviszonyok