Álmos kalandjai és bukása

A Múltunk wikiből
1104
Álmos herceg feleségül veszi Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leányát, Predszlavát, amivel támogatást nyer önálló külpolitikai akcióihoz.
1105
Álmos herceg Passauban IV. Henriktől kér segítséget Kálmán ellen, de a belső bajokkal küzdő császár nem tudja támogatni.
1106
Álmos herceg a felesége sógorától, III. Boleszló lengyel fejedelemtől kapott segítséggel elfoglalja Abaújvárat, de az odavonuló Kálmán királynak megadja magát. Kálmán király szövetséget köt III. Boleszló lengyel fejedelemmel.
1107
Kálmán király hadat küld III. Boleszló lengyel fejedelem megsegítésére lázadó féltestvére, Zbigniew ellen. Álmos herceg zarándokútra indul Jeruzsálembe, hazatérése után Kálmán királytól királyi és hercegi uradalmakat kap.
1108
szeptember: Álmos herceg felkérésére V. Henrik német birodalmi sereggel támad Magyarország ellen; Pozsonyt ostrom alá veszi, miközben Szvatopluk cseh herceg a Vág vidékét ostromolja. A magyar–lengyel szövetség értelmében III. Boleszló lengyel fejedelem benyomul Morvaországba.
1113
Kálmán király, megelőzendő Álmos herceg újabb támadását uralma ellen, Álmost és kisfiát, Bélát megvakíttatja. A dukátus megszüntetésévei a trónörökös új jussa a dalmát-horvát királyság lesz.

Kálmán bel- és külpolitikáját uralkodásának utolsó évtizedében az Álmossal való konfliktus határozta meg.

Álmos 1104-ben elvette Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leányát, Predszlavát,[1] s erőt érezve a háta mögött megpróbálta Kálmán uralmát külföldi segítséggel megdönteni. 1105 táján Németországba ment barátjához, IV. Henrikhez, de rosszkor, mert éppen ez év nyarán lázadt fel a császár ellen saját fia, V. Henrik, és apját lemondásra kényszerítette. Álmos Passauból csalódottan tért haza. Kálmán megbocsátott neki, és visszafogadta. A következő évben Álmos az ifjú III. Boleszló lengyel fejedelemhez (1102–1139) menekült, aki szintén Szvjatopolk egyik leányát vette feleségül. 1106-ban a lengyel sógortól kapott katonai segítséggel megindult hazafelé a Hernád völgyén, és bevette Abaújvárt.[2] Tovább azonban nem jöhetett, mert Kálmán serege odaért, és ostromzár alá vette a várat. Mielőtt azonban a harc megindult volna, megnyílt a várkapu; Álmos lóháton, egyedül a király táborába ment, leszállt a lóról, és bátyja lábaihoz borult bocsánatért. Kálmán ezúttal is megbocsátott neki, de elvette tőle a több vármegye hadát biztosító dukátust. A bűnbánó Álmos 1107-ben jeruzsálemi zarándokútra szánta el magát.[3] A kisázsiai veszedelem miatt az út nagy részét bizonyára hajón tette meg, s így rövidesen hazaérkezett. Kálmán ezúttal a herceg jövedelmének biztosítására vadászó erdőuradalmait (Pilis, Bakony), Tolnát, a dömösi királyi kúriát és a szórt hercegi birtokszervezetet adta át neki. Álmos, zarándok mivoltából fakadó vallási buzgalommal eltelve, két monostort alapított antiochiai Szent Margit tiszteletére: dömösi udvarházát átadta a kanonokok számára, és a hercegi udvarnok-szolgákból nyolc századot adományozott részükre,[4] a meszesi kapu előtt, Zilah felett pedig egy kéttornyú apátság építésébe kezdett.[5]

A vallási buzgalom azonban nem soká tartott. 1108-ban a csóri vadászat után, ahol azt kérdezte a kíséretétől a bátyja és a maga sorsára célozva: "Nemde a varjú is megesküdne a héjának, hogy többé nem károg, ha elengedi?"[jegyzet 1] – lóhátra pattant, és újból kiment Németországba idegen segítségért.[6]

V. Henrik apja halálakor (1106) – egyeduralmában megerősödve – rögtön felélesztette elődei "Drang nach Osten" politikáját: beavatkozott keleti szomszédai ügyeibe, hogy hűbéri uralmát Csehországban is biztosítsa, Lengyelország felett helyreállítsa és Magyarországra kiterjessze.

A lengyel Boleszló időben felismerte a veszélyt, Álmos további támogatásáról lemondott, és szorgalmazására Kálmánnal már 1106-ban személyes megbeszélés jött létre. Kálmán és Boleszló helyzete nem csupán külpolitikai téren egyezett, hanem saját országukban is; Boleszlónak is megvolt a maga "Álmosa", féltestvére, Zbigniew személyében, aki mazówiai dukátusából nyugtalanította bátyját. E helyzetben a két uralkodó véd- és dacszövetséget kötött, kölcsönös segítségnyújtást vállalva.[7] Kálmán már 1107-ben eleget tett kötelezettségének, mert amikor Zbiegniew a csehekkel és a pomeránokkal szövetkezve támadt bátyja ellen, orosz és magyar segélyhadak jelentek meg Mazówiában, s ez rövidesen másodszor is megismétlődött, amikor Zbiegniew elűzésére került sor. Ugyanekkor V. Henrik beavatkozott a cseh hercegek viszályába, és a trónjelöltek közül végül is Szvatoplukot segítette trónra.

Ebben a helyzetben szökött Álmos Németországba, és a birodalmi gyűlésen panaszolta el, hogy bátyja kiűzte őt országából és jogaiból. Henriknek most kapóra jött a panasz, és birodalmi hadjáratot hirdetett meg Magyarország ellen.[8] A rejtett cél Álmosnak mint hűbéresnek a trónra segítése volt, a megokolások közül azonban nem hiányzott a bosszú a német keresztes hadak szétveréséért és a birodalom végeinek értelmezett Dalmácia elfoglalásáért. A hadjáratban részt vett a kölni érsek, négy szász, négy bajor és egy sváb püspök, a bajor, sváb, karintiai és cseh herceg, az osztrák, bajor-nordgaui és isztriai őrgróf, számtalan gróf seregével Bajorországból, Szászországból, Türingiából és Svábföldről, köztük Habsburgi Ottó.

A sereg 1108. szeptember közepén érkezett Pozsony alá, és a várat ostrom alá vette. Közben Szvatopluk cseh herceg mindent felégetett, amit Trencsén alatt, a Vág partvidékén talált.[9] Kálmán nem támadott nagy erővel, katonái a Vág oldalán és a Csallóközben bocsátkoztak kisebb csatározásokba, de gondja volt arra is, hogy idejében segítséget kérjen a lengyel fejedelemtől. Boleszló tüstént benyomult Morvaországba, és vele jött Borivoj, az elűzött cseh herceg. V. Henrik alig egy hónapi sikertelen ostrom után feladta a harcot. A lengyel hátbatámadás mellett szerepe volt ebben annak is, hogy a nagy hűbéresek, köztük Lipót osztrák őrgróf, nem szívesen vettek részt a hadjáratban, s az ő közreműködésük eredménye lehetett, hogy a császár békére kényszerült, ami számára semmit sem eredményezett. Visszavonulása feltételéül kikötötte, hogy Kálmán visszafogadja Álmost. Álmos szégyenszemre hazajött, nem mint dux, hanem mint a hercegi birtokok haszonélvezője.

A háború azonban ezzel még nem ért véget. A lengyel támadás során Olmütz vidékén több határvár Boleszló és Borivoj kezére került, elsősorban azért, mert a határvédelemmel megbízott Vrsovec Mutina gróf harc nélkül átadta. A hazasiető Szvatopluk bosszút állt a Vrsoveceken. Egész nemzetségüket, híveikkel együtt, kiirtotta. Kálmán a császár elvonulása után tüstént bosszúálló sereget küldött Morvaország területére. Szvatopluk maga vonult a magyarok ellen, de este, lóháton ülve, egy faág kiszúrta fél szemét, és harcképtelenné válva vitték haza. Mindamellett gyógyulása után, 1109 februárjában, amikor befagytak a vizek, és senki sem számított rá, öccse, Ottó, lopva Magyarországra rontott, és Nyitra vidékén olyan pusztítást végzett, hogy a zobori apátságnak ezért kellett 1113-ban birtokairól új összeírást készítenie, magát Nyitra várát azonban nem sikerült bevennie. Szvatopluk ezt követően részt vett V. Henrik Lengyelország elleni sikertelen hadjáratában. A „véres kezű” herceget itt érte végzete, a visszavonulás előestéjén egy vitéz, a Vrsovecek híve, hátulról lándzsával leszúrta.[10]

Kálmán ebből a háborúból és a szomszéd népek további küzdelmeiből kivonta magát. Álmos orosz kapcsolatait azonban szemmel kellett tartania, és alighanem erre vezethető vissza, hogy 1112-ben, amikor másodszor nősült, Vlagyimir Monomachosz szuzdáli és perejaszlaveci fejedelem]], az orosz „lovagszent” leányát kérte nőül. Házassága mintegy katonai biztosíték lett volna Álmos apósa, a kijevi nagyfejedelem hátában. Ez a házasság azonban olyan szerencsétlennek bizonyult, mint Kálmán egész családi élete. Feleségét, Euphemiát rövidesen házasságtörésen érte, és az asszonyt hazaküldte, hogy otthon szülje meg fiát, Boriszt, a későbbi évtizedek trónkövetelő kalandorát.[11] Ugyanekkor ikerfiai közül László is meghalt, és Kálmán maga maradt egyetlen tizenkét éves fiával, Istvánnal, miközben itt tanyázott Álmos ötéves fiával, Bélával, a jövő potenciális Álmosával.

1112-ben Lengyelországban megrendítő esemény történt. III. Boleszló csellel hazahívta külföldről lázadó féltestvérét és örök ellenfelét, Zbigniewet és megvakította. Mivel emiatt érseke kiközösítette, Boleszló, hogy bűnbocsánatot nyerjen, zarándokútra indult; elgyalogolt Fehérvárra, Szent István sírjához, Somogyvárra, „Szent Egyedhez”, végül elment Gnéznába is, Szent Adalbert sírjához. Útja egy részét csuhában és mezítláb tette meg, és az egyházaknak nagy adományokat tett. Boleszlót mindenütt ünnepélyesen fogadták, és zarándoklásáért, mely a kora középkorban bevett vezeklési módnak számított, elnyerte kortársai és az utókor bocsánatát.[12]

Kálmán hasonló helyzetben volt Álmossal. Lázadó öccsének legalább öt ízben megbocsátott, az utolsó kényszerbocsánat után azonban már nem lehetett irgalomra számítani. Az egész országnak elege volt már a dukátusból, amely rendszeresítette a fegyveres trónkövetelők intézményét, s három nemzedék életét keserítette meg a Kárpát-medencében. Mindenki figyelt, várta, hogy újra “károg-e a varjú”, s ez 1113-ban bekövetkezett. Kálmán, aki szemmel tartotta Álmost, egy újabb lázadásnak vette neszét, s ekkor lecsapott. A Magyar Krónika utólag meghamisított szövegéből nem vehető ki pontosan, hogy mi történt, de csaknem bizonyos, hogy az ítélet elhangzott, mielőtt a bűn megtörtént volna, s nem egyedül Kálmán döntött, hanem az ország tanácsa. Álmost és kisfiát, Bélát, hogy ne váljék belőle a következő nemzedék Álmosa, s ne dúlja fel az utódok életét, megvakították. Az ítéletet Álmoson az ország főurai közül Oros, Vata és Pál hajtotta végre, a gyermeket egy csapat ispán élén Sima fia Márk és Jákó fia Achilles ragadta ki anyja öléből és vakította meg. A vak herceget az általa alapított dömösi prépostságban helyezték el.[13]

Kálmánnak nem kellett vezekelnie. Ideje volt előre mindent meggondolnia, megfontolnia és az egyháznagyok felmentését megszereznie. Szent István volt az egyik példaképe, aki Kálmán ükapját, Vazult megvakíttatta, és tettéért az utókor felmentést adott. Kálmán a türelemben sokkal messzebb mint, mint a szent király, és bárki, aki a történelemben országot kormányzott.

A dukátus megszüntetésével a trónörökös új jussa és országa a dalmát–horvát királyság lett. 1114-ben Kálmán tizenhárom éves fiával, Istvánnal levonult Zárába, és az ifjú István király nevét a püspöki szertartáskönyvben azok neve közé írták be, akikért a mise előtt fohászt kell mondani.[14] Crescencius érsek elhalálozásával pedig Kálmán spalatói érsekké választatta kancellárját, Manassest, aki eddig a zágori (tinnini) horvát püspökséget élvezte.

Kálmán mindent elrendezett a fia számára, és 1116-ban mind súlyosbodó betegségben várta a halált. Egy dolog nyugtalanította őt és az országnagyokat, akik politikájának részesei voltak. Ha Kálmán meghalt, egy tizenöt éves, éretlen fiúra marad a korona, és vele szemben ott áll a bosszút lihegő Predszláva vak férjével, fiával és minden oroszok támogatásával. A halál küszöbén, amikor szörnyű szenvedések között vergődött, tanácsot tartott az Álmos bosszúját félő főurakkal, és csak annyi óvintézkedést tett, hogy a vak Álmost fogságra kell vetni. A királyi küldött elől Álmos a dömösi oltárba fogódzva keresett asylumot, és innen való elhurcolását a kanonokok tiltakozása akadályozta meg. A legsötétebb középkor játékszabályaihoz mérten mindez humánus és jogszerű eljárás volt, mert hasonló helyzetben másutt sok vér folyt volna. Kálmán még a halál gyötrelmei között is az erkölcsi normákhoz igazodva járt el. Ezzel az Árpád-házat a kihalástól, az országot pedig a fejetlenség zűrzavarától mentette meg.[15]

Lábjegyzet

  1. SRH I. 48.

Irodalom

Álmos és Kálmán konfliktusáról lásd SRH I. 426. kk.; Gombos II. 872; III. 1764; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 210. kk.; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. VI. 82. kk.

  1. Álmos első házasságára lásd Marczali Henrik, Magyar Nemzet Története II. 190; a másodikra Hodinka, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai 67; Wertner, Az Árpádok családi története 251.
  2. Álmos támadása lengyel segítséggel: SRH I. 426–427;
  3. jeruzsálemi útja: SRH I. 426–427; II. 456;
  4. királyi uradalmakban részesítése és dömösi monostoralapítása: SRH I. 427–428; Monumenta ecclesiae strigoniensis I. 88. kk.; Szabó Dénes, Magyar Nyelv 32. 1936. 56;
  5. a meszesi monostorra lásd A Zichy és Vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára I. 2; a szentjobbira: M. Simon, Supplementum ad dissertationem historico-criticam ... Georgii Pray, de dextra S. Stephani primi Hungari Regis, cum historia monasterii Sz. Jog, ... (Vacii, 1797). 94.
  6. A csóri vadászatra (1108): SRH I. 428–429;
  7. Boleszló és Kálmán szövetségére: Gombos I. 490; II. 1075; III. 2287–2288; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 215, 464;
  8. a Magyar Krónika szól Álmosnak Németországba futásáról segítségkérés végett (SRH I. 429), de a folytatás, hogy tudniillik V. Henrik segítségével megtámadta Magyarországot és Pozsonyt ostromolta, kimaradt belőle; nyilván az Álmos-ágbeli utódok krónikafolytatója törölte. E támadásra lásd Gombos II. 872. V. Henrik oklevelei: Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 60–66; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt II2. 216; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. VI. 81–87.
  9. a csehek Magyarország elleni támadására lásd Gombos II. 806; Fejérpataky, Kálmán király oklevelei 55–56.
  10. A cseh–lengyel háborúra lásd Gombos I. 490–491; II. 805–806; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. VI. 87–88;
  11. Könyves Kálmán második házasságára és neje elűzésére lásd SRH I. 429; [Wertner Mór|Wertner,]] Az Árpádok családi története 222.
  12. Boleszló zarándokútjára: Gombos I. 491;
  13. Álmos megvakítására: SRH I. 126, 429–430; ugyanott I. 90; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 222; HómanSzekfű, Magyar Történet I6 363.
  14. (II.) István herceg mint horvát király: T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 392–393;
  15. Kálmán halála: SRH I. 430–432, 433; Gombos I. 226, 531, 806. Tévesen 1114-re teszi E. Steindorff, SF 42. 1983. 65.


Könyves Kálmán kora
Kálmán külpolitikája Tartalomjegyzék Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása