Óbuda

A Múltunk wikiből
az 1873-ban Budapest néven egyesült három város közül a legkisebb volt, jelenleg Budapest városrésze a III. kerületben
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Aquincum római település és katonai tábor a mai Budapest (Óbuda) területén: Wikipédia – Aquincum
Aquincum polgárvárosa
A kilencvenes évek vége
A Pannoniában állomásozó legiók számát négyre emelik (Vindobona, Carnuntum, Brigetio, Aquincum), a legio-táborok között segédcsapatok táboroznak, a tartomány hadserege egyetlen védővonal mentén sorakozik.
106 körül
Pannonia kettéosztás a Alsó- és Felső-Pannoniára (Pannonia Inferior, Pannonia Superior) Aquincum, illetve Carnuntum székhellyel.
117–138
Hadrianus római császár uralkodása.
Municipium-alapításai Daciában: Napoca, Dierna, Drobeta; Pannoniában: Aquincum, Carnuntum, Mogentiana, Mursella, Salla, Cibalae, Bassiana, Aqua Balisae.
A 160-as évek eleje
Dunai csapattesteket (Aquincum legióját is) keletre, a parthus frontra vezényelnek.
194
Carnuntum és Aquincum colonia rangra emelése.
294
Győzelem a szarmaták ellen; táborok építése Aquincum és Sirmium előterében.
294–295
Az igazgatási reformok kezdete, amelyek végén Pannoniát négy tartományra osztották: Pannonia Superior északi fele Pannonia Prima (székhelye Savaria), déli része Savia (székhelye Siscia); Pannonia Inferior északi része Valeria (székhelye Sopianae), déli fele Pannonia Secunda (székhelye Sirmium). A katonai helytartók (duxok) továbbra is Carnuntumban és Aquincumban maradnak.
375
ősz: Megfélemlítő hadjárat a kvádok ellen Aquincumtól északra; Valentinianus Brigetióban fogadja a kvád követeket – tárgyalás közben meghal.
1241
február: IV. Béla Óbudán tanácskozik előkelőivel a tatár veszélyről.
1242
tél: Batu kán átkel a befagyott Dunán. Elfoglalja Óbudát, Székesfehérvár és Esztergom városát, de a várak ellenállnak.
1746
Megkezdődik az óbudai Zichy-kastély építése Jäger János Henrik tervei alapján. (Befejezése: 1757.)
1747. augusztus 27.
Óbudán elhelyezik a kiscelli trinitárius templom alapkövét.
1776
Beywinckler József, illetve Höpfinger József Óbudán, Valero Tamás és Ferenc Pesten selyemgyártó manufaktúrát alapít.
1780
Óbudán a Magyar Kamara kezelésében selyemgombolyító gyár (filatórium) kezdi meg működését. (Megszűnik 1789-ben.)
1784
Goldberger Ferenc aranyműves és kereskedő kékfestő üzemet alapít Óbudán.
1785
A Magyar Kamara Óbudán selyemgombolyítót alapít.
1809. körül
Üzemelni kezd Goldberger Ferenc kékfestő üzeme Óbudán.
1835.
Megalakul az Első Dunai Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1850. október
Bérmozgalmak az óbudai hajógyárban.
1873. november 17.
Buda, Pest és Óbuda egyesülésének hivatalos napja. A budapesti fővárosi tanács megkezdi működését.

Tartalomjegyzék

Mócsy András

A római uralom külső és belső konszolidációja

Az elkövetkező békés időszak egyetlen külpolitikai válságát Vannius bukása idézte elő. Ezúttal nem római kezdeményezésre robbant ki a királyválság, hanem a római támogatást élvező Vanniust űzték el saját alattvalói. I.sz. 59-ben Vannius a szövetségi szerződés értelmében fegyveres segítséget kért, amit Claudius császár természetesen megtagadott, de felajánlotta Vanniusnak és híveinek a birodalomba való befogadást. Vanniust Pannoniában telepítették le, közben pedig tárgyalások indultak meg az új királyokkal, Vangióval és Sidóval, akikkel új, tartalmában azonban szokványos szövetségi szerződést kötöttek.

Talán ez a válság is közrejátszott abban, hogy Claudius uralkodása alatt némiképp megváltozott a katonai megszállás rendszere; eddigi adataink szerint a Duna vonalán Claudius uralkodása alatt már több helyen, egymástól azonban még nagy távolságra segédcsapati táborok épültek, például Arrabonában (Győr), Brigetióban (Szőny), Aquincumban, Lussoniumban (Dunakömlőd) stb. Ez azonban nem jelentette Pannonia védelmi erejének fokozását, mert ugyanakkor a tartomány három legiójából egyet máshová vittek. Az i.sz. I. század közepén két legiója maradt Pannoniának: egy Carnuntumban, egy pedig Poetovióban (Ptuj).

Az útépítések a kezdeti idők legfontosabb feladatai közé tartoztak. Tiberius és Claudius korára kövezett utak kötötték össze sugarasan a Duna-határ megszállva tartott pontjait Aquileiával és az Adria keleti partvidékével, ezek közül Pannoniában a nyugati határszélen menő észak–déli úgynevezett Borostyánút és a Száva menti út volt a legfontosabb, de egyre inkább előtérbe került a Poetovióból Aquincumba vezető dunántúli átlós út is. A katonai megszállás súlypontjai eleinte ezek mellett az utak mellett feküdtek.

Új határpolitika és Dacia meghódítása

A kilencvenes évek végére kiépült az új határvédelmi rendszer, amelyet a császárkor későbbi szakaszában szokásos elnevezéssel limesnek hívunk. A kétlegiós Pannonia seregét négy legióra növelték, és ennek megfelelően növelték a cohorsok és alák számát is, amelynek legénysége körülbelül ugyanannyi főt számlált, mint a négy legióé. Pannonia hadseregének állományát ilyenformán körülbelül negyvenezer, fele részben legionárius katonára tehetjük. Minőségileg új a megszállási rendszerben az volt, hogy a tartomány belsejét fokozatosan bár, de gyökeresen demilitarizálták: a Traianus utáni időkben nincs tudomásunk arról, hogy akár legio, akár segédcsapat tartósan állomásozott volna Pannonia belsejében. A négy legio a Duna partján, Vindobonában (Bécs), Carnuntumban, Brigetioban és Aquincumban állomásozott, a part mentén pedig nagyjából egyenlő távolságra (20–30 km) segédcsapati táborok épültek.

Belpolitikai reformok és a tartományi igazgatás kiépítése

A 160-as évek első felében a dunai béke annyira zavartalannak látszott, hogy Aquincum legióját teljes egészében, más dunai legiókat pedig részben keletre, a parthusok ellen vívott háborúba vezényelték.

A severusi virágkor

  • Egyes belső-pannoniai városoknak, például Sisciának vagy Savariának nyújtott anyagi természetű kedvezményeken kívül az új dunai politika legszembetűnőbb jele a két pannoniai helytartói székhely, Carnuntum és Aquincum colonia rangra való emelése volt. Aquincum esetében ennek dátuma is ismert (194), és ebből következően az első Severus kikiáltásának színhelye, Carnuntum is legkésőbb akkor nyerte el a római városok legmagasabb rangját.
  • A severusi konjunktúra vonzóerejével magyarázhatjuk Pannonia harmadik nagy bevándorlási hullámát. Az italicusok I. századi, a Rajna mentiek és galliaiak Flavius–Traianus kori nagy bevándorlása után a Severus-korban egyes pannoniai településeket szinte elárasztottak keleti, főleg syriai vállalkozók. Brigetio ma ismert decurióinak többsége szír volt, de sok szírt ismerünk Aquincum, Savaria, Carnuntum és más városok felirataiból is. E bevándorlást feltehetőleg a pannoniai csapatok számos Severus-kori hadjárata váltotta ki, amikor is a keletről visszatérő csapatok keleti katonákat hoztak magukkal.

Pannonia és a központi hatalom megszilárdulása

A szarmata-kérdés lezárását követő évek békés viszonyai között hajtották végre Pannoniában azt a közigazgatási reformot, amely része volt az egész birodalomra kiterjedő igazgatási reformnak. Az alapelv egyrészt a tartományok kisebb egységekre való feldarabolása és egyúttal nagyobb, sok tartományt egyesítő igazgatási körzetek létrehozása, másrészt a polgári és katonai kormányzás szigorú szétválasztása volt. Ennek megfelelően a helytartói hatalmat két helytartó, a polgári praeses és a katonai dux között osztották meg. A két pannoniai tartományt további két-két részre osztották a Dráva mentén: Felső-Pannoniának a Drávától északra eső része lett Pannonia Prima (Első Pannonia), délre eső része pedig Savia. Alsó-Pannonia északi fele Valeria, déli fele – a Szerémség és a baranyai háromszög – Pannonia Secunda (Második Pannonia). Az új tartományi székelyek Savaria, Siscia, Sopianae és Sirmium lettek, Prima és Valeria tartományok duxai azonban továbbra is Carnuntumban, illetve Aquincumban székeltek. Sirmium egyben az illyricumi tartományok fővárosává vált.

A késő antik idők Pannoniában

  • 375 őszén megintcsak két szárnyban támadott a római sereg. A császári szárny Aquincumtól északra, egy pontonhídon átkelve intézett meglepetésszerű támadást a kvádok ellen.
  • Egy forrásunk szerint Pannonia a IV. század közepén rabszolgákban gazdag vagy rabszolgákat exportáló tartomány volt. A dunai piacokon azelőtt is sok határon túli rabszolgát adtak el. Carnuntum, Brigetio és Aquincum piacait a szövetséges barbárok bizonyos korlátok között látogatták, és az egyik fontos árucikk épp a rabszolga volt.

Bóna István

A hunok

Ruga ismét megsegítette Aëtiust, aki 433-tól haláláig tartani tudta a nyugatrómai birodalom katonai főparancsoki tisztét, sőt 434-ben a legmagasabb méltóságot, a patricius rangot is elnyerte. Ezzel az eseménnyel szokták kapcsolatba hozni Pannonia Prima és Valeria tartományok, legújabban pedig éppenséggel a keletrómai kézben levő Pannonia Secunda átengedését a hunoknak, az úgynevezett ravennai szerződést. A valójában Rómában kötött 434. évi békeszerződésből azonban bajos ilyen messzemenő következtetéseket levonni. Priscos 15 évvel később odavetett megjegyzése, a Száva menti Pannonia átengedése, nem Ruga idejére vonatkozik, hanem Attila korára. Valeria és Pannonia Prima, vagyis a Dunántúl, azonban valóban ekkor került hun uralom alá. A néhány évvel később teljes világossággal kirajzolódó hun stratégai elvekből visszakövetkeztetve felettébb valószínű, hogy a lakosságot erőszakkal kitelepítve (illetve részben saját uralmi területére telepítve) gyepűvé alakították az Aquincumtól a Dráva torkolatig terjedő Kelet-Dunántúl széles sávját. Valeria római életének hirtelen megszakadása a castrumokban és temetőikben éppen a 430-as években erre mutat.

Az interregnum

Az elpusztított Pannonia megszabadult a gótoktól. Helyükbe egyre nagyobb számban a Rómával századokon át szomszédságban élő szvébek költöztek a Dunántúl északi felébe. A megmaradt provinciális lakosságot ugyan szolgának tekintették, de szívesen tanultak tőle, felhasználták kézműveseiket, később rendszeresen összeházasodtak velük. Egyik székhelyük, egy később elrejtett kincs tanúsága szerint, az aquincumi katonai amphitheatrum várszerű épülete lehetett.

Györffy György

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

  • Árpád fejedelemtársa, Kündü fia Kurszán, a kende méltóság örököse, Anonymus szerint Óbudán, szintén antik romvárosnál választotta meg téli udvarhelyét. Az aquincumi katonai tábortól délre ma is látható a nagy katonai amfiteátrum, melynek neve a középkorban, amikor falai még magasan álltak, Kurszánvára volt. A hozzá tartozó rév a Békásmegyer és Káposztásmegyer közötti megyeri rév volt. Ennek budai hídfőjénél egy szláv kerámiás falu feküdt, a mellette levő Budakalász pedig eredetileg káliz (böszörmény) település volt.
  • Több érv hozható fel amellett, hogy Árpád Kurszán halála után birtokba vette Kurszán partvonalát és aquincumi várát. Erre látszik mutatni Anonymus azon feljegyzése, hogy Árpádot Óbudán, Kurszánvára közelében temették el, s erre utal, hogy Kurszánvára tágabb környékén, Pest megyében, melynek szélterületein a Kurszántól leszármazó Kartal nembeliek a XIII. századig birtokoltak, Árpádfiak szállásait jelző helynevek jelennek meg.

Település, gazdasági élet

A Magyarországra áttelepített kézművesek – akiket új uraik ugyanúgy megbecsültek, mint a régiek – első telephelye a fejedelmi székhelyekkel szomszédos római romvárosokban (Aquincum, Sopianae) lehetett, de jutott belőlük a tágabb környékre és a dukátusokba is.

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

Fajsz is birtokolta Aquincumot és Arrabonát (Győrt), de kérdéses, hogy az új udvarhelyek mellett létesített kisebb várak mennyiben tudtak szolgáló népeket befogadni.

Udvar és udvari szervezet

Géza fejedelemmel ugyanis megszűntek az uralkodónévvel nevezett udvarhelyek, és ettől kezdve gyakran a szláv eredetű udvar szóból képzett Udvar(d), Udvarhely névvel vagy a hely sajátos nevével jelölik azokat a központokat, ahol egy-egy királyi udvarház állott. Ezek az egész országot behálózták, függetlenül a vármegyeszervezettől; egy-egy vármegye területén olykor több is volt található belőlük, például Buda tágabb környékén: Csepel, Óbuda, Visegrád, Dömös, Pest, Cinkota és Taksony.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

Ha ugyanis Berno reichenaui apát a császárhoz menekült Pétert levélben intette az Istenben való bizodalomra, és visszahelyezésekor azt írta róla, hogy megalázkodott, mint Ezékiás, s ezért meghallgattatott, ez csupán annyit jelent, hogy Péter, ha kellett, tudott buzgó keresztény módra viselkedni. Erről tanúskodik két hazai alapítványa is: a pécsi püspökségen épített Szent Péter-bazilika és az óbudai Szent Péter prépostság. Ezek építését Péter talán még István király életében kezdte el, mert rövid, viharos uralkodása legfeljebb a tervek elkészítéséhez és az alapok lefektetéséhez engedett volna időt. Pécs és Óbuda, ez a két antik romváros, civitas volt, amelyet Péter megkezdett kiépíteni a Duna fejedelmi partvonalának két végpontján. Lehet, hogy a két központot még István király bízta rá, amikor utódnak jelölve őt a főhatalmat a kezébe fektette le.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

A székeskáptalanok kifejlesztése, valamint egy társaskáptalan alapítása Titelen, és kettőnek adományokkal való fejlesztése – Óbudán és Nyitrán – azt eredményezte, hogy a bencés művelődési központoknak mind erősebb versenytársa akadt a káptalanokban. A XI. század bencés iskoláit háttérbe szorították a káptalani iskolák az immár kollégiumi közösségben élő klerikus papság vezetése alatt, amelyekben a stúdium is szélesebb alapokra épült.

Kristó Gyula

Udvar és udvari szervezet

Amint a keleti ordákhoz, udvarhelyekhez kapcsolódtak kézműves- és kereskedőtelepülések, ugyanúgy bizonyos, hogy a X. századi magyar fejedelmi udvarokat és szolgáló népek látták el: kezdetben egy-egy antik romváros (Pécs, Aquincum) lakói, később kisebb földvárak mellé telepített falvak népe.

Idegen etnikumok

Városias jellegű településeinken, Esztergomban, Székesfehérvárott, Óbudán egyaránt kimutatható a neolatin nyelvű népelemek, leginkább a vallonok jelenléte.

Város

A XII. század vége felé Esztergom és Székesfehérvár mellett egy további helység is pályázott a királyi székvárosi minősítésre: A Budavárnak, illetve Budának nevezett Óbuda. A XII. század utolsó harmadában a legmagasabb óbudai egyházi méltóság, a préposti, összekapcsolódott a királyi kancelláriával. Ott, ahol a prépostság épült, már a XI. században várrá alakították át a római tábort. 1189 júniusában I. (Barbarossa) Frigyes császár III. Béla király vendégeként két napot Attila városában, azaz Óbudán töltött, ez év karácsonyán a császár követei ugyancsak Czilnburgban (Ecilburgban), vagyis Óbudán találták meg a magyar uralkodót. III. Béla korában már királyi ház állott itt. Óbuda felzárkózása a királyi székvárosok szintjének közelébe új szempont fontosságára utal a városiasodás megindulásában. Óbuda ugyanis nem volt fontos igazgatási központ, és igazán jelentős latin-vallon külvárossal sem rendelkezett. Felemelkedése elsősorban kereskedelmi szemponttal magyarázható, és nem azzal, hogy a település a királyi székvárosi rang felé tartott. A Fehérváron át vezető jeruzsálemi zarándokút jelentősége a XII. század vége felé elenyészett, s új kereskedelmi utak nyíltak meg. A velencei közvetítéssel Dalmácián át érkező keleti áruk Óbudán keltek át a Dunán, s ide futott az oroszországi távolsági kereskedelem útvonala is. Ennek az európai jelentőségű délnyugat-északkelet irányú úrvonalnak egy fontos pontján, a dunai átkelőhelynél állt Óbuda, s vált egyre inkább fontos kereskedelmi góccá. A XII. századi kereskedelmi szerepének tárgyi emléke is maradt. Ha bizonytalan is az óbudai eredete a III. Béla uralkodásának végén földbe került, kereskedelmi forgalom tárgyát képező, közel ötszáz bizánci aprópénznek, kétségtelenül óbudai illetékességű az a pénzmérleg, amely ezüstpénz mérlegelésére szolgált, s az óbudai pénzforgalomra utalhat.

Óbuda töretlen előrehaladása a városiasodás útján azonban a XII–XIII. század fordulóján megtört. Imre király Óbuda területét borcsöböradójával, vásárvámjával és a lakosok feletti bíráskodás jogával együtt az óbudai prépostságnak adományozta. II. Endre előbb visszavonta ezt az adományt, majd 1212-ben maga is újra mindezzel megajándékozta a prépostságot. Óbuda tehát egyházi joghatóságú várossá vált. Ennek súlyos következményei lettek. Ismeretes, hogy a magyarországi királyi városok polgárai, mint ezt Fehérvár példája mutatja, maguk választották bíráikat, akik minden ügyben illetékesek voltak felettük. Ezzel szemben Óbudán az igazságszolgáltatás a prépostság kezébe ment át. Ez nyilván nem vonzotta, hanem taszította a kereskedő- és kézműveselemeket. Bizonyos változás csak az 1220-as évek végétől következett be, amikor az óbudai káptalantól bérelt területen királyi palota építése kezdődött el. Talán a román stílusú kőfaragványokkal ellátott palota képe maradt ránk Óbuda középkori pecsétjén. Óbuda nagyobb jelentőségre csak 1235-től, IV. Béla trónra lépésétől kezdve emelkedett. Legalábbis 1238-tól a király rendszeresen itt töltötte a húsvét előtti nagyböjtöt. Óbuda — Rogerius szerint — az ország adminisztratív központja (locus communior) volt. Nem szabad azonban felejtenünk, hogy a Rogerius által városnak (civitas) nevezett Esztergommal és Székesfehérvárral szemben Buda (azaz Óbuda) csak faluként (villa) szerepel nála. A városfalakat nélkülöző, védtelen települést a tatárok elpusztították. Óbuda tehát nem tudott élni a kereskedelmi utak áthelyezéséből adódó kedvező földrajzi helyzettel.

Amit Óbuda nem tudott elérni, az sikerült a vele csaknem átellenben, a Duna bal partján fekvő Pestnek.


A XIII. század első évtizedeiben királyaink várospolitikájára a következetlenség a jellemző. Egyfelől adományaikkal veszélyeztethettek vagy megakaszthattak megindult városfejlődési folyamatokat. Csak a már ismert anyag alapján elégséges az esztergomi egyház térnyerésére, Óbuda vagy a pesti plébániák eladományozására utalni.

A világi nagybirtokosság előretörése

A névtelen jegyző így írja le Árpád vezér táborozását Attila városában, az ókori Aquincum romjai között: „Ott lakmároztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezéreknek meg a nemeseknek arany-, a szervienseknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel (hospes) egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is.“[1]

III. Béla hódító külpolitikája

Miközben a magyar uralkodó osztály egy csoportját s magát az uralkodót is a halicsi expanzió kötötte le, 1189 tavaszán elindult a harmadik keresztes hadjárat. Magyarország nem vállalt tevékeny szerepet a nyugat-európai keresztény fejedelmek megmozdulásában. Általában tengeri utat választottak a résztvevők, de Barbarossa Frigyes, Béla előzetes beleegyezése után, Magyarországon át vonult százezres seregével. A királyi udvar tartott a németektől. Ezzel lehet kapcsolatos, hogy kitüntető szívélyességgel fogadták a német uralkodót. Frigyes pazar ajándékot kapott Bélától és feleségétől, egy pompásan berendezett, négyszobás sátrat. Az esztergomi vendéglátás után Béla Óbudára vitte vendégét, majd a Csepel-szigeten vadásztak. Házassági kapcsolatot létesítettek: Frigyes fia, Frigyes sváb herceg eljegyezte Béla egyik leányát, de a herceg 1191. évi halál miatt a házasság végül is nem jött létre. Béla felesége, Margit a császár közbenjárását kérte, hogy férje bocsássa szabadon a már sok éve börtönben sínylődő öccsét, Gézát. Béla kiengedte a fogságból testvérét, de mindjárt előre is küldte egy magyar csapattal, hogy a német uralkodó seregének segítségére legyenek. Géza többé nem tért vissza Magyarországra, Bizáncban felvette a Jóannész nevet, s fiai is — akik közül az egyiket Alexiosz-Gézának hívtak — Görögországban leltek otthonra, s itt keresték volna őket azok az ellenzékiek, akik 1210-ben II. Endrével szemben őket akarták kijátszani, s itt találkozott velük 1218-ban a keresztes hadjáratból hazatérő magyar király.

A Balkánon feszült volt a viszony a keresztesek és a bizánciak között. Izsák a trónját féltette a német uralkodótól. Mindennapossá váltak az összecsapások a Konstantinápoly felé tartó németek és az útba eső vidékek lakói között. Az élesedő helyzet hatására III. Béla visszavonta a kereszteseket kísérő magyar sereget. Ez nem nyerte el Frigyes tetszését, s 1189 karácsonyán a német császár követei Óbudán a bizánci uralkodó ellen akarták hangolni a magyar királyt. III. Bélának nem volt érdeke, hogy a veje, II. (Angelosz) Izsák által vezetett bizánci császárság mértéktelenül legyengülve német támadásnak essék áldozatul, ezért közvetítésre vállalkozott a két császár között.

II. Endre új berendezkedése

Imre király Óbuda területét csöböradójával egyetemben az óbudai prépostságnak adományozta. Noha ezt az adományt uralkodása első éveiben II. Endre visszavonta, 1212-ben azonban a csöbrökkel együtt újra megerősítette a prépostság számára.

IV. Béla újabb birtokvisszavételei

Ugyancsak a királyi hatalom tekintélyének növelését szolgálta az írásbeli kér­vé­nye­zés rendjének a római kúria mintájára történő bevezetése. Míg korábban a neme­sek ügyüket személyesen vihették a király elő, most írott kérvényt kellett bead­niuk a „kancellárokhoz”, akik a könnyebb és egyszerűbb ügye­ket maguk intézték, s csak a nehezebb, fontosabb ügyeket hozták a király tudomására. Az írásbeli petí­ci­ó­zás bevezetése kívánta meg egy állandó, helyhez kötött hivatal létrehozását, ahová a kér­vényeket be lehetett adni. Ez a hivatal az alországbírói fórum volt, amely Óbu­dán székelt.

Magyarország a tatár támadás útjában

Béla 1241 februárjának második felében Óbudára érkezett, ahol rend­szeresen a böjtöt szokta tölteni, s ott érsekeivel, egykori hű kancellárjával, Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsekkel, püspökeivel és orszá­ga főembereivel tanácskozást folytatott a fenyegető veszély elhá­rí­tá­sá­ról. A megbeszélésre a király Kötönyt is meghívta, de a határozat mégis elsősorban a kun fejedelem és családja ellen irányult még a tatár veszedelem torkában is: őriztetni kell őket, nehogy megszökjenek.

Stílusirányzatok

  • Az esztergomi műhely mesterjegyei fedezhetők fel az óbudai prépostságon, mind a klasszicizáló típusú osz­lopfőkön, mind a gazdag épületplasztikai tagoláson. Az az adománylevél, amelyet II. Géza 1148-ban adott az óbudai egyháznak, talán az óbudai prépostsági építkezések kronológiája szem­pontjából is hasz­nosítható.
  • Az osztrák példákat követő és számos korai gótikus elemet felvonultató műhely az 1220-as évek­től kezdve hosszú évtizedeken át számos épületet emelt Magyarországon. Ez a műhely kezdte el 1223 után az óbudai királyi palotát, dolgozott az Ajnard-fiak 1258 előtt befe­jezett zsámbéki pre­mont­rei monostortemplomán, továbbá Veszprémben, ahol újjáépítette a Szent György, és fel­é­pí­tette a Gizella-kápolnát.

A tatárok Magyarországon

A tatár sereg egyesült három szárnya a tél elejét még Szeged vidékén töltötte, de a téli idő beálltával Pestre tették át központjukat. Amikor átkeltek a Dunán, elsőként Óbu­dára zúdult a Batu vezette tatár­ság. Batu meg is szállt itt, majd mikor tovább­vo­nult Esztergom irányába, Óbudát felégették a tatárok. A dunán­túli káptalanok, szer­zetesrendek, továbbá különböző rendű és rangú világiak, ispánok, katonák, vár­népek, polgárok, a várakban tartózkodó közösségek újólag követet küldtek a Szent­székhez Salamon székesfehérvári prépost-kanonok személyében azzal a kérés­sel, hogy a pápa mihamarabb adjon segít­sé­get, mert a késedelem veszélyes lehet rájuk nézve. A segítség ezúttal is elmaradt, a magyaroknak maguk­nak kellett szem­be­nézniük az immár a Dunántúlon is valósággá lett tatár veszedelemmel. Batu serege Óbuda felperzselése után Esztergom ellen fordult.

Sinkovics István

Buda török kézen

Szulejmán szultán, amint a fősereggel megérkezett, tábort vert Óbudán, és a magyar tanácsosokat a csecsemő János Zsigmond királyfival együtt magához hívatta. Bejelentette, hogy – korábbi ígéretével ellentétben – Budát maga veszi birtokba. Ezen a napon, 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csatavesztés tizenötödik évfordulóján, a török hadsereg megszállta a magyar királyok székvárosát.

1526-ban és 1529-ben a szultán már elfoglalta Budát, de nem vette birtokába. 1541-ben megtartása katonailag ugyanúgy kockázatos volt, mint korábban: távol esett az összefüggő török területektől, az odavezető utat sem lehetett biztosan kézben tartani. A szultán mégis elfoglalása mellett döntött, mert világosan látta, hogy a magyarok törökbarátságára még kevésbé építhet, mint János idejében, s ha meg nem előzi, előbb-utóbb Ferdinánd veszi be a várat.

Buda sorsát már a hadjárat megindítása előtt eldöntötték a Portán; a királyné, a királyfi és a tanácsosok jövőjéről most határoztak a szultán óbudai táborában. Szulejmán János Zsigmondnak adta az ország keleti felét, meghagyta a tanácsosok életét, és megengedte, hogy a királynéval a keleti országrészekre távozzanak. A számukra kijelölt terület határait bizonytalanul állapították meg, de megvolt a lehetőség az erdélyi állam megalakulására.


Majlád István, miután a töröknek is, Ferdinándnak is felajánlkozott, teljesen magára maradt. A moldvai vajda kicsalta Fogarasból, s fordulatokban bővelkedő élete maradék éveit Török Bálinttal együtt – akit Szulejmán szultán az óbudai táborába rendelt magyar urak közül egyedül vetett fogságba – a konstantinápolyi Héttorony börtönében élte le.

Zimányi Vera

A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

Település Az egy adózó háztartásra eső gabonatermés (q)
1546 1562
Buják 6,9 30,5
Cegléd 16,8 82,0
Dunaföldvár 20,9 23,2
Kecskemét 5,9 17,1
Nagykőrös 13,8 48,2
Nagymaros 12,0 17,7
Óbuda 13,4 21,4
Ráckeve 0,7 1,0
Tápiószecső 9,4 32,0
Vác 27,9 28,2
Vál 14,4 54,7
Visegrád 7,9 -
Átlag 14,6 31,9

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Az iparos-nevet viselők megoszlása a budai szandzsák mezővárosaiban a 16. század derekán
Város Adózó háztartásfők Az iparos-nevet viselők
száma száma százaléka száma százaléka
1546 1562 1546 1562
Buda 388 244 94 24 80 33
Buják 34 68 4 12 11 16
Cegléd 187 185 25 13 15 8
Dunaföldvár 127 105 28 22 22 21
Kecskemét 278 399 53 19 71 18
Nagykőrös 101 180 11 11 21 12
Nagymaros 92 217 22 24 46 21
Óbuda 59 40 5 8 4 10
Pest 127 98 35 28 37 38
Ráckeve 548 748 159 29 217 29
Tápiószecső 42 46 10 24 8 17
Vác 208 546 49 24 58 24
Vál 125 75 14 11 18 24
Visegrád 25 0 8 32 - -
Összesen 2342 2651 517 20 608 23

Gondos vizsgálódások azt mutatják, hogy e korszakban az ipari foglalkozást jelölő nevek tényleges ipari tevékenységet jelölnek.

A 11. táblázatban figyelemre méltó, hogy Ráckevének több iparosa volt a vizsgált években, mint a lehanyatlott Budának, Pestnek és Óbudának együttesen, és valamennyi helységben együttesen 23% a kézművesek aránya, vagyis annyi, mint a szabad királyi városokban általában.

Sinkovics István

A magyar rendiség jelenléte a török területen

Az elmenekült óbudai apácák a király közbelépésére hosszas huzavona után visszakapták Ceglédet, amelynek adóit előzetesen az egri őrség szedte, és mint földesurak beleszóltak az ott lakók életébe.

R. Várkonyi Ágnes

Az alföldi cívisvárosok

A nagykőrösi kovács-, szűcs-, varga-, ötvös-, borbélyiparosok céhszervezetéről keveset tudunk. Míg a tímárok már 1668-ban az óbudai, esztergomi és váci céhektől, a csizmadiák majd csak 1698-ban a budai anyacéhtől kapnak privilégiumot.

Buda visszavívása

Buda alá jóformán egész Európa elküldte fiait. A Gellérthegyen főhadiszállást foglaló Badeni Lajos hadseregét bajor és szász csapatok alkották, s itt szolgált az akkor huszonegy éves Savoyai Jenő herceg is. Lotharingiai Károly, főleg a császári hadsereg ezredeiből álló haderővel, a Svábhegyet szállta meg, mellette foglaltak állást, Schöning tábornok vezetése alatt, a brandenburgiak. Óbudán Starhemberg Rüdiger vezényletével gyalogezredek építettek támaszpontot.

Kosáry Domokos

Képzőművészet

A szomszédos Óbuda mezővárosban 1746–1757 közt építette a Zichy-kastélyt Jäger János Henrik építőmester.

H. Balázs Éva

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

A Batthyányaknak természetesen itt is volt palotája, csakúgy, mint a Zichy családnak, s jellemző a leendő fővárost körülvevő kisebb kastély-karéj, az óbudai, péceli, tétényi kastélyok. Ezek még ma is sejtetik a barokk Buda hangulatát.

A palotákat, barokk polgárházakat azonban nagy ívben sem veszik körül korszerű üzemek, melyek a két nagyra hivatott város gazdasági erejét is jelezték volna. Sem Buda, sem Pest városi tanácsa nem mozdította elő, hogy a szövő-, a bőr-, a ruházati ipar egyes ágainak próbálkozásai sikerrel járjanak. A céhek ellenálltak, a tanácsok nem segítettek, az állami biztatás viszont nem járt együtt anyagi támogatással. Roppant későn, 1776-ban létesült a „Rokkantak házában”, az „Invaliduspalotában” az első pesti posztó- és pokrócmanufaktúra. Az első magánvállalkozás, a Valero fivérek selyemmanufaktúrája már a következő korszak kezdeményeit vezeti be. A Valero-cég a kereskedelem gyengeségeit is legyőzve birkózik meg a nehézségekkel, pedig a görög és rác kereskedők kiiktatását, amit elszánt harcban értek el a helyiek, a vállalkozók igen megsínylették.

Küszködve halad előre a két város, melyet 1769 óta a Vízivárosból Pestre átvezető, 64 hajóból összeillesztett híd köt össze. Míg azelőtt a budaiak és pestiek komppal közlekedtek, most csak jégzajlás idején szedik fel a hajóhidat. Ennek közepe kiszélesedik, itt korlát van és padok, társaséletre alkalmas terep. A hajóhíd mintegy szimbóluma a két város derűs hangulatának. Ezt biztosítják a jó fogadók, a vendégszerető polgári és nemesi hajlékok is. Buda előkelőbb, Pest mozgékonyabb, izgalmasabb. A budai vár felmagasodik, és elkülönül a Dunától is fenyegetett –, 1775-ben a Víziváros és a Tabán lakói csónakokon, sajkákon közlekedtek – alvárosoktól, s különösen Óbudától.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

Miután az először alkalmazott itáliai szakember: Sollenghi módszerét követve a durvább és finomabb szálak nem különültek el eléggé, úgyhogy a gubókért csak keveset fizettek, II. József Mazzogatót tette meg a selyemgombolyítás Óbudán létesített új központjának vezetőjévé; ő már gondos osztályozást tudott elérni.

Heckenast Gusztáv

Textilipar

A selyemfonal-szállítmányokat ezután a ráckevei és az óbudai kamarai uradalomban gyűjtötték össze, és innen szállították Bécsbe. A nyersanyagforráshoz akartak közelebb kerülni azok a tőkeszegény, de vállalkozó szellemű bécsi selyem-fabrikánsok, akik a pest-budai selyemipar alapjait megvetették. Beywinckler József és Höpfinger József bécsi céhmester 1776-ban teljes felszereléssel és személyzettel települt át Óbudára, az olasz származású, de már pesti születésű Valero István, szintén a bécsi selyemgyártó céh tagja, ugyancsak 1776-ban Pesten alapított selyemgyártó manufaktúrát. Példájukat az 1780-as években több bécsi és pesti polgári vállalkozó követte. A magyarországi félkész selyemáru gyártáshoz adott állami támogatásnak köszönhette létrejöttét az első magyarországi gyár is, az óbudai filatórium (1780–1789), amely azonban a tervezés során elkövetett műszaki hibák (a vizet odavezető csatorna nem megfelelő kiképzése és a vízikerekek túl kicsiny méretei) miatt hamarosan megszűnt.

Az 1784-et követő években a textilmanufaktúra-alapítások száma az előzményekhez viszonyítva rohamosan megszaporodott. Bizonyosra vehetjük, hogy több tiszavirág-életű vagy a megvalósulásig el sem jutott kezdeményezésről nincs is tudomásunk, az alapítási láz tehát még hevesebb lehetett, mint ahogy az forrásainkban tükröződik. Ez a lendület 1789-ben megtört. A gazdasági válság és a II. József halálát követő reakciós politikai fordulat megpróbáltatásait csak néhány vállalkozás vészelte át. A francia háborúk és a kontinentális zárlat éveinek konjunktúrája újabb üzemeket hív ugyan életre, de – ellentétben a monarchia osztrák és cseh tartományaival – a fejlődés következő lépésére, a gyáripar kezdeteire nálunk ekkor még nem kerül sor. Lemaradásunk a birodalom nyugati feléhez képest, amely már az 1760-as évek kedvező körülményei között is tagadhatatlan volt, az 1780-as évek nagy fellendülése ellenére a század végéig csak tovább növekedett. Az okok között a magyarországi vállalkozások számára hátrányos birodalmi gazdaságpolitikának is szerepe volt, de ez önmagában éppúgy nem lett volna képes gátat vetni textiliparunk fejlődésének, mint előzőleg, az 1770-es években sem. A lemaradásnak és a lemaradás fokozódásának döntő oka a magyar társadalom előző századokból örökölt s 1789-et követően még csak meg sem rendült szerkezetében, a feudális nagybirtokos osztály erejében és a hazai burzsoázia rendkívüli gyengeségében rejlett. Főúri textilmanufaktúráink, még ha annyi figyelmet fordítottak is rájuk, mint a Forgáchok szervezte gácsi részvénytársaság vagy Mária Krisztina főhercegnő a mosoni üzemére, csak egy – és nem is különösen jövedelmező – vállalkozás voltak a nagybirtok számos egyéb, mezőgazdasági vállalkozása mellett; tulajdonosaikra az üzem fejlesztésének gazdasági kényszere aligha hatott. A polgári vállalkozások között pedig még a legtőkeerősebbek sem rendelkeztek azzal az anyagi erővel, még kevésbé hitellel, amit egy gyáralapítás vagy egy manufaktúra gyárrá fejlesztése megkövetelt. Valero üzeme 1849-ben bekövetkezett megszűnéséig manufaktúra maradt, Gács csak a reformkorban, Goldberger Sámuel 1784-ben alapított óbudai kékfestő üzeme csak a polgári forradalom után fejlődött textilgyárrá.

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

Persze az állam mint alapító még nem garantálta a sikert: állami vállalkozás volt a kor két leglátványosabb kudarca is, a minden szakértelem híján elbukott apatini posztómanufaktúra és a tervezés során elkövetett műszaki hibákkal megküzdeni nem tudó óbudai filatórium.

Míg az állam alapító és üzemfenntartó szerepe, különösen a vaskohászatban, egyre nőtt, a nagybirtokosok vállalkozásai (ismét a vaskohászat kivételével) inkább csökkenő tendenciát mutatnak, ám így is üzemeink egyik jelentős csoportját alkotják. Tőkéjük különböző eredetű. A nagybirtokos manufaktúra keletkezésének természetes útja az, hogy feudális eredetű jövedelmeinek egy részét a földesúr a birtokán található különféle nyersanyagok feldolgozására fordítja, hogy a bányakincs, az erdővagyon vagy a juhok gyapja kárba ne vesszen. Számos vashámor, üveghuta, papírmalom és néhány textilmanufaktúra keletkezésének – és egyúttal megrekedésének is – ez a magyarázata. A mezőgazdasági nagybirtok „melléküzemei” voltak ezek, és mivel saját nyersanyagot dolgoztak fel, fejlesztésükre nem fordítottak gondot; legtöbbször nem is lehet megállapítani, hoztak-e tulajdonosuknak tényleges hasznot. Voltak azonban olyan nagybirtokos manufaktúrák, amelyek nem feudális eredetű tőkével keletkeztek: Windischgrätz József a teplici textilmanufaktúra alapításához genovai bankároktól vett fel kölcsönt, és érdemes volna megvizsgálni, hogy Batthyány Tódor manufaktúraalapításai és kísérletei milyen pénzügyi műveletekkel kapcsolódtak egybe. Az uralkodócsalád vállalkozásai, Lotharingiai Ferenc sassini és holicsi manufaktúrája, Mária Krisztina főhercegnő mosoni üzeme, a dinasztia magánvagyonából merítették tőkéjüket, ami részben feudális eredetre, részben a németalföldi bankházakkal fennálló, nem mindig tisztázható kapcsolatokra mutat.

Számos magyarországi manufaktúra a külföldi tőke érdeklődésének köszönheti létrejöttét. Nagyméretű vállalkozás talán egyedül a fiumei cukorfinomító volt közöttük; általában kisebb, magyarországi viszonylatban is csak középméretűnek tekinthető üzemek ezek (lajtafalvai bőrfeldolgozó, óbudai selyemmanufaktúra, kislődi, rimabrézói vasmű stb.), tanúsítva, hogy elsősorban kis tőkeerejű vállalkozók próbáltak nálunk szerencsét.

Kosáry Domokos

A türelmi rendelet

Magyarországon, ahol 1785-ben mintegy 83 ezer zsidó élt, főként nagyobb kereskedelmi központok közelében, így Pozsony-Váralján és Óbudán alkottak jelentősebb egyházközségeket. Akadtak köztük jobb módúak, de a többségük szegény házaló volt.

Népiskolák

II. József 1781-ben, majd 1783-ban előírta, hogy a zsidó hitközségek állítsanak fel új típusú és a jiddis-német helyett szabályos német nyelven tanító népiskolákat. Az első új iskola 1783-ban nyílt meg Pozsonyban, a második 1784-ben Óbudán.

Képzőművészet

Egyszerűbb kincstári középületek, iskolák, sőt immár kifejezetten ipari üzemi épületek tető alá hozásával Thallherr József kamarai építész foglalkozott sokat. Nevéhez fűződött az óbudai selyemgombolyító ötemeletes, toronyszerű épülete (1785).

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A céhrendszernek a megnövekedett mennyiségi és minőségi igények kielégítésére való alkalmatlanságáról tett bizonyságot, és egyben az abból kivezető utat is jelezte a céhen belül előrehaladó vagyoni differenciálódás, amelynek következményeként már a francia háborús konjunktúra idején., a harmincas-negyvenes években pedig egyre sűrűbben észlelhető volt az a jelenség, hogy egyes iparágakban a jómódú mesterek a céhszabályzat szerint alkalmazható segédek sokszorosát – eleinte csak 8–10, később már nemritkán 30–60 főt – foglalkoztatták, áttörték a céhrendszer kereteit, és fokozatosan ráléptek az egyszerű tőkés kooperáció útjára. Ezt a munkafázist megelőző, kezdetleges forma volt az, amikor egy-egy céh szerződött hadiszállításra. Ilyen esetben kötelezte tagjait, hogy mindaddig ne vállaljanak, végezzenek más munkát, amíg a szerződésnek eleget nem tesznek. Ez történt a palotai csapócéh esetében 1789-ben, amikor 10 000 rőf halina szállítására kötött egyezséget az Óbudai Hadfelszerelési Bizottsággal. Ugyanígy szerződött e bizottsággal 1808-ban a kőszegi, a radványi, a királyfalvai (Zólyom megye) posztósoéh. A veszprémi csutorások évek hosszú során át szállítottak csutorát a katonaságnak. Később az Óbudai Hadfelszerelési Bizottság helyébe megbízóként kereskedők léptek.

A tőkés ipar

A bécsi haditanács biztatására fejlesztette ki majki (Komárom megye) központi posztómanufaktúráját Kanitz Joachim óbudai rőfös és készáru-nagykereskedő, társulva Mauthner Ádám és Kadisch Lázár pesti dohány- és terménynagykereskedőkkel. A vállalkozók nagyszámú, a szomszédos községekben élő parasztot foglalkoztattak otthon dolgozó, háziipari munkásként fonó és gyapjútisztító munkával. Gesztesi, tatai, gánti csapómesterek és legényeik is dolgoztak a majki központi üzem számára, ahol a végtermék készült. Kanitznak Rákospalotán saját posztókészítő üzeme is volt, amelyet korszerű gépekkel szerelt fel és ahol osztrák, német, cseh, francia munkások dolgoztak – a gyártási folyamat leírásából következően – a szerves manufaktúra munkamegosztásában. Hasonlóképpen durva posztófélék, takarók, pokrócok gyártásával foglalkozott a magyaróvári, részben szintén háziipari fonóbázison épülő, a gyöngyösi, a rajkai, nemesi tulajdonban levő és a sárospataki, kereskedőtőkés birtokában levő posztókészítő üzem is, valamennyi a konjunktúra szülöttjeként. Finomposztó gyártására rendezkedett be a 18. század második felében alapított gácsi manufaktúra, amelyet tulajdonosa, Forgách Antal gróf 1800-ban alakított át részvénytársasággá. A részvényesek között megtalálható Nógrád megye előkelőbb földbirtokosai mellett két neves pesti tőkés vállalkozó, Malvieux György Alajos kereskedő és pénzváltó, valamint Liedemann János Sámuel kereskedő. Utóbbi a vállalat üzletvezetője is lett. A manufaktúra 1807-ben már 30 községben mintegy 2000 asszonyt foglalkoztatott háziipari gyapjúfonással.

A francia háborús konjunktúra hozta igénynövekedésnek kívántak eleget tenni többek között az Óbudán és Pesten működő kékfestő üzemek. Az itt festett vászon a paraszti ruha anyagául szolgált, a módosabbaknál már a nyomott kartonnal együtt. Nagy választékban és jelentős mennyiségben azonban csak az ország ekkor legnagyobb textilüzeme, a Puthon János Keresztély bécsi nagykereskedő által még a 18. század ötvenes éveiben létesített sasvári (Pozsony megye) manufaktúra állított elő nyomott kartont. Fonókörzete 1790 és 1815 között Sasvár és Holics körül egész sor falura kiterjedt, ahol az üzem adta pamutból fontak nyersfonalat. 1800-ban az ország különböző megyéiben 20 ezer embert foglalkoztatott a vállalat háziipari fonással, és 500 ezer konvenciós forint értékű arut termelt. Az üzem részére alsó-ausztriai, morva- és csehországi községek lakói, a bécsi dologházba kényszerített emberek, az ottani kórházak betegei és a külvárosok népéből is sokan készítettek fonatot.

A textilipari vállalkozók – láttuk – még mennyiségi szempontból sem támaszkodhattak a falusi, mezővárosi munkaerőre. Minőségileg pedig a csupán egyszerű, elemi igényeket szolgáló, durván megmunkált áruk termelésére képes vidéki munkaerő csak az alacsonyabb rendű, kevesebb technikai felkészültséget igénylő munkafázisokban volt hasznosítható. A munkafolyamatnak a finom minőségű – a korabeliek szerint luxusigényeket szolgáló – textilneműket előállító kisebb-nagyobb manufaktúrák munkamegosztásában a végtermék elkészítéséhez vezető utolsó fázisa immár szakmailag jól képzett üzemvezető irányítása alatt folyt, különösen a finomabb áruk esetében, ahol, mint például számos selyemszövet, továbbá selyemkendők, szalagok, bársonykelmék elkészítésénél már csupán az anyag drága beszerzési ára is magasabb szintű technológiát, jobb felkészültségű munkást és bonyolultabb, egy helyre összpontosított üzemszervezetet követelt.

A magyarországi textilipari vállalatok egy részében – posztókészítő és kartonnyomó üzemek esetében – a nyersanyagot félgyártmánnyá előkészítő termékké még a tőkés vállalkozó központi üzemén kívül dolgozó háziipari vagy céhes bedolgozók dolgoztak fel, a végtermék azonban már a központi műhelyben készült (festés, szövés, színnyomás). A selyem-, a bársony- és a muszlinszövetgyártás valamennyi munkafolyamatát már csak közvetlen művezetői ellenőrzés mellett végezték. Míg tehát az első esetben szórt, az utóbbiban központosított, szerves manufakturális munkaszervezetben folyt a termelés.

A textilipar belső fejlődését azonban már nem csupán a munkamegosztás differenciálódásának terjedése és mértéke jelezte, hanem új technológia is, amely a gépek – Magyarországon a tőkeszegénység miatt is igen lassú – elterjedésével j art együtt. A gépek alkalmazása még csupán az izomerőt tette nélkülözhetővé; a munkaerőt forradalmasította, de a munkaeszközöket még nem. Lehetővé tette, hogy gyengébb, fejletlen testű munkaerőt alkalmazzanak a munka végzésére. A gép az ember kezének, lábának – képletesen szólva – megnagyobbítása, fizikai erejének megnövelője volt ugyan, de kézzel végzett munkáját még nem helyettesítette. A régebbi eszköz, a szerszám lett nagyobb, termelékenyebb, de a termelőmunkát maga az ember végezte. Az emberi munkát helyettesítő, az embert a gép kiszolgálójává tevő munkagépek majd az ipari forradalom vívmányai lesznek, amelyek használatára Magyarországon csak 1867 után kerül sor. Korszakunkra még a manufaktúrakorszak kezdetei jellemzők, annak szociális velejáróival: a női, a gyermek-, kisebb jelentőségűen mint másutt a dologházi, rab- és kórházi, szegény- és árvaházi munka felhasználásával együtt. A manufaktúra igényeinek kielégítésére alkalmas szakképzett hazai munkaerő hiánya miatt a magas minőségi munkát külföldiek végezték. A textilipari vállalkozások közül csak néhány sorolható a nagyobb méretűek közé. Az általános tőkeszegénység miatt a legnagyobb üzem, a sasvári, külföldi tőke vállalkozása volt. A textilüzemek túlnyomó többsége nem haladta meg a céhes ipari műhely nagyságát.

A bőripar üzemszervezete ekkor csak a legnagyobbak esetében haladta meg a nagyobb céhes üzem kereteit. Az iparág másik jellemzője, hogy a név szerint ismert 10 tulajdonos közül 6 volt céhbeli és csupán 4 kereskedelmi tőkés. A bőripar volt az az iparág, amelyben a céhes mesterek kiemelkedően nagy számban részesedtek a hadiszállításokban, elsősorban Pesten és Budán. Ez a körülmény egyúttal rávilágít az iparág fejlettségi szintjére is.

A közönséges gyümölcspálinka és a törköly főzése mind a földesúri regálebérlők, mind a parasztok gyakorlatában már a 18. században ismeretes volt. A konjunktúra ezen a téren is változást indított el a fogyasztási szokásokban. A legfinomabb, külföldről behozott likőrök a megnövekedett keresetű vagy jövedelmű, de nem gazdag fogyasztóknak is túl drágák voltak. Ezért a belföldi vállalkozók különféle, nem drága, de élvezhető és az egészségre nem káros, közepes minőségű rozsólist (narancsvirágból, narancsból és fűszerekből készített likőr) vagy ánizslikőrt kezdtek termelni, amelyekben eddig hiány volt.

A jómód lassú növekedése, a fogyasztási szokások ezt követő változása, az igények bizonyos fokú emelkedése olvasható le a kő-, föld-, agyag- és üvegipari termelés alakulásán is.

A fémből készült edényeket és az ónmázas cserépedényeket a jobb módúak háztartásából már a francia háborús konjunktúra idején kezdte kiszorítani az angol kőedény és a finom fajansz.

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Bányászat

Az 1840 és 1848 közötti időben a tőkés ipari vállalkozásokban már jobban elterjedt a szénfogyasztás. Első helyen állott az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság hajóival és óbudai hajógyárával, továbbá – bizonyos mértékben – a vaskohászat.

A tőkés iparfejlődés 1848 küszöbén

Az üzemekbe fektetett tőke forrását közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy a nagy tőkebefektetést igénylő legjelentősebb vállalatok, jelentős korszerűsítések vagy a nagybirtokon (vasművek, cukorgyár, szeszipari vállalatok stb.), vagy a földesurak jelentős tőkerészesedésével (József Hengermalom, gácsi posztógyár stb.), vagy teljes egészében külföldi tőkebefektetéssel (Óbudai Hajógyár, Miesbach Alajos téglagyára, Puthon sasvári, Wechtl magyaróvári textilmanufaktúrája stb.), vagy jelentős külföldi tőkerészesedéssel (például szénbányák) jöttek létre.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret.

Spira György

Proletármozgalmak

A munkásmozgalom parazsa azonban a következő héten lángra lobbant az ország legnagyobb, ezernél is több munkást foglalkoztató üzemében, a Dunagőzhajózási Társaság óbudai hajógyárában is. Az itteni hangulatot ugyanis egyre feszültebbé tette, hogy a gyárból a válság következtében immár hónapok óta százával én százával bocsátottak el embereket. Amikor pedig május 15-én kitudódott, hogy aznap újabb munkáselbocsátásokra fog sor kerülni, a feszültség egyszeriben a végletekig fokozódott, s a fenyegetett munkások egy része magához a kormányhoz folyamodott védelemért.

A kormányhoz forduló hajógyári munkások azonban nem általánosságban tiltakoztak a készülő újabb elbocsátások ellen, hanem – akár három héttel később a pesti és budai kovács- és lakatoslegények – csupán azt követelték, hogy a gyár igazgatóságának a terveitől eltérően ne magyarokat és nem magyarokat vegyesen, hanem egyedül nem magyarokat tegyenek utcára, a magyarokat pedig kíméljék meg. És a hajógyári munkások belső meghasonlottsága még a pesti és budai kovács- és lakatoslegényekénél is nagyobb volt: a kormányhoz folyamodó hajógyáriak még csak nem is általánosságban a magyar honosságú munkások számára sürgettek védelmet a külföldiek ellenében, hanem kizárólag a magyar nemzetiségűek megvédelmezését kérték, a magyarországi nem magyaroktól pedig éppúgy elhatárolták magukat, akár a külhoniaktól.

A hajógyári munkások körében tehát az egyszerű kenyéririgységnél is ártalmasabb baj, maga a legrosszabb fajta nacionalizmus ütötte fel a fejét. S a hajógyári mozgalom ennek megfelelően igen gyorsan össze is omlott. Mert a kormányban megvolt ugyan a készség a hozzá folyamodó munkások felkarolására, a gyár igazgatósága azonban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a szóban forgó nem magyarokat, magasabb szakképzettségű emberek lévén, semmiképpen sem nélkülözheti, s ez előtt az érv előtt végül a kormány is kénytelen volt meghajolni. A hajógyári mozgalom szervezői pedig, mivel nem a gyár valamennyi munkásának mozgósításával igyekeztek elejét venni mindennemű munkáselbocsátásnak, ezek után teljes fegyverletételre kényszerültek.

Egészen másként alakult viszont annak a harcnak a menete, amelyet a Selmecbányán és környékén, az alsó-magyarországi főbányagrófság üzemeiben dolgozó bányászok vívtak ez idő tájt helyzetük megjavításáért. Ezek a bányászok ugyanis, mivel nagyobbrészt szlovákok, kisebbrészt pedig németek voltak, természetszerűleg nem kerülhettek a magyar nacionalizmus hatása alá, de mivel – évszázadok óta kincstári tulajdont képező bányák munkásai lévén – legfőbb ellenlábasaikat a magyar nemzeti mozgalom híveihez hasonlóan maguk is a bécsi udvari körökben látták, nem kerültek a magyarellenes szlovák nacionalizmus hatása alá sem. Annál erősebben élt viszont bennük az egymással való feltétlen közösségvállalás gondolata, s ez szintén nem csodálatos, hiszen maguk is nagyrészt többszázas létszámú üzemekben dolgoztak, s ráadásul olyanokban, amelyeknek a légkörét – a mindössze tizenhárom éve létesült óbudai hajógyárétól eltérően – valósággal átitatta az összetartás nemzedékről nemzedékre átörökített hagyománya.

A zsidóemancipáció

Annál is inkább, mivel az elmúlt hónapok során – mint a zsidókérdés tárgyában ekkor előterjesztett kormányjavaslat is kiemelte – bebizonyosodott, hogy „alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és munkásságban nemzeti háborunk körül felülhaladná”,[2] s ezt legújabban maga Haynau is megerősítette, mikor a fővárosba történt bevonulása után egyetlen percig sem késett a forradalomnak tett szolgálataik megtorlásául súlyos hadisarcot róni a pesti és az óbudai zsidókra.

Szabad György

A néptömegek hangulata és mozgalmai

Nevezetesebb bérmozgalomra került sor 1850 őszén az óbudai hajógyárban, 1851 nyarán a pesti kincstári dohánygyárban, 1851-ben a Báziás és Oravica, 1852-ben a Kecskemét és Szeged közti vasút építkezésén, s ugyanebben az évben a selmecbányai, 1853-ban a körmöcbányai, 1857–58-ban pedig a bánáti kincstári bányák munkásságának körében.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Jellemző tény, hogy az óbudai Goldberger textilgyár számláira még odanyomatta, hogy felkeresi a gyulai és a debreceni vásárokat, s még inkább az, hogy még 1857-ből is fennmaradt olyan váltója, amely az 1840. évi váltótörvény által tovább éltetett régi szokás szerint keltezésül és a lejárat határidejéül is a gyulai országos vásárokat jelölte meg.

A bányászat és az ipar fejlődése

A 18. században létrejött gácsi posztógyár, az óbudai Goldberger gyár, Spitzer Gerzson ottani pamutnyomó üzeme és az eszéki selyemgyár állta valamelyest a lajtántúliakkal a versenyt, anélkül azonban, hogy bármelyikük is túl tudott volna lépni a középüzem szintjén. Kapitalista ipari struktúránk egészére torzító hatású következményekkel járt, hogy a háziipar természetes lehanyatlása folytán is egyre növekvő hazai textilipari szükséglet kielégítését a jelentős részben magyarországi nyersanyagot feldolgozó lajtántúli textilgyárak monopolizálhatták. A textiliparénál nem sokkal bizonyult kedvezőbbnek a bőr-, a papír- és a vegyipar hazai fejlődése sem.

Míg a vastermelésben a magyar birtokosság a bánya- és kohóművek nagy részét még kezében tudta tartani, és az osztrák tőkének lényegében azzal kellett megelégednie, amit a kincstártól megszerezhetett, a fémfeldolgozás terén a lajtántúli tőkés fölény határozottabban érvényesült. Hegemóniája mégsem vált olyan korlátlanná, mint a textiliparban. A kapitalizálódó mezőgazdaság által a vasból készült munkaeszközökre, sőt gépekre támasztott óriási igény egy részét hazai üzemek elégítették ki. Jórészt még korábban Pest-Budán alakult műhelyek fejlődtek kisebb-nagyobb üzemekké (Vidats, Röck), de Mosonban is gépjavító műhelyt fejlesztett mezőgazdasági gépgyárrá a német földről Magyarországra telepedett Kühne Ede. A nagyobb gépeket (cséplőgép, malomgép stb.) még egyedi darabokként, de a mezőgazdasági munkaeszközök legfontosabbjait (vastestű eke, borona, kéziszerszámok stb.), már sorozatban készítették, s ráálltak a városi lakosság és az ipar szükségleteit szolgáló tömegáruk (csövek, építőipari lakatosáruk stb.), sőt a kapitalista gazdaság- és életvitel jellegzetes kellékeinek, például a „tűzbiztos szekrényeknek” a gyártására is. Ganz Ábrahám budai műhelye, amelyben 1844-ben 7, 1848-ban 60 munkás dolgozott, az 1860-as évek derekára több mint 350 munkást foglalkoztató gyárra fejlődött. Mindenekelőtt 1855-ben szabadalmaztatott kéregöntésű vasúti kerekeivel érte el nagy, az 1855. évi párizsi és az 1862. évi londoni világkiállítások díjaival is öregbített sikerét. 1867-ben már a százezredik vasúti kerék került ki a gyárból. 1859-ben lépett alkalmazásába Mechwart András mérnök, aki a termelést sokoldalúbbá tette, és Ganz Ábrahám 1867-ben elkövetett öngyilkossága után nem sokkal átvette az üzem irányítását. Az óbudai hajógyár, amely – kevés híján másfélezres munkáslétszámával a legnagyobb hazai ipari üzem volt – a DGT többi, a birodalom más városaiban működő gyártelepeivel szorosan együttműködve növelte termelését.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Pest megye ismételt közbelépéssel biztosította Óbudán a hajógyári munkások kétségbe vont választójogát, korlátlanná tette az egyesülési jog gyakorlását, szembeszállt az Országbírói Értekezletnek a botbüntetést érvényben tartó rendelkezésével.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

A „közös ügyek” körének, még inkább kezelésük módjának a meghatározásába, a birodalmi, illetve az országos minisztériumok munkamegosztására, a delegációs rendszerre és funkcionáltatására vonatkozó javaslatokba nagyon sok került át egy bécsi szerzőpár tervezetéből is. Az 1848-as bécsi forradalmi mozgalmakban játszott kimagasló szerepe óta az osztrák liberálisok balszárnyának jelentős képviselőjeként számon tartott, óbudai születésű Adolf Fischhof és Joseph Unger jogászprofesszor A magyar kérdés rendezéséhez című német nyelvű röpirata azonban az uralkodó felségjogának alkotmányos korlátozásával is a kialakuló új államberendezkedés polgári parlamentáris jellegének biztosítására törekedett. Amikor a röpirat 1861 tavaszán megjelent, a Deákhoz közel álló Pesti Napló hasábjain Falk Miksa még elutasítóan foglalkozott javaslataival, „különösnek” nevezve a tervezetet, mert „a tekervényes utat választja, egyedül azért, hogy a personalis unió ösvényére ne kelljen lépnie”.[3]

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

A balközép viszont elérte, hogy a december 6-i pesti kiegyezésellenes, Kossuthot éltető utcai tömegtüntetésen, amelynek magját egyetemisták, az óbudai hajógyár és a Vidats-gyár munkásai alkották, mint a nemzeti érdekek védelmezője maga is tapsokat aratott.

Kolossa Tibor

A polgári államszervezet kiépítése

Külön törvény egyesítette Pest, Buda és Óbuda városokat és szabályozta az egyesített főváros törvényhatóságát (1873:XXXVI. tc.).

Katus László

A bányászat és a nehézipar

A Dunagőzhajózási Társaság óbudai hajógyára mellé felzárkózott a három újpesti hajógyár. A 70-es években – Mechwart András vezetése alatt – nőtt nemzetközi viszonylatban is jelentős üzemmé a Ganz-gyár, elsősorban sikeres újítások, új gyártmányok bevezetése révén. A kéregöntésű vasúti kerék mellé ekkor fejlődött fel a malomberendezések gyártása: a Wegmann–Mechwart-féle hengerszékeket a világ minden tájára exportálták. A 80-as években fejlesztette ki a Ganz a víziturbinák és a vasúti kocsik gyártását, s ekkor tett szert világhírnévre a gyár elektrotechnikai részlege. Az állam 1870-ben megvásárolta a csődbe ment Magyar–Belga Gépgyárat és a Magyar–Svájci Gép- és Vasútikocsi Rt. gyárát, s e két üzem egyesítése révén jött létre az államvasutak budapesti gépgyára, amely a Ganz mellett hazánk második legnagyobb gépipari üzemévé fejlődött. Ebben a gyárban született meg a hazai mozdonygyártás. Ezenkívül hídszerkezeteket, cséplőgépeket és lokomobilokat gyártottak.

Gépiparunk legfejlettebb ága a járműgyártás volt (hajó, mozdony, vasúti kocsi s egyéb vasúti berendezések), de jelentős eredményeket értek el gyáraink gőzgépek, gőzkazánok, víziturbinák, malom- és faipari berendezések, valamint a mezőgazdasági gépek és eszközök készítése terén is. A szerszámgépgyártás legtöbb ága azonban nem fejlődött ki, s ezen a téren hazánk mindvégig behozatalra szorult.

A 80-as évek a hazai, s különösen a budapesti gépgyártás nagy fellendülésének ideje volt. A budapesti gyárak évi termelése meghaladta a 40 millió forintot. A Ganz, az Államvasutak Gépgyára és az Óbudai Hajógyár mellett a főváros]ban a Schlick, a Nicholson, a Láng, a Wörner, a Grossmann és Rauschenbach (később Első Magyar Gazdasági Gépgyár) a Müller és Gutjahr (később Vulkán Rt.), az Eisele- és a Höcker-féle gyárak, valamint a Schönichen- és a Hartmann-féle hajógyárak voltak a legnagyobb gépipari üzemek.

Orosz István

Szőlő- és gyümölcstermelés

A saját fogyasztásra termelő zöldséges kertek mellett hasonló tájkörzetek alakulásának lehetünk szemtanúi a zöldségtermelésben is. A szegedi és kalocsai-fajszi paprikakörzet, a makói és apátfalvi hagymatermelő, az óbudai paradicsomtermelő terület kialakulása ennek legékesebb bizonyítéka.

Katus László

Az urbanizáció meggyorsulása

Az 54 ezer lakosú Buda és a 16 ezer lakosú Óbuda 1873-ban egyesült közigazgatásilag is a 200 ezer lakosú Pesttel.

S. Vincze Edit

A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

Frankel személyében a nemzetközi munkásmozgalom egyik képzett és sokat tapasztalt vezetője került a hazai munkásmozgalom élére. Az óbudai születésű ötvösmunkás tanulóéveit Németországban, majd Franciaországban töltötte. Párizsi tartózkodása idején egyik létrehozója és vezetője volt az Internacionálé párizsi német szekciójának, majd részt vett a Párizsi Kommün megteremtéséért indított harcban is. Bár nem volt francia, 1871 márciusában a Kommün vezető testületébe választották, majd a munka- és a kereskedelemügyi megbízott (miniszter) funkcióját ruházták rá. A munkáshatalom leverése után elmenekült Párizsból, 1871 nyarán Londonban telepedett le, ahol Marx és Engels munkatársaként az Internacionálé Főtanácsában dolgozott mint Ausztria–Magyarország levelező titkára. 1575 őszén azzal a szándékkal hagyta el Londont, hogy Bécsben telepedik le. Ott azonban letartóztatták, majd 1876 februárjában átadták a magyar hatóságoknak.

Szabadon bocsátása után Frankel azonnal bekapcsolódott a magyarországi munkásmozgalomba, azzal a szándékkal, hogy megteremti a munkások országos jellegű, legális szervezetét. 1876. október 9-én Marxnak írt levelében vázolta a nehézségeket, de kemény elhatározását is: „Én azonban mégis megpróbálok akármilyen elnevezéssel és akármilyen alapszabályokkal egyleteket alakítani és azt hiszem, ezért nem vagyok kevésbé radikális.”[4]

1876 őszén Frankel tagja lett az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztő bizottságának, s előbb Ihrlinger Antallal együtt, 1877 februárjától pedig egyedül szerkesztette a lapot. A pártsajtó a marxista eszmék terjesztésének fontos eszközévé vált. Frankel cikkei az osztályharcról, a politikai hatalom meghódításáról szóló marxi tanításokat, a proletár nemzetköziség ideáját népszerűsítették. A politikai élet főbb problémáit elemző írások nagy jelentőségűek voltak, noha befolyásuk alig terjedt túl az újságolvasó munkások szűk körén. Az európai és a magyar közvéleményt foglalkoztató külpolitikai eseményeknek, a keleti kérdésnek, az ezzel összefüggésben felszínre törő nemzeti problémának a nemzetközi szocialista mozgalom nézőpontja felől való megközelítése nemcsak a proletárokat világosította fel, hanem új elemeket is vegyített a politikai közgondolkodásba.

A Függetlenségi Párt törökbarát, oroszellenes álláspontjával, meg a kormánypárt lavírozó, Oroszországgal osztozkodni kívánó, vagy a Balkánon védnöki szerepre ajánlkozó politikájával szemben a szocialista párt volt Magyarországon az egyetlen szervezett erő, amely a Balkán dolgozó osztályainak érdekét tartotta szem előtt, amikor állást foglalt az orosz–török háború bonyolult kérdésében. A szocialista munkássajtó nem csatlakozott sem a törökbarát, sem az oroszbarát irányzathoz. „Ha a törökök győznek – írja az Arbeiter-Wochen-Chronik –, természetesen még vadabbul folytatják a régi rablógazdálkodást; ha az oroszok győznek, akkor csak uruk változik – a népelnyomás és a zsarnokság éppenúgy virágozna orosz mint török uralom alatt. Nincs okunk arra, hogy a két küzdőfél közül bármelyikkel is rokonszenvezzünk.”[5] Elhatárolódva a függetlenségi politikusok szította oroszellenes közhangulattól, a lap nagy rokonszenvvel írt Oroszország dolgozó népéről: „De Oroszország népe életképes. Ez a nép, ha egyszer lerázta rabláncait, sok mindenre képes az emberiség haladása érdekében…”[6]

1877. december 3-án Frankel kezdeményezésére gyűlést tartottak a fővárosi munkások képviselői, s határozatot hoztak szociáldemokrata munkáskongresszus egybehívásáról. A Munkás-Heti-Krónika december 8-i számában közzétett kongresszusi felhívásra a rendőrfőkapitányság is felfigyelt, magához rendelte és kihallgatta a kongresszus összehívóit. A kongresszust a belügyminiszter 1878. január 14-én betiltotta, arra hivatkozva, hogy „Magyarország területén socialista egylet nem engedélyeztetvén, a socialista congressus sem lesz megtartható”.[7] Frankel és munkatársai így arra kényszerültek, hogy kerülő utat válasszanak. 1878 nyarán újabb képviselőválasztás volt soron. Ez teremtett alkalmat arra, hogy a munkáspárt megalakítását a választási előkészületekkel kapcsolják össze. Az első magyarországi munkáskongresszust „választásra nem jogosultak” kongresszusa elnevezéssel hívták össze, napirendjén az általános választójogért indított harc és az annak kivívásához vezető utak szerepeltek.

Az első magyarországi munkáskongresszust, amelyen a fővárosi munkásszervezetek részéről 79, 25 vidéki város képviseletében pedig további 30 küldött vett részt, 1878. április 21–22-én tartották meg, erős rendőri felügyelet mellett. Határozatot hoztak az általános választójogi küzdelemről, annak érdekében országos petíciós—kampány szervezéséről, és kimondták, hogy a soron levő parlamenti képviselőválasztás alkalmával mindazokat a képviselőjelölteket támogatni fogják, akik kötelezik magukat az általános választójog bevezetéséért folyó harcra. A hatósági tilalom ellenére a küldöttek elfogadták a szociáldemokrata párt alapeszméit és legfontosabb követeléseit, amelyeket Frankel Leó ügyes taktikával a Szózat a választási joggal nem bírókhoz! című felhívás szövegébe iktatott. A kongresszus kimondta a Nemválasztók Pártjának a megalakulását is. Minthogy azonban a jelenlevő rendőrtisztviselő megakadályozta, hogy vezetőséget válasszanak, a párt irányításával a kongresszus elnökségét bízták meg, amelynek soraiban Frankel Leó, Ihrlinger Antal és a Betegpénztár humanista érzelmű orvosa, dr. Csillag Zsigmond is helyet foglalt.

1878 tavaszán a magyarországi szocialista munkásszervezet a politikai küzdőtérre lépett. A Nemválasztók Pártjának vezetősége kérvényt nyújtott be az országgyűléshez az általános választói jog törvénybe iktatása érdekében, választ azonban nem kapott. Azzal a szándékkal, hogy minél több hívet szerezzen az általános választójog eszméjének, a vezetőség kapcsolatba lépett a Függetlenségi Párt demokratikus képviselőivel, mindenekelőtt Helfy Ignáccal. Az együttműködés a választásokat követően sem szakadt meg: közös harc indult az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a sajtószabadság kiküzdéséért. A Nemválasztók Pártja a sajtó hasábjain és népgyűléseken is állást foglalt az aktuális politikai kérdésekben. Elítélte Bosznia–Hercegovina okkupációját (1878 őszén), több gyűlésen cáfolta és Visszautasította XIII. Leó pápa szocialistaellenes enciklikáját (1879. január).

Akárcsak a porosz–francia háború idején, 1878–79-ben is kedvező volt a helyzet arra, hogy a szocialisták és a Függetlenségi Párt demokratikus érzelmű képviselői között együttműködés épüljön ki. A 70-es és 80-as évek fordulóján Németországban és a cári Oroszországban a forradalmi erjedés jelei mutatkoztak. Az I. Vilmos német császár ellen irányuló merényletek megtorlásaként Bismarck javaslatára 1878 őszén kivételes törvényt vezettek be a szocialisták ellen: a szociáldemokrata párt működését betiltották, a munkássajtó megjelenését megakadályozták, a párt kiemelkedő vezetőit kiutasították a Birodalom területéről. A német proletariátus rövidesen úrrá lett a törvény bevezetését követően támadt zavaron és bizonytalanságon, rendezte sorait, megkezdődött a pártszervezetek illegális hálózatának kiépítése. 1878–70-ben felszínre törtek az orosz társadalom mélyén lappangó ellentmondások, feszültségek is: mind hevesebbé vált a Narodnaja Volja anarchista jellegű mozgalma. Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette-, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Frankel Leó és a körülötte tömörült szocialisták a küszöbön állónak vélt orosz forradalomtól egész Európa általános, demokratikus átalakulását várták. Frankel abban bizakodott, hogy az Oroszországban kirobbanó forradalom lángja tovább terjed, nemcsak a cári trón, hanem azzal együtt Bismarck hatalma is összeomlik. A kossuthi emigráció hazai hívei is rokonszenveztek az orosz forradalmi mozgalommal, abban a reményben, hogy a cári hatalom megdöntése kedvező alkalmat teremt a függetlenségi követelések számára, ugyanakkor megszűnik a pánszláv veszély is, amely szerintük a magyar nemzet szupremáciáját és Magyarország integritását fenyegeti.

Mindezek a körülmények szorosra vonták a már 1877-ben kezdődő, a polgári demokratikus szabadságjogok kivívására irányuló együttműködést a Nemválasztók Pártjának vezetői és Helfy Ignác között, aki a lengyel forradalmárokkal, orosz emigránsokkal váltott levelekből napról napra értesült a forradalmi mozgalom újabb eredményeiről. 1879 tavaszán a magyar nyelvű munkáslap, a Munkás-Heti-Krónikából lett Krónika élére Kászonyi Dániel került, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lelkes híve, aki elvbarátai közül talán a legközelebb állt a szocialista eszmékhez, s aki életének nagy részét emigrációban töltötte, így kiterjedt kapcsolatai voltak Európa forradalmi jellegű emigráns szervezeteivel.

Frankel arra törekedett, hogy a szocialista mozgalom kilépjen belső elszigeteltségéből, támogatókat nyerjen a leghaladóbb polgári párt balszárnyának soraiban. A Függetlenségi Párt demokratikus képviselői – Helfy Ignác, Simonyi Ernő és mások – hívei voltak a munkásosztály emancipációjának, támogatták a proletárok küzdelmét a szabad szervezkedésért, a politikai jogokért, a kedvezőbb anyagi és kulturális feltételekért. Parlamenti felszólalásaikkal, interpellációikkal egyengették a munkásszervezetek útját, olykor-olykor meghátrálásra kényszerítették az uralkodó köröket. E támogatásról lemondani hiba és könnyelműség lett volna.

A hibát Frankel nem az együttműködés megteremtésével, hanem azzal követte el, hogy olykor túl messze ment a szövetség érdekében hozott engedmények terén: szükségtelenül nagy lojalitást mutatott a Függetlenségi Párt iránt, s ezzel – gyakran sértve a proletárok szocialista és osztályöntudatát – szűkítette a Nemválasztók Pártjának befolyását a szervezett munkásság soraiban. Hibát követett el, amikor a Króniká-t Kászonyi kezébe adta: a lap hasábjain megjelenő cikkek, különösen azok, amelyek a szerkesztő tollából származtak, írójuk humanizmusa és szociális törekvései ellenére is távol álltak a szocialista felfogástól, a proletár osztályszemlélettől, s nem ritkán nacionalista nézeteket, nemzeti előítéleteket sugároztak. Különösen kirívó volt ez a németországi kivételes törvények éveiben: a proletárszolidaritás megnyilvánulásai helyett a lap hagyományos előítéleteket tükrözött a német szocialistákkal szemben, a német uralkodó körök iránt érzett ellenszenvet gyakran kiterjesztette a német proletárokra is. Az interpelláló függetlenségi képviselők iránti hálatüntetések – fáklyásmenet, üdvözlő-delegációk – sok szocialista munkásból váltottak ki ellenérzést. A legsúlyosabb hiba azonban az volt, hogy Frankel elvi engedményt is tett: lemondott arról, hogy a Függetlenségi Pártnak a nemzetiségi kérdésben tanúsított nacionalista türelmetlenségét bírálja.

Frankel e taktikai engedmények ellenére megmaradt internacionalistának és forradalmárnak – ezt az egész hazai működését végigkísérő illegális tevékenysége is bizonyítja. Frankel nemcsak Marxszal és Engelsszel állt levelező viszonyban, hanem a francia és a német proletármozgalom több vezetőjével is. A kivételes törvénnyel sújtott német szociáldemokrácia jelentős segítséget kapott a magyarországiaktól. Frankel és közvetlen munkatársai – Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab – megszervezték a Budapestre menekültek támogatását: sok német szocialistát juttattak lakáshoz, élelemhez, ruhához, és munkát is szereztek számukra. A fővárosi pártnyomda több ezer példányban állított elő röpiratokat, szocialista nyomtatványokat, amelyeket Frankel leleményes módon, nem csekély kockázattal, titokban szállíttatott Németországba. 1880-ban a Magyarországon kiadott német nyelvű Arbeiter-Wochen-Chonikot kitiltották Németországból, majd rövidesen Ausztriából is. Frankel ekkor a lapot más és más címfejjel nyomtatta – így játszotta ki a hatóságok éberségét.

Az elért jelentős eredmények ellenére a 70-es évek végén megbomlott a szocialista mozgalom egysége. Az ellenzéki csoport élén Külföldi Viktor állt. Külföldi a 60-as évek végén kiemelkedő szerepet töltött be az Általános Munkásegyletben: jelentős szervező munkát, kiterjedt publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Szocialista volt, a marxi koncepciót azonban nem átette meg, eszméit sok bizonytalanság, tévedés, politikai lépéseit kalandor szellem hatotta át. Úgy érezte, hogy ő hivatott a magyarországi munkásmozgalom vezetésere, egyéni ambícióit gyakran helyezte a munkásmozgalom általános érdekei fölé.

Külföldi Viktor és a szocialista munkásmozgalom többi vezetőjének pártszervezési alapelvei lényeges kérdésekben különböztek egymástól. Külföldi – 1870-ben az Általános Munkás-Újság hasábjain 1871-ben az Általános Munkásegylet értelmiségi szekciójának az élén, majd 1873-ban a Magyarországi Munkáspárt titkáraként – arra törekedett, hogy a munkásság valamennyi irányzatát, csoportját – a szocialistákat és a kispolgári demokratákat, az internacionalistákat és a nemzeti elfogultság rabjait, a radikális módszerek híveit és a fontolva-haladókat – egyaránt a munkáspárt soraiba tömörítse. A sikertelen pártalakítási kísérletek láttán arra az elhatározásra jutott, hogy az Óbudai Általános Munkásegyletet fejleszti országos jellegű szervezetté.

Az Óbudai Általános Munkásegylet – amely Táncsics és Sassy támogatásával 1869 őszén alakult meg – főként Óbuda magyar származású munkásait tömörítette. A tagság zöme eszmeileg a parlamenti ellenzék befolyása alatt állt. Vezérelve volt, hogy tömörítse a mindeddig túlnyomóan szervezetlen magyar proletárokat, ezt a helyes törekvést azonban a német származású proletárok elleni nacionalista hangulatkeltés eszközeivel kísérelte meg érvényre juttatni. Külföldi Viktor nem volt nacionalista. Fontosnak tartotta a magyar munkások szocialista nevelését, szervezését, és sokat tett az addig csak német nyelven hozzáférhető szocialista irodalom magyarra fordítása, népszerűsítése érdekében. De mivel az Óbudai Általános Munkásegylet tagságára kívánt támaszkodni, tömegbázisának növelése érdekében nem határolta el magát a hibás, nacionalista szemlélettől.

Küzdelem a marxista munkáspártért

Az 1890. évi sztrájkok, amelyek különösen a május elsejei ünnepségek után szaporodtak, elsősorban a fővárosi munkások mozgalmai voltak, vidéken csupán 6 sztrájkot vívtak meg. A fővárosi mozgalmak közül kiemelkedtek a gyáripari sztrájkok: az Állami Gépgyár, az Óbudai Hajógyár, az Újpesti Bőrgyár és a Jutagyár munkásainak sztrájkjai.

Hanák Péter

Harc az önálló munkáspártért

Frankel Óbudán tanulta ki az ötvösszakmát, ausztriai és németországi vándorévei alatt ismerkedett meg a lassalle-i szocializmussal és vált kiválóan képzett, szocialista értelmiségévé.

A szervezkedés és az osztályharc erősödése az 1890-es évek elején

Mellettük a pártvezetőség területi szervezeteket is alapított, főként a gyári körzetekben: a Váci úton, Pesterzsébeten, Óbudán.

A városi és a falusi munkásság sztrájkharcai 1896–1897-ben

1897 júliusában tört ki a téglagyári munkások általános sztrájkja. Az óbudai és kőbányai gyárak mintegy 15 ezer munkása lépett harcba jobb munkaviszonyok, magasabb bérek, rövidebb munkaidő kivívásáért. A hosszú sztrájk hozzájárult a téglagyári munkaviszonyok javulásához, és visszhangot keltett a többi építőipari szakma dolgozóinak sorában is.

Katus László

Az egyes iparágak fejlődése

A folyami hajógyártás központja a Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT) óbudai hajógyára és a Ganzzal egyesült Danubius hajógyár volt. A Ganz–Danubius Fiumében tengeri hajógyárat is létesített, s már a világháború előtt megkezdte a hadihajók gyártását, 1915-ben pedig vízre bocsátotta az egyetlen magyar gyártású nagy csatahajót, a 20 ezer tonnás „Szent István”-t. Említésre méltó fejlettségi szintet ért el a gépipar az általános ipari gépek, főleg az erőgépek: gőzkazánok, álló és félstabil gőzgépek, lokomobilok, Vízi- és gőzturbinák gyártása terén (Láng gépgyár, Ganz, Röck, Schlick-Nicholson gépgyárak). Bár a mezőgazdasági gépgyártás egyenetlenül fejlődött, 1912-ben nem alaptalanul állapította meg a gépgyárosok szövetségének évi jelentése, hogy a minőség, a szerkezet, a gépek kiállításának csínja és kivitele tekintetében gyáraink állják az erős külföldi versenyt. Az 1900-as években a Hofherr és Schrantz kispesti üzeme a mezőgazdasági gépgyártás vezető üzemévé fejlődött. Legelmaradottabb a műszerek, a munka- és szerszámgépek gyártása volt, jóllehet malomipari, cukoripari és szeszgyári berendezésekből számottevő kivitel is volt. Az első világháború előtti években biztató kezdetekkel találkozunk a belső égésű motorok gyártása (Ganz), valamint az automobilipar terén (Martha és Rába kocsik). A traktor- és repülőgépgyártás kezdetei is 1912–1913-ra nyúlnak vissza.

A Ganz Villamossági gyára a századfordulóig megtartotta azt a világviszonylatban előkelő helyet, amit az 1880-as években a transzformátor-rendszer feltalálása és bevezetése révén kivívott magának. A 20. század első éveiben felépítette és üzembe helyezte a világ első villamosított vasútvonalát (Valtellina-vasút Észak-Olaszországban), de a villamossági ipar új ágaiban már nem tudott bekapcsolódni a nagy világversenybe, s fejlődésében elmaradt a gyorsan felnövő hatalmas német és amerikai világcégek mögött, Az 1905-ben önálló részvénytársasággá alakult gyár nemzetközi viszonylatban csak közepes méretűnek számított, a Monarchia piacán azonban megtartotta vezető helyét a villamos erőművek, közvilágítási és gyárvillamosítási berendezések építése, a közúti és a bányavasutak villamosítása terén.

Az Egger-féle villamossági gyárból 1894-ben alakult Egyesült Villamossági Rt. 1900-ban Újpesten építette fel új gyártelepét. A vállalat 1906. évi kettéválásakor létesült Egyesült Villamossági és Gépgyár Rt. erősáramú berendezésekre specializálta magát, az Egyesült Izzó pedig sikeres gyártmányfejlesztő tevékenysége révén hamarosan nemzetközi hírnévre tett szert, s izzólámpa exportjával tekintélyes pozíciót vívott ki a világpiacon, valamint a nemzetközi izzólámpakartellben. A magáncégből 1904-ben részvénytársasággá alakult Telefongyár a fővárosban épített fel új, korszerű gyárat.

A világháborút megelőző években alakult ki a gépipar új ága, a hadiipar. Többnyire a nagyobb vas- és gépipari üzemek rendezkedtek be hadianyagok, főleg töltények és tüzérségi lövedékek gyártására. Ennek érdekében nagyobb beruházásokkal fejlesztették üzemeiket. Kialakultak önálló hadiipari központok is: köztük Weiss Manfréd csepeli gyára volt a legjelentősebb, amely 1913-ra 5000 munkást foglalkoztató, hatalmas hadiipari kombináttá fejlődött. 1913-ban az állam, a Skoda- és a Krupp-művek közreműködésével Győrött nagy ágyúgyár létesült.

A vegyipar korunkban egyre inkább nehézipari jelleget öltött. Elsősorban a nyers- és segédanyagok termelése terén volt fejlett, a finomabb készítmények (festékek, szerveskémiai termékek, illatszerek) terén a hazai ipar nem volt versenyképes. A vegyipar egyes ágaiban a gyártmányok jelentős részét exportálták: főleg a falepárlás termékeit, a cserzőanyagokat, a keményítőt, a robbanószereket és az enyvet. Az 1900-as években indult fejlődésnek a műtrágyagyártás, élén a modernizált Hungária műtrágya és vegyipari vállalattal. 1911-ben létesült a Chinoin gyógyszergyár.

Részben a nehéziparhoz tartozott az az iparcsoport is, amit a korabeliek kő-, föld-, agyag- és üvegiparnak neveztek, s ami elsősorban építőanyagokat gyártott. Fejlődését a korszak gyorsan növekvő magán- és középítkezései, valamint a korszerű építőanyagok terjedése biztosították. Az ország minden részében voltak helyi szükségletre dolgozó téglgyárak, nagyobbak pedig Budapesten és környékén. A cementgyártás technikai berendezéseinek korszerűségével, s új találmányok (nagy szilárdságú cement) alkalmazásával európai viszonylatban is jelentőségre tett szert.

A könnyűipar vezető aga kezdettől fogva a faipar volt, amelynek bőven szolgáltattak nyersanyagot az ország nagy kiterjedésű erdői. Igazán jelentős nagyiparrá, azonban csak a fűrészárugyártás fejlődött. 1913-ban 347 fűrésztelep 130 millió korona értékű árut termelt, túlnyomórészt exportra. A bútorok és az egyéb készáruk gyártása viszont lényegében mindvégig megmaradt a kézmű- és háziipar szintjén. A 120 ezer kis asztalosműhely termelését 1906-ban 90 millió koronára becsülték, szemben a bútorgyárak 15 milliós termelésével és a 21 millió korona értékű asztalosáru-behozatallal. A nyersfa és a félgyártmányok (fűrészáruk) nagyarányú, de 1900 után már stagnáló kivitelével szemben jelentősen nőtt a készáruk behozatala. Ugyanez volt a helyzet a papíriparban is: a cellulóz- és papirosanyag-termelés felét exportáltak, s a kész papírt külföldről visszavásárolták.

A bőrgyártás nagyipari fejlődése az 1890-es években vette kezdetét, részben az állami ipartámogatás hatására. Gyáraink a századfordulón kezdték alkalmazni az újabb gyorscserző eljárásokat és a krómcserzést, amely korszerű elméleti kémiai tudást és kísérletezést igényelt. A bőrgyárak elsősorban talpbőröket és durvább felsőbőröket készítettek, a finomabb bőrök gyártása terén elmaradtak a nemzetközi színvonaltól. A bőrfeldolgozás még nem emelkedett a nagyipar szintjére. 1906-ban a néhány cipőgyár 12 millió korona értékű termelésével szemben a mintegy 100 ezer cipész, csizmadia és papucsos kisiparos készítményeinek értékét 150 millióra becsülték, s ehhez járult a 26 millió korona értékű cipőbehozatal. Ugyanezt mondhatjuk el a ruházati és konfekcióipar egyéb ágairól is: a fogyasztást 65%-ban a kisipar, 30%-ban az osztrák konfekcióipar elégítette ki.

A nagyüzemi textilipar szinte a semmiből nőtt ki és erősödött meg a világháborút megelőző negyedszázadban. 1885-ben még csak 5000 munkás dolgozott a gyári jellegű textilüzemekben, főleg a textilipar másodlagos ágaiban: a kartonnyomásban, a juta- és kender-feldolgozásban és kikészítésben. Ez a szám 1898-ig 14 ezerre, 1913-ig pedig 46 ezerre növekedett. Az erőgépek teljesítménye ugyanezen idő alatt 3000 lóerőről 55 ezerre nőtt. 1896-tól 1913-ig az orsók száma 108 ezerről 499 ezerre, a gépi szövőszékek száma pedig 3 ezerről 13 ezerre emelkedett. A textilipar fejlődésében nagy szerepet játszott az állami támogatás, a katonai megrendelések növekedése, valamint a gyorsan bővülő hazai fogyasztás.

A fejlődés élén a pamutipar járt, gyors növekedési ütemét jól érzékelteti a pamutbehozatal évi 10%-os emelkedése. A pamutfonó orsók száma 1890-ben még csak 32 ezer, 1913-ban már 350 ezer; a gépi szövőszékek száma ugyanezen idő alatt ezerről nyolcezerre emelkedett, ezt követte a termelés hasonló arányú növekedése is. Főleg durva és középfinom fonalakat, nyers és színnyomatos pamutszöveteket állítottak elő, exportra is. A finomabb és fehérített fonalak és szövetek terén azonban továbbra is nagyarányú behozatalra szorultunk. Az 1895-ben alapított rózsahegyi Magyar Textilipar Rt. a Monarchia legnagyobb pamutfonodája volt. A Magyar–Amerikai Northrop Szövőszék és Textilgyár 1901-ben létesített pestlőrinci szövőgyárában automatikus szövőszékeket alkalmaztak, amelyeket a cég rózsahegyi textilgépgyára készített. A Magyar Pamutipar újpesti gyára 1906 és 1909 között nagyarányú bővítésen és rekonstrukción ment keresztül. 1899-ben alapították a szombathelyi, 1901-ben a pápai és a győri, 1906-ban a kőbányai, 1907-ben a kispesti textilgyárat. A kartonnyomásban a századfordulón a több színnel dolgozó nagy teljesítményű hengeres nyomógépek foglalták el a régi típusú rakva nyomó gépek helyét. Az iparág élén továbbra is a két nagy múltú óbudai üzem, a részvénytársasággá átalakított Goldberger és a Fürst-féle gyár (Kartonnyomóipar Rt.) állott.

Hanák Péter

A munkásosztály

Az 1880-as évek végén az óbudai hajógyárról készült szociográfiai tanulmány még kielégítőnek tartotta a lakásokat, bar a zsúfoltságot, az albérlők, ágyrajárók nagy számát és a drága lakbért felemlítette. Akkortájt még nem ment ritkaságszámba a kétszobás, és általános volt a szoba-konyhás munkáslakás. „A legtöbb lakás – írta a szociográfus – példaszerű tisztaságban és rendben van tartva. A hófehérre meszelt falakon sok helyütt aranykeretű tükröket és rikító színnyomatos olajképeket láttunk. A bútorok szegényesek, de tisztességesek.”[8]

Siklós András

Magyarország: népköztársaság

A köztársaság ünnepélyes proklamálására november 16-án került sor. A képviselőház és a főrendiház ezen a napon még egy rövid, utolsó ülést tartott. A képviselőház kimondta feloszlását, a főrendiház e döntést tudomásul véve és erre hivatkozva „tanácskozásait berekesztette”. A Nagy Nemzeti Tanács az Országház zsúfolásig megtelt kupolacsarnokában ezt követően jóváhagyta a köztársaság létrejöttét bejelentő határozati javaslatot, amit Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke terjesztett elő, és az ülés jegyzője, Nagy György olvasott fel.

E határozat (1918. évi I. néptörvény) a köztársaság proklamálása mellett kimondta a képviselőház és a főrendiház megszüntetését; az állami főhatalomnak a Károlyi elnöklete alatt álló kormányra való átruházását; utasítást adott azonnali néptörvények alkotására:

  1. az általános, titkos, egyenlő, közvetlen és nőkre is kiterjedő választójogról;
  2. a sajtószabadságról;
  3. az esküdtbíráskodásról;
  4. az egyesülési és gyülekezési szabadságról;
  5. a földműves nép földhöz juttatásáról.

Miközben a nemzetgyűlés ülésezett, a parlament előtti térre óriási tömeg, vagy 200 ezer ember vonult fel. Először diákok, polgári egyesületek érkeztek, később vörös lobogók és egyesületi zászlók alatt forradalmi dalokat éneklő munkások Óbudáról, a külső Váci útról, Újpestről, Kőbányáról, Csepelről. A néphatározatot a téren is felolvasták; az öt pontot, a szónokok beszédeit tomboló lelkesedés fogadta.

Hajdu Tibor

Miskolc visszavétele

Az újjászületett Vörös Hadsereg harci szelleme e napokban kiváló volt, Miskolcra az óbudai hajógyári munkások százada nyomult be elsőnek, a Ganz gyáriak, az Északi Főműhely és a MÁV gépgyár munkásai, a budapesti pincérek brigádja követték őket.

Lábjegyzetek

  1. SRH I. 94–95. — Magyar fordítása: Anonymus. Ford. Pais 120–121.
  2. Lásd: a zsidóraemancipációra vonatkozó törvényjavaslat indokolását. Közölve: ugyanott 871.
  3. Pesti Napló, 1861. április 18.
  4. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottság Párttörténeti Intézet Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 676. f. 1. cs. 2. őe. Közli: Jemnitz János—S. Vincze Edit, Új dokumentumok Frankel Leó munkásságáról. Párttörténeti Közlemények, 1969. 2. sz. 136.
  5. Arbeiter-Wochen-Chronik, 1877. április 22. Közli: Aranyossi Magda, Frankel Leó. Budapest, 1952. 289.
  6. Ugyanott.
  7. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Belügyminisztérium Levéltára (továbbiakban: Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára) res. 1877–1460 (1509).
  8. Magyar munkásszociográfiák 1888–1945. Szerkesztette Litván György. Budapest, 1974. 88.

Irodalom

Péter óbudai alapítására lásd Karácsonyi János, Századok 31. 1897. 291–297; Györffy, Budapest története 267.

az óbudai latin Werére pedig Györffy, Budapest története.

J. Deér, Aachen und die Herrschersitze der Arpaden (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1971. 1–2), amelyek közül az utóbbi kitér Óbuda 12. század végi történetére is.

Óbuda és Pest korszakunkbeli fejlődésére átfogó jelleggel Györffy, Budapest története használható. A. Kubinyi Die Anfänge Ofens (Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen. Reihe I. Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens 60. Berlin, 1972) című monográfiája áttekinti Buda területének történetét a IV. Béla kori alapítás előtt, alapvető továbbá Kumorovitz L. Bernát, Buda (és Pest) "fővárossá" alakulásának kezdetei (Tanulmányok Budapest múltjából 18. Budapest, 1971). A korábbi irodalomból feltétlenül említést igényel: Gárdonyi Albert, Buda és Pest a tatárjárás előtt (Tallózás Budapest múltjából 1. Budapest, 1941); Magyarország középkori fővárosa (Századok 1944. 4-6); Fügedi Erik, Topográfia és városi fejlődés a középkori Óbudán (Tanulmányok Budapest múltjából 13. Budapest, 1959); Kubinyi András, Buda város pecséthasználatának kialakulása (Tanulmányok Budapest múltjából 14. Budapest, 1961).

A fővárosi munkásmegmozdulásokról rövid áttekintést nyújt Spira György, A negyvennyolcas forradalom hónapjainak munkásmozgalma a testvér-városokban: Pesten, Budán és Óbudán (In: Spira, A negyvennyolcas nemzedék).