Értékesítés, belső és külső piac

A Múltunk wikiből

A rendelkezésre álló munkaerő, termőterület és tőke a mezőgazdasági termelés általános feltételeit teremtik meg. A termelés alakulását azonban a fogyasztás és a piac szabályozza. A fogyasztás szintjének változásairól, szerkezetének átalakulásáról nagyon keveset tudunk. Statisztikai felmérések nemigen állnak rendelkezésünkre, az egyedi adatok általánosíthatósága pedig mindig kétséges. A néprajzi adatok és a kortársi tudósítások azt valószínűsítik, hogy az agrárnépesség táplálkozását a vizsgált korszakban a szénhidrátok túlsúlya jellemezte. Táji sajátosságoktól függött, hogy közöttük a gabona, a kukorica (Erdélyben) vagy a burgonya (Északi-Felvidék) játszotta-e a vezető szerepet. Az egy főre eső gabonafogyasztást a kortársak 1,9–2 hl-re becsülték, s a kivitel és a vetőmag levonása után megmaradó termésből a 70-es években nem is jutott több egy fogyasztóra.[1] Az európai összehasonlítás tükrében ez a mennyiség eléggé alacsonynak tűnik. Franciaországban 1880 körül az egy főre eső kenyérgabona-fogyasztás 3,7 hl. Romániában 1871-ben 3,5 h1 volt. Magyarország viszonylag magas népsűrűsége miatt a korszak elején a kenyérgabona-export feltétele az alacsony belső fogyasztás volt. Az 1880-es évekből való adatok már a gabonaiogyasztás jelentős emelkedését mutatják. Az állati fehérjék, a cukor, zöldség és gyümölcsfélék fogyasztása elmaradt a szénhidrátokétól, különösen a falusi lakosság táplálkozásában. A főváros és a vidéki ipari városok fogyasztásában az állati termékeknek, a húsnak, tejnek nagyobb szerepe volt, mint a parasztság élelmezésében, a városi népesség dinamikus növekedése is hozzájárult a hús- és tejtermelés fokozódásához.[2]

1869 és 1890 között Magyarországon az ipari-forgalmi népesség mintegy 40%-kal, a teljes nem mezőgazdasági népesség pedig 33%-kal nőtt a stagnáló agrárnépesség mellett. Ez a növekedés kiszélesítette a belső piacot. A tőkés iparfejlődés adott szintjén azonban az ipari és mezőgazdasági népesség elválása nem volt olyan éles, mint a számokból következnék. Az első generációs ipari népesség és a vidéki kisiparosok többnyire megőrizték kapcsolatukat a földdel, élelmiszereik egy részét még maguk, vagy hozzátartozóik termelték meg, s nem a piacon szerezték be.[3] Jellemzőnek kell tartanunk Csongrád megye közgazdasági előadójának 1884. évi jelentését: „már csak azért sem szorulnak megyénk gazdái, uradalmai idegen kezekre, mert még a szegényebb sorsú mester ember – mint szabó, csizmadia, varga stb. – aratás idején oda hagyja műhelyét és iparkodik takaró gazdához szegődni.”[jegyzet 1]

A gyorsan növekvő ipari-forgalmi népesség fogyasztásának hatását a termelés bővítésére azonban nem lehet tagadni.

Termelésbővítő és termelési szerkezetet alakító hatása volt az ipar nyersanyagigényeinek is. Az élelmiszeripari ágazatok közül a szeszfőzésnek, a modern nagyipari szinten szervezett malomiparnak és cukorgyártásnak volt jelentős szerepe a termelésbővítés területén. A világszínvonalon álló malmok azonban gyenge termések idején balkáni gabonát is őröltek, s így nemcsak a hazai termeléshez kapcsolódtak. A cukorgyárak idegen répát nem dolgozhattak fel, s a 70-es évek eleji átmeneti válság után nagy lendületet hoztak a hazai cukorrépa-termelésbe.[4]

A magyar mezőgazdaság lejlődósének a szántóföldek nagyarányú kiterjesztésében is jelentkező gyors ütemét egyedül sem a népesség növekedése, sem a belső piac fejlődése nem magyarázhatja meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági közössége, a lajtántúli területek fejlettebb munkamegosztása olyan egységes piacot teremtett, amelynek felvevő képessége lényegesen nagyobb volt a magyarországi belső piacénál, s igen nagy fejlesztő erővel hatott a hazai mezőgazdaságra. Az osztrák piac a századvégi nagy agrárválságot megelőző időszakban kiegészült a mezőgazdasági termékek Monarchián kívüli piacával. A vizsgált korszak első felében uralkodó szabadkereskedelmi elvek kedveztek a magyar agrárkivitelnek, a szállítási feltételek megteremtése pedig lehetőséget is teremtett a megjelenésre az Ausztrián kívüli piacokon.[5]

Az olcsó és gyors szállítást a vasút biztosította. Egy korabeli megállapítás szerint 1850 és 1885 között a vasutak általános kiépülése Európában a szállítás költségeit egyhatodára csökkentette. A magyarországi vasútépítés lenyűgöző tempója a 60-as–70-es években minden számottevő termelési körzetet közel hozott a piachoz. A szállítási feltételek megjavulása azt jelentette, hogy a magyar búza nem nagy szállítási költséggel terhelten kerülhetett a távoli nyugati piacokra, bár a szűkös kocsipark sok problémát okozott. Az Ausztrián kívüli piacokról azonban nem a szállítóeszközök elégtelensége miatt szorult ki a magyar gabona, hanem az Európán kívüli gabona öldöklő versenye miatt. 1870 és 1890 között az Egyesült Államok megkétszerezte a búza termelését, miközben népessége csak alig több mint 50%-kal nőtt. Nagyarányú termésnövekedést tapasztalhatunk a többi Európán kívüli gabonaexportáló országnál is. Az USA és más exportőrök óriási feleslegei elárasztották az európai piacokat s olcsóságukkal áttörték a 70-es évek végén számos európai államban ismét bevezetett védővámokat is.[6] Az új védővámrendszer a magyar gabona számára biztosította ugyan a lajtántúli tartományok piacát, de kiszorította a Monarchián kívüli piacokról.

A tengerentúli gabona az 1880-as évektől kezdődően agrárválságot okozott Európában. A válság nem a termékek eladhatatlanságában, hanem alacsony árában jelentkezett. Magyarország sem küzdött a biztosított monarchiai „belső” piacon értékesítési nehézségekkel, de az árcsökkenés hatása alól nem vonhatta ki magát. Ezt a csökkenést mutatja a gabonafélék és a kukorica nagykereskedelmi árának összehasonlító vizsgálata.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A főbb gabonafélék és a kukorica nagykereskedelmi ára Magyarországon (1868–1890)

A 70-es és 80-as évek ármozgása jól megkülönböztethető. Az 1868. évi igen jó termés bizonyára szerepet játszott abban, hogy a 80-as évek végén az el nem adott készletek csökkentették az árakat. 1870-től azonban gyenge, sőt katasztrofálisan rossz termések következtek egymás után, a nagyarányú áremelkedéseknek ez lehet a magyarázata. Az évtized átlaga még a konjunktúrát mutatja. 1881-től azonban tendenciaszerű a csökkenés.

Az árak hanyatlása nem egyformán érintette a különböző gabonaféléket. A legfőbb árugabona a búza volt, a világpiac áringadozásait ez érezte meg a legjobban, érthető tehát, hogy az árcsökkenés is a búza esetében volt a legnagyobb.[7]

A gabonafélék átlagárai (1867–1891)
(forintban, q-ánként)
Termény 1867–1881 évek átlagára 1882–1891 évek átlagára Csökkenés %
Búza 11,65 8,2 23,4
Rozs 8,52 7,04 17,4
Árpa 6,82 6,41 6,0
Zab 7,03 6,53 7,1
Kukorica 6,63 6,00 9,5

A búza árának csökkenéséhez hasonlóan jelentős volt a masik kenyérgabona, a rozs áresése is, de a búzánál és rozsnál is nagyobb arányban csökkent a búzaliszt ara. A nullásliszté például több mint 40%-kal. A takarmánygabonák áresése viszont még feleakkora sem volt, mint a kenyérgabonáké. Az árszínvonal csökkenésének különbözősége közelítette egymáshoz a kenyérgabonák és takarmánygabonák árát. A 70-es években a búza árának a rozsé 73%-a, az árpáé 58%-a, a zabé 60%-a, a kukoricáé 56 %-a volt. Az 1882–91. évek átlagában az arányok a következőképpen változtak: rozs 78%, árpa 71%, zab 73%, kukorica67 %. A századvégi agrárválság idején tetőzött a búza „devalválódásanak” folyamata a többi gabonaféléhez viszonyítva. A század 20-as éveinek dekonjunkturálís szakaszában a rozsé még csak 52%-a volt a búzáénak, az árpaé 45%, a zabé 34%, a kukoricaé 50%. A kétféle aránysor egyébként a kukorica „devalválódasát” is mutatja a zabhoz és árpához képest. A gabonafélék áraránya közötti átrendeződésnek lehet hatása a termelésre is, természetesen csak akkor, ha az értékesítési lehetőségek minden gabonánal egyformák.

A gabonafélék nagykereskedelmi és termelői ára közötti különbségről pontos ismereteink nincsenek. Feldolgozatlanok a helyi piacok átlagos árai is. Annyit azonban részletesebb kutatasok nélkül is meg lehet állapítani, hogy a vizsgált időszakban a gabonafélék árát tekintve csökkentek a helyi piacok közötti különbségek. 1875-ben az ország 43 piacán a legjobb minőségű búza legalacsonyabb és legmagasabb ára közötti különbség 40%-os volt, 1891–92-ben csak 24%-os. Nem talalunk nagyobb különbséget akkor sem, ha a budapesti piaci árakat az ország összes többi piacának átlagáraival hasonlítjuk össze.

A különbségek csökkenésének jelentőségét akkor tudjuk igazán felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy a vasutak kiépülése előtt a század első felében Magyarországon 120%-os különbségek is előfordultak a helyi piacok gabonaáraiban. A legfontosabb mezőgazdasági terméknek számító gabonafélék árainak kiegyenlítősée a tőkés agrárpiac létrejöttének egyik kifejezője is lehet, mert tükrözi, hogy a piaci árak szabályozójává az egységes termelés ár vált (a termelés átlagos költségei + átlagprofit).

A szállítási feltételek megjavulása nemcsak az országhatáron belül eredményezte az árak kiegyenlítődését, hanem a nemzetközi piacon is.

A búza atlagos árai néhány európai államban (1867–1891)[8]
(forintban, q-ánként)
Év Magyarország Ausztria Franciaország Poroszország Anglia
1867–70 10,63 12,53 12,29 11,05 12,88
1871–75 12,61 13,96 12,60 10,72 12,61
1876–80 11,29 12,62 11,76 9,51 10,96
1881–85 10,31 11,06 10,33 8,53 9,25
1886–90 8,06 8,83 9,69 7,83 7,25

Látható, hogy a nemzetközi piac árainak különbségei a hetvenes évek elején kisebbek voltak, mint a magyarországi helyi piacokéi. A tengeri úton szállított amerikai, ausztráliai és indiai búza Angliában a nyolcvanas évek végén több mint 10%-kal olcsóbb volt, mint Magyarországon az itthon termelt. Az eltolódások óriási méreteit mutatja, hogy a század első felében a magyarországi búzaárak alig felét tették ki az angliainak.

A magyar mezőgazdasági export hagyomanyos cikkének, az élőállatnak és húsnak az árairól nincsenek összefüggő adatsoraink. Valami eligazítast azonban a magyarországi árakra is adhatnak a bécsi állatvásár arai.

Vágóállatárak élősúlyban Bécsben (1867–1890)
(forintban, q-ánként)
Év Szarvasmarha Növendékmarha Sertés Juh (vágott)
1867–70 23,74 42,00 44.33 34,20
1871–75 24,68 46,73 45,46 40,58
1876–80 25,82 39,11 41,08 38,85
1886–90 24,38 39,38 42,18 42,11

Ninos okunk feltételezni, hogy a vágóállatok árának ingadozása Magyarországon más irányú lett volna. E változások, amint látjuk, csak részben követik a gabonafélék áralakulását. A juhok és szarvasnmrhák ára nem is csökkent, a növendékállatoké és sertéseké pedig kisebb arányban, mint a kenyérgabonáé. A bécsi sertésárakhoz hasonlóan alakult a magyarországi is. A 80-as évekből rendelkezésünkre álló adatok az évtized végén az árak 10–20%-os csökkenését mutatják. A fejlődési tendencia más európai államokban is hasonló volt, bár a század dereka óta állandóan növekvő hús- és állati termék árak a 80-as években helyenként stagnáltak.[9] A Monarchia viszonyai között a vágóállatok, a hús, a tej, a vaj, a sajt és az egyéb állati termékek árának változatlan szintje vagy kisarányú csökkenése azt jelentette, hogy az állattenyésztés feltételei kedvezőbbek voltak, mint a növénytermesztésé.

Másként alakult a gyapjú árhelyzete a 70-es–80-as években. A különböző gyapjúfajták 5 éves átlagárai rendszeres csökkenést mutatnak. Az ausztrál gyapjú nyomasztó súlyát a világpiac nagyon megérezte, s hatása alól nem vonhatta ki magát a magyarországi gyapjúértékesítés sem. A század második harmadában még jelentős gyapjúkonjunktúra már a múlté, a piaci árak nem ösztönöztek a juhtenyésztés fejlesztésére, a juhállomany növelésére.

A gyapjú átlagárai a budapesti piacon (1867–1891)
(forintban, q-ánként)
Év Ár
1867–71 157,5O
1872–76 174,00
1877–81 158,50
1882–86 147,00
1887–91 138,5O

Az 1867–90 közötti időszakban sokszor az árstatisztika adatai is töredékesek. Még nehezebb a bérek alakulását pontosan nyomon követni. A cselédbérek alakulásában 1890 előtt némi emelkedés tapasztalható, s a századforduló táján született összefoglalások egy része emelkedést mutat ki a napszámbérekben is. Az emelkedés azonban inkább a 90-es évekre vonatkozik, a 70-es, 80-as években a napszámbérek is stagnáltak vagy alig emelkedtek.[10]

A nagyfokú kínálat miatt az egész évi keresetek esetében a növekedés nem mutatható ki, legfeljebb az, hegy a munkacsúcsok esetén emelkedett a napszám. A rövidebb ideig tartó foglalkoztatottság miatt viszont az évi keresetek csökkentek. Összehasonlítva a júliusi munkacsúcs ellátás nélküli legmagasabb férfi napszámbéreit 1875-ben és 1889-ben megállapítható, hogy 13 megyében mindkét esetben azonosak voltak a bérek, 15-ben növekedtek, 25-ben pedig csökkentek. A növekedés és csökkenés nem mutatott különösebb törvényszerűségeket. Az Északi-Felvidék megyéiben az igen alacsony bérszínvonal is csökkent vagy változatlan maradt, de kisebb lett olyan vándormunkásokat foglalkoztató megyékben is, mint Csongrád, Békés, Jász–Nagykun–Szolnok, Somogy. A vasutak kiépülésével megjavuló szállítási feltételek a munkaerő-piacon is hatottak, a vándormunkások hatása a helyi bérszínvonal letörésében már a 80-as években megmutatkozott.

A bérekben mutatkozó bizonyos kiegyenlítődés azonban még nem teremtett azonos bérszínvonalat a tájegységek között. Nagy különbségek maradtak a férfi és női munkabérekben is.

A férfi és női munkabérek különbségei országrészenként, 1890 táján
(krajcárban)
Országrész Férfi napszám Női napszám
tavasszal nyáron ősszel télen tavasszal nyáron ősszel télen
Alföld 70 120 90 50 50 80 60 40
Dunántúl 50 80 60 40 40 60 45 30
50 75 55 40 35 50 40 30
Erdély 60 85 60 50 45 60 50 35
Országos átlag 55 85 60 45 40 60 45 30

Az Alföldön a négy feltüntetett időpont (tavasz, nyár, ősz, tél) közül különösen az aratási munkacsúcskor még mindig a legmagasabbak voltak a munkabérek, de a téli foglalkoztatottság itt volt a legkevésbé megoldva. Az Alföldön volt a legnagyobb a nyári és téli munkabér közötti különbség, ami arra is utal, hogy a munkaerőhiány csak a nyári munkacsúcsnál jelentkezett. A nők bére a férfiakénak általában kétharmada, a gyermekeké fele volt.

A bérszínvonaé stagnálása vagy minimális emelkedése a termelés kiszélesedése és a termelékenység növekedése idején azt jelentette, hogy a válság terheit a munkaadók igyekeztek áthárítani a kétkezi dolgozók vállaira.[11]

Az agrárexport szerkezete (1886–1891)[12]
Termék A kivitel 1000 forintban
Az 1868–70 évek átlagában Az összes agrárexport %-a Az 1888–90 évek átlagában Az összes agrárexport %-a
Gabona, liszt, hüvelyesek 132 3816 52,7 189 912 50,6
Dohány, cukor 17 748 7,0 16 150 4,3
Bor és egyéb italok 19 257 7,6 26 868 7,1
Állat és állati termék 54 282 21,5 109 557 29,3
Gyapjú, len- és kenderfonál 28 091 11,2 32 917 8,7
Mezőgazdasági export együtt 252 194 100,0 375 404 100,0
Összes export 334 206 478 000

Az ár- és bérviszonyok mellett a mezőgazdaság termelvényeinek külföldi értékesítését is csak igen nagy nehézségek között lehet vizsgálni. Magyarország közös vámterületet alkotott Ausztriával, s az export-import adatokat csak a vámterület egészéről gyűjtötték. Ebben pedig a Magyarországról származó termékeket nem lehet elhatároini. A Statisztikai Hivatal 1868 és 1874 között gyűjtött adatokat a külkereskedelmi forgalomról, de ezeket maga is bizonytalannak tartván 1875 után az adatok közlését beszüntette. Rendszeres anyaggyűjtés a külkereskedelmi forgalomra csak 1882-ben kezdődött.

A mezőgazdasági kivitel szerkezetében a döntő változásokk a megelőző 3 évtizedben mentek végbe. 1870 körül a kivitali érték egyharmada származott állattenyésztésból (élőállat, állati termék, gyapjú) és kétharmada a növénytermelésből. A század 40-es éveiben még fordított volt az arány. A kivitel súlypontja az állati termékekről a gabonafélékre az 50-es évek gabonakonjunktúrája alatt helyeződött át, s a 90-es évekig kevés változással meg is maradt. A gabonafélék aránya a 70-es években a számítottnál valójában nagyobb is volt, mert a behozatal tételei között elenyészően csekély arányban szerepelt a gabona, míg az allatkivitel mellett a behozatal is jelentős volt.

1870 és 1890 között a mezőgazdasági export szerkezete alapjaiban nem változott meg. (Nem csökkent, sőt növekedett a mezőgazdasági export részesedése a teljes kivitelből. 1870-ben 75,5%, 1890-ben. 79,1% volt.)

A külső piac igénye jelentősen nőtt, húsz év alatt. az exportált mezőgazdasági cikkek értéke folyó árakon csaknem 50%-kal emelkedett. A 80-as évek végén már erősen érezhető agrárválság miatt a legnagyobb tételt jelentő gabonafélék, de az állati termékek egy részének árai alacsonyabbak voltak, mint 1870-ben, tehát az export mennyiségének növekedése még meg is haladta az 50%-ot.

Az átlagosnál is gyorsabban nőtt az igény a gabonafélék, különösen a búza és búzaliszt exportja irant. Ezt igazolja a kivitt gabonafélék mennyiségének alakulása is.

Gabonaneműek exportja (1868–1890)
Termény A kivitel átlagos évi mennyisége (millió q-ban)
1868–1874 1882–1887 1888–1892
Búza 3,45 4,85 6,09
Búzaliszt 1.55 3.35 4.63
Rozs 1,13 1,57 1.77
Árpa 1,50 2,56 2,93
Zag 1,3O 0,89 1,04
Kukorica 1,OO 0,53 2,05
Összesen 9,93 13,75 18,51

A vizsgált negyedszázad fejlődése igen jelentős. Az exportált gabonafélék mennyisége csaknem megkétezereződött, ezen belül a búza- és lisztkivitel több mint két és félszeresére emelkedett. A búzaexport négyszer gyorsabban nőtt, mint a lakosság száma, s két és félszer gyorsabban a szántóföldek területénél. A kiviteli lehetőségek a búza mellett különösen az árpa vetésterületének növelésére ösztönöztek és csak kisebb mértékben a kukoricáéra vagy rozséra. A zab külső piaca 1867 és 1890 között összezsugorodott.

Nem maradt el a gabonafélék exportjának emelkedésétől az állat- és állati termék kivitel növekedése sem. A számszerű kimutatás itt azért nem lenne kifejező, mert az állatexport struktúrája is átalakult. Csökkent a gyapjú és élőjuh kivitele, emelkedett a szarvasmarháé.

Az európai országok visszatérése a védővámos politikához és a 80-as években kibontakozó agrárválság tehát nem okozott értékesítési problémákat. A Monarchián kívüli, főleg németországi gabonapiacokat a 90-es évekig még nem veszítettük el. 1883-ban az exportált búza 22, 1890-ben 25%-át értékesítettük vámkülföldön. A Monarchia piacán is növekvő mennyiségben lehetett elhelyezni a mezőgazdaság termékeit, így az árak esésének nem volt visszafogó szerepe a termelésben. Az árcsökkenés, biztos értékesítés mellett, inkább a termelés fokozására ösztönzött, mivel a csökkent árak miatt kieső jövedelmet a nagyobb árutömeg piacra vitelével lehetett ellensúlyozni. A nagyobb arányú termelést a munkaerő mennyisége és a bérszínvonal alakulása nem akadályozta s egy ideig a művelési ágakban bekövetkező változások is lépést tarthattak a termelés bővítésének folyamatával. A külföldi és belföldi hitelforrások a termelésbővítéshez szükséges tőkét biztosítani tudták, így a növekedés feltételei a mezőgazdasági termelés számára 1867 és 1890 között biztosítottnak tekinthetők.

Ez az ideig-óráig biztosítottnak látszó termelésbővítés azonban a magyarországi tőkés agrárfejlődés szélesebb perspektívájában súlyos ellentmondásokat hordozott magában. A századvégi agrárválság, amely a nyugati fejlettebb államok mezőgazdaságát erőteljesebben megrázta a magyarországinál, a fejlődés új útjainak keresésére ösztönzött. A válságból való kilábalás itt a termelési szerkezet gyökeres átalakításával, a gabonatermelés visszaszorulásával járt együtt, s megalapozódott a tőkés mezőgazdaság magasabb szintre fejlődésének lehetősége.

Magyarországot gazdasági egybekapcsoltsága Ausztriával megmentette az agrárválság súlyos következményeitől, de egyben lehetetlenné is tette a mezőgazdasági termelés szerkezeti átalakítását, konzerválta az extenzív formákat és az idejétmúlt üzemi kereteket.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár, Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium Levéltára. Általános iratok. T:35–1894/1884.

Irodalom

  1. A gabonafogyasztás mértékére: Hivatalos Statisztikai Közlemények I. 160–161. oldalán (fejenként 4,4 bécsi mérő: 2,7 hl); Nemzetgazdasági Szemle, 1880. 397. oldalán (1,9 hl).
  2. A húsfogyasztásra: Nemzetgazdasági Szemle, 1886. 703–708. oldalán.
  3. Az élelmiszer-fogyasztásra általában lásd: Keleti Károly, Magyarország népességének élelmezési statisztikája (Budapest, 1887).
  4. A cukorfogyasztás: Gazdászati Közlöny, 1869. 356. oldal.
  5. A hasonló oroszországi fejlődésre: N. A. Jegiazarova, Agrarnij krizisz konca XIX veka v Rosszii (Moszkva, 1959).
  6. Az USA búzatermelésének alakulása: Világgazdasági idősorok 1860–1960 (Budapest, 1965).
  7. Az összehasonlító adatok az idézett statisztikai kiadványok mellett: Földes Béla, Statisztikai vizsgálódások a XIX. század gabonaárainak alakulásáról (Budapest, 1905); A magyar mezőgazdaság árhelyzete az utolsó évszázadban (1867–1963) (Budapest, 1965).
  8. Az árakra: Árstatisztika. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 44.
  9. Az európai változásokra: Wilhelm Abel, Agrarkrisen und Agrarkonjunktur. 2. Aufl. (HamburgBerlin, 1966); Szőnyi Gyula, Gabonaárak a XVIII. század vége óta (Magyar Statisztikai Szemle, 1935).
  10. A Hivatalos Statisztikai Közleményekben közzétett mezőgazdasági napszámbérek adatai feldolgozatlanok. Némi tájékoztatást nyújt: Sándor idézett munkájának 288–324. oldalán; Balás ÁrpádHensch Árpád, Földmívelés (In: Magyarország Földmívelése 1896).
  11. Az agrárválságra összefoglalóan: Sándor Pál, A XIX. század végi agrárválság Magyarországon (Budapest, 1958), itt további részletes irodalom.
  12. A mezőgazdasági kivitelre lásd a Magyar Statisztikai Évkönyv megfelelő köteteit.


A mezőgazdasági termelés feltételeinek alakulása
A mezőgazdasági tőke és hitel Tartalomjegyzék