Ének, zene

A Múltunk wikiből

Időszakunkat elsősorban az európai magas zene, közelebbről az annak élén járó olasz és német zene beáramlása jellemezte, főleg Bécs közvetítésével, amely nemcsak a monarchia fővárosa volt, hanem a nemzetközi zenei életnek is jelentős centruma. E beáramlásnak megvolt a, maga, fejlődéstörténeti funkciója: megfelelő Zenei társadalmi bázis és képzési lehetőségek kialakulásával elősegíthette, hogy az európai zenének önálló, folyamatos magyar változata szülessék. Egyelőre az e téren is tehetséges herceg Esterházy Pál nádor, akinek 55 egytételes egyházi zeneműve (Harmonia coelestis) élete végén, 1711-ben látott napvilágot, még az egyéni kivételek közé tartozott.

A rokokó évtizedek főnemesi rezidenciáiban mindenesetre, a változás jeleként, a régi főúri asztali szórakoztatás szolgaszemélyzete – mulattató bolondokkal, trombitásokkal, virginásokkal és más muzsikusokkal – immár modernebb zenekaroknak adta át helyét, amelyek zömmel német zenészei, karmesterei a tehénhús-nóta vagy a lengyel tánc (Polonica) helyett olasz-német ihletésű szimfonikus műveket és operákat adtak elő. A trombita, török síp (tárogató) és rézdob régi együttesét ezentúl inkább csak a rendi-nemesi társadalmi és politikai hagyományok és előjogok jelképeként szerepeltették olyan speciális ünnepi alkalommal, mint egy-egy főispáni beiktatás vagy „régi jó” lakodalom, lovasmenettel. Már a zeneszerző nádor, Esterházy Pál is állandó zenekart tartott. Halála után Esterházy Pál Antal herceg Itáliából hazatérve az 1750-es években olasz operajátszást próbált Kismartonban meghonosítani. Majd 1761-ben ő szerződtette Joseph Haydnt, aki azután több évtizeden át volt e főnemesi udvar zenei életének nemzetközi hírű irányítója. Az Esterházy család más tagjai Pozsonyban, a cseklészi kastélyban, utóbb Tatán, Csákváron, Pápán, az Illésházyak pedig Trencsénben gondoskodtak rezidenciális zenéről. De hasonlóan jártak el a nagyrészt ugyancsak főnemesi származású katolikus főpapok is, püspöki székhelyeken, mezővárosokban. Így volt ez Nyitrán, gróf Barkóczy Ferenc püspök jóvoltából Egerben vagy például Nagyváradon, ahol gróf Forgách Pál püspök idején mint templomi karnagy Haydn testvére, Michael működött. Győrben, miután 1743-ban szabad királyi városi rangra emelkedett, a zenekarról – kegyúrként – a város gondoskodott.[1]

A kép, főként újabb kutatások eredményeként, máris gazdagabb annál, amit a 18. századról feltételeztek. Sopron példája pedig, amelyet alátámaszt más szabad királyi városoké is Kőszegtől Lőcsén át Kassáig és Eperjesig, ezen is túlmenve azt mutatja, hogy az ilyen típusú városok, tehát a polgári magistratusok, olyan saját szerződéses ”toronyzenészeket” tartottak, akik hivatásos zenészként működtek, és az egyházi vagy éppen iskolai zenét is kiegészítve, felváltva egymás után szerepeltek katolikus vagy evangélikus templomokban meg színielőadásokon. A zenei élet, érthető módon, különösen élénk volt ott, ahol, mint Pozsonyban, ez a városi polgári meg a főnemesi rezidenciális zene találkozott.[2]

A zenei élet e változatai többé-kevésbé kapcsolódtak a helyi egyházi és iskolai zenéhez. A katolikus egyházi zene olasz-német orientációjáról és jó színvonaláról tanúskodnak például a győri jezsuita zene- és énekkar kottái és más kéziratos gyűjtemények. Az iskoladrámák zenés, énekes, táncos betétjeinek komponálásában a piaristák vittek nagy szerepet, bár a pálosok is részt kértek belőle. Az egyházi ének pedig széles rétegekben terjedt el, hiszen az éneklés az iskolai vallásoktatás velejárója volt. Hasonló vonásokat mutatott fel az evangélikus egyházi és városi zenei élet is, a hangszeres zene és az ének vonatkozásában egyaránt. Az evangélikusoknál a pietizmus jegyében láttak napvilágot az első jelentős hazai énekgyűjtemények, és kapott új lendületet az iskolai ének- és zeneoktatás. Némileg más volt a helyzet a református egyház és iskolái életében. A református kollégiumok nagy diákkollektíváinak sajátos énekkultúrája is ekkoriban kezdett kibontakozni. Eredetileg úgy, hogy a kivonuló diákok temetésen halottas éneket, egyházi ünnepeken dicséreteket, zsoltárokat énekeltek – eleinte csak egy szólamban, hallás után. A reformot e téren is a debreceni Maróthi György kezdeményezte, aki közzétette a Szenci Molnár-féle zsoltárkönyvet (1740), az első magyar zeneelméleti tanulmány kíséretében, valamint a négyszólamú francia zsoltárkönyv egy 16. századi változatát, újjászervezte az énekkart, és bevezette a kotta szerint való pontos, többszólamú „harmóniás” éneklést. Már e változtatás is a helyi ortodoxia nagy megbotránkozását váltotta ki. A további fejlődés fő akadálya azonban az volt, hogy a református egyház hagyományosan a botrányos könnyelműség jelének tekintette, szigorúan tilalmazta a hangszereket, és ezzel kikapcsolta önmagát a hangszeres zene hazai fejlődéséből. A kollégiumi dalkincs – a valamivel későbbi melodiáriumok tanúsága szerint – nemcsak egyházi énekeket, hanem világiakat, főleg diákos műdalokat is tartalmazott. Népdal jellegű anyagot azonban alig. Alapvetően ugyanis a második szint, az egyszerűbb nemesség és a kapcsolódó egyházi értelmiség sajátja volt. A valódi népi dallamokat, népdalokat a parasztság körében, a harmadik szinten kell keresnünk, a 20. század elején összegyűjtött népdaloknak abban a régi stílusú rétegében, amelyet Bartók az „A” csoportba sorolt, és amelyet az ötfokú hangsor és az alsó szinten ismétlődő dallamváltozat különböztet meg a műzenétől.[3]

Míg a magasabb középnemesség, a frissen bárói címet nyert új alsóbb főnemesség és a városi polgárság műveltebb elemei kezdtek már valami zenét tanulni, kottát gyűjteni, sőt megpróbálkoztak – mint Amade László báró példája jelzi – elvétve egy-egy dal vagy menüett utánérző komponálásával is, addig a nemesi második szint szórakoztató zenéjét mindinkább a cigánybanda szolgáltatta, amely akkoriban a zenét még énekkel kísérte. A kéziratos nyomok szerint ezt a zenét dallamkincs szempontjából igen tarka összetétel jellemezte, amelyben néha már fel-felbukkant az eljövendő győztes, a verbunkos néhány korai eleme.

Irodalom

Az utolsó évtized új zenetörténeti kutatásai sokban gyarapították és módosították azt, amit az itt fel nem sorolt korábbi irodalom nyújtott, és amivel nemrég több ponton még vitatkoznunk kellett (Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980. 210. skk.). Így bebizonyosodott, hogy volt hangszeres zene Magyarországon. A tisztázódás nem utolsósorban azoknak az alapos levéltári kutatásokon épülő munkáknak köszönhető, amelyeket a rezidenciális, illetve a városi zenéről tett közzé Bárdos Kornél, Pécs zenéje a 18. században (Budapest, 1976); Bárdos Kornél, A tatai Esterházyak zenéje, 1727–1846 (Budapest, 1978); Bárdos Kornél, Győr zenéje a 17–18. században (Budapest, 1980); K. Bárdos, Zum Musikleben in Zirc im 18. Jahrhundert (Analecta Cisterciensia. Roma, 1982. 76–99).

  1. A szabad királyi városokról adalékokat közölt Bárdos Kornél, Adatok a kassai „városi trombitások” történetéhez (Zenetudományi Dolgozatok, 1982. 75–84); Bárdos Kornél, Újabb szempontok a magyarországi toronyzenészek történetének kérdéséhez (Zenetudományi Dolgozatok, 1983. 103–108); végül a szabad királyi városi modellt részletesen bemutatja Bárdos Kornél, Sopron zenéje a 16–18. században (Budapest, 1984). Debrecenre újabban: Csomasz Tóth Kálmán, Maróthi György és a kollégiumi zene (Budapest, 1978).
  2. A Linus-gyűjtemény részben ebből az időszakból származó anyagára: Z. Falvy, Une collection de danses de XVIIIe siecle (Les Lumieres en Hongrie… Actes du troisieme colloque de Mátrafüred, 1975. Budapest, 1977. 313–326), A tánczenére kottákkal: Domokos Pál Péter,Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században (Budapest, 1978).
  3. A népdalokra: Bartók Béla, A magyar népdal (Budapest, 1924); Kodály Zoltán; A magyar népzene (Budapest, 19603), Vargyas Lajos példatárával).

A részletes, új áttekintést a készülő, 5 kötetes Magyar Zenetörténet megfelelő fejezetei fogják nyújtani. De máris vannak az új eredményeket is figyelembe vevő rövid összefoglalásaink: Falvy Zoltán, A magyar zene története (Budapest, 1980); Dobszay László, Magyar zenetörténet (Budapest, 1984).


Könyvek, tudományok, művészetek
Szépirodalom Tartalomjegyzék Képzőművészet