Életmód és életstílus

A Múltunk wikiből
1591
Báthori Zsigmond Toszkánából zenészeket hozat.
1621
Bethlen Gábor külföldi zenészeket hozat gyulafehérvári udvarába.
1625
Bethlen Gábor udvari karmestert és arckép festőt szerződtet Bécsből.
1654
Esterházy Pál megrendelésére elkészül Augsburgban a vezekényi csatát domborművön megörökítő dísztál.

Keleti eredetű vagy ízlésű tárgyak említése is felidézi azt a benyomást, ami egyébként a színességből is keletkezik, hogy a magyar reneszánsz ízlésnek bizonyos orientális mellékíze van. Igaz, a kifejezetten keleti motívum elenyésző a toszkán stílusú díszítéshez képest, ennek dús alkalmazása, a pompa mégis keleties. Leginkább megmutatkozott ez az öltözködésben. A 15. század végéig a magyar és a lengyel előkelő divatot a nyugati ruházathoz való alkalmazkodás jellemezte. Ekkor teljes fordulat történt, A magyar és lengyel arisztokrácia szűk harisnyanadrágjára csizmát húzott, derékba szabott paszományos kabátot, s erre kaftánszerű hosszú mentét öltött, fejére forgóba tűzött, tollal díszített süveget tett. A női viselet nagy vonalakban közelebb maradt a nyugati mintákhoz. Elsietett dolog volna a férfiviselet változását csupán az oszmán-török hatással, vagy akár a jelentőségében megnövekedett könnyűlovasság öltözetét átvevő divatáramlattal magyarázni. Sokkal inkább arra is kell gondolni, hogy a magyar és lengyel kis- és középnemesség sohasem tette magáévá a nyugati lovagi viseletet, hanem kitartott egy keleties lovasöltözet mellett, amely azután a 15. századi nemesi öntudatosodás sodrában, főleg németellenes éllel, mintegy nemzeti viseletté minősült.

Teljes tudatában e viselet keleti eredetének, a magyar fő- és köznemesség a szittyáktól, a lengyel a szarmatáktól, azaz a vélt ősöktől eredeztette azt, s hordását az ősi vitézi hagyományokhoz való hűség jelének tekintette. E hűséggel összekapcsolódott a ragaszkodás a nemesi aranyszabadsághoz, sőt az utóbbi volt az előzőnek a legmélyebb alapja. Ezt a nemesi konzervativizmust a lengyelek szarmatizmusnak nevezik, s bár a magyaroknál külön nevet nem kapott, az „extra Hungariam non est vita” szemléletnek és a nemesi kiváltságok, a rendi államszervezet mindenáron való megvédelmezésének az.ideológiája szintén összekapcsolódott a szittya–hun eredet büszke emlegetésével, sőt – sajátos módon – „kereszténység védőbástyája” motívummal is.[1] Mindez meghatározta a reneszánsz korszak nemesi gondolkodását (Oláh Miklós Attilája ennek volt már érett kifejezése), s tovább élt a barokkban is.

Ennek az előkelő származást és vitézi magatartást hangsúlyozó _ideológiának volt megfelelő kifejezése a keleties, pompás öltözet s általában a a minden jóban dúskáló életmód. Keletiessége abban is megmutatkozik, hogy az építkezés viszonylagos szerénységével szemben a berendezés, a ruházat és az étkezés gazdagsága áll a középpontban. A kései feudalizmusban megrekedt társadalmak magatartása ez, lényegében a rang fitogtatásának és a tezaurálásnak a következménye. Különösen megmutatkozik ez az értékes textíliák, prémek és ékszerek halmozásában. A Thurzók, Esterházyak, Nádasdyak leltárakból, sőt sok fennmaradt darabból leginkább ismert kincstárai mázsaszámra felhalmozott, jó minőségű hazai és külföldi (főleg augsburgi és nürnbergi) ötvösmunkával díszített ezüst asztalnemű mellett a drágakövek és igazgyöngyök százaival, ezreivel kirakott arany ékszerek, forgók, kösöntyűk, násfák, boglárok, övek, függők, gyűrűk garmadáját tartalmazták. Az olasz selymekből, brokátokból, bársonyokból aranyszállal kivarrt, nehéz, sokszínű ünneplő ruhák sokasága csakúgy ládaszámra gazdagította a mágnások kincstárait, mint a török szőnyegek s a nemesfémmel, féldrágakövekkel díszített fegyverek, lószerszámok.

A konzervatív, alig változó divat megengedte a drága ruhák átörökítését nemzedékről nemzedékre, s így az öltözet éppúgy a tezaurálás tárgya lehetett, mint az ékszer. Jellemző a magyar (és a lengyel) aranyedények közt az aranypénzbetétesek nagy száma; a demonetizált pénz így gyümölcsöző befektetés eszköze helyett halott kinccsé vált. De az arisztokrácia ezeregyéjszakai csodákat idéző kincstárai mellett sem lebecsülendő a korabeli nemesek, városi polgárok, sőt mezővárosi cívisek (gyakorlatilag csak a templomoknak ajándékozott példányokban fennmaradt) végrendeleteiben rendszeresen előforduló aranyozott ezüst étkészlet és ruhadísz együttes tömege. Egy viszonylag nem is túl magas társadalmi színvonalon olyan magától értetődő volt férfiaknál és nőknél a nemesfém tárgyak használata, hogy például a vagyon után adózó debreceni cíviseknél egy ezüstpohár és egy garnitúra ezüst ruhadísz, mint életszükséglet, adómentesnek számított.

Ilyen körülmények között a reprezentatív épületeit külföldi fundálókkal emeltető, arcképeit ugyancsak külföldiekkel vagy igénytelen tudású hazai céhes festőkkel készíttető magyar uralkodó osztály fényűzési igénye két hazai iparművészeti ágazatot virágoztatott fel, az ötvösökét és a szabókét. Mindkettő a keleties hazai viselet sajátosságának köszönhette virágzását, magas művészi színvonalát, mert munkájukat külföldiek nem pótolhatták. A nyersanyag (a hazai nemesfémen kívül) külföldi volt, az ötvösök külföldről importált drágakövet, igazgyöngyöket foglaltak, a szabók olasz, németalföldi, német, angol, a szerényebb igényűek számára pedig sziléziai és morva szöveteket dolgoztak fel, de hazai ízlés szerint gazdagon díszítették. Az emlékek igen gyér fennmaradása miatt keveset tudunk a hazai festett és faragott bútorok művészeiről és a lakberendezési textíliák hivatásos kézművességéről, bár egyes darabok ugyancsak kiváló mesterségbeli tudásról és választékos ízlésről tanúskodnak.[2]

Név szerint is, mesterségükről is jól ismerjük viszont az ötvösöket, bár műveik szintén nem nagy számban, leginkább csak az egyházaknak ajándékozott darabokban maradtak ránk. A mostanában megújult kutatás már iskolákat is ki tud mutatni, így elsősorban a kolozsvárit, amelynek kisugárzása révén a 17. században fellendült és sajátos arculatot öltött a késő reneszánsz díszítést éppen takarékosságával ízlésesen alkalmazó debreceni ötvösség. Legismertebb mestere Szegedi Márton, különleges vonása pedig, hogy a 17. század elején többféle, jellegzetesen manierista motívumot is alkalmaz, így a csavart oszlopot, a verítékcsöppet és a rombuszt, melyek mindegyikének rejtett, jelképes értelme van (templom, Jézus véres verítéke, templomablak). Ezek a manierista részletek azonban a hagyományos reneszánsz dekorációba illeszkednek. A debreceni ötvösségnek a török megszállás alatti területen, Kecskeméten és Nagykőrösön is akadtak a közös motívumkincset helyileg továbbvariáló követői. Jelentős ötvösközpont volt Várad, Kassa, de a Felvidék minden nagyobb városa is. Ezekben, valamint a nagyszebeni Sebastian Hann ötvösművészetéről messze földön híressé vált erdélyi szász városokban kezdett először, délnémet hatás alatt, a vésést és lapos trébelést kedvelő magyarországi reneszánsz alapstílus egyre plasztikusabb domborításokkal és szeszélyesebb formákkal barokk vonásokat felvenni.

A szabómesterség még általánosabb volt. A nagyuraknak többnyire udvari szabója volt, a városokban pedig kettéváltak a polgárságnak dolgozó „német” és a nemességet kiszolgáló „magyar” szabók céhei. Ez utóbbiak készítették a cívisruházatot is, mely különösen a debreceni, vásározó készruhaszabók révén országszerte elterjedt a parasztság módosabb köreiben is. Ez a készruha az úri viselet alapformáit ismételte. A szűk lovasnadrágot, a tehetősebbeknél a sarut végképp kiszorító csizmát, a derékba szabott rövid kabátot és a hosszú mentét (a későbbi cifraszűr ősét – a kiváltságolt hajdúk szabadságával együtt – mintaképül tekintették a parasztság feltörekvő rétegei, és ezzel kialakították a magyar népviselet tartós és alapvető vonásait. A női viselet is az úriasszonyok ruházatához igazodott: csipkével szegett vagy hímzett ingváll, ujjatlan, derékba szabott és paszománnyal összefogott mellényke (a pruszlik elődje), nehéz anyagból készülő, bő, ráncos szoknya, kis selyemkötény, felül hosszú mente és piros csizma – ez a 17. században a debreceni cívisasszonyok viselete. Ennek gazdagabb, díszesebb változatait a mágnásasszonyok portréiról és fennmaradt ruháiról jól ismerjük, szerényebb változatait pedig a falvakban is feltételezhetjük. Minden keletiessége ellenére ez a viselet, a férfiaké is, még közelebb áll a toszkán reneszánsz szabásformáihoz és színgazdagságához, mint a színekben szegény spanyol és német barokk új divatjához, amely a 17. század végéig teljesen idegen maradt a magyarországi nemesi és paraszti ízléstől, s csak a hazai német városokban talált befogadásra.[3]

Az étkezésről itt csak mint a fényűzés egyik, nem is kevéssé fontos formájáról emlékezhetünk meg. Uradalmi béresek szerződéseiből tudjuk, hogy a magyarországi társadalom többsége a férfiembernek szükséges körülbelül napi 3500 kalóriaadag legalább felét állati termékekből és alkoholból fogyasztotta, míg tőlünk nyugatra és északra a 16. századi viszonylagos húsbőség idején is, különösen pedig a 17 . századi gazdasági regresszió következtében, a cereáliákból nyert szénhidrátok domináltak az étkezésben. Ez a helyi adottságokból fakadó, viszonylagos jóltápláltság az uralkodó osztályban, de a városi polgárság egy részénél, valamint a jobbágyság körülbelül 20 %-át kitevő, teljes ekefogattal rendelkező, jómódú rétegeiben is nemegyszer túltápláltsággá fajult. Erről nemcsak az eszem-iszom elleni papi dörgedelmek, hanem a nagyúri szakácskönyvek, de főleg a 6–8 fogásban marha-, disznó-, vadhúst, szárnyast és halat, mézzel édesített kásákat és lerészegedésig sok bort fogyasztó céhes lakomák tanúskodnak. E túltáplált réteghez tartozók fennmaradt portréi mégsem mutatják a flamand és német barokkban egyenesen idealizált elhízást, ami elsősorban a cereáliák és a sör mellőzéséből, a húsételek előnyben részesítéséből következhetik. Alighanem ezért is maradhatott fönn a magyar barokk irodalomban a reneszánsz karcsú derekú, fürge járású női szépségideálja.[4]

A földesúri korcsmákon, városi és mezővárosi mészárszékeken kimért tekintélyes bor- és húsmennyiségek, az importált külföldi textíliák tömege és nagy választéka, ötvösöknek és szabóknak sokfelé, viszonylag nagy számban való előfordulása, végül pedig az uradalmi béreskonvenciókban foglalt élelmiszer-járandóságok viszonylag magas kalóriaértéke együttesen azt bizonyítják, hogy az anyagi jólét még a 17. században is elég széles rétegekre terjedt ki, s csak átmenetileg szakították meg háborúk és elemi csapások. Az urbáriumok és dézsmajegyzékek egybevetett adataiból az is kiderül, hogy a kor igényei szerinti jólét a paraszti társadalom közel felét is csaknem állandóan jellemezte.

Azt mondhatjuk tehát, és a kutatások is így vallanak, hogy abban a században, mikor versben és prózában legtöbbet szólottak a „szegény haza romlásáról”, a leggyakoribb volt Magyarországon az étellel-itallal való visszaélés, az oktalan dínomdánom és az öltözködésben versengés. A század közepén (a sűrűsödő tilalmakból ítélve) mindhárom országrészben elterjedt a dohányzás, s később az egész nemzetre alkalmazott „nagy pipájú, kevés dohányú” jelzőt tudtunkkal elsőnek a kuruc Szepesi Pál kapta meg. A kártya már a 16. század vége óta a parasztok kezén is forog, hiába tiltják. A 17. századból maradt fenn az első adat arról, hogy a korábban csak orvosságként használt pálinka a vidám italozásban is szerephez kezd jutni. A tékozló fiú története örvén tudjuk meg, hogy

El feleyté az Tallért szemeit bé hunya,
Az erös bor italtol minden teste tunya,
Haynal notát feiénél Hegedüsse vonya,
Aquavitaet kiáltya hogy hozzanak innya.[jegyzet 1]

Bár a templomi szószékről állandóan hangzott a részegség korholása mellett a tánc tilalma, mint például Pathai János 1683-ban megjelent prédikációjában az, hogy „a pokolbeli ördögnek egy hathatóbb eszköze pokla töltésére az ő tojta táncnál nem lehet és … a parázna, gyilkos nem nyavalyásabb állapotú a tánc szerető és gyakorló embernél”,[jegyzet 2] mégis, parasztok, polgárok, nemesek és mágnások minden alkalmat megragadtak a táncra. Nagyúri esküvőkön még papok, sőt püspökök is táncoltak a menyasszonnyal, illendően keszkenővégről fogódzkodva. Egyszemélyes katona- és juhásztáncról, páros és csoportos táncokról egyaránt értesülünk a forrásokból, koreográfiájuk azonban nem rekonstruálható. A lírai vers kedveltebb, legáltalánosabb formája a táncdal volt.

Minden jel szerint a népzene mellett (melyet e korból nem ismerünk) a reneszánsz zene volt divatban. A barokk muzsika – Bethlen Gábor korai és korán elhalt kezdeményezésétől eltekintve – csak a század végén terjedt el. Bár korábbi hazai úttörőjét, a soproni Rauch Andrást (†1656) városa is támogatta, nemzetközi színvonalú zeneszerzőt csak Esterházy Pál személyében nyert (Harmonia caelestis). Reneszánsz zenére vallanak a kedvelt hangszerek, a trombita, síp, dob, duda, a Zrínyi által pengetett koboz, valamint a Brandenburgi Katalin, Thököly István és Esterházy Pál tulajdonából fennmaradt virginál. A hazai közvélemény, néhány műértő kivételével, a zenét nem tekintette művészetnek, hanem csak szórakoztatásnak vagy harcra lelkesítésnek.[5] Noha az arisztokraták tartottak fenn zenekarokat, melyeknek ebédlőpalotájukban külön karzatot is építettek, még a Bethlen Gábor udvarában színvonalas barokk zenéhez szokott Kemény János is úgy vélekedett (Báthori Zsigmondról szólva, de talán Bethlenre is célozva), hogy „az magyar humor corrumpáltatott benne, muzsika és egyéb hiábavalóság fogta el elméjét, mely haszontalanságokra sokat is tékozlott”[jegyzet 3]

Az, ami Keménynél még csak morális ellenérzés, Zrínyinél a Török Áfiumban már a hazafiasság feltétele. Azért fordul a fényűzés ellen, mert az arra költött pénz a honvédelemre kellene: „Vegyük elő valahun vagyon, ha az oltáron is, még annyival inkább … Keressük elő ládáinkban mindnyájan, deputáljuk minden proventusinknak egyik elegendő részét arra [ti. a hadseregre], s hagyjunk békét egy sokáig a pompának s a vendégségnek, a kerteknek és más haszontalan épületeknek, a prémes köntösnek, az ezüst kupáknak és más haszontalan cifraságnak; … reformáljuk magunkat elsőben, kik elei vagyunk az országnak, azután az alattunkvalókat.”[jegyzet 4] E szavak – tudjuk – nem fogantak tetteket, inkább jóslattá váltak. A századvég háborús évtizedeiben a keleties vonásokkal átszőtt, késő reneszánsz életmód „egy sokáig” válságba került, s a 18. században alapvetően új, nyugatias vonásokat vett fel.

Lábjegyzetek

  1. Szentmártoni Bodó János, Az tékozlo fiunak historiaia. Régi Magyar Költők Tára XVII. század, 4. köt. 407.
  2. Pathai János, Tánc felboncolásaDebrecen, 1683. címlap.
  3. Kemény János önéletírása. Kiad. Szalay László. Pest, 1856.18
  4. Zrínyi Miklós összes munkái. I. Sajtó alá rendezte Klaniczay Tibor. Budapest, 1958. 670–671

Irodalom

  1. A magyar szittya- és a lengyel szarmata-kultusz művészeti és ruházati ízléséről: I. Turnau, Consumption of Clothes in Europe between the XVIth and the XVIIIIth Centuries (The Journal of European Economic History, 1967).
  2. Az ötvösségre és általában az iparművészetre: A magyarországi művészet története I. Szerkesztette Dercsényi Dezső (Budapest, 19612). Újabban: Takács Béla, Református templomaink úrasztali terítői (Budapest, 1983); Bobrovszky Ida, Késő középkori és reneszánsz szövőművészet Magyarországon (Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerkesztette Galavics Géza. Budapest, 1975); ugyanő, A debreceni református egyház XVII-XVIII. századi oszlopdíszes úrvacsorakannái (Építés- Építészettudomány, 1974. V); Kecskemét ötvössége a XVII. században (Ars Hungarica, 1974); A XVII. századi mezővárosok iparművészete (Budapest, 1980); Makkai László, Manierista ötvösművészet Debrecenben (Árkádia, 1978).
  3. A magyar viseletről: Szendrey János, A magyar viselet történeti fejlődése (Budapest, 1905); L. Makkai, Commerce et consommation de draps de laine en Hongrie au XIIe-XVIIe siecle (Produzione, commercio e consumo dei panni di lana. Firenze, 1976); Endrei ValterMakkai László, A fajlondis és a karasia (Élet és Tudomány 1903); Magyar művelődéstörténet III (Budapest, év nélkül). — Takáts Sándor, Nádasdy Ferenc gróf sárvári kincstára (Archeologiai Értesítő 1902); H. Détári Angéla, A fraknói Esterházy-kincstár a történeti források tükrében (Magyarországi reneszánsz és barokk. Szerkesztette Galavics Géza. Budapest, 1975); Rózsa György, Nádasdy Ferenc és a művészet (Művészettörténeti Értesítő, 1970).
  4. Az étkezésről: Gundel Károly, A konyha fejlődése és a magyar szakácskönyv-irodalom a XVIII. század végéig (A magyar vendéglátóipar története I. Budapest, 1943); Makkai László, A XVII. századi magyarországi mezőgazdaság szerkezete (Lázár-Emlékkönyv. Budapest, 1978); Takáts Sándor, A magyar pince; ugyanő, Küzdelem a részegeskedés ellen; ugyanő, A dohány elterjedése hazánkban. Mindhárom tanulmány: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból. Kiadta Benda Kálmán. Budapest, 1961).
  5. A zenéről: Szabolcsi Bence, A XVII. század főúri zenéje (Budapesti Szemle 1928); ugyanő, A magyar zene évszázadai (Budapest, 1959); Takáts Sándor, Küzdelem a tánc és muzsika ellen (Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból. Kiadta Benda Kálmán. Budapest, 1961).


Művészet és ízlés
Késő reneszánsz otthonok Tartalomjegyzék