Önkormányzatok, helyi igazgatás

A Múltunk wikiből

A helyi igazgatásban lényegében megmaradt a Mohács előtt kialakult helyzet. Itt az igazgatás és a bíráskodás jobban összefonódott, mint országos szinten; régi hagyományok biztosították a helyi önkormányzatok hatáskörét. Közülük a legfontosabbak a vármegyék és a városok voltak.

A királyi Magyarországnak 35 vármegyéje volt, jelentőségük a 16. századtól megnövekedett. A vármegyei közgyűlés választotta és látta el országgyűlési utasítással a köznemesség küldötteit, s a vármegye területén érvényes jogszabályokat (statutum) alkotott. A vármegye fontos feladatokat látott el az adók kivetésében és behajtásában, továbbá a bíráskodásban. A király az általa szentesített országgyűlési végzéseket megküldte a vármegyéknek és a szabad királyi városoknak: így történt a törvények kihirdetése.

A vármegyén belül a 16. század folyamán növekedett a köznemesség súlya, amint ez az önkormányzat élén álló alispán kiválasztásában tükröződött. Régebben az uralkodó által kinevezett főispán a maga familiárisai közül állított alispánt. A 15. század végén a köznemesség kivívta, hogy az alispánt a főispán a megyebeli tehetősebb nemesek közül nevezze ki. 1548-ban az országgyűlés a vármegyei nemességnek az alispán személyének kijelölésében is jogot biztosított. Ennek alapján olyan gyakorlat alakult ki, hogy a főispán jelöltjei közül a vármegyei közgyűlés választott, vagy a vármegyei nemesség által javasoltak közül a főispán nevezett ki alispánt.[1]

Az alispán irányította a vármegyei igazgatást, és ítélkezett a megyei ítélőszéken (sedes judiciaria = sedria) polgári és büntetőperekben,a választott szolgabírákkal és esküdt ülnökökkel. Ezek száma a vármegyék nagysága szerint 6 és 12 között változott. Az ítélőszéket a vármegye székhelyén – ez éppen a 16. században állandósult – kéthetenként vagy havonként kellett tartani. A felső bíróságoktól eltérően háború alatt is működött, és így jelentősége növekvőben volt.[2]

A vármegyei bíróság első fokon ítélkezhetett a nemesség vagyoni és személyi pereiben, továbbá – a hűtlenség kivételével – bűnpereiben. A nemesség felső rétege sem volt mentes a sedria illetékessége alól, de azért a nagybirtokosok ügyeit többnyire a központi bíróságok tárgyalták. A több vármegyében birtokos főurak perei meghaladták egy vármegyei törvényszék illetékességi körét, és a vármegyének nem is volt ereje, hogy a nagybirtokosokon az ítéletet végrehajtsa.

A bűnvádi perekben is a sértett fél és nem a hatóság indított eljárást. Így szándékos emberölés esetén is volt lehetőség arra, hogy az ügy ne kerüljön bíróság elé – tudniillik ha a felek egymás között megegyeztek. Egyébként vádemeléssel ahhoz a vármegyéhez kellett fordulni, ahol a bűnt elkövették. A főispánnak vagy alispánnak a gyilkost nyomban törvény elé kellett állítania, ha az megjelent, ügyét minden halasztás nélkül le kellett tárgyalni. Amennyiben a gyilkos az idézésre nem jelent meg, levelesítették, hogyha elfogták, a sedria elé állították. Ha a vádlottat gyilkosság bűnében elmarasztalták, perújítással vagy fellebbezéssel élhetett ugyan, de az ítélet jogerőssé válásáig fogságban maradt. A rendek a gyilkosságok nagy száma miatt arra kérték a királyt, hogy ne adjon kegyelmet.

A vármegyék mellett önkormányzata volt a szabad királyi és a bányavárosoknak is. Számuk együttesen mintegy 20 volt, de anyagi erejük számarányukat messze felülmúlta. Maguk választották elöljáróikat, a város területére érvényes jogszabályokat alkothattak. Az idegenek beköltözését, a polgárjog elnyerését szigorú feltételek szabták meg. A város igazgatását és a bíráskodást a városi tanács (magistratus) tartotta: kezében, élén a bíróval, tagjaiként az esküdtekkel. Egyes városokban külön polgármester és külön bíró volt, ezzel megindult a közigazgatás és a bíráskodás szétválása. Az egész polgárságot összehívó közgyűlést a nagytanács váltotta fel, ez választotta évenként az elöljárókat. A bíráskodás alapjául a városi jog szolgált, fellebbezni – mint erről már szó volt, a tárnokmesterhez vagy a személynökhöz lehetett. A pallosjog birtokában a város halálos ítéleteket is végrehajthatott.< A város egyúttal részt vett az országgyűlés által megajánlott hadiadó kivetésében és beszedésében, a katonaság kiállításában, tartásában és elszállásolásában.

A mezővárosok önkormányzata bizonyos vonatkozásokban hasonlított a szabad királyi városokéhoz, kiváltságaik egy részével rendelkeztek, lényegileg azonban a községi, az alsó fokú igazgatásból nőtt ki. A mezővárosok szélesebb körű, a községek szűkebb körű önkormányzattal éltek a vármegyei, illetve uradalmi igazgatás keretei között. Bírói hatalmuk csak kisebb jelentőségű ügyekre terjedt ki, a súlyosabb esetek és bűnügyek a földesúri bíróság elé tartoztak.

A földesúri birtokoknak saját igazgatási szervezetük volt. A nagyobb birtokok, uradalmak mintegy részállami, közhatalmi feladatokat is elláttak a feudális viszonyok között. Maguk szedték be az állami adót, és ennek kirovói olykor nem is léphettek a birtok területére. A birtokon élők egymás közti pereiben, az ellenük külsők által indított keresetekben az úriszék mondott ítéletet. Ugyanakkor a földesúri bíróság elé gyakran került olyan per is, amelyben a birtokos vádolta jobbágyát robot és egyéb szolgáltatások megtagadása, hiányos teljesítése miatt vagy az irtványföldeket, az ezekre telepített szőlőket perelte vissza tőle (úrbéri perek). Jobbágyai fölötti elnyomó hatalmának a földesúr úriszéki ítélettel adott nagyobb nyomatékot. A földesúri bíróságot negyedévenként hívták össze, enyhébb esetekben csak az uradalmi emberek, földesúri tisztviselők, mezővárosi és falusi bírák, esküdtek, mezővárosi polgárok vettek benne részt, súlyosabb esetekben az úriszék kiegészült a megyei tisztikar egy-két tagjával és más megyebeli nemesekkel. Az úriszék az élő szokásjog, a Hármaskönyv és a törvények alapján mondott ítéletet. A földesúr személyesen nem vett részt az úriszék ülésén, így sem homályosult el, hogy a vádló és az ítélkező lényegileg ugyanaz. A pallosjog hatalmat adott a halálos ítélet végrehajtására, és az úriszék döntését nem lehetett megfellebbezni.[3] A szokásos bírói fórumokon kívüli „fogott bírák”, döntőbírák intézményéről is hallunk.[4]

Az ország nyugati felében működött a négy szabad város és mezőváros bírósága, a „pártatlan bíróság”. Kőszeg, Rohonc, Szombathely és Csepreg 3–3 megbízottja ült össze időnként abban a városban, amely összehívását javasolta, és az illető város bírája vezette a tárgyalást. Eleinte csak bűnügyekben mondott ez a bíróság ítéletet, később egyéb perekben is, és az ítélet végrehajtása is az összehívó városra várt.[5]

Az országban levő nagyszámú katonaság ügyeiben külön bíróságokat kellett szervezni. A királyi várak őrsége fölött ítélkező seregszéken a seregbíró vezetése alatt a közösség által választott tisztek, altisztek és közlegények ítélkeztek. Magát a seregbírót szintén választották, vagy a várkapitány nevezte ki. A seregszéktől kivételes esetben az országos főkapitányhoz, illetve ennek hadiszékéhez lehetett fellebbezni. A külföldi zsoldosok ügyeiben a csapattestenként rendszeresített hadbíró a katonaság köréből választott különféle rangú bírótársakkal mondott ítéletet, amely ellen a parancsnokhoz lehetett fellebbezni. Súlyos esetekben az Udvari Haditanács külön bíróságot jelölt ki. A külföldi katonák ügyében az érvényben levő hadicikkelyek és a birodalmi büntetőkódex alapján jártak el. A földesurak és a magánvárak katonái fölött az úriszék ítélkezett.

Voltak olyan ügyek, amelyek megítélésében a felsorolt bíróságok nem voltak illetékesek. Ezek intézésére külön egyházi bíróságok is működtek a korábbi századokban kialakult formában. A katolikusok egyházi bíróságát (szentszék) a püspök mellett szervezték, onnét a felsőbb egyházi hatóságokhoz, végső fokon a római Szentszékhez lehetett fellebbezni. Korábbi széles hatáskörükből a 16. századra az államhatalom sok ügyet áttett a világi bíróságokhoz. Az egyházi ügyeken kívül a szentszéki bíróságokhoz tartoztak a házassági köteléki perek.

A protestánsok nem alakítottak külön egyházi bíróságokat, az egyházi fegyelem megsértői ellen a helyi prédikátor járt el, és csak súlyosabb esetekben kellett a zsinat (városokban a tanács) hozzájárulását kikérni. A házasságjogi kérdéseket a protestánsok zsinatai szabályozták, és a bíráskodás ugyancsak ezek feladata volt.

Az igazgatást és a bíráskodást segítették, a nemességen belül a társadalmi együttélés szabályozásában működtek közre a hiteles helyek. Ezt a sajátosan magyarországi intézményt katolikus egyházi testületek (káptalanok és konventek) tartották fenn,de a hiteles pecsétet az államhatalomtól nyerték; ennek birtokában közhatóságok megbízásából jártak el (például birtokba iktatás, perbe idézés), vagy magánfelek jogügyleteit (végrendelet, birtokeladás) foglalták írásba. A városi polgárok nem fordultak ehhez az intézményhez, hanem jogügyleteiket a városi tanács előtt kötötték. A század elején az országban 24 káptalan és 23 konvent működött mint hiteles hely; utóbb sorsuk megnehezült, egyesek török uralom alá kerültek és megszűntek. Másutt, ahol a szerzetesház épülete az új, török–magyar határra esett, ott végvárrá alakították át, és mint hiteles hely nem tudta ellátni feladatát. Minthogy azonban a társadalomnak szüksége volt működésükre, az akadályozott hiteles hely pecsétjét és iratait az országgyűlés végzése alapján egy másik vette át, és saját feladatai ellátása mellett folytatta annak tevékenységét is. Így is nagyon megfogyott a hiteles helyek száma, főleg a konventek által fenntartottaké. A reformáció terjedésével Magyarországon nem csökkent a hiteles helyek száma, ezek élvezték a protestánsok bizalmát is. Erdélyben az ott működő két hiteles hely a katolikus egyházi intézmények megszűnésével is megmaradt, az egyháziak szerepét az országgyűlés által kinevezett világi értelmiségiek vették át.

Irodalom

  1. A vármegyei alispánra: Holub József, A főispán és alispán viszonyának jogi természete (Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik, történetírói működésének negyvenedik, szemináriumi vezető tanárságának harmincadik évfordulója ünnepére (Budapest, 1917)).
  2. A vármegyei bíráskodásra: Meznerics István, A megyei büntető igazságszolgáltatás a 16–19. században (Értekezések Eckhart Ferenc jogtörténeti szemináriumából 1. Budapest, 1933); Torday Lajos, A megyei polgári peres eljárás a 16–19. században (Budapest, 1933).
  3. A mezővárosok és falvak népe fölötti bíráskodásról: Eckhart Ferenc, A földesúri büntetőbíráskodás a XVI–XVII. században (Budapest, 1954); Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek. Szerkesztette Varga Endre (Budapest, 1958).
  4. Fogott bírák felkérésére Strém (Vas vm.) vitás hegyvámja és dézsmája ügyében: Országos Levéltár Neo-regestrata acta 59/1.
  5. A négy város bíróságára: Bariska István, Kőszeg város önkormányzatának története a XVI. században (Egyetemi doktori disszertáció, kézirat).


A királyi Magyarország kormányzata
A felső bíráskodás Tartalomjegyzék Szlavónia, Horvátország és Dalmácia