Érd

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Apa (vitalap) 2015. január 15., 14:07-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

némtül Hanselbeck, törökül Andzabeg

megyei jogú város a budapesti agglomerációban, Pest megyében
Wikipédia
HUN Érd COA.jpg
1684
július 22. A szövetséges hadak Érdnél szétverik Musztafa pasa seregét. Verőce vára felszabadul.

Gábori Miklós

Fogalmi magyarázatok

A régibb kőkori lelőhelyek időbeli sorrendje a C14-es vizsgálatok alapján, év
lelőhely régészeti kultúra C14-es adatok
Érd, d szint középső paleolitikum 35 300±900
Érd, d szint középső paleolitikum 38 100
Érd, e szint középső paleolitikum 44 300±1400
Érd, alsó réteg középső paleolitikum >50 000

Gábori Miklós

A kultúrák összefüggései

Egyetlen kérdést kell még érintenünk. Hol található ennek a mikrochopper-iparnak a további fejlődése területünkön vagy tágabb földrajzi körzetünkben? Ezt a továbbfejlődést, folyamatosságot egyelőre nem ismerjük. Elméletileg vagy akár tipometrikus módon talán össze lehetne kötni Vértesszőlőst a szintén kavics nyersanyagot használó Érd, majd Tata ősemberi településeivel – de a Mindeltől a Riss–Würm interglaciális végéig terjedő többszázezer évet egyelőre nem tudjuk áthidalni, konkrét leletekkel kitölteni.

A középső paleolitikum magyarországi települései: Bükk-hegység, Dunántúl

  • A Dunántúl középső paleolitikuma élesen eltér a Bükk hegységitől: három eltérő eredetű, jellegű, de egymással részben párhuzamosa élő kultúrát különböztetünk meg.
    A legfontosabb, egyben legjobban ismert lelőhely az Érden feltárt, szabad ég alatti vadásztelep, melynek feltárása, sokoldalú feldolgozása már korszerű módszerekkel történhetett. A település módja eléggé különleges. A lelőhely ugyanis az alacsony fennsík két egymással összefüggő, szabálytalan alakú völgyteknőjében alakult ki, amelyet meredek mészkőfalak vettek körül. A természet adta lakótér körülzártsága és teljes feltárása újszerű vizsgálatokra adott lehetőséget.
    A mintegy három méter mély völgyteknőben először egy alsó kultúrréteg, majd később rendkívül gazdag felső kultúrréteg alakult ki, és az utóbbin belül öt egymás feletti telepszintet, valóságos járófelszínt lehetett elkülöníteni. Ezek hulladékhalmokból, a zsákmány maradványait tartalmazó csonthalmokból, tüzelési helyekből stb. álltak. Érd tehát többszörösen ismétlődő, visszatérő vadásztelep volt, amely létezését annak köszönhette, hogy a fennsíkon rendkívüli volt a vadbőség, és éppen vadváltónál feküdt.
    Az alsó és felső telepszintek idején ugyanaz a kultúra embere tért vissza ide – a telep élettartama alatt azonban az éghajlat, a növényzet és az állatvilág folyamatos változása állapítható meg. Az állatvilág, a vadászat irányának bizonyos megváltozása hatással volt az eszközkészletre is. A település ideje a korai Würm kezdetétől a Würm 1. hideghullámának kezdetéig tartott. Az alsó réteg idősebb 50 000 évnél – a felső réteg legalsó lakószintjének C14-es dátuma 44 300, a következőé 38 100 év.
    Érd ipara a délkelet-európai charentien-kultúrához tartozik. Szerszámai jellegzetes technikával, nagyobb méretű görgetett kövekből, túlnyomóan kavicsból készültek. A szerszámok között elsősorban különféle kaparók, főleg gerezd alakú kaparók és még több más szerszámfajta fordul elő. Az ipar technikája a pontiniano-kultúrához hasonló, a szerszámfajták (-típusok) összetétele a nyugati charentien-kultúrával azonos, anélkül azonban, hogy közvetlen kapcsolat lett volna közöttük. Átfogóbban tekintve, ahhoz a „kavicsfeldolgozó” iparhoz tartozik, amely Európa mediterrán sávján és az Alpok előterében terjedt kelet felé – közvetlenebb kapcsolatai pedig az Alpok délkeleti és Jugoszlávia északnyugati lelőhelyeihez vezetnek.
    A paleolitikum kutatásában a telep elsősorban a paleoetnográfiai, a vadászati-zoológiai vizsgálatok eredményei révén jelentős. Az embercsoport – barlangoktól távol és sík területen – döntően barlangi medve vadászatára specializálódott, ami eddig egyedülálló eset. Az elejtett állatok száma több százra tehető. A barlangi medve mellett mintegy 20 különféle állatfaj, kizárólag mint zsákmány, illetve mint annak bizonyos részei kerültek a táborhelyre. A vadászat kifejezetten aktív volt, a telep élettartamának vége felé pedig újabb „mellékspecializáció” kezdett kialakulni a gyapjas orrszarvúra és a jégkori vadlóra. A csonthalmok anyaga (kb. 50 000 állatmaradvány!) jól körülhatárolható hulladékhalmokként, települési szintenként került felszínre. Ennek új módszerű vadászati-zoológiai vizsgálata az embercsoport életmódjáról, a vadászat jellegéről, az egyes elejtett állatfajok számáról, az állatok életkoráról, a vadászat évszakairól, a vad feldolgozásáról stb. adott egzakt, számszerű megfigyeléseket.
    Az adatokra sajnos nem térhetünk ki. Csupán kiragadott példaként említjük meg, hogy a telep egyik részében hústároló verem volt, amit ebből a korszakból még nem ismerünk; hogy a barlangi medvének főleg a comb- és lapockarészeit és a fejét szállították be; a szarvasoknak és a vadlónak rendszerint csak a combja került a telepre; a farkasnak, hiénának, barnamedvének csak a koponyarészei, illetve az utóbbi mancsának csontjai találhatók itt, tehát a bőrüket máshol használták fel. Kiszámítható a vadászat körzete – az, hogy a behozott húsmennyiség egyes tartózkodások alkalmával átlag 4700 kg körüli, de esetenként a 7300 kg-ot is elérte stb. Az ilyen és sok más részadat a későbbi korok történésze számára talán jelentéktelen – ebben a távoli korszakban azonban konkrét életmódtörténeti eredményekhez vezet.
    Itt említjük meg, hogy a Dunántúl északkeleti részén valószínűleg az érdi és talán az alább ismertetett tatai telep alkalmi táborhelyeit jelzik azok a leletek, amelyeket a Szelim- és a Kiskevélyi-barlang hasonló korú rétegeiből ismerünk.
  • Tata tehát kb. egyidős Érd legfelső szintjével, illetve valamivel fiatalabbnak kell tekintenünk.
  • A kultúra eredetére, előzményeire nézve többféle feltevés lehetséges — ma azonban helyesebbnek tartjuk „Tata típusú iparnak” nevezni. További, szinte természetes kérdés az, hogy volt-e kapcsolat a nagy vonalakban azonos korú Érd és Tata telepe, kultúrája között. Erre egyértelmű nemmel válaszolhatunk, annak ellenére, hogy mindkettő a kavics nyersanyagot használó iparok szélesebb körébe tartozik. A nyersanyag alakja, jellege miatt a technika némileg hasonló, a két lelőhely szerszámtípusai azonban különbözőek.
  • A Dunántúl harmadik, az előbbiekkel hasonló korú kultúrája az úgynevezett bifaciális eszközös, középső paleolitikum: a jankovichien.
    A kultúra jellegének és korának meghatározása, nevének bevezetése is az utóbbi évtized kutatásainak eredménye. Korábban ugyanis ezt az ipart „dunántúli Szeleta-kultúrának” tartották, ami fél évszázadon át számtalan problémát vetett fel. Megállapítható, hogy ennek az iparnak a jellege teljesen eltér az érditől, de a bükki Szeleta-kultúráétól is, amellyel semmiféle származási, fejlődésbeli, sőt formai kapcsolata sincs.

Bóna István

A késő bronzkor

Az élet először a Dunántúlon és a Pest megyei dombvidéken lendült fel. A területet a hatalmas közép-európai urnamezős kultúra népe szállta meg, és magába olvasztotta a késő halomsíros elemeket. Az új lakosság nem folytatja a hagyományokat, új telepeket létesít, új temetőket nyit. Települési súlypontjuk is más, az Érdtől lefelé, a Duna mellékén húzódó löszvidék például nem vonzotta őket. A lakosság vezető rétege lapos dombtetőkre épített, nagy kiterjedésű telepeken összpontosult, „falusi” népességük vizektől védett vagy magaslati falvakban élt. A Váli kultúrának is nevezett dunántúli urnamezős csoport telepei csakhamar új, középeurópai típusú művelődés központjai lesznek. E törzsi központokat gyakran több kilométer hosszú, 5–10 méter magas földsáncokkal veszik körül (Vál, Lengyel, Regöly, Érd, Sághegy, Velem–Szent Vid-hegy stb.).

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

A Buda alatt létesített Érd, Ercsi, Adony és Pentele palánkjaihoz még magyar települések csatlakoztak, de Dunaföldvár, Paks, Fadd, Tolna, Szék, Mohács, Baranyavár, a Duna-vonaltól befelé pedig Pécs, Simontornya, Törökkoppány, Szekszárd, Ozora, Dombóvár, Döbrököz, Kaposvár, Sásd, Szentlőrinc, Mecseknádasd várainak, illetve palánkjainak külvárosaiban már vegyesen éltek magyarok s görögkeleti vagy katolikus rácok, amire az Alföldön csak a legritkább esetben került sor.

R. Várkonyi Ágnes

A hanyatló török ereje

Lotharingiai Károly herceg fővezérletével a szövetséges fősereg, mely a magyar ezredekkel és a sziléziai, valamint lengyel fegyveresekkel együtt mintegy 40 ezer főből állt, s melyet a tüzérségi teendőkre rendkívül alaposan felkészítettek, 1684. május végén igen lassan, napi 8–9 kilométeres sebességgel kezdte meg előrenyomulását. Aznap, amikor megvették Visegrádot (június 13.), Musztafa pasa 15 ezer emberrel és ágyúkkal együtt beérkezett Budára, és a budai pasát a temesvári, egri, boszniai és tatár segédcsapatokkal a szövetségesek ellen küldte. Lotharingiai Károly herceg hadvezéri zsenialitásának köszönhető, hogy Kara Mehmed pasa, Buda parancsnoka, amikor 18 ezer főnyi haderejével a szövetségesek elé vonult, hogy feltartóztassa őket, a váci csatában (június 27.) súlyos vereséget szenvedett. Károly herceg nem várta a Haditanács parancsát, hanem még mielőtt a török haderő felfejlődhetett volna, megindította a támadást, és a harcvezetés s a császári és magyar csapatok jó együttműködése legyőzte a szívós török ellenállást. Erre Kara Mehmed kiürítette Pest városát. A szövetséges csapatok pedig bevonultak a város falai közé, erős állást építettek ki Szentendre határában, s kemény harcok árán, miközben Lotharingiai Károly is életveszedelembe került, kivédték Musztafa újabb támadását. A szövetségesek, bár döntő győzelmet nem tudtak kivívni, július 14-én elérték Budát. A fővezér Musztafa pedig Érdre vonult vissza.

A császári udvar még mindig úgy vélte, könnyűszerrel megveszik a magyar királyok egykori székhelyét, és Lipót elrendelte Buda ostromát. Az ostrom vezetését a vállalkozás nehézségeit változatlanul hangoztató tábornagyra, Starhemberg Rüdiger grófra bízták. 1684. július 19-én nagy tüzérségi előkészítés után heves rohammal elfoglalták és felgyújtották a Vízivárost, bevonultak a gellérthegyi faerődbe, és körülzárták Budát. Lotharingiai Károly pedig az ostrom biztosítása céljából megtámadta Musztafa hadseregét. A négyórás, rendkívül heves hamzsabégi csata (július 22.) a szövetségesek győzelmével végződött. A Székesfehérvár felé menekülő törököket a magyar lovassággal együtt üldöző Badeni Lajos a Haditanácsnak küldött jelentésében azt írja, hogy Buda csak 3–4 napig tarthatja magát.