Ðorđe Stratimirović

A Múltunk wikiből

magyar átírással Gyorgye Sztratimirovics

Újvidék, 1822. február 7. – Bécs, 1908. december 15.
az 1848–49-es szabadságharcban a szerb felkelők főparancsnoka, a főodbor elnöke,
későbbi császári és királyi vezérőrnagy, országgyűlési képviselő
Wikipédia
Ðorđe Stratimirović, drawing, ca. 1875
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

A délvidéki szerb központokban például március második felében egymást érték a magyar forradalom iránti rokonszenvtüntetések, s a forradalom kirobbanásának hallatára egybehívott március 21-i újvidéki gyűlésen ruháját magyar nemzetiszínű kokárdával ékesítve jelent meg még a szerb nemzeti mozgalom leglelkesebb s legnagyobb szerepre hivatott szervezőinek egyike, Djordje Stratimirović kulpini birtokos is, majd ugyanő kiáltványban is hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a forradalommal „a szabadság… a mi országunkban is felállította oltárait”.[1]

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

Április 8-án ugyanis megjelent Pozsonyban a délvidéki szerbek küldöttsége, hogy a diéta elé terjessze a március 27-én, Újvidéken elfogadott petíciót, s egyszersmind biztosítsa a törvényhozást a polgári átalakulás szerb híveinek a magyar forradalom iránti lelkesedéséről és bizalmáról. Ennek megfelelően a küldöttség szónoka, Aleksandar Kostić, Újvidék városának egyik aljegyzője díszmagyarban járult az alsótábla színe elé, s feltétlen együttműködési készségről tanúskodó rövid beszédét azzal fejezte be: „…Szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.”[2] Kossuth pedig erre hasonlóan barátságos hangon válaszolt: kifejtette, hogy „a magyar nemzet… a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti” s ”tiszteli a külön nyelveknek tökéletes szabad kifejlődését és maga körébeni használatát”, leszögezte továbbá, hogy az államegység semmi egyebet nem követel meg, mint hogy „a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen”, s végül megígérte, hogy a szerbeknek azokat a sérelmeit, amelyeket a legújabb törvények még nem orvosoltak, a kormány és az összeülendő népképviseleti országgyűlés mind orvosolni fogja; az újvidéki petíciónak azt a pontját pedig, amely a szerb nemzetnek önálló nemzetként való elismerését kérte, s amely az ő számára teljességgel elfogadhatatlan volt, egyszerűen hallgatással mellőzte, illetve csak burkoltan utasította el annyiban, amennyiben felszólalása során nemzetként mindig csak a magyar nemzetet említette, amikor viszont az ország nem magyar lakóira utalt, gondosan ügyelt arra, hogy ezeket csupán nem magyar „ajkúaknak”, nem magyar „népségnek” nevezze.[3]

Csakhogy a szóból természetesen a szerb küldöttség tagjai is értettek, s abba, hogy legfőbb követelésük ilyen módon csöndesen süllyesztőbe kerüljön, semmiképpen sem nyugodhattak bele. Amikor tehát másnap búcsúlátogatást tettek Kossuth szállásán, a küldöttségben helyet foglaló Stratimirović még egyszer szóba hozta, hogy a szerbek igényt tartanak nemzetként való elismertetésükre. S ezek után immár a házigazda sem térhetett ki többé a nyílt színvallás elől. Jobb megoldást pedig Kossuth nem talált, mint hogy most egyszerűen megismételje, amit már egy korábbi országgyűlési felszólalásában is kinyilatkoztatott: „ … Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, akik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen.”[4]

S szavaihoz Kossuth a maga igazának nagyobb bizonyságául ez alkalommal még azt is hozzáfűzte ugyan, hogy ha a szerbeket külön nemzetnek ismerné el, akkor ők külön kormányt is követelhetnének maguknak, erre pedig látogatóinak egyike sietett megjegyezni, hogy a magyarországi szerbek ilyesmire a valóságban nem gondolnak, sőt éppen abból indulnak ki, hogy amiképpen például a német nemzetnek lehet több kormánya, azonképpen több, azonos országban élő nemzet fölött is állhat egyetlen közös kormány, Kossuthot azonban ez sem bírta álláspontjának megmásítására, ezért a vitát Stratimirović végül is azzal a kijelentéssel kényszerült lezárni, hogy ha Pozsonyban nem tesznek eleget követeléseiknek, akkor elismertetésüket a szerbek „másutt fogják keresni”. Amire Kossuth okosabbat nem tudott felelni, mint hogy: „Ez esetben a kard fog dönteni.”[5]

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Amint az ellenforradalom esélyeit növelte a május 13–15-én Karlócán lebonyolított szerb nemzeti gyűlés is. Mert ennek a gyűlésnek a résztvevői között akadtak ugyan, akik – mint például Teodor Pavlović, a Pesten kiadott liberális szellemű Sveobite Jugoslavenske i Serbske Narodne Novine szerkesztője meg Jakov Ignjatović, a fiatal szentendrei író vagy Jovan Hadžić újvidéki városi tanácsnok – sejtették, hogy ha a szerbek most frontot nyitnak a magyarok ellen, akkor ebből mindkét népnek csak kára lehet, s akik ezért még mindig, a magyar részről mutatott eddigi hajthatatlanság ellenére is a magyarokkal kötendő megegyezés útját szerették volna egyengetni, ezeknek a férfiaknak a hangja azonban a szó szoros értelmében elveszett a Karlócát ellepő – nagyrészt a határőrvidék falvaiból kikerült, s a gyűlés vége felé már 6–8 ezres létszámúvá terebélyesedett – sokaság szenvedélyes zúgásában. Annál nagyobb tábora volt viszont Karlócán Stratimirovićnak, aki a Habsburgokra – Hadžićékhoz hasonlóan – maga is illúziók nélkül tekintett ugyan, de Pozsonyból hazatérte óta abban a meggyőződésben volt, hogy kellő engedményekre a magyarok csupán határozott fellépéssel lesznek rábírhatóak, s ezért többé a fegyveres magyarellenes felkelés gondolatától sem idegenkedett. A gyűlés résztvevőinek a zöme pedig – így a nagy számban megjelent papok és határőrtisztek, sőt ekkor már az egyszerű falusiak legtöbbje is – a forradalmi mozgalmak iránti gyűlöletben felülmúlhatatlan Rajačić mögött állott.

S igaz, RajačićJellačićtól eltérően – elsősorban nem azért igyekezett saját népét harcba vinni a magyar forradalom ellen, hogy ezzel a Habsburgokat hozzásegítse márciusban megingott birodalmi rendszerük újólagos megszilárdításához, hanem hogy kiverekedje az autonóm vajdaságot, s a vajdaság élén azután a maga egyházfői hatalmához olyasféle politikai hatalmat is társítson, aminőre nagy elődje, Arsenije Čarjojević pátriárka meg a Crna Gora-i püspökfejedelmek tettek szert valaha; más utat azonban ennek a célnak az elérésére nem látott, mint a magyar forradalom ellen a Habsburgok oldalán megvívandó harcot, mert ő is abban a hitben élt, hogy ilyetén szolgálattétellel a Habsburgokat képes is lesz rákényszeríteni megfelelő viszontszolgálatokra. Minek folytán Rajačić a karlócai gyűlést megnyitó beszédének a középpontjába is azt a gondolatot állította, hogy a szerbeknek nemzeti jogaikért most késedelem nélkül harcba kell szállniok a magyarok ellen, s hogy habozniuk már csak azért sem szabad, mert törekvéseiknek végre a külső körülmények is kedveznek, hiszen az uralkodó április 25-i alkotmányiratában már meg is ígérte népeinek a teljes nemzeti egyenjogúságot.

A gyűlés pedig ezeket. a jelszavakat a legnagyobb lelkesedéssel tette magáéivá. Az egybegyűltek tehát a szerbek pátriárkájává kiáltották ki Rajačićot, majd a megszervezendő vajdaság fegyveres erőinek a vezérletére vajdát is választottak a 3. (ogulini) határőr-gyalogezred parancsnokának, a pillanatnyilag Észak-Itáliában szolgáló Stevan Šupljikac ezredesnek a személyében. S május 15-re azután formát öltöttek a gyűlés határozatai is, amelyek kimondották, hogy a szerbek magukat „politikailag szabad és független nemzetté” nyilvánítják, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából létre akarják hozni a maguk autonóm vajdaságát, hogy ez a vajdaság politikai szövetségre fog lépni a horvátok Háromegy Királyságával, s hogy a magyar kormánnyal nem óhajtanak tárgyalásokba bocsátkozni, az uralkodóhoz viszont küldöttséget fognak meneszteni a nemzeti gyűlés kívánságainak előterjesztése meg annak a „szeretetnek és ragaszkodásnak” a tolmácsolása végett, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik.[6]

Ezek után pedig már csak a megindítandó fegyveres felkelés vezérkarának az életre hívása volt hátra. A gyűlés résztvevői tehát végezetül megalakították a szerb nemzeti főodbort, s ennek az elnökségét először szintén Rajačićra bízták, majd – mivel Rajačić túlságosan messzire menni nem akart, amíg az udvari körök bizonyságát nem adják annak, hogy csakugyan elégedettséggel fogadják az ő fegyvertársi felkínálkozását – ezt a tisztet néhány nap múlva Stratimirovićra ruházták át.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A szerb liberálisok ugyanis, amióta a főodbor elnöksége – s véle (Šupljikac távolléte miatt) a szerb felkelők irányítása – Stratimirovićra szállt, kisebbségi helyzetük ellenére számottevő hatalmi állásokkal is rendelkeztek, s ennek következtében az őket Rajačić híveitől elválasztó nézetkülönbségek felszínre törése esetén a kirobbanó nézetharcnak hatalmi harcba is nyomban át kellett mennie. Márpedig Jellačić Magyarország elleni támadásának a küszöbén az addig lappangó nézetkülönbségek már felszínre is törtek – kivált azért, mert Stratimirović egyetlen pillanatig sem titkolta, hogy sajnálná, ha Jellačićnak sikerülne elbánnia a magyar forradalommal, mivel ebben az esetben rögtön megszűnnék a Habsburgoknak a szerb felkelésre való rászorultsága.

Így azután a szerb nemzeti mozgalom sorain belül szeptemberre valóban fellángolt a hatalmi harc is – mindenekfölött a körül a kérdés körül, hogy a szerb felkelősereg parancsnoksága továbbra is Stratimirović kezében maradjon-e vagy se. S a harc azzal kezdődött, hogy Jellačić Stratimirović ellensúlyozása és a felkelősereg szoros fekete-sárga irányítás alá helyezése végett a belgrádi osztrák konzult, Ferdinand Mayerhofer ezredest a hónap legelején a sereg „táborkari főnökévé” nevezte ki, szeptember 18-án pedig Rajačićnak a főodborban helyet foglaló hívei szavazattöbbségük birtokában már Stratimirovićnak a fővezérlettől való formális elmozdítását is keresztülvitték.

Ám a harc ezzel még korántsem zárult le. Stratimirović ugyanis a nyár folyamán az ő vezetésével elért hadisikerek jóvoltából igen nagy népszerűségre tett szert a felkelők soraiban, s ennek tudatában kereken megtagadta, hogy alávesse magát a szeptember 18-i határozatoknak, a felkelők tekintélyes hányada pedig most nyíltan is állást foglalt mellette. Rajačić tehát, hogy elhárítsa a nemzeti mozgalmon belüli szakadás veszélyét, a vezérletet október 4-én egyelőre mégis visszaadta néki. Amit viszont már csak azért is megkockáztathatott, mivel Stratimirović felhatalmazása változatlanul csupán Šupljikac távollétének a tartamára szólt, Latour pedig néhány napja immár beleegyezett abba, hogy Šupljikac végre hazatérjen az itáliai hadszíntérről. S így azután a vezérlet kérdése végül is csak Šupljikac Karlócára érkeztének (és Latour halálának) a napján, október 6-án oldódott meg, ekkor viszont mégiscsak a Rajačić-párt felülkerekedésével, hiszen arra Stratimirović már nem gondolhatott, hogy a nemzeti gyűlés által megválasztott vajda iránt is engedetlenséget tanúsítson.

Rajačić pedig erre az október 7. és 14. között Karlócán lezajlott újabb nemzeti gyűléssel sietve elfogadtatott egy olyan határozatot, amely őt a főodbor tetszése szerinti teljes újjászervezésére is felhatalmazta, majd november 4-ére – saját elnökletével és szinte kizárólag a maga híveiből – már meg is alakította az új főodbort. S mivel ezt az új főodbort immár a végrehajtó hatalom egészének a gyakorlására feljogosította: ha intézkedéseire most még az udvar is áldását adja, akkor őszentsége ettől fogva akár korlátlan úrnak is tekinthette volna magát a magyarországi szerbek portáján.

Csakhogy az udvari körök, amelyek legfőbb célul éppen a birodalom egységét veszélyeztető törekvések leküzdését tűzték maguk elé, az autonóm vajdaság intézményesítésének ugyanúgy nem érezték sürgető szükségét, ahogyan a horvát autonómia kiterjesztésének sem. Ferenc József tehát december 15-én Šupljikacot megerősítette ugyan a májusi karlócai gyűléstől kapott vajdai méltóságában, s Rajačićot szintén elismerte pátriárkának, az utóbbi lépés megtételét azonban már nem a májusi nemzeti gyűlés erre vonatkozó akaratnyilvánításából, hanem teljességgel a maga elhatározásából eredeztette. Az autonómia kérdését pedig Ferenc József a december 15-i pátensben egyszerűen azzal intézte el, hogy a magyarországi szerbeknek „nemzeti beligazgatást” is biztosítani fog, de – csupán „a béke helyreállítása után”.”.[7] És ez magától értetődően még Rajačić híveit sem elégíthette ki.

Most tehát hirtelenében a nemrég újjászervezett főndbor is azzal a követeléssel állott elő, hogy haladéktalanul hívjanak össze egy harmadik – ezúttal már „alkotmányozó” – nemzeti gyűlést is, s ez azután a szerb nemzet nevében maga nyilvánítsa majd ki a vajdaság azonnali megalakítását. És – ami még sokatmondóbb volt – a főodbor most egyszerre annak is szükségét érezte, hogy meglepetésszerű fordulattal bizalomnyilvánításokat kezdjen intézni Stratimirovićhoz. Ezek után pedig – minthogy Šupljikac tábornok éppen ekkor, december 27-én váratlanul elhalálozott – szinte készpénznek lehetett venni, hogy az összeülő nemzeti gyűléstől Stratimirović nemcsak a felkelősereg vezérletét fogja simán visszakapni, hanem még a vajdai méltóságot is el fogja nyerni.

Rajačić azonban végül most is csak ki tudott keveredni szorult helyzetéből. Egyfelől ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy létesüljön egy bizottmány a vajdaság alkotmánytervezetének kidolgozására, s maga kezdeményezte, hogy e bizottmány elnöke Stratimirović legyen. Másfelől viszont határozottan elutasította az újabb nemzeti gyűlés sürgős összehívására vonatkozó indítványt – arra hivatkozva, hogy feladatának a nemzeti gyűlés semmiképpen sem felelhetne meg addig, amíg az alkotmánytervezetet készítő bizottmány végére nem ér munkájának. Közben pedig – hogy a majdani nemzeti gyűlést már kész helyzet elé állítsa – Šupljikac örökének átvételére percnyi késedelem nélkül felkérte Jellačić egyik szerb nemzetiségű, de rendíthetetlenül udvarhű alparancsnokát, Kuzman Todorović tábornok, károlyvárosi dandárparancsnokot, úgy hogy január 6-án Todorović már bele is telepedhetett a vezéri székbe. És így a legrosszabbtól Rajačićnak ezúttal is sikerült megmenekülnie.

Annál is inkább, mivel a nemzeti mozgalom sorain belüli ellentétek végletekig élezésére Stratimirović sem törekedett s nem is törekedhetett, ha egyszer a szerb felkelők még mindig minden erejüket igénybevevő fegyveres harcot vívtak a honvédsereggel, s e harc vége még mindig homályba veszett. Hiszen a harcnak StratimirovićRajačićtól eltérően – éppenséggel ekkor is kapható lett volna békekötéssel vetni véget, de csak abban az esetben, ha a magyar fél valahára elszánja magát számottevő engedményekre. Kellő engedékenységet viszont a másik oldalon továbbra sem tapasztalhatott – annak ellenére sem, hogy a magyar forradalom vezérkara, amely az összes többi nemzetiségi mozgalommal szemben változatlan hajthatatlanságot tanúsított, a szerb mozgalommal szemben november folyamán végre valóban kezdett engedékenységet mutatni. Mert az előrelépés ebben a kivételes esetben is nagyrészt csak a kényszerhelyzetből fakadt: abból a félelemből, hogy Windisch-Grätz rövidesen Magyarországra is ki fogja terjeszteni hadműveleteit, s ennek bekövetkezte után a pillanatnyilag a Délvidéken harcoló magyar csapatok tetemes hányadát is a Dunántúlra kell majd vezényelni, ez pedig – ha a szerbeket nem sikerül gyorsan megbékíteni – a délvidéki magyarság végromlását fogja maga után vonni. És a kényszeredettség azokról a békefeltételekről is lerítt, amelyek előterjesztésére a délvidéki kormánybiztost, Beöthyt a honvédelmi bizottmány most felhatalmazta.

A honvédelmi bizottmány ugyanis most már kész volt elismerni a szerb nemzet létét, kész volt továbbá megengedni, hogy a szerb települések lakói a községi közigazgatás nyelvévé anyanyelvüket tegyék, s abba is kész volt beleegyezni, hogy a magyarországi szerb egyház feje ezentúl pátriárkai címet viseljen, a határőrvidék katonai jellegű belszerkezetét pedig most már úgyszintén kész volt maradéktalanul felszámolni, vagyis végre majdnem mindent hajlandó volt megadni abból, amit a szerbek a forradalom első hónapjaiban követeltek. Arról viszont, ami azóta történt – s így kivált azokról a további követelésekről, amelyeket a májusi karlócai gyűlés vetett fel –, a bizottmány még mindig nem volt hajlandó tudomást venni. Mi több: nemcsak az autonóm vajdaságról nem akart hallani továbbra sem, de még arról sem, hogy a magyarországi szerbek évente tartandó kongresszusaikon egyházi és iskolai ügyeken kívül politikai kérdésekről is tanácskozhassanak.

A honvédelmi bizottmány részéről felkínált engedmények eszerint – bármekkora előrelépésről tanúskodtak is önmagukban véve s bármennyire alkalmasak voltak is volna a szerbek kielégítésére áprilisban – most már Stratimirovićot sem elégíthették ki. Beöthy pedig békeajánlatával nem is Stratimirovićhoz, hanem Rajačićhoz fordult. S Rajačićnak természetesen eszébe sem jutott, hogy ezt az ajánlatot komolyabb figyelemre méltassa. A válasz tehát, amelyet Beöthy kapott, teljesen elutasító volt. A honvédelmi bizottmány pedig ebből nem azt a tanulságot szűrte le, hogy Rajačić helyett a következőkben inkább Stratimirovićcsal kellene érintkezésbe lépnie, s még kevésbé azt, hogy további engedményekre is ajánlatos volna elszánnia magát, hanem azt, hogy – a szerbekkel nem lehet tárgyalni.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

A nagyjából Stratimirović elképzeléseit osztó Napredak például az alkotmányoktrojból azt a tanulságot szűrte le, hogy amint eddig „Ausztriában nem volt szabadság”, úgy „nem is lesz soha”, mert Ausztria és a szabadság „egymásnak örökös ellensége”,[8] az ekkor Belgrádban dolgozó Jakov Ignjatović pedig a Szerb Fejedelemség félhivatalosának számító Srbske Noviné-ban azt írta, hogy mivel Bécsnek – mint most kétségtelenül bebizonyosodott – nem vajdaság, hanem centralizáció kell, „a szerbek ebben a komédiában siralmas véget fognak érni”.[9]

A magyar–román megegyezés

A kormány így sem kapott ezen a lehetőségen, annál inkább kapott viszont azon a június elején Pestre befutó híren, hogy Stratimirović (akit gyaníthatóan főleg Perczel májusi békeajánlatai ejtettek gondolkodóba) öt határőri zászlóaljjal együtt kész volna átállni a forradalom oldalára, ha a kormány őt honvédtábornokká nevezné ki s egyidejűleg hozzájárulna végre a szerb vajdaság létrehozásához. A június 14-i minisztertanács tehát elfogadta Stratimirović első feltételét, s a másodikat persze elutasította, újólag felkínálta viszont a szerbeknek azokat az engedményeket, amelyeket a honvédelmi bizottmány novemberben egyszer már megajánlott nékik. A meginduló tárgyalások megegyezésre végül nem vezettek – s nemcsak azért nem, mert a kormány ajánlatai Stratimirovićékat természetesen továbbra sem elégíthették ki, hanem azért sem, mert az alkudozások túlságosan elhúzódtak, s közben a forradalom ege az ellenséges haderők előrenyomulása folytán teljesen beborult.

A képviselőház nemzetiségi határozata

De mert a határozat a maga fogyatékosságai ellenére is csaknem maradéktalanul megfelelt azoknak a követeléseknek, amelyekkel a nemzetiségi mozgalmak 1848 tavaszán léptek fel, az is bizonyosra vehető, hogy a nemzetiségi politikusok jobbjai, a Kušljanok, a Stratimirovićok és a Hodžák ezt a határozatot éppoly kedvezően fogadták volna, akár a két héttel korábban felkínált engedményeket Iancuék – ha e politikusoknak még egyáltalán jutott volna idejük véleménynyilvánításra, ha a határozat valamivel korábban s nem a képviselőház szegedi ülésszakának utolsó ülésén születik meg.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Maga Stratimirović, a szerb felkelő sereg császári tábornokká emelt vezére is gyanússá vált Bécsben, s mint későbbi, az önkényuralom és a Habsburg-hatalom elleni nyílt állásfoglalása bizonyította, nem ok nélkül.

A kiegyezési törekvések megerősödése

Többek között a horvát I. I. Tkalac, a lajtántúli szláv föderalisták száműzetésbe kényszerült vezető publicistája, D. Stratimirović tábornok, 1848–49-ben még a magyarországi szerb felkelők főparancsnoka, J. V. Frič, a cseh nemzeti mozgalom kiemelkedő demokratikus személyisége kereste nagyon is az együttműködést Kossuthtal, illetve Klapkával. Miloš Popović előbb lapja, a belgrádi Vidov Dan hasábjain, majd önálló röpiratként szerbül és magyarul is kiadott tanulmányában (A nemzetiségi kérdés Magyarországon szerb szempontból, 1865) sokban közelített a történeti visszatekintésében nagyon is bírált Kossuth alkotmányjavaslatához.

Lábjegyzetek

  1. Djordje Stratimirovićnak és 14 társának az újvidékiekhez intézett kiáltványa. Újvidék, 1848. március 21. Közli: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története (továbbiakban: Thim). II. Budapest, 1930. 36.
  2. Kostić felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. április 8-i kerületi ülésén. Közli: Thim I. Budapest, 1940. 35.
  3. Kossuth felszólalása ugyanott Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 732–734.
  4. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1847. december 11-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 382.
  5. Mindezekről (Siegfried Kapper), Die serbische Bewegung in Südungarn. Ein Beitrag zur Geschichte der ungarischen Revolution. Berlin, 1851. 57–59.
  6. A karlócai gyűlés határozatai. s. .d (Karlóca, 1848. május 15.) Közli: Thim II. 206&ndahs;209.
  7. Császári pátens, Olmütz, 1848. december 15. Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 551. sz.
  8. Idézi: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története. 1. Budapest, 1940. 345.
  9. Idézve: ugyanott I. 346.

Művei

Irodalom

Arról a kardcsörtetésről, amellyel Kossuth 1848. április 9-én elvált a pozsonyi szállásán megjelent szerb politikusoktól, Kapper már idézett művén kívül még számos más – szerb és magyar – kortárs leírása tudósít (felsorolásukat adja Thim I. 38–39.), maga Kossuth azonban utóbb alaptalanoknak minősítette az ellene emelt vádakat. De hogy mentegetőzése nem érdemel hitelt, az saját ellenvetéseiből is kiviláglik; ő ugyanis nem pusztán a szájába adott fenyegető szavak elhangzását tagadta, hanem még azt is, hogy április 9-én egyáltalán találkozott volna Stratimirovićcsal és társaival (vesd össze Kossuth Lajos iratai. XI. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1905. 170.), holott a találkozó megtörténte vitathatatlan tény. Ennek ellenére mentegetőzésének még ma is hitelt ad Szabad, Kossuth, sőt ehelyütt azt olvashatjuk, hogy ha Kossuth mégis elragadtatta magát, ezt azért tette, mert [Ðorđe Stratimirović|Stratimirovićék]] ekkor területi önkormányzatot is követeltek. Külön is hangsúlyozandó tehát, hogy a valóságban az április 9-i találkozón vagy azt megelőzően szerb részről még senki sem követelt területi autonómiát.