Árpád fejedelem

A Múltunk wikiből
845 k. – 907. július eleje
a honfoglalás idején – melynek során a magyarok Etelközből a Kárpát-medencébe települtek – a magyar törzsszövetség nagyfejedelme volt
Wikipédia
Árpád ábrázolása a Képes krónikában
894
tavasz: Árpád és Kurszán magyar fejedelmek Bölcs Leó bizánci császárral szövetségben Levente herceget, a kabarok urát küldik Etelközből Bulgáriába kalandozni.
A magyar fejedelmek szövetséget kötnek Szvatopluk morva fejedelemmel (fehér ló mondája), és megtámadják Pannoniát.
ősz: Szvatopluk Morvaországban meghal; a magyar–kabar sereg visszavonul a Felső-Tisza vidékére.
895
tavasz Árpád a magyar sereg élén Vereckén át benyomul az Alföldre, és kiűzi a bolgárokat.
nyár: Árpád seregének távollétében a besenyők és bolgárok egyidejű támadással kiűzik a hét magyar törzset Etelközből. A menekülők Erdélybe nyomulnak, ahol Álmost megölik. Bolgár magyar háború a Maros és az Al-Duna vidékén.
895-900
Magyarország a Keleti-Kárpátoktól a Nagyalföldön át a Dunáig terjed; itt keresi fel Gábriel klerikus, bizánci követ a magyar vezéreket azzal a kívánsággal, hogy űzzék ki a besenyőket Etelközből, és költözzenek oda vissza, amit a magyarok elutasítanak.
896
Arnulfot Rómában keleti frank császárrá koronázzák, Zalavárt és Pannoniát Braszlav bízza.
899
tavasz: Arnulf keleti frank császár a magyar fejedelmeket felkéri egy itáliai hadjáratra I. Berengár király ellen.
szeptember 25.: A Brenta melletti csatában a magyarok szétverik I. Berengár seregét.
december 8.: Arnulf császár meghal.
899 nyarától 900 nyaráig
Kalandozás Lombardiában.
900
július 29.: A magyarok megközelítik Velencét a Lidón át.
nyár Az Itáliából hazatérő és az Alföldről előnyomuló magyarok megszállják Pannoniát, és megütköznek a Pannoniát megszállni akaró morvákkal, majd elfoglalják Morvaország Nyitra vidéki hódítmányait. Magyar követek a keleti frank udvarban Pannonia birtokában békét akarnak kötni, de elutasítják őket.
ősz A Duna déli és északi partján haladva két magyar sereg támadja meg Bajorországot; részben győzve, részben megverve visszavonulnak. A magyarok birtokba veszik az egész Kárpát-medencét. A bajorok felépítik az Enns partján a magyarok ellen Ennsburgot.
901
tavasz Magyar kalandozás és vereség Dél-Karintiában; visszatérés Itálián át.
902
ősz A magyar kettős fejedelemség hadai megdöntik a Nagymorva Fejedelemséget.
903
nyár Magyar kalandozás Bajorországban.
904
Kurszán főfejedelem és a bajor küldöttek találkozója a bajor-magyar határvidéken; Kurszánt a lakomán orvul megölik.
904-905
Magyar kalandozás Lombardia területére; tartós békeállapot jön létre I. Berengár itáliai királysága és Magyarország között.
Bölcs Leó bizánci császár Taktika c. művét írja.
906
A Meissen vidéki dalemincek felkérésére két magyar sereg dúlja Szászországot.
907
július 4-5. Keleti frank birodalmi sereg Magyarország megdöntésére vonul, Pozsony mellett megsemmisítő vereséget szenvednek Árpád hadaitól; Luitpold herceg, a had vezére és Theotmár érsek, főkancellár elesik.
Anonymus szerint Árpád halálának éve.
910 tájától
Árpádot a fejedelemségben unokaöccse, Szabolcs követi.
1831.
Megjelenik Pázmándi Horváth Endre Árpád című eposza.
1837.
Bartay András megkomponálja Aurélia című operáját.
1837. augusztus 22.
Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című drámájának bemutatójával megnyílik a Pesti Magyar Színház.

Tartalomjegyzék

Bartha Antal

A magyar–török kapcsolatok

Árpád fiának Tarkacsu neve a tarkant rejti.

Az ősmagyarok Levediában és Etelközben

A X. század dereka táján a magyarok múltat és jelent egybefogó hagyománnyal rendelkeztek, tehát múlttal, történelemmel rendelkező nép voltak A magyar főemberek Árpád nemzetségének jelentőségét hangsúlyozták, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért.[1] Ez a X. század dereka táján a hagyomány fiatal rétegéhez tartozott, valóságértékű megállapítás.


A X. századi hagyomány szerint Levedi felesége előkelő kazár nő volt. Levedi a magyar nemzetségfők közt az első, akit szoros szálak kötöttek a kagánhoz. A magyaroknak Etelközbe távozása után a kagán magához rendelte Levedit. "Azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak."[2] A kazár kagán javaslatából következik, hogy a magyarok alárendelt helyzete Etelközbe való költözésükkel nem szűnt meg. Levedi az ajánlatot elutasította, maga helyett Álmost, illetve Árpádot tartotta a fejedelemségre méltónak. Levedi a X. század után eltűnt az emlékezetből, helyébe Ügek és Előd került. Viselkedése nem fér össze a sztyeppi népek uralkodóeszményeivel.

A hagyomány Levedit, Álmost és Árpádot kortársaknak tünteti fel, ami a magyar–kängär háború és a Levediából való távozás lehetséges időpontjával ütközik. A IX. századi magyar történelem időrendi problémáit úgy kísérelték meg áthidalni, hogy az eseményeket a IX. század utolsó negyedébe helyezték, és a Levediában, majd Etelközben való tartózkodás között csupán néhány évet tételeztek fel. Helytállónak tűnik azonban, hogy az egymástól távoli eseményeket a magyar hagyomány mosta egybe; vagy Konstantin császár átvette a magyarok dolgait felületesen ismerő hagyományt is.


Nikétasz Szklérosz a 894. évi bizánci–bolgár viszály idején az Al-Dunánál tárgyalt a magyarok fejeivel, Árpáddal és Kurszánnal, és kötött velük bolgárellenes szövetséget. Ugyanennek az eseménynek a kapcsán Bölcs Leó császár Taktika című műve és Bíborbanszületett Konstantin is az Al-Duna vidékén emlegeti a bolgárok ellen hadba vonuló magyarokat, akiket a császári haderő szállított át a Dunán.

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

  • Konstantin császár úgy tudta, hogy Árpád előtt a magyaroknak nem volt fejedelmük. Valamilyen okból Álmos fejedelemségét nem, csak fiáét, Árpádét tartotta nyilván. Holott későbben, a XI. század második felétől, a dinasztikus magyar hagyomány Álmost fejedelemnek, Árpád jogelődjének tudta. Az Árpád-nemzetség ősi elemeket tartalmazó eredetmondája Álmos születéséhez fűződik.
  • Bíborbanszületett Konstantin úgy tudta, hogy Árpádot kazár követek jelenlétében, kazár szokás és törvény szerint emelték pajzsra, tették fejedelemmé; a kündü vagy kündä fejedelmi címről és a két fejedelemről viszont nem tudósít. Egyelőre áthidalhatatlan ellentmondás rejlik abban is, hogy a bizánci értesülés szerint a magyar–kazár viszony a fejedelemválasztáskor jó volt, a keleti kútfők pedig a kettős fejedelemség idején ennek ellenkezőjét állítják.
  • A két fejedelem nem bizonyíték arra nézve, hogy a magyar politikai szervezet a kazárnak tükörképe volt. A kendéhez fűződő szakrális vonatkozások sem bizonyítják, hogy a kazár kagánhoz hasonlóan szakrális főfejedelem volt. Ebben a korban szinte minden méltósághoz társultak természetfeletti képzetek. Az uralkodó és a hadvezér fejedelmek funkcióinak szétválása igen elterjedt volt, a két fejedelem tehát nem feltétlen bizonyítéka a kazár típusú kettős fejedelemségnek. Az etelközi magyaroknak több fejedelmük is volt, 885-ben Árpád és Kurszán nevű fejedelmüket említik a bizánciak. A fejedelem beiktatásakor alkalmazott pajzsraemelés szertartását Konstantin császár kazár törvénynek és szokásnak mondja, holott inkább bizánci vagy éppen iráni szertartáskénti jellemzése lett volna találóbb. A kazár kezdetleges állam, miként általában a törökös berendezkedés, befolyásolta a magyarok még ugor kori szervezetének fejlődését.

Etelköz elhagyása

Egy másik elmélet szerint a magyarok első hulláma 670–680 táján költözött a Kárpát-medencébe, 895-ben pedig Árpád magyarjai. Már a XIX. század végén felmerült az a nézet, hogy a hazánk területére érkező hunok és avarok köznépe finnugor eredetű, vezető rétegük pedig török eredetű volt. Most azonban a kettős honfoglalás elmélete nem finnugor, hanem a VII. század dereka táján hazánk területére költözött, jelentős magyar néprészt tételez föl. A kérdéses időben sztyeppi műveltséget hozó, griffes és indás díszítőelemeket kedvelő, nagy lélekszámú bevándorlók érkeztek hazánk területére, akiket korábban az avarok második hullámának tartottak. A VII. század dereka táján Kovrat fejedelem onogur népe részekre szakadt, és egyik részük a mondai hagyomány szerint Pannoniába költözött. A VII. század 60-as, 70-es éveiben valóban új népesség érkezett több hullámban keletről. A bevándorlók sem műveltségi, sem pedig embertani tekintetben nem voltak egységesek. Az egykori onogur területen jellemző leletekkel összefüggő, bizánci kapcsolatokra utaló leletek mellett, a Közép-Volga, Káma vidékén és egészen Belső-Ázsiáig nyomon követhető műveltségi elemeket és embertani alkatot hoztak magukkal a bevándorlók. E jövevények indás díszítésű vereteket kedvelő csoportjára jellemző stílusban készült tárgyak a Volga–Káma vidékén elvétve bukkannak föl. Ott az indás díszek a X–XI. századi, más jellegű leletek együttesében fordulnak elő. Az indás díszítés a szkíta-szibériai állatábrázolás stilizálása, az eurázsiai sztyepp nyugati felében a VII–IX. század folyamán vált jellemzővé. A griffes ábrázolás hű maradt a szkíta-szibériai állatstílus hagyományaihoz, és a dél-szibériai, valamint a belső-ázsiai sztyepp körzeteiben terjedt el főként. A két stílus közötti határ nagyjából a mai Kirgizia területén hüzódik. Mindkét díszítés eredetében és találkozásában sok a tisztázatlan kérdés, területi szétválasztásuk is csak nagy vonásokban állja meg a helyét. Mindkét motívum a VII–IX. század folyamán terjedt el nagy területen és sok nép körében. A VII. században a Kárpát-medencébe érkezők egyik csoportja lehetett onogur; a konglomerátum többi összetevőinek kérdésében idő előtti volna az állásfoglalás.

Az onogur név mindenekelőtt török népágat jelöl, tőle származott át a magyarokra, úgy azonban, hogy magyar környezetben nem honosodott meg. A név többértékűsége kizárja annak a lehetőségét, hogy a 670 táján érkezett, esetleg valóban onogur bevándorlókat az első magyar honfoglalókkal azonosítsuk. További akadályt jelent, hogy az első honfoglalóknak tartott bevándorlók megtelepedésre igen alkalmas területet hagytak Árpád magyarjai számára, akik viszont csak két és fél évszázad múltán követték az első honfoglalókat. Ilyen előrelátást nehéz valószínűsíteni.

Györffy György

IX. század végi népvándorlás

A magyar honfoglalás képe a legtöbbek előtt úgy él, ahogy azt 1200 körül Anonymus elképzelte és leírta. Árpád fejedelem vezérei élén, Szkítiából, a Vereckei úton bevonul, és apró részfejedelmekkel vívott diadalmas csaták után elfoglalja ősének, Attilának örökét.

Ez az elbeszélés 300 évvel az események után, 1200 körül készült, Anonymusnak pedig nem állott rendelkezésére szemtanú leírása a honfoglalás menetéről, csupán egy 900 körüli nyugati évkönyvíró, Regino szűkszavú feljegyzéseit ismerte. Gesta Hungaroruma a műfaj sajátosságaiból következően nem is akart oknyomozó történet lenni, hanem regényes elbeszélés az ősök dicső tetteiről.


Szkítia peremnépeinek nyugatra sodródása olyan régi folyamat, mint maga a népvándorlás, és ezért eleve nem zárható ki az a feltevés, hogy magyar nyelvű népcsoportok már a honfoglalás előtt, valamely nyugat felé törő nomád szervezet részeként elsodródtak a Kárpát-medencébe. Mivel a finnugor nyelvű magyarok és a bolgár-török nyelvű onogurok között már évszázadokkal a honfoglalás előtt kialakult egyfajta szimbiózis, méltán vetődött fel a gondolat, hogy bolgár-török törzseknek, mint a kutriguroknak vagy onoguroknak a Kárpát-medencében való megjelenése nem jelenti-e egyben magyar nyelvű néprészek beköltözését is. Jelenleg azonban nem rendelkezünk olyan nyelvi adatokkal, amelyek finnugor tömegeknek a honfoglalás előtti Kárpát-medencében való tartózkodását igazolnák. Nincs adat arra sem, hogy 894 előtt magyar (megyer) nevű nép lakott volna itt, ami annál lényegesebb, mert e népnév jellemző, közös sajátja az obi-ugor nemzetségeknek. Ugyanakkor az etelközi magyarok 870 körüli állapotát leíró Dzsajháni modzsgeri, azaz "magyar" néven nevezte őket, ami bizonyítéka finnugor nyelvüknek, de finnugor neve volt a magyarok ekkortájt élt főfejedelmének, Levédnek is, ugyanúgy, mint a honfoglalás előestéjén vezérlő fejedelmének, Árpádnak (a -d képző mutatja magyar voltát!), valamint Árpád fiának, Leventének. A nyelvileg értelmezhető adatok egyöntetűen azt bizonyítják, hogy a finnugor nyelvű magyar nép a 895 körüli honfoglalással költözött be Magyarországra.

A honfoglalást bevezető harcok

A görög–bolgár ellentét egy Bulgáriát sértő kereskedelmi korlátozás miatt robbant ki. Simeon trónra lépését követően két görög kereskedőnek, aki a bizánci udvarban túlzott befolyást élvezett, sikerült elérnie, hogy Leó császár kitiltotta a bolgár kereskedőket Bizáncból, Szalonikire korlátozta működésük színterét, és magas vámmal sújtotta őket. Simeon cár az eredménytelen tiltakozás után hadat indított a császár ellen, és Macedóniában megverte az ellene vonuló bizánci sereget. A császár erre magyar segítséget kért a bolgárok ellen. Elküldte Nikétasz Szklérosz patríciust az Al-Dunához, hogy tárgyaljon a magyar fejedelmekkel. Az ajándékokkal megrakott főrangú követ találkozott Árpáddal és Kurszánnal, és rávette őket, hogy küldjenek sereget Simeon ellen. Miután a gyula címet viselő hadúr és a kendének titulált kisebb hatalmú főkirály hozzájárult, a császár hajóhadat küldött Eusztathiosz tengernagy vezetésével, hogy szállítsa át a magyar sereget a Dunán. A sereg vezetését Árpád fiára, Leventére, a kabarok vezérére bízták, ami azt mutatja, hogy ebben a kalandozásszerű akcióban csupán a katonai segédnépek vettek részt. Miközben Niképhorosz Phokász görög hadvezér délről támadta Bolgárországot, Levente serege sikeresen partra szállt északon, több ütközetben megverte a bolgárokat, úgy, hogy maga Simeon cár is alig tudott Drisztra (Szilisztra) várában menedéket találni. A kalandozó sereg Preszláv és Madara körül sok foglyot zsákmányolva indult haza. Az Al-Dunánál várakozó görög hajók útján olyan üzenetet küldtek Leó császárnak, hogy váltsa ki a bolgár foglyokat. A császár erre a fővárosból megbízottakat küldött Etelközbe, és teljesítette kérésüket.

Ezt a hadjáratot, amelyet bizánci források a 891. évi napfogyatkozás és István pátriárka halála (893) után beszélnek el, 894-re kell tennünk, mert utána, de még a 895. évi besenyő támadást megelőzően, Leó császár és Simeon cár olyan intézkedéseket tettek, amelyek hosszabb tengeri utakat igényeltek.

894-ben, amikor a morvaellenes frank–bolgár összefogással szemben egy bolgárellenes bizánci–magyar szövetség jött létre, Szvatopluk csak a természetes szövetségesül kínálkozó magyarokhoz fordulhatott segítségért, hogy kitörjön abból a kereskedelmi zárlatból, amelyet Arnulf Németországtól Bulgáriáig vont vele szemben. A morva fejedelem valószínűleg még 894 tavaszán elküldte követeit Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe, és támadják meg ellenfeleit, első helyen Pannoniát. Bizonyára ennek a szövetségnek az emléke maradt meg a fehér ló mondában. Bővebb krónikáink szerint Marót (=Morva) fejedelem fia, Szvatopluk szerződést kötött Álmos fia Árpáddal és a követként feltüntetett Kündü fia „Kusiddal”. A monda szerint Árpád nevében Kusid fehér lovat, nyerget és féket adott Szvatopluk fejedelemnek, és egy csomó füvet, egy korsó vizet és egy marék földet vett el tőle. Ez az utóbb országvételnek magyarázott eljárás valójában egy nomád szerződéskötési rítus volt. Omurtag bolgár kán 815-ben V. Leó császárral keresztény és bolgár szokás szerint kötött békét. A bolgár rítus abból állt, hogy egy kettévágott kutya vérét megízlelték, majd a császár a földre öntött egy kupa vizet, átfordított egy nyerget, megérintett egy féket, és felemelt egy csomó füvet. Hogy ugyanez volt a magyarok szerződésmódja is, az kiderül Theotmár salzburgi érsek leveléből (900), aki a pápánál mentegetődzött a morvák vádja miatt, hogy a frankok 899-ben „kutyára vagy farkasra és más istentelen és pogány dolgokra”[3] esküdtek szövetséget a magyarokkal. Theotmár e vádra azzal válaszolt, hogy azt, amivel őket egyszer vádolták meg, a morvák éveken át többször elkövették a magyarokkal. De Theotmár arról is tudósít, hogy a magyarok előzőleg a morvákkal szövetségben pusztították el Pannoniát, ez a pusztítás pedig a Fuldai Évkönyvek szerint 894-ben zajlott le, nyilvánvalóan a Szvatoplukkal kutyára, vízre, nyeregre és fékre kötött szerződés következményeképpen.

A magyar had Pannoniában kalandozott, amikor Szvatopluk fejedelem váratlanul meghalt. A fehér ló monda szintén a magyarok pannoniai benyomulásához kapcsolja a morva fejedelem halálát, de tódítva úgy állítja be, hogy a győztes magyarok elől menekülve fúlt a Dunába. Szvatopluk halálának azonban semmi köze sem volt magyar szövetségesei hadi vállalkozásához; a Fuldai Évkönyvek egymástól független, egyidejű eseményként közli Szvatopluk halálát és a Pannoniát pusztító magyar hadjáratot.

E hadjárat történelmi jelentősége abban áll, hogy ehhez a katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás kezdete. A magyar sereg, amely valószínűleg kabarokból, illetve székelyekből állt, a pannoniai kalandozás ideje tájt értesülve Szvatopluk haláláról bizonyára nem is tért haza Etelközbe, hanem a Felső-Tisza vidékére vonult vissza, ahol Verecke előterében – arab dirhemmellékletes régészeti leletek szerint – kabarok szálltak meg, és Anonymus szerint Árpád bevonuló serege a bihar-nyírségi részeken kazárokat és székelyeket talált. Noha Anonymus a kazárokat és székelyeket régóta ott élő népeknek mondja, de egyrészt ő a honfoglalás után élt népeket is áthelyezte a honfoglalás előtti időbe, másrészt az a hagyomány, hogy a magyarok a székelyeket itt találták, magyarázható azzal, hogy a székelyek kabar törzsekkel együtt a beköltözéskor a magyarokat megelőzték.

A magyar hagyomány ilyetén értelmezését a Fuldai Évkönyvek adataival is támogathatjuk. Eszerint a kalandozók 894-ben az elfogott férfiakat – akiket Etelközben munkára lehetett volna fogni vagy a görögöknek eladni – megölték; csak fiatal nőket vittek magukkal. Ha e feljegyzés nem a krónikás túlzása, akkor ez inkább arra mutat, hogy nem otthonukba tértek meg, és családjuk távol volt.

A pannoniai kalandozást és a Felső-Tisza-vidékre való visszavonulást minden bizonnyal a következő év, 895 elején követte Árpád fejedelem leereszkedése a magyar törzsek lovassága élén a Vereckei-hágón át az Alföldre, aminek emlékét a magyar hagyomány mint Árpád diadalmas honfoglalását őrizte meg. Ennek emléke az a másik krónikás hagyomány is, amely arról tudat, hogy Árpád a honfoglaláskor a többi vezért állítólag megelőzte. Árpádnak és seregének 895. évi hadra kelését bizonyítja Konstantin császár feljegyzése, mely szerint a 895. évi besenyő–bolgár támadáskor a magyar had nem tartózkodott otthon. Tartózkodása helyét Regino árulja el, amikor közli, hogy a magyarok először a pannonok és avarok pusztáira hatoltak be, és onnan támadták a szomszédos hatalmak végvidékeit. Árpád serege elsőként nyilván az Alföld déli felére terjedő bolgár végeket támadta meg, elfoglalva földváraikat, Csongrádot, Titelt és más erősségeket. A Felső-Tisza vidéki nemzetségi hagyományokat közvetítő Anonymus nagyjából ennek a benyomulásnak az emlékét és bolgárellenes harcait őrizte meg, noha regényes történetének legtöbb szereplője, történeti környezete és epizódja írói fantázia szülötte.

Ha most felvetődik a kérdés, hogy Árpád ezúttal a véglegesség igényével nyomult-e a Kárpát-medencébe, avagy ez is csak kalandozó hadjárat volt, a tudatos foglalást tartjuk valószínűbbnek. Nemcsak a magyar hagyomány egyértelmű vallomása szól mellette, hanem az a tény is, hogy magyar fejedelmek kalandozó hadjáratokban sohasem vettek részt.

Más kérdés, hogy a haditervbe számítási hiba csúszott, és a győzelmes foglalás csak egy hozzá kapcsolódó vereség és menekülés révén alakult honfoglalássá.

Besenyő–bolgár támadás és menekülés az új hazába

A besenyők Donon való első átkelése azonban Konstantin császár említett évadata alapján nem helyezhető 893 elé; szerinte az első besenyő támadást kevés idő múlva követte Levéd főfejedelem (kende) útja a kazár kagánhoz, valamint Álmos második fejedelem (gyula) felváltása a tetterős Árpáddal, de ezt is csak egy-két év választotta el a második besenyő támadástól. Ebben az esetben pedig az események úgy rekonstruálhatók, hogy a besenyők első három kangar törzse rögtön a Volgán való átkelés (893) után megtámadta a Don és a Donyec vidékén lakó magyarokat, s bizonyára még a Don-könyök felett lakó és a kazároktól a magyarokhoz pártolt eszkil-bolgárokat is, s nyugatabbra űzve őket éket vert a magyarok és a kazárok közé. Ebben a helyzetben történetileg indokolt volt a kazár kagán Levédnek tett javaslata, hogy vegye át a főhatalmat, nyilván azért, hogy kazár–magyar összefogással űzzék vissza a besenyőket. De az is indokolt, hogy a legfőbb hadúri tisztséget betöltő fejedelemtársat, a vereségért felelőssé tett Álmos gyulát lemondatják, s helyébe a hadvezéri képességekkel rendelkező Árpádot választják. Rejtély, hogy mi lett a sorsa Levédnek, de tény az, hogy 894 augusztusa táján, amikor Bölcs Leó császár követeket küldött a magyarokhoz, hogy támadják meg a bolgárokat, a magyarok élén már két fejedelem állt: Árpád, a legfőbb hadúr, és fejedelemtársa, Kurszán, a „Kündü fia”. Az a körülmény, hogy a görög hajók a Duna deltájánál keresték fel a magyar fejedelmeket, valóban amellett szól, hogy a Dnyepertől keletre levő terület már nem volt a kezükön.

895 nyarán következett be a második besenyő támadás, amit Konstantin császár Simeon bolgár cár diplomáciai húzásának tulajdonít. Amikor Árpád seregével Vereckén átkelve, a Tisza vidéki bolgár végeket megtámadta, besenyők keltek át a Dnyeperen. A magyar haderő távollétében ellenállásra gondolni sem lehetett, csak menekülésre, ami a határőrök riasztása után idejében kezdetét vehette.


Álmos Erdélyben történt feláldozását sokan kapcsolatba hozzák a kazár királyölés szokásával. A kazároknak két uralkodója volt: a szakrális főkirály és a ténylegesen uralkodó alkirály, s mindkettőt elérhette a rituális feláldozás sorsa. A főkirályt akkor ölték meg, ha előre meghatározott uralkodási évei leteltek, az alkirályt pedig akkor, ha csatát vesztett, vagy ha uralkodása alatt katasztrófa következett be. Bár az aggastyán Álmos immár egyik tisztet sem töltötte be, mert helyébe, a hadvezéri tisztségre fia, Árpád lépett, megölése nyilván a besenyőktől elszenvedett vereség következménye volt, és feltehetően rituális formák között hajtották végre.

Az Erdélybe menekültek között kellett legyen a magyarok kendéje, névleges főkirálya, Kurszán. Az ő szerepét az Árpád-házi dinasztikus hagyomány igyekezett elhomályosítani. Ezért degradálódott Kündü (téves olvasással: Kond) a hét vezér egyikévé, sőt az anonymusi "Kündü fia Kurszán" vezér a fehér ló mondájában már romlott "Künd" fia Kusid néven úgy jelenik meg, mint Árpád Szvatoplukhoz küldött követe.

A besenyőktől elszenvedett vereség a vezérek Etelközben kialakult erőviszonyaiban bizonyára olyan eltolódást eredményezett, ami belső ellentétekhez vezetett. Ezeken azonban Árpád biztosan úrrá tudott lenni, mert az általa vezetett sereg elkerülte a besenyő támadást, és a bolgárokon a Kárpát-medencében fölényes győzelmet aratott.

Pannonia és Morvaország elfoglalása

  • A magyar fejedelmek a gyakorlatnak megfelelően valószínűleg Árpád egyik fiát állították a sereg élére.
  • Ebben a helyzetben, 899. december 8-án következett be Arnulf császár halála, gátszakadást idézve elő a birodalom határán. A kutyára esküdött szövetség a szerződő fél halálával megszűnt, viszont a magyaroknak az adott időpontban szabad átjárásuk volt Pannonián át. Árpádnak és Kurszánnak elég volt az itáliai sereg hazatérését bevárni, és a hazavonulást a támadó morvákkal szemben további csapatokkal fedezni. 900 nyarán a Braszlav területén hazatérő és Pannoniába átkelő magyarok kisebb harcokkal kezükre kerítették egész Pannoniát.
  • Árpád és Kurszán 900 nyarán követeket küldött az új frank uralkodóhoz, Gyermek Lajos királyhoz békeajánlattal. A magyar vezérek nyilvánvalóan Pannonia és a morva végek elfoglalásának elismerését kívánták. Minthogy a frank udvar nem volt hajlandó Nagy Károly hódítmányáról lemondani az „új avarok” javára, és a követeket kémeknek bélyegezve visszautasította, ősz folyamán a Kisalföldről két magyar sereg nyomult Bajorország ellen; a nagyobbik a Duna bal partján, a kisebbik a jobb parton.
  • II. Mojmir (Moimar) fejedelem további sorsa ismeretlen, de felmerült a gondolat, hogy Anonymus Ménmarót történetébe beleszőtt valamit Mojmiréból. A gesta szerint Ménmarót vesztes csata után megadta magát, és országát leányával együtt Árpád fiának, Zoltának engedte át.

Milyen módon történt a föld elosztása?

A megtelepedésre kihatott a kettős beköltözés. Az a körülmény, hogy a kabar-székely sereg, illetve Árpád hadereje Vereckénél nyomult a Kárpát-medencébe akkor, amikor a hét törzs népe a besenyők elől menekülve Erdélybe költözött, magyarázatul szolgál arra, hogy kabarokhoz kapcsolható népelemek Verecke előterében, az Alföld északkeleti részén, illetve a Felső-Tisza vidékén jelentkeznek, amíg az Alföldre költöző magyar törzsek e területeket részben kikerülték.


A X. század elején élt vezérek szálláshelyét meglehetősen pontosan ismerjük a nevüket őrző helynevekből, s ebből kiderül, hogy a fejedelmek, Árpád és Kurszán, s olyan fővezérek, mint Tétény és Kál harka szállásokkal rendelkeztek a Dunántúlon.


Történetíróink általában elfogadták a magyar krónikák előadását, mely szerint a hét vezér – Árpád, Szabolcs, Gyula, Örs, Künd, Lél, Vérbulcsú – az ország különböző vidékein ütötte fel táborát. Erről a vezérnévsorról azonban kiderült, hogy a krónikaíró állította össze a történeti mondák X. századi főszereplőiből. Így került bele például tévesen a 955-ben kivégzett Vérbulcsú és Lél neve a honfoglaló vezérek névsorába. Mivel ennek a vezérnévsornak az összeállítója a kabarok szállásterületével egyáltalán nem számolt, az általa adott összképből nem indulhatunk ki.

A családi hagyományok alapján dolgozó Anonymus hét magyar vezér (Álmos fia Árpád, Előd fia Szabolcs, Kündü fia Kurszán, Ond fia Ete, Tas fia Lél, Huba, Tétény fia Harka) mellett hét csatlakozott „kun” vezért is szerepeltet (Ed, Edemen, Et, Böngér fia Bors, Osád fia Örsúr, Vajta, Ketel fia Alaptolma). Szálláshelyüket általában ott jelöli meg, ahol a vezérektől eredő úri nemzetségek a 12. században birtokoltak, e nemzetségi szállásterületek pedig sohasem egy országrészre kiterjedő törzsterülettel, hanem többnyire egy-egy vármegye területével esnek egybe. Anonymus „hét vezérének” szálláshelyei már távolról sem mutatnak hét különböző vidéken fekvő törzsi központra. Árpád szálláshelyét a Csepel-szigeten, Előd fia Szabolcsét Fejér megyében, Kündü fia Kurszánét meg Pest-Pilis megyében jelöli meg, tehát egymáshoz igen közel. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az állítólagos ötödik vezér, Tas fia Lél – akiről Anonymus nem tudja, hogy Árpád dédunokája volt – Bodrog megyében kap szálláshelyet, megállapíthatjuk, hogy az anonymusi vezérnévsorból nem indulhatunk ki e kérdés eldöntésénél.


Az erdélyi „gyula” uralmának kezdetét nem a krónikák felől lehet megközelíteni, hanem abból a meggondolásból, hogy Árpád kései utóda, Fajsz 950 körül már mint első fejedelem szerepel, s így az Árpádok ezt megelőzően a gyula címet, nyilván kisebb hatalommal, átengedték egy soron következő törzsfőnek.

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

Önálló cikk.

Az Árpád-fiak szállásrendje és a dukátus

Önálló cikk.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

Konstantin császár adata nyomán eléggé világos, hogy 950 körül a három kabar törzs élén egy „vezér” állt, s ezt visszavetíti 895-re is, midőn e méltóság viselőjét Árpád fiában, Leventében jelöli meg. Ezért 895 körül 8 vezérrel kellene számolnunk.

E változó tényezőkhöz viszonyítva állandó a Kárpát-medence folyóhálózata, mely többé-kevésbé meghatározta a vezéri partvonalakat.

A Duna partvidéke, mint fentebb rámutattunk, a két fejedelemnek nyújtott szállásföldet.

A Duna észak–déli irányú szakasza, Csepeltől Pécsig Árpád szállásváltó útja volt. A nyári szállás a Csepel-szigeten volt, de a Fehérvár melletti „Noé-hegy” szomszédságában levő Árpád-völgye (1193) lehet egy hegyi szálláshely emléke. Pontosan ezen a területen jelenik meg a krónikák vezérnévsoraiban az Árpád után említett „második vezér”, Szabolcs. Szabolcs azonban nem Árpád mellett volt egy másik törzsfő, hanem Árpádot követte a gyulák méltóságában. Szabolcs szállásai Baranyában és Fejér megyében – amint ez a nevét őrző helynevekből és utódainak, a Csákoknak ősi birtokaiból kiderül –, ugyanott terültek el, mint korábban Árpádéi; szállásait a Duna mentén összekötve, előttünk áll Árpád szállásváltó útja.


A felvidék nyugati részén Nyitra vidéke – a Vág szeredi révével és a nyitrai várral – kezdetben, mint szó volt róla, Árpád fiának, Üllőnek jutott osztályrészül. Árpád unokái, Tevel és Taksony azonban átszorultak a Vág nyugati partjára, aminek oka az lehetett, hogy a Nyitra mellékét törzsfők nyerték el szállásterületül.


Lélt Anonymus Tas vezér fiának, tehát Árpád unokájának mondja.


Rejtélyes kérdés, hogy a krónikák miért a Nyír-vidékén jelölik ki Künd fiai, Kusid és Koppány (Cupa, Cupian) szállásait. Mint fentebb említettük, Künd fia, Kusid a fehér ló mondából került a vezérnévsorba, ahol mint Árpád követe Kündü fia Kurszánt jeleníti meg degradált szerepben. Anonymus feltehetően azért helyezte szálláshelyüket Szatmárba, mert itt lakott a Cupianhoz hasonló nevű Kaplony nemzetség, de meglehet, hogy volt olyan hagyomány, amely szerint Kündü fia Kurszán első szállásterülete a Szamos melléke volt.


Úgy látszik, hogy Anonymus nem egy esetben lázadó magyar vagy kabar főembereket jelenített meg Árpád honfoglalás kori ellenségeikként.


A hajdan Keve megyéhez tartozó torontáli részeken Tarhos falu neve idézi Árpád fia Tarhos szállását. Keve és Krassó megye területén, ahol kabar lakosság valószínűsíthető, forrásszerűen igazolható a „fekete magyarok” itt-lakása.


Az áttekintést összegezve meg kell állapítanunk, hogy az Árpád-ház tagjain és szállásterületeiken kívül tudásunk nagyon hézagos. Árpád nemzedékébe tartozó vezér neve alig ismert (Kurszán, Ónd), inkább a következő generáció vezéralakjainak nevét tartotta fenn a hagyomány, mely azonban csak részben egyezik a hét vezér 942-ben feljegyzett, részben megfejtetlen névsorával.


Szállásterületenként és nemzedékenként felsorolva az ott megszálló vezéreket a következő feltételezett képet kapjuk:

  Alsó-Dunamellék
I. nemzedék Árpád

A biztosan ismert három honfoglaló vezér, Árpád, Kurszán és Ónd első ideiglenes szálláshelye a Kárpát-medence északkeleti hegyeinek előterében többé-kevésbé kitapintható. A kabar segédhadakkal elsőként beköltözött Árpádé Biharban, a Fekete-Körös–Gyepes mellett, melynek derekánál Árpád, felső völgyében pedig a szakrális kovácsmesterségre mutató Tárkány–Kovácsi helynévpár található.


A középső Duna-melléket, ahol Árpád és utódai megtelepedtek, kutatóink a Megyer törzs lakóterületének mondták, azt vélve, hogy Árpád törzse a névadó törzs volt. Ez a feltevés azonban ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a pécsi Árpád körül három, a Sió és a Vajas mellett egy–egy Megyer nevű falut találunk, de Budapest körül is akad négy. Minthogy a Duna két partján, Baranyától Pest környékéig a Tarján törzsnév hiányzik, és ez a török tarkan méltóságnévből ered, amely a Türk és a Kazár Birodalomban – a feltehető eredetibb kovács jelentése mellett – a főparancsnok címe volt, valószínű, hogy az alapnépesség Tarján törzsbeli volt.

Település, gazdasági élet

Az a nemesfémmennyiség, amit Árpád és utódai az idegen uralkodóktól hadibér, hadisarc vagy évi adó formájában kaptak, továbbá, amit a nagyfejedelem zsákmányrészesedés és vám révén szerzett, alighanem megközelítette az avar kagán által felhalmozott értéket. Hogy ez nem került holt kincsként a föld alá, az azt jelenti, hogy a X. század élénkebb nemzetközi kereskedelmi viszonyai között csereáruvá vált, elsősorban textillé, drága bizánci brokátokká az udvarbelieknek és szövetté a katonai kíséret számára, emellett fűszerré és luxustárgyakká, amit a böszörmények a távoli keletről szereztek be.

Gazdasági és társadalmi indítékok

A segítségül hívás, magyarán mondva felbérlés, a kor szokott diplomáciai formaságai szerint történt. A császár, király vagy fejedelem elküldte valamely bizalmasát követségbe a magyarok fejedelmeihez, gazdag ajándékokkal és még csábítóbb igéretekkel. Kurszán, Árpád, majd utódai fontolóra vették az ajánlatot, és vagy elvetették, mint Gábriel bizánci küldött esetében tették, aki a besenyők megtámadását kérte, vagy elfogadták, és a szövetséget nomád rítus szerint is megerősítették. Az akció sikeres lebonyolításához a szükséges segítséget is megkövetelték – szabad átvonulást, kalauzolást, a révek használatát, mint például Bajorországban –, valamint túszokat adtak és vettek biztosítékul.

Különleges fontosságú megállapodásokra, mint amilyen a hosszú lejáratú békeszerződések kötése vagy megújítása volt, valamelyik főméltóság – egy Árpád-házi dux társaságában – személyesen látogatott el, és az uralkodóval közvetlenül szerződött. Ilyen volt például Árpád fia Tarhos és Bogát harka (?) szerződése Berengárral vagy Tevel fia Tormás és Bulcsú harka szerződésmegújítása Bíborbanszületett Konstantinnal, aki a Bizáncba jött szerződő feleket barátaivá fogadta, és a megkeresztelkedett Bulcsút római patríciusi ranggal tüntette ki.

Tizennégy éves német–magyar háborúság

Pannonia elfoglalása és a magyar követség visszautasítása (900) óta az évenként megismétlődő csaták több vereséget hoztak Bajorországnak, mint amennyi sikert az ellentámadásokkal elkönyvelhettek. E helyzetben fogant meg a gondolat; hátha a magyarok főfejedelmének megölése olyan fejetlenséget és széthullást eredményez, mint Attila vagy éppen a közelmúltban Szvatopluk halála. A bajorok 904-ben barátságot színlelve – a nyilván az Arnulffal kötött szövetség szellemében és a magyar hódításokat elismerő béke igéretével – a Bécsi-medencébe, nyári szálláshelye közelébe hívták találkozóra a fejedelmet. Kurszán gyanútlanul tőrbe ment; a lakomán a bajor vendéglátók megölték a fejedelmet és közvetlen kiséretét.

A merénylet kétségtelenül okozott belső zavarokat és meghasonlást, végső kihatásában azonban visszafelé sült el. Egyrészt Kurszán halálával Árpád hadvezéri hatalma megnövekedett, és az a németek szempontjából döntő nyugati országrészen éreztette hatását, másrészt a kalandozó harcosokat oly mértékben elvadította a németekkel szemben, ami mérhetetlen áldozatokat követelt.

Milyen események következtek be 904 után, amik kapcsolatba hozhatók a fejedelemgyilkossággal?

Árpád az általa ellenőrzött határrészen Bajorország, Itália és a Balkán felé minden kalandozást leállított. A 904-ben Lombardiába küldött sereget 905-ben hazahívta, és ettől kezdve másfál évtizedig magyar hadak nem léptek Itália földjére. Frigyes aquileiai pátriárka sírfeliratán utalás van arra, hogy az ő közbenjárása szerzett „jó békét” Olaszországnak. A későbbi gyakorlat alapján valószínű, hogy Árpád megbízottai a Berengárt kápviselő pátriárkával évi adó fejében békét kötöttek.

A Magyarországgal az Al-Duna vonalán határos Bulgáriával a honfoglalás után feszült volt a viszony, és egy konfliktus mindkét fél számára veszélyes lehetett. A magyarok tarthattak attól, hogy Bulgária megtámadása esetén a bolgárok a besenyőket rájuk uszítják, Simeon cár meg attól félt, hogy Bizánc és Magyarország újból két tűz közé szorítja. Valószínű, hogy nem csupán adataink hiányossága az oka, hogy 927-ig nincs tudomásunk bulgáriai kalandozásról.

A külső hatalmakkal való béke keresése a belső ügyekkel való elfoglaltság jele. Bizonyosra vehető, hogy 904 után Árpád az országon belül katonai intézkedéseket hajtott végre. Az egyeduralom kiépítése, a kék-kendek széttelepítése nem nyerhette el minden törzsfő tetszését. Nem lehetetlen, hogy az uralomváltás okozta zavar következmánye, hogy 906-ban két magyar seregrész – egymásról nem tudva vagy egymást be nem várva – külföldön találkozott. Ez évben ugyanis a Csehországon túl lakó, Elba menti (Meissen vidéki) szláv dalemincek a magyarok segítségét kérték Ottó szász herceggel szemben, aki fiát, a később királlyá választott Madarász Henriket küldte ellenük. A magyarok legyőzták a szászokat, és feldúlták Szászországot, majd nagy zsákmánnyal és sok fogollyal tértek vissza a dalemincek földjére. Ugyanakkor érkezett oda egy másik magyar sereg, amely fenyegette a daleminceket, kiknek a második sereget külön el kellett vezetniük Szászföldre zsákmányolni. Mindebből a magyar hadak teljes dezorganizáltságára következtethetnénk, ha a történet nem azzal végződne, hogy az első sereg daleminc földön bevárta a második visszaérkezését. Egymástól független, rivális hadak aligha várják be egymást; a bevárás inkább arra mutat, hogy a két sereg a felsőbb vezetés szempontjából összetartozott, legfeljebb a fegyelmezetlen indítás esete forog fenn.

Maguk a dalemincek nehezen fordulhattak közvetlenül a Morvaországban állomásozó magyar hadvezérhez segítségért, mert messze nem voltak szomszédosak Morvaországgal, s így valószínűbb, hogy a köztük és a magyarok között lakó csehek útján történt a megkeresés. A földrajzi és politikai helyzetnek inkább az felel meg, hogy a magyarok Csehországon vonultak keresztül, semmint az, hogy nagy kerülővel az Odera mentén, számos idegen törzsön át. Ne feledjük, hogy a magyarok a csehek elnyomóit is leverték a morva fejedelemségben, de Bajorország pusztításával is könnyíthettek azon a súlyon, ami Regensburg felől a csehekre nehezedett. Az a körülmény, hogy a bajorok 907. évi magyarellenes nagy támadásában a csehek nem vettek részt – mint tették volt 900-ban a Morávia elleni bajor hadjáratban –, cseh–magyar békeállapotra mutat. A csehek Berengár után az elsők lehettek, akik mentesítették országukat a magyar hadak dúlásától azáltal, hogy szabad átvonulást engedtek országukon.

A 906. évi hadjáratban elsősorban Morávia magyar duxa (Levente?) és a mögöttes Nyitra|nyitrai részek ura (Üllő?) vehetett részt az ott lakó kabar vitézekkel.

Az Árpád uralma alatt levő országrészből ekkor nem támadták a szomszédos Bajorországot, ami a belső átrendeződés mellett egy várt támadásra való felkészülés jele lehet. Csak a gondos felkészüléssel magyarázható, hogy amikor a bajorok három évvel Kurszán megölése után egy Nagy Károly-i méretű hadjárattal akarták elsöpörni az új avarokat, olyan katasztrofális vereséget szenvedtek, ami eldöntötte Pannonia sorsát.

907 júniusában Regensburgból, a Duna mentén indult el a hatalmas sereg, melyet az uralkodó, Gyermek Lajos Ennsburgig kísért. A hadsereg vezére Luitpold herceg, Bajorország és Karantánia kormányzója volt, mellette vonult Theotmár salzburgi érsek, a birodalom prímása, számos püspök és apát kiséretében. Amennyiben Árpád ekkor még életben volt, csallóközi nyári szállásán idejében értesülhetett a támadásról, és mozgósíthatta a nyugati országrész haderejét, így az Árpád-fiak közül Leventéét Morvaországból, Jutasét a Dunántúlról, Üllőét a Nyitra vidéki kabarokkal és több más törzsfőét. A nagyfejedelem az ellentámadás helyét a fejedelmi sziget előtt, Pozsonynál választotta meg, ahová a különböző irányokból összejöhettek a hadak, és közrefoghatták a bajorokat.

A 907. július 4–5-én lezajlott csatában a bajor hadsereg megsemmisült. Elesett Luitpold hadvezér, számos gróf, Theotmár érsek, két püspök és három apát. A sváb évkönyvíró Luitpold babonás elbizakodottságnak tulajdonította a vereséget; valójában Luitpold és a bajor előkelők teljesen félreismerték a helyzetet, s nem tudták, hogy a magyarok kiszorítása az új hazából ugyanolyan reménytelen vállalkozás lett volna, mint a magyarok számára a besenyők kiűzése Etelközből.

Anonymus szerint Árpád 907-ben halt meg. Ennek az évszámnak azonban nincs hiteles alapja. Nyugati források Árpádnak még a nevét sem ismerik, magyar hagyománnyal pedig nem számolhatunk. A pogány magyarok időszámítása a 12 éves állatciklus lehetett, mint Kínától a dunai bolgárokig minden keleti népé, s ha a regösök egy ideig tudhatták is, hogy Árpád a sárkány vagy az ökör évében halt meg, ezt a krónikaírók már nem érthették, és nem számíthatták át megfelelő évre. Ezért Árpád halála a pozsonyi csatával okozati kapcsolatba nem hozható; maga a győzelem inkább Árpád személyes sikereként könyvelhető el.

A nyugati „békeövezet” kialakítása és a távolsági kalandozások kezdete

  • 921-ben Árpád fia Tarhos és Bogát harka(?) jelent meg seregével Veronában, akkortájt, amikor Berengár – 915 óta megkoronázott császár – ellen hűbérurai összeesküvést szőttek, és Rudolf burgundiai királyt akarták behívni ellene.
  • A bihari dukátus hadával egyidejűleg, 924-ben, úgy látszik a Nyitrán székelő Árpád-fi, Üllő vagy talán már Tevel vezetett sereget Morvaországon át Szászföldre.

Uralomváltás és a székelyek

  • Ami a székelyek eredetét illeti, se szeri, se száma azon elméleteknek, amelyek a székelyeket valamely régi néptől eredeztetik. Eredetük kérdésének fontos mozzanata az a krónikás hagyomány, mely szerint Árpád hét magyar népe a honfoglaláskor már itt találta őket, ugyanakkor Árpád vitézeivel együtt részt vettek a honfoglalás csatáiban.
  • A székely (eredetileg szikil) népnév levezethető a volgai bolgárok déli csoportját alkotó eszkil nép nevéből. E népcsoport Etelköz északkeleti határain lakott, azon a tájon, ahol a besenyők átkeltek a Volgán, és támadásukkal népelmozdulást idéztek elő. Mint csatlakozott nép részt vehettek a 894. évi pannoniai harcokban, és elfoglalhatták Körösök vidéki szállásterületüket. Anonymus szerint a Körösöknél találták őket Árpád hadai. Először Árpád fiainak vezérlete alá tartoztak, mint a kabarok, de a Körösök összefolyásánál fekvő Békéscsaba falu neve és elhelyezkedése megengedi azt a feltevést, hogy 942 táján Csaba alá tartoztak.
  • Még Taksony herceg 947. évi itáliai megjelenése sem számít komoly hadjáratnak, hanem csak a régi szerződés megújításáról lehet szó, ugyanúgy mint Bulcsú harka és Tormás herceg 948-as bizánci útja is a szerződéses kapcsolatok megújítása, melynek során a magyar vezetők a császár előtt nem győzték hangsúlyozni, hogy Levéd leváltása óta egyedül Árpád fiai töltik be a magyar fejedelmi széket.

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

Árpád, Kurszán és Szabolcs téli szállásait egy-egy romos antik nagyváros mellett tartotta, amelyet a szolgáló népek barbár berendezkedésének mintájára bizonyára kézművesekkel töltött meg.

Az erőviszonyok átrendeződése

Az augsburgi vereség a belső erőviszonyok átrendeződését vonta maga után. Azoknak, akik részt vettek a vállalkozásban, és akik támogatták az akciót, nemcsak azért kellett elbukniuk, mert felelősek voltak a vereségért, hanem elsősorban azért, mert katonai kiséretük elpusztult vagy jelentősen meggyöngült, és szükségképpen az intakt seregekkel rendelkező vezérek kezébe ment át a hatalom.

Úgy tűnik, Árpád négy fiának ága közül ekkor hanyatlott le kettő, Jutasé, akinek fia Fajsz volt, és Üllőé, akitől Tas fia Lél származott, viszont megmaradt és viszonylag megerősödött Tarhosé, akinek unokája, Tormás 948-ban ifjú volt, és főként Zoltáé, akinek fia, Taksony a királyi dinasztia alapítója lett.


Taksony, számolva egy nyugati betörés lehetőségével, mindenekelőtt védekezésre rendezkedett be. Ennek szemléletes megnyilatkozása, hogy a Duna-jobbparti fejedelmi partvonalat, amelyet Árpád és Kurszán még a besenyő veszély miatt választott, feladta, és fejedelmi szállásváltó útját a Duna bal partján választotta meg.


Apor nevét és vezérségét az igen archaikus Botond-monda tartotta fenn. Eszerint Apor volt a vezére annak a hadseregnek, amelyben Botond vitézkedett Konstantinápoly kapujánál 958-ban, Aport pedig a magyarok „közakaratból” tették meg „kapitánnyá”. „Kapitány” szóval a krónikaíró nem csupán a hét vezért jelölte, hanem Árpád fejedelemtől Bulcsú harkáig és Lél hercegig minden X. századi vezéralakot.


Minthogy Koppány Géza özvegyét követelte magának, Zerind Taksony ifjabb kortársa kellett hogy legyen, és mivel Konstantin császár nem sorolja fel Árpád unokái között, dédunokája lehetett valamelyik idősebb ágból, mint Tevel fia Tormás.

István trónjának biztosítása

Konstantin szerint Árpádot Álmos életében emelték a vezérek pajzsra.

Vármegye, vár, város

  • Anonymus 1200 körül írt honfoglalás-történetében a megyeszékhelyeket részben mint itt talált, részben mint a magyar vezérek által a 10. században épített várakat szerepelteti, ő azonban javarészt a maga korában látott viszonyokat vetítette vissza Árpád korába, és csak kis részben használta fel a vezéri sarjak némi hitelt érdemlő hagyományait.
  • Hasonló alakulásra következtethetünk Tolna megye esetében, melynek földjét Árpád legidősebb fiága és a trónörökösök bírták, Doboka és Küküllő megyét illetően, ahol a gyulák két ágának volt a szállásföldje, avagy Hunyad megye esetében, amely az államszervezést megelőzően a Bár-Kalán-nem elődeinek nyári szállásföldje lehetett.

Udvar és udvari szervezet

A nomád társadalmakhoz hasonlóan a X. századi magyar fejedelmeknek is voltak udvarhelyeik, ezeket személynevükkel nevezték Árpádtól Gézáig.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

De amint a zágrábi káptalan kartuláriumában vezetett királytörténet Árpád vezérrel kezdi a múltat, ugyanúgy a helyi birtokosság, például a Vojk-nemzetség 1240-ben Szent Istvántól és I. Bélától nyert privilégiumaira hivatkozik Dráván túli birtokpöreiben.

Uralkodó osztály

Szent László felmenői között Árpád-fi Zolta ugyanúgy egyharmincketted részt képvisel, mint Madarász Henrik fia, I. Ottó császár, s ha csak az ismert vagy valószínűsíthető egyéb felmenőket vesszük sorra, akkor besenyő, örmény, bolgár, lengyel, cseh, elbai szláv, német, burgundi és görög főrangúakkal találkozunk. Kálmánban még kevesebb volt Árpád vére, mert apai ősei Lászlóéival azonosak, anyja pedig bizánci arisztokrata volt. De Európa korabeli uralkodóházait áttekintve ugyanilyen változatos összetételű ősfákat találunk; László és Kálmán – származásukat tekintve – bármely közép- vagy kelet-európai trónon ülhettek volna.

Szent László ősfája
Árpád nagyfejedelem   Madarász Henrik király II. Rudolf burgundi király  
Zolta herceg   Ottó császár Adelhaid burgundi hercegnő  
Taksony nagyfejedelem besenyő hercegnő bizánci örmény „comes”? bolgár hercegnő?  ?  ?  ?  ? Meskó lengyel herceg Dubravka cseh hercegnő Dobremir elbai szláv herceg  ? Hermann lotaringiai Pfalzgraf Helwig II. Ottó német császár Theophanu görög hercegnő
Mihály (Béla?) herceg bolgár hercegnő? ? ? Boleszló lengyel herceg Emnildis elbai szláv hercegnő Ehrenfried (Ezzo) rajnai Pfalzgraf Matild német hercegnő
Vazul herceg „Tatun nembeli” leány (Katun?) III. Meskó lengyel herceg Richeza német grófnő
Béla király Richeza (?) lengyel hercegnő
Szent László

Kristó Gyula

II. Endre új berendezkedése

Hogy a XIII. század első évtizedeiben az ismertnél is talán több drávántúli és magyarországi vármegyét, illetőleg comitatust adományoztak el, azt részint az 1222. évi Aranybulla, részint pedig a kortárs Anonymus gestája mutatja, az előbbi ugyanis tiltja egész megyék eladományozását, az utóbbi pedig Zaránd megyét már a honfoglaló Árpád vezér által Veleknek adományoztatja.

A világi nagybirtokosság előretörése

A honfoglalás eseményeit regényes meseszövéssel elbeszélő részből ismét csak az derül ki, hogy Anonymus számos nemzetséget eredeztetett honfoglaló ősöktől. Honfoglaló kun vezérektől, Edtől és Edöméntől vezette le Aba Sámuelt, vagyis az Aba-genust. Fiktív őseinek a Mátra-erdőben adatott nagy földet Árpáddal, ahol az Abák az egész Árpád-koron át birtokoltak. Óndnak Duna-Tisza közi földet adományozott Árpád, márpedig Óndtól Anonymus a Kalán-nemet eredeztette, amely a XIII–XIV. században éppen az Anonymus által megjelölt vidéken birtokolt. Megint csak nem véletlen, hogy Árpád Szabolcs apjának, Elődnek, akitől Csák származott, a Vértes erdőt adta, ugyanis ez a terület a Csák-nemzetség bölcsője, itt állt már a XII. század első felében a Csákok vértesszentkereszti monostora. Pontosan tükrözi az anonymusi szándékot a gesta ama része, amely szerint a honfoglaló vezérek, Tas és Szabolcs egy Ohat nevű kun katonának a Tisza mentén Árpád vezér kegyéből nagy földet szereztek, amelyet annak leszármazottai egészen mostanáig (usque nunc, azaz a gesta írásáig) birtokoltak. Anonymus tehát valóban a nemzetségi rendszernek, a régiségnek mint a birtokbírás jogforrásának a krónikásául szerződött: jogalapot teremtett gestájában egy sor XIII. század eleji családnak és nemzetségnek arra, hogy bizonytalan eredetű és korú birtokaik honfoglalás koriaknak és méltó szolgálattal szerzetteknek bizonyuljanak.

Anonymus gestája minden ízében az 1210 körüli éveknek a levegőjét árasztja. Árpád vezér feltűnően hasonlít a pazarló II. Endrére. A névtelen jegyző így írja le Árpád vezér táborozását Attila városában, az ókori Aquincum romjai között: „Ott lakmároztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezéreknek meg a nemeseknek arany-, a szervienseknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel [hospes] egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is.“[4] Árpád minden örömhír hallatára nagy lakomát csapott, áldomást tett, ezt a szót Anonymus is magyarul, aldumas-nak írja, evett, ivott, és vég nélkül ajándékozott és adományozott, elörökített tisztségeket, helységeket, birtokokat, földeket, sőt még vármegyét is. Az új berendezkedés politikájának bűvkörében élő, a birtokokat két kézzel szóró II. Endre alakja nyert megörökítést Árpád vezérben, amiképpen saját kora nagy hatalmú előkelőinek, az új berendezkedésnek nevezett politika haszonélvezőinek széles és újabb adományokra éhes köre vette körül az adományozásokban örömét lelő és szüntelenül adományozó Árpád–II. Endrét. Így vált a honfoglalás regényes gestájából az 1210 körüli évek mértéktelen királyi adományait történetileg igazoló kulcsregénnyé az anonymusi mű.

Az új berendezkedés ellenfelei

Az új berendezkedés politikájának időszakában alkotó Anonymus azonban torzított: nem adott képet arról, hogy a regényhőssé megtett Árpád–Endrének belső ellenfelei, politikájának széles körben makacs ellenzői voltak.

II. Endre külpolitikája uralkodásának utolsó éveiben

Ma még eldöntetlen, hogy ennek a keleti magyarságnak az emlékét évszázadokon át a Kárpát-meden­cei magyar­ság tör­téneti tudata őrizte-e meg, vagy pedig csak az 1220-as évek Dnyeperig eljutó missziói hívták fel a figyel­met a magyar­ság e tömbjére. Mindenesetre az 1230-as évek második felében lejegy­zett domonkos hagyomány, Riccardus barát jelentése már úgy állí­totta be a dolgot, mintha egy magyar krónikában a domonkosok híradást találtak volna egy másik, Nagyobb Magyarországról (Unga­ria Maior), ahonnan Árpád magyarjai származtak, s ezek a keleti magya­rok megmaradtak pogánynak. A domon­kosok csak annyit tud­tak kideríteni a régiek írásaiból, hogy e magya­rok keleten vannak, de hogy merre lehet­nek, nem is sejtették.

Népi kultúra

Anonymus írásba foglalta az Árpád-dinasztia eredethistóriáját, az Emese álma- vagy turul-mondát, de a monda tote­misztikus mozzanatát suta módon kikap­csolta az eredeti szóbeli hagyományból.

Írásbeliség

Anonymus nyilván XIII. század eleji példák nyomán írta le, hogy amikor a honfoglalás eseménymenete során Árpád bevonult Attila városába, színe előtt a milesek (lovagok) szinte naponta pajzzsal s lándzsával bajvívást ren­dez­tek.

Makkai László

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

Pázmány Bethlen-ellenes programja, melynek fő szócsöve a röpiratok sorát kiadó Balásfi Tamás volt, arra az érvelésre támaszkodott, hogy a magyar nemzet önmagában erőtlen a török kiverésére, és rászorul a Habsburgokra. A saját erőbe vetett bizalmat támogató Mátyás-hagyományt azzal támadta, hogy a Habsburgoktól eltérően Mátyás nem származott Árpádtól, és a törvényesen megválasztott Habsburg királyoktól eltérően erőszakkal jutott a trónra.

Vörös Károly

A romantika az irodalomban

1823-ban lát napvilágot Aranyosrákosi Székely Sándor eposza: A székelyek Erdélyben, 1824-ben Czuczor követi őt az Augsburgi ütközettel; Pázmándi Horváth Endre Árpádiásza 1831-ben, Czuczor Botondja 1833-ban folytatja a sort. Alapjában még hagyományos, egyes szép részleteik vagy a helyenként felcsillanó nyelvi erő ellenére is az iskolás klasszicizmus sémáival dolgozó munkák ezek.

A magyar színjátszás kiteljesedése

És sikerrel: 1837. augusztus 22-én Lendvay kimondja az első szót a Pesti Magyar Színház színpadán. Vörösmarty Árpád ébredésének a sírból feltámadó Árpád fejedelmeként.

A stílusváltozás kezdetei a képzőművészetben

Mert a Zalán futásának évében Spiró Ede Rómában már egy Magyarország és Erdély egyesítése című képen dolgozik, három év múlva az élelmes Wándza Mihály is két nagyméretű magyar történelmi képet mutat be a közönségnek. Ettől fogva már szakadatlan a történelmi képek tematikailag egyelőre Árpád és a Hunyadiak körül csoportosuló áradata.

Hanák Péter

A Millenium

1896. április 21-én a képviselőház ünnepi ülése törvénybe iktatta a honalapítás évezredes emlékének megörökítését, hálát adva az isteni gondviselésnek, Árpád fejedelemnek és Ferenc Józsefnek érdemeikért és kegyelmes támogatásukért.

Lábjegyzetek

  1. Bíborbanszületett Konstantin, A birodalom kormányzásáról Fordította Moravcsik 173.
  2. A birodalom kormányzásáról Fordította Moravcsik 173.
  3. MHK 326.
  4. SRH I. 94–95. — Magyar fordítása: ANONYMUS, GESTA HUNGARORUM. Fordította Pais 120–121.

Irodalom

A "honfoglalás" kifejezésen a magyar népnek a Kárpát-medencébe való beköltözését értjük. Noha az egykorú görög, latin és délszláv források, valamint a legkorábbi magyar krónikák ezt egyértelműen a IX. század végére teszik, már a középkorban is elterjedt az a nézet, hogy Árpád honfoglalása a magyarok második beköltözése volt csupán. A Kézai Simon által 1283 körül kialakított elmélet szerint a hunok és a magyarok azonosak, s így a hun-magyarok első beköltözése az V. században, Attila hunjai idejében történt.

Krónikáink kettősbeköltözés-elmélete új köntösben elevenedett meg a "kettős honfoglalás" elméletében, melynek lényege az, hogy a finnugor nyelvű magyar nép nem a 895. évi honfoglalás alkalmával költözött a Kárpát-medencébe, hanem már ezt megelőzően, az avar korban, s az avar kori magyarokat itt találták Árpád "türk" magyarjai.

Prinz Gyula tagadta a vereckei beköltözés lehetőségét, azon az alapon, hogy ezen az erdős úton nem lehet nagy tömegű birkát áthajtani, s erre legalkalmasabbnak az al-duna–temesi útvonalat találta (Magyar Földrajz. Budapest, 1938. 183–186). E nézetet cáfolja egyrészt, hogy Vereckénél főként csak Árpád hadereje nyomult be, másrészt az, hogy a honfoglalók állatállományuk nagy részét Etelközben hagyták, harmadrészt pedig az, hogy amikor Simeon bolgár cár bolgár hada az Al-Dunán átkelve a magyarokra támadt, s a Maros völgyéből kiszorított bolgárok az Al-Duna felé menekültek, elképzelhetetlen a magyarok tömeges benyomulása Havasalföldön át.

Általánosan elterjedt az a nézet, hogy a magyar nép nevét a Megyer törzs nevéről kapta, mely a törzsszövetségben a vezértörzs szerepét játszhatta (így például Pauler, A magyar nemzet történetet Szent Istvánig 20), ami többnyire azzal a feltevéssel kapcsolatos, hogy Árpád a Megyer törzs feje volt (Szabó K., A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig 42; HómanSzekfű, Magyar történet I. 70). Ez a nézet azonban megalapozatlan, s a törzsi helynevek vizsgálata inkább engedi meg azt a feltevést, hogy az Árpád és Kurszán szállásterületéről hiányzó Tarján törzset tekintsük az eredeti vezetőnek: László, A honfoglaló magyar nép élete 230; Györffy György, Budapest története 257; Történelmi Szemle 14. 1971. 205–206.

A magyar fejedelemség eredetének kérdésében viszonylag problémamentes elképzelést tesz lehetővé az Árpádok ősiségét, illetve Attilától való származását valló magyar krónikairodalom (SRH I. 38, 165, 284–287), Bölcs Leó közlése arról, hogy a magyarok egy fő alatt állanak (MHK 33), valamint Konstantin császárnak az a megjegyzése, hogy Árpád pajzsra emelése előtt a magyaroknak nem volt fejedelmük (De administrando imperio I. 172–173).

A mohamedán források ellentmondása a fentiekkel azonban csak látszólagos; Bölcs Leó leírása szó szerinti átvétele a 6. század végi türköket ismertető Taktikából (Moravcsik Gyula, Századok 85. 1951. 334–362; Acta Historica Hungarica I. 1952. 161–184); a magyar krónikák az Árpádok udvarában elterjedt elfogultságot tükrözik, noha kettőségnek itt is maradt nyoma Álmos fia Árpád és Kündü fia Kurszán (Kusid) alakjában (lásd a fenti irodalmat), s Konstantin császár is két fejedelemről beszél a honfoglalás előtt, Levédről és Álmosról (De administrando imperio I. 172–173), de Georgiosz Monachosz folytatója is említi Árpád mellett Kuszánt (Moravcsik Gyula, Antik Tanulmányok 4. 1957. 287; vesd össze Árpád 984. évi vezértársának neve. Magyar Nyelv 27. 1931. 84. kk.). Ezek alapján már régóta felmerült az a megoldás, hogy a szakrális fejedelem, a kündü tisztét Levéd, illetve Kurszán, a vezérlő fejedelemét, a gyuláét Álmos, illetve Árpád töltötte be. (Feltevésszerűen: Marczali Henrik, A magyar nemzet története I. 44; Deér József, Művelődéstörténet I. 50–51; a vélemények ismertetését lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 128–129; újabban lásd Vajay, [Eintritt des ungarischen Stämmesbundes in die europäische Geschichte 25, 33; Dienes A honfoglaló magyarok 23–24; Göckenjan, Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelalterlichen Ungarn 28–31; Szűcs, Gentilizmus.

Azzal szemben, hogy Kurszán894-ben kende lett volna, Váczy Péter (Győr. Várostörténeti Tanulmányok. Győr, 1971. 74) felhozza, hogy Georgiosz Monachosz folytatója a bizánci követ etelközi látogatásának elbeszélésében első helyen említi Árpád, a másodikon Kuszán nevét. Ezzel szemben leszögezendő, hogy ha Árpád volt a hatalmat kezében tartó vezérlő fejedelem, és Kurszán a kisebb hatalmú főfejedelem, a politikai fontosság Árpád személyét emelte előtérbe. De a kendéhez is nyilván a gyulán keresztül vezetett az út, s az időbeli egymásutánt tekintve a követ először Árpáddal kellett beszéljen, s csak utána a kendével.