Élelmiszer-, fa- és építőanyag-ipar

A Múltunk wikiből
1866.
Megindul a Zastava című szerb liberális lap.
Budapesten négy új gőzmalom létesül.

Nagyiparunk vezető ága, a malomipar, a kiegyezés után is megőrizte uralkodó helyzetét. A gőzmalmok száma 1863-ban 147, 1872-ben 492, 1884-ben 910, 1895-ben 1843 volt. 1884-ben a malmok fogyasztották az iparban felhasznalt gépi energia 46,7%-at, s az ipari részvénytársaságok egyharmada gőzmalom volt.[1]

Az 1860-as években Magyarország már több lisztet exportált, mint Európa összes többi országa együttvéve. Lisztkivitelünk 1869–71-ben elérte az évi 2 millió q-t, két évtized múlva pedig 4–5 millió mázsa között ingadozott. Exportra és általában árusításra csak a nagy részvénytársasági malmok őröltek, közöttük is mindenekelőtt Budapest tucatnyi óriásmalma. Budapest az 1860-as években a világ legnagyobb malomvárosáva fejlődött. 1866-ban fennállott 11 nagy malma évente 1,8 millió q búzát volt képes feldolgozni. 1868-ban három újabb malom létesült, a meglevőket pedig jelentősen kibővítették, berendezésüket korszerűsítették, s ezzel a fővárosi malmok teljesítőképessége 1869 végére már 5,7 millió q-ra növekedett. Hamarosan kiderült, hogy a budapesti malomipar máris túlméretezett, kapacitását nem tudja teljesen kihasznalni. Ezért egyre nagyobb mennyiségben dolgozták fel az olcsóbb balkáni gabonát, amelyet vámmentesen hozhattak be, ha kimutatták, hogy a behozott búzának megfelelő mennyiségű lisztet exportáltak (őrlési forgalom).

Malomiparunk nemcsak volumenét, termelésének mennyiségét illetően állt az európai fejlődés élén, hanem műszaki színvonalát és lisztjének finomságát tekintve is. A budapesti malmok a 70-es évek második felében tökéletesítették berendezéseiket. Addig – a Hengermalom kivételével – valamennyien a régi technológiával, malomkövekkel őröltek. 1874-ben Mechwart András, a Ganz-gyár igazgatója megvásárolta a svájci Wegmann-hengerszék szabadalmát, s azt több tekintetben tökéletesítve – például a kényes porcelánhengereket kéregöntésű vashengerekkel helyettesítve – alkalmassá tette a magasőrlésre. A Ganz-gyár 1876-től gyártotta az új típusú hengerszékeket, amelyek forradalmasították az őrlés technikáját. A hengerszékhez még egy sor műszaki újítás járult: a Haggenmacher Károly által feltalált síkszita, a centrifugál szita, a korszerű tisztítógépek (tarár), csiszoló- és kefélőgépek stb.

A gőzmalmok látványos fejlődésével párhuzamosan – bár egyelőre még elég lassan – megindult a hagyományos malomipar visszaszorulása: 1873 és 1895 között a szárazmalmok száma 6361-ről 2033-ra; a vízimalmoké 17 249-ról 15 417-re csökkent, a szélmalmoké pedig 554-ről 712-re emelkedett. Ezek a hagyományos technikával durvább lisztet őrlő kis malmok a parasztság gabonáját dolgozták fel, túlnyomórészt természetben fizetett vám ellenében.

Korántsem volt a malomiparéhoz hasonlóan gyors ütemű és egyenletes a cukorgyártás fejlődése. A kiegyezés utáni években 9 új cukorgyár létesült, továbbra is csaknem kizárólag osztrák tőkések alapításaként, főleg a Kisalföld cukorrépa-termelő vidékén. Ezzel a cukorgyárak száma 1870-ig 26-ra emelkedett. 1873 után nagyarányú koncentrálódási folyamat indult meg a magyar cukoriparban. 15 kisebb régi gyár megszűnt, a megmaradt nagyobb gyárak viszont jelentősen kibővítették és korszerűsítették üzemüket. Az egy gyárra eső termelés világviszonylatban nálunk volt a legnagyobb. 1888-ban az állam adó- és szállítási kedvezményekben részesítette a cukorgyárakat, erre 2 év alatt 4 nagy új cukorgyár létesült a Nagyalföldön (Hatvan, Szerencs, Selyp, Mezőhegyes), mind hazai tőkések és bankok alapításaként. A cukortermelés 2 év alatt megduplázódott. 1867 és 1890 között a cukortermelés évente átlagosan 9%-kal növekedett, s a termelés egynegyede kivitelre került.[2]

Nemzetközi szempontból is magas szinten állt szesziparunk, ahol már az 1850-es évektől kezdve alkalmazták a gőzgépeket. A kiegyezés utáni műszaki fejlődés legfontosabb lépése a korszerű szeszfinomitási eljárások bevezetése volt. A gyári jellegű szeszipar magas fejlettségi szintje ellenére fennmaradt, sőt virágzott a kisipari jellegű szeszfőzés. A közönséges, kisüsti technikájú szeszfőzők száma 70 ezerről 100 ezerre emelkedett az 1880-as évek végéig, tehát csaknem minden tehetősebb parasztgazda főzött szeszt. A nagyobb „műszerű lepárló készülékekkel” rendelkező üzemek száma viszont 1868 és 1890 között 1030-ról 534-re csökkent, de termelésük növekedett. A szeszgyárak nagyobbrészt mezőgazdasági, kisebbrészt ipari üzemek voltak. Az előbbiek a nagy- és középbirtok saját termékeit dolgozták fel, az utóbbiakban pedig polgári vállalkozók vásárolt nyersanyagból gyártottak szeszt. A kormány az engedélyezett szeszmennyiséget kontingentálta a gyárak között, s a mezőgazdasági szeszfőzők kontingensét folytonosan emelte az ipari szeszgyárak rovására, ennek következtében az utóbbiak száma és termelése erősen csökkent.

Bor- és pálinkaivó nép lévén, a sör nálunk ezekben az évtizedekben luxusitalnak számított. A termelés 1871-től kezdve folyton csökkent, s még 1890—ben is jóval alatta maradt a 70-es évek elején termelt mennyiségnek. A nagyipari fejlődést itt is koncentráció folyamata jelzi: a sörgyárak száma 1863-ban 451, 1880-ban 171, 1890-ben már csak 98. A kisebb, hagyományos technológiájú serfőzők eltűntek, s a termelés a nagyobb, korszerűbb üzemekben összpontosult. Igazán nagy gyárnak azonban csak a két kőbányai üzem (a Dreher és az Első Magyar Részvény Serfőző), valamint a budafoki Haggenmacher-gyár számított: e három fővárosi sörfőzőre az ország egész sörtermelésének több mint a fele jutott.[3]

A dohánygyártás állami monopólium volt. A 12 állami dohánygyár 13–14 ezer munkást foglalkoztatott, 90%-ban nőket. Az élelmiszeripar egyéb ágait egy-egy kisebb vagy közepes üzem képviselte. Az 1850-es években olasz húsiparosok (Piazzoni, Dozzi, Del Medico) által meghonosított szalámigyártás szépen fejlődött, egy sor új üzemmel bővült (legfontosabb köztük az 1880-ban létesült Herz-féle gyár), s egyre nagyobb mennyiségű árut exportált. 1882-ben alapította húskonzervgyárát Weiss Manfréd.

A bőven rendelkezésre álló hazai nyersanyag volt az alapja a fafeldolgozó ipar fejlődésének. A vasutak fokozatosan hozzáférhetővé tették hazánk nagy erdőségeit a nagyipari jellegű kitermelés számára, a hazai építkezések, valamint a fában egyre szegényebb ipari országok kereslete pedig széles és gyorsan bővülő piacot biztosítottak a faipar félkész gyártmányai (deszka, donga, talpfa) számára, s megindult az erdők nyersanyagának vegyipari hasznosítása is (falepárlás, cserzőkivonatok gyártása). Az 1860-as évektől egyre-másra létesültek a gőzfűrészek, háttérbe szorítva a vízi erővel működő kisebb fűrészmalmokat. 1873-ban 30, 1884-ben már 114 gőzfűrész működött az országban, de a vízi energiát hasznosító fűrészmalmok száma ekkor még mindíg 354 volt. A faipar egyéb ágai közül csak a hajlított fabútor- és a parkettagyártásban jöttek létre nagyobb üzemek.[4]

A kiegyezés után – a nagy építőipari konjunktúra ösztönzésére – bontakozott ki az ipari forradalom az építőanyag-iparban, s azon belül elsősorban a tégla- és cementgyártásban.[5] A kiegyezés utáni években a budapesti gyárak termelése 10–15 millió darabról 180 millió darabra emelkedett, elsősorban a szénfűtéses folytonégő körkemencék, valamint az agyagválogató, tisztító és sajtoló gépek alkalmazása következtében. 1884—ben 23 téglagyár használt gőzgépet. Primitív technikával dolgozó téglavetők csaknem az ország minden nagyobb községében, városában és uradalmában működtek, számuk 1890-ben 1700 körül járt. A válság az építkezésekkel együtt a téglagyártás fejlődését is megállította, s csak az 1880-as évek második felében, s főleg 1890 után alakultak ismét nagyobb számban korszerű technikával működő üzemek, elsősorban vidéken. Az 1860-as évek végén fejlődött jelentős iparrá a cementgyártás is (Beocsin, Lábatlan, Nyergesújfalu).

Irodalom

  1. Az élelmiszeriparra: Sándor Vilmos, A budapesti nagymalomipar kialakulása (1839–1880) (In: Tanulmányok Budapest múltjából. XIII. Budapest, 1959); Jekelfalussy József, Magyarország malomipara az 1885. év elején (Budapest, 1885); Magyarország malomipara 1894-ben (Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam XIII.); Bogdán István, A malom és a népesség (Agrártörténeti Szemle, 1966. 1–2.); Pongrátz Pál, Régi malomépítészet (Budapest, 1967);
  2. Wiener Moszkó, A magyar cukoripar fejlődése. I–II. (Budapest, 1902);
  3. Bevilaqua-Borsodi Béla, A magyar serfőzés története. I–II. (Budapest, 1931);
  4. A faiparra: Engel Sándor, Magyarország faipara és fakereskedése (Budapest, év nélkül).
  5. Az építőanyagiparra lásd: Bereczky EndreReichard Ernő, A magyar cementipar története (Budapest, 1970); Rúzsás Lajos, A pécsi Zsolnay-gyár története (Budapest, 1954); Takács Béla, A zempléni hegység üveghutái (Budapest, 1966).


Az ipar fejlődése
A gépi nagyipar fejlődése Tartalomjegyzék A bányászat és a nehézipar