Állattenyésztés (A mezőgazdaság)

A Múltunk wikiből
1908. augusztus 17.
1908:XLIII. tc. Az állattenyésztés fejlesztéséről.

Az 1890–1914 közötti időszak mezőgazdaságában legjelentősebb az a fejlődés volt, amely az állattenyésztés terén végbement. Ha pusztán a számszerű adatokat vennénk tekintetbe, akkor lassú fejlődésről vagy lelassulásról kellene beszélnünk, ha a lakossághoz viszonyított állatsűrűséget elemeznénk, akkor pedig egyenesen visszaesésről írhatnánk.

Az állatállomány alakulása (1884–1911)
Megnevezés 1884 1890 Növekedés (+), csökkenés (-) (%) 1911 Növekedés (+), csökkenés (-) (%)
db db
Szarvasmarha 4 879 038 5 829 018 -19,47 6 184 420 +6,10
1 748 859 1 972 448 +12,78 2 001 431 +1,44
Juh 10 594 831 7 526 686 -28,96 7 607 720 +2,27
Sertés 4 803 639 6 446 573 +34,20 6 416 246 -0,50
Számosállat 8 648 108 9 843 450 13,77 10 238 672 +4,01

Ha viszont az állattenyésztés szerkezetének, tehát az egyes fajoknak az arányát vizsgáljuk, akkor határozott belterjes átalakulás képe rajzolódik ki.

Az 1884. évi állatszámlálás pontatlansága, a másik két összeírás eltérő szempontjai (és végrehajtása) bizonyára némileg módosították a végeredményeket, a fejlődés fő vonásai azonban teljesen azonos elvek szerint végrehajtott összeírás esetén is aligha változtak volna meg. A fejlődés mérlegelésénél figyelembe kell venni azt is, hogy a szarvasmarha-kivitel az 1880-as évek 96 ezer darabos átlagáról a korszak végére 340 ezer fölé emelkedett. A közölt adatok alapján arra lehet következtetni, hogy az állattenyésztés fellendülése az 1880-as évek második felében kezdődött. A birtokosok a válságtól nem sújtott termelési ág felkarolásával igyekeztek gazdaságaik megbillent jövedelmi mérlegét helyreállítani. A megtett út két szakaszra osztható: az 1884 és 1895 közötti évtized a számszerű fejlődés és az állattenyésztés szerkezeti átalakulásának időszaka. A külterjesebb viszonyok között rentábilis juhtenyésztés visszaesett, a súlypont teljes mértékben a szarvasmarha tenyésztésre tolódott át. 1895 után jelentőségében hasonló arányú minőségi változás következett be a szarvasmarha-tenyésztésben. Ezt a szerkezeti változást jól mutatja a számosállatra redukált fajtáknak az összes állományon belüli százalékos aránya.

A számosállatok %-os megoszlása (1884–1911)
Számosállat 1884 1895 1911
Szarvasmarha 56,5 59,2 60,5
20,1 20,1 19,5
Juh 12,2 7,6 7,5
Sertés 11,2 13,1 12,5

Ha a juhtenyésztés és a külterjes gabonatermelés kapcsolatáról mondottakat és e tenyésztési ág gyors csökkenését figyelembe vesszük, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a szerkezeti átalakulás az állattenyésztés belterjes irányú fejlődésére mutat. Az első lépést, a juhállomány csökkentését követte a második: a szarvasmarha-tenyésztésen belüli fajtaváltás. A rideg vagy félrideg állattartás időszakának fajtája a magyar szürke marha volt. 1870-ben az ország szarvasmarha-állományának 82%-át sorolták ide. A mostoha viszonyok, amelyek között e fajta évszázadokon át élt, olyan tulajdonságokat fejlesztettek ki benne, amelyek feltétlen előnyére szolgáltak a külterjes viszonyok között. Viszont lassan fejlődött, nehezen hízott és rosszul tejelt, egyszóval rossz volt a takarmányértékesítő képessége. Sorsát tehát a belterjes fejlődés megpecsételte.

Fájl:A szarvasmarha-állomány fajta szerinti megoszlása 1895-ben és 1911-ben.jpg
A szarvasmarha-állomány fajta szerinti megoszlása 1895-ben és 1911-ben
Az 1880-as években a nagybirtokosok nyugati fajták nagyobb mennyiségű behozatalával kísérleteztek. Az import hatása a paraszti, úgynevezett köztenyésztésben is megmutatkozott; még jobban tarkította az amúgy is fajtajelleg nélküli állományt. A földművelési kormányzat felismerte, hogy határozott intézkedésekre van szükség az egységes fajtajelleg kialakítása érdekében. A tapasztalatok alapján a színes hegyi marhák szimentáli tájfajtáját találták legalkalmasabbnak arra, hogy a hazai színes marha tenyésztési területeire – az egységes fajtajelleg kialakítása végett – importálják. Jó akklimatizálódása mellett főként viszonylag erős csontozata miatt esett erre a választás. A kialakítandó hazai fajtával szemben ugyanis háromféle igényt támasztottak: a mezőgazdaság igavonót, a piac húst és tejet igényelt. E hármas hasznosításnak valóban jól megfelelt a szimentáli és a hazai fajták keresztezése révén kialakult magyar tarka marha.
A szarvasmarha-állomány %-os megoszlása fajtánként
(1884–1911)
Szarvasmarhafajta 1884 1895 1911
Pirostarka 19,26 33,29 70,07
Magyar 78,29 64,44 27,81
Bivaly 2,45 2,27 2,12

A fajtaátalakulás és ezzel a szarvasmarha-állomány produkcióképességének megnövekedése teszi érthetővé, hogy az állomány 1884 és 1911 közötti 26,7%-os számbeli gyarapodása mellett a kivitel – ez idő alatt – csaknem négyszeresére emelkedett, pedig a hazai fogyasztás is lényegesen gyarapodott.

A fejlődés e második szakasza az 1890-es évek közepén bontakozott ki. A fajtaváltás mozgató erői közül a vágómarha keresettségénél is nagyobb szerepet kell tulajdonítani a tejértékesítés bővülő lehetőségeinek, a tejgazdaságok kialakulásának. A városi tejellátást az 1880-as évekig nagyrészt a környező falvak biztosították. A földbirtokosok az 1880-as években kezdtek nagyobb számban bekapcsolódni a tejértékesítésbe, és mivel e forgalom lebonyolítása iránt a magántőke egyáltalán nem mutatott érdeklődést, tejszövetkezetek szervezésével igyekeztek a kereskedelem e fogyatékosságán segíteni. Ezzel csaknem egyidejűleg terjedt el a fölözőgép, amely a tej gépi és nagyüzemi feldolgozásának alapját vetette meg.

A falusi tejszövetkezetek szervezését a földművelési kormányzat kezdeményezte, jórészt szociálpolitikai meggondolásból. A minisztérium tejgazdasági felügyelője 1895-ben Baranyában szervezte meg az első tejszövetkezetet. Sikerei láttán a mozgalom gyorsan terjedt és 1900-ban már 246, 1910-ben pedig 540 tejszövetkezet működött az országban, ahol 105 millió liter tejet dolgoztak fel, illetve értékesítését bonyolították le. A szövetkezetek sikerei után a helyi tőke is felfigyelt a tejértékesítésben rejlő üzleti lehetőségekre. Ahol az értékesítés szövetkezeti formája felbomlott, ott rendszerint a magántőke vette át a szövetkezet üzlethelyiségét és felszerelését, s a tejeladás a „csarnokon” keresztül folyt tovább.

Fájl:Szarvasmarhák aránya a termőterülethez 1895-ben.jpg
Szarvasmarhák aránya a termőterülethez 1895-ben
A hármas hasznosítás olyan jelentőségűre emelte a szarvasmarhatenyésztést, amelyhez hasonló egyik haszonállatról sem mondható el. A tejtermelés rendszeres bevételhez juttatta azokat a birtokosokat, akik korábban csak az év bizonyos szakaszában (cséplés, hízóeladás után) jutottak pénzhez. Méltán nevezték a szarvasmarha-tenyésztést a mezőgazdaság nehéziparának, azaz olyan termelési ágnak, amelynek belterjes űzése szükségszerűen maga után vonja az egész mezőgazdaság hasonló fejlődését. A szántó, rét és legelő területéhez viszonyított szarvasmarha-sűrűség a Dunántúlon és a Kisalföld Duna-balparti részein volt a legnagyobb.

A gabonatermelésben a gépi munka előnyeit jobban kihasználó nagybirtok fölényét állapítottuk meg, nem mondható el ugyanez a szarvasmarha-tenyésztésről. Az 1895. évi mezőgazdasági üzemstatisztika szerint a 100 kat. holdon aluli parasztgazdaságok az összes üzemek területének 52,34%-át birtokolták, viszont a szarvasmarha-állomány 77%-a volt a parasztság és csak 23%-a a közép- és nagybirtok kezén. A megoszlás arányai 1911-re még jobban a 100 kat. holdon aluli gazdaságok felé tolódtak el, amennyiben a szarvasmarha-állomány 79%-a jutott rájuk. Önmagában is sokat mond, hogy a kulcsszerepet betöltő szarvasmarha-tenyésztés terén a tömegtermelés ilyen mértékben tolódott el a paraszti gazdaságok javára. A juhok kivételével hasonló arányokat figyelhetünk meg az állattenyésztés többi ágában is.

A ló-, sertés- és juhállomány %-os megoszlása (1895–1911)
Megnevezés Év 100 kat. hold
alatt felett
1895 86,4 13,6
1911 86,1 13,9
Sertés 1895 75,2 24,8
1911 79,8 20,2
Juh 1895 46,6 53,4
1911 59,8 40,2

A lótenyésztés korszakunkban – bár az állam katonai okokból ennek fejlesztésére fordította a legnagyobb összegeket – mennyiségileg alig, legfeljebb minőségileg javult. A vasúti hálózat és a helyi utak kiépülése miatt a korábban fuvarozásból élő kisemberek vállalkozási lehetőségei összeszűkültek, s ennek következményei a lóállomány visszaesésében is megmutatkoztak. A tenyésztés irányát változatlanul a hadsereg igényei szabták meg, egyrészt a katonai szervezetű méntelepekkel, másrészt a lóvásárlásokkal. A legnagyobb méretű lótartás változatlanul az Alföldön figyelhető meg. A nagy távolságra fekvő birtokok, tanyák gyors megközelítése indokolta a parasztság nagyobb arányú lótartását. E vidék nem a nehéz igáslovakat, hanem a gyors járású, könnyebb kocsilovakat igényelte, ami szerencsésen megegyezett az állami ménesek tenyésztési irányával. A nagybirtokosok ménesei – az állami ménesbirtokok szakszerűbb irányítása miatt – korszakunkban már sokat veszítettek jelentőségükből, bár még 1912-ben is 420 magánménest tartottak nyilván. Az európai lóversenyek és kiállítások nagydíjait elnyerő magyarországi lovak túlnyomórészt az állami ménesekből kerültek ki.

A sertéstenyésztés az 1911. évi összeírás idejére sem heverte ki az 1895-ben kezdődő sertésjárvány okozta károkat. Pedig a sertésvész kitöréséig az előrehaladás talán e téren volt a legnagyobb; kialakultak az iparszerű hizlalás formái. Az elhullott vagy fertőzés miatt kiirtott sertések száma 1895 és 1914 között 4,5 millió volt. Mivel a betegség elleni hathatós védekezés kísérletei (védőoltás) csak a korszak végére jártak eredménnyel, érthető, hogy a nagyüzemi tenyésztéstől mind a nagybirtokosok, mind a tőkés vállalkozók óvakodtak. Ez a magyarázata egyben annak is, hogy 1911-re a sertéstenyésztés súlypontja a 100 kat. holdon aluli gazdaságok felé tolódott el.

A tenyésztés másik problémája a fajtakérdés volt. Az előző évtizedekben szinte az egész országban elterjedt a Balkánról behozott, és kitűnő zsírsertésnek bizonyuló mangalica. Szaporább volt, jobban fejlődött mint a sima szőrű hazai hússertésfajták (szalontai, bakonyi, kovásznai). Ez utóbbiakból céltudatos kiválasztással lehetett volna hazai húsfajtát kitenyészteni, de a konjunktúra időszakában erre nem akadt Vállalkozó. A mulasztás korszakunkban bosszulta meg magát, amidőn az európai piacon már alig volt kereslet a zsírsertés iránt. A hússertés tenyésztése az ország néhány nyugati megyéjén kívül nem is tudott nagyobb mértékben tért hódítani. A sertésállománynak még 1911-ben is alig 15%-a volt a mangalicánál szaporább és gyorsabban fejlődő, de igényesebb takarmányozást igénylő angol hússertés.

A juhtenyésztés hanyatlását a tengerentúli gyapjú konkurrenciája miatt bekövetkezett áresés indította meg, de egyéb tényezők is elősegítették a folyamat meggyorsulását. A nagybirtok és parasztbirtok juhtenyésztése a cél és ennek következtében a fajták terén is elég határozottan elkülönült. A parasztbirtokos nemcsak a gyapjúnyerésre törekedett, hanem a ruházkodásban (suba, bekecs stb.) és a táplálkozásban (hús, tej) is fontos szerepet szánt a néhány tucatnyi állománynak. Ezzel szemben a nagybirtokon elsősorban a gyapjúértékesítés volt a legfőbb cél, s ennek megfelelően választották ki a tenyésztendő fajtákat is. Az 1870-es évekre szinte teljesen a finom gyapjút adó fajták (merinói) tenyésztése vált általánossá; ez a gyapjú volt a piacon a legkeresettebb. A tengerentúli konkurrencia jelentkezésével azonban éppen a finom gyapjú ára esett a legnagyobb mértékben. A piac igényei tehát újabb fajtaváltást tettek volna szükségessé, de erre nagybirtokosaink a juhtenyésztés szűkülő legelőbázisa miatt nem vállalkoztak. A nagybirtokosok valahogy úgy voltak egykor híres juhászataikkal, mint az elzüllött rokonnal: megvolt, de nem szívesen beszéltek róla. A parasztság birkája a tenyésztés eltérő céljai miatt zömében változatlanul az ősi racka és cigája maradt. A paraszti tenyésztésre a tengerentúli gyapjú konkurrenciája kevéssé hatott, sőt 1895 és 1911 között a 100 holdon aluli gazdaságok juhállománya 3 millióról 4,7 millióra emelkedett.

A számosállatra redukált állatállományból 1895-ben 76%, 1911-ben pedig 81% jutott a 100 kat. holdon aluli gazdaságokra. A nagy eltolódás, amely az állattenyésztés terén a paraszti gazdaságok javára megfigyelhető, nemcsak arról tanúskodik, hogy az árutermelésbe bekapcsolódó parasztság e téren találta meg a legkedvezőbb lehetőségeket – és energiái itt feszültek legjobban –, hanem az intenzív gazdálkodás útjára lépő nagybirtok nehézségeit is sejteni engedi. A nagyüzem fölénye az intenzív állattenyésztés terén ebben az időben még távolról sem volt olyan egyértelmű, mint a növénytermelésben: a tartás alapvető formái és munkamódszerei a nagyüzemben és a kisüzemben hasonlóak voltak, és a különbség jobbadán nem mennyiségi volt közöttük. Mindez az intenzív tenyésztés munkaigényességét is feltárta: a hazai nagybirtok feudális maradványokkal terhelt munkaszervezete a gondos munkát és nemegyszer odaadást kívánó tenyésztésben hátrányban maradt a parasztsággal szemben. Ez a magyarázata, hogy mind a tejgazdaságra, mind a hizlalásra berendezkedő nagybirtok mindig a paraszti tenyésztésből regenerálta állományát, mert számára a cselédmunkával történő nevelés az egész vállalkozást ráfizetésessé tette volna. E téren sajátos munkamegosztás alakult ki a két birtoktípus között.

A tudomány eredményeinek felhasználása terén kétségtelenül sokkal nagyobb lehetőségei voltak a nagybirtoknak. Ez nemcsak a keresztezésekről és a tenyészkiválasztásról mondható el, hanem a takarmányozásról is. A szarvasmarha-tenyésztés terén a tiszta vérű tenyészetek felállításában és ezek révén az egész köztenyésztés átalakításában kétségtelenül jelentős szerepe volt a nagybirtoknak; de itt szinte meg is állt. Midőn a századfordulón a tőkés árutermelés szempontjainak jobban megfelelő haszonra tenyésztés került előtérbe, kezdeményezésben elmaradt a parasztság mögött. E tenyésztési irányra ugyanis az 1900-as évek elején a magyaróvári akadémia tanárának, Ujhelyi Imrének a kezdeményezésére és irányítása alatt a mosoni falvak parasztsága tért át először. Hasonló irányítója persze másutt nem akadt a parasztságnak, a kormányzat pedig ilyen feladatok vállalásától elzárkózott. Ujhelyi kezdeményezése ellen azonban éles támadást indított a nagybirtok, hogy biztosítsa a tenyésztési hegemóniát.

Az intenzív tenyésztés mennyiségi kiterjesztése is vontatottan haladt. A tekintélyesebb nagybirtokosok zöme építtetett egy-egy mintaistállót, olyat amit a cselédek is megirigyeltek, lakásul is elfogadtak volna, s aztán itt rendszerint meg is álltak. A további bővítés (istállók, takarmánytárolók építése, munkabérek növelése, fajállomány beszerzése stb.) ugyanolyan pótlólagos tőkebefektetést követelt volna, mint a szántóföldi növénytermelés fejlesztése. Mindehhez járult, hogy az 1906-ban életbe léptetett agrárvámok ismét jövedelmezővé tették a gabonatermelést. Az átalakulás tehát a félúton megállt. A nagybirtok gazdálkodása nem tudott kilépni a gabonatermelésen alapuló gazdálkodás bűvköréből. Ennek létjogosultságát ekkorra már csak a Monarchia fennállása biztosította.


A mezőgazdaságVörös Antal
Rét- és legelőgazdálkodás Tartalomjegyzék