Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

A Múltunk wikiből

A régi egységét lassan visszanyerő ország lakosságának döntő többségét alkotó parasztságra két nagy történelmi feladat hárult: a nemzetközi háború szükségleteinek ellátása és a békés fejlődés legtágabb értelemben vett alapjainak megteremtése. Mennyiben rendelkezett a két, egymással ellentétes feladathoz megfelelő erővel az ország agrárnépessége? Eltérő státus, sokféle foglalkozás, különböző anyagi helyzet és vallások, nyelvek, tájak zárt szokásrendszere osztotta meg.[1]

Az Alföldön és a legjelentősebb monokultúra területén, a Hegyalján a parasztság többsége mezővárosokban élt.[2] A gazdaságilag kulcsfontosságú területeken, a horvát tengerparton, a Dunántúlon, a Mátra-vidék és a Partium kereskedelmi útvonalai mentén, a só-, vas- és rézbányászat központjai körül eltérő jellegű kis mezővárosok sokasága adott otthont a nemesi kiváltsággal nem rendelkező lakosságnak. Átfogó kutatások hiánya miatt azonban ma még nem tudjuk, hogy a parasztság hány százalékát tették ki azok, akik a mintegy félezerre tehető mezővárosban éltek.[3] Az országosan döntő többségben falvakban lakó népességből mennyi az örökös jobbágy és mennyi a szabadmenetelű? Mekkora volt az uradalmak Változatos foglalkozású alkalmazottainak a száma, és mennyiben volt jelentős a szabad királyi városok falai alatt élő parasztréteg?

Az ország nagyon eltérő táji és éghajlati adottságai már korábban is döntően meghatározták a parasztság foglalkozását. A hegyvidékeken az állattartás és a faipar, Árva, Trencsén, Máramaros, Sáros, Szatmár vármegyében a sókereskedelem, Gömörben a vasipar, Szabolcsban a salétromfőzés nyújtott megélhetést. Másutt a fazekasság, vászonszövés és más háziipar adott kenyeret – a mezőgazdaság mellett – jelentős jobbágycsoportoknak. A Hegyalján, a Dunántúlon és Alsó-Magyarország nyugati részén nagyrészt szőlőművelésből, a síkvidékeken gabona- és zöldségtermesztésből éltek. Az Alföld pusztaságain a rideg állattartás alakította sajátossá a lakosságot. Az eliszaposodott folyók, mocsarak, vadvizek tízezreknek adtak életet. A volt hódoltsági sáv mentén Csáktornyától Váradig ívelő, eléggé mélyen tagolt területen és a Dráva mentén katonai szolgálat fejében részleges szabadságokkal és kiváltságokkal rendelkező, különböző státusú parasztok éltek. A Szabolcs megyei hét hajdúvárosban s a bihari, Felső-Tisza vidéki és Sajó–Hernád melléki földesúri hajdúhelyeken ugyancsak kétlaki népesség élt: még fegyverrel is szolgált, de a közösség már földműveléssel, állattartással, kereskedelemmel tartotta fenn magát.[4]

Erdély népét még inkább megosztották a táji adottságok és a történelmi sajátosságok. Magyar és székely nemesek, szász városok és román kisnemesek földesúri birtokain magyar, román, szász jobbágyok, szabadságukat vesztett székelyek, pásztorok és különböző szabadosak éltek. A várak aljában Kővártól Fogarasig, a Székelyföldön s az egykori fejedelmi kincstári birtokokon ármások, páljások, darabontok, puskások, fegyverrel is szolgáló és paraszti munkát is végző társadalmi csoportok vetették meg a lábukat. Virágzott a háziipar, főleg a havasok aljában és a gyors folyású vizek mentén.[5]

A paraszti népesség gazdasági rétegeződése nem foglalkozási ágak vagy etnikai csoportok szerint alakult ki. Az állatkereskedelemből vagy szőlőből élő rétegekben is módos gazdák és szegények csoportjai különültek el.[6] A katonáskodó szabadparasztokat, a különböző hajdúkiváltságokkal élőket ugyancsak nagy anyagi különbségek osztották meg. A 17. század utolsó harmadában világosan észlelhető, hogy – noha tömegméretekben a telekrész és az igásállat-állomány szabta meg a vagyonosodás szintjét – a telekállományon kívül földekkel rendelkező, kereskedő és egyes iparágakat űző parasztok járnak a gazdagodás útján: szőlőtulajdonosok, irtásföldeken, pusztákon gazdálkodók, fél országot végigszekerező zsellérek. Számottevő pénzvagyon az alföldi cívisgazdák kezén halmozódott fel. A tizenkét hegyaljai szőlőművelő mezőváros lakosságában a jobbágyság aránya 1689-ben már alig haladta meg a 40%-ot. Ugyanakkor megnövekedett a taxás nemesek, az armalisták s a különféle jövevények száma. A szőlőbirtok jelentős része azonban már nem a helybeli jobbágyok, szabadparasztok és kisnemesek kezén volt. A lakosság egyharmadának nem volt szőlője, szívesen vállalt bérmunkát vagy szakmányművelést.

A fejlődés közösségi eredményei: az érdekvédelem, a közigazgatás, a szokásrendszerek a társadalmilag leginkább tagolt mezővárosok önkormányzatában és intézményeiben s a hajdúvárosok „universitas”-ában összegeződtek. Kisebb-nagyobb szervezeti sejtek, faluközösségek, kenézségek, soltészségek pedig országrészenként változatosan, ősi sajátosságokkal átszőve őrizték a jobbágycsoportok közösségi érdekeit. A művelődést, az iskolát, a nyomdát, az ispotályt és a szegénygondozást, miként Európában többnyire még mindenütt, Magyarországon is az egyházak szervezték meg. Ily módon a magyar, horvát, német, szlovák, szász, román, székely falusi és mezővárosi lakosság anyanyelvi műveltségét a katolikus, protestáns, görögkeleti és – az unió után – görög katolikus vallások itatták át és formálták sajátossá. Ezeket a korábban kialakult és többé-kevésbé átmentett közösségeket az ország visszafoglalása után még inkább kikezdik a központi hatalom, a hadsereg, a vármegye, a földesúr igényei.

A mélyen differenciált és sokrétűen megosztott jobbágyság fejlődését már több mint fél évszázad óta két erős áramlat ágaztatta szét, eltérő státus, kötöttség és lehetőség útjaira.[7] Egyfelől a röghöz kötöttek, az örökös jobbágyok, a robottal szolgálók, másfelől a szabadon költözhetők, az úrbéri kötelezettségeiket részben vagy egészben megváltók, a taxások, summások, cenzualisták, naposok, szerződésesek, szabadosok nagy rétegei testesítették meg a fejlődés eltérő lehetőségeit, az örökös jobbágyság és a szabadparaszti fejlődés tendenciáit. A két csoport nem vált el élesen egymástól: a világi és egyházi nagybirtokon csakúgy, mint a köznemesi birtokon is, egymás mellett éltek szabadköltözők és örökös jobbágyok, szerződésesek és vég nélkül robotolók. A városi földeken is voltak örökös jobbágyok és munkájukat cenzussal megváltók, sőt a szabadparaszti fejlődés gócai, a mezővárosok és katonatelepülések is lekötöttek robotra jobbágyokat.

A fejlődési tendenciák esélyeit megszabó tényezők között döntő jelentőségű, hogy mennyiben nyílik lehetőség a termelés bővítésére és monokultúrák kialakítására. Mennyiben jut el az országos és a nemzetközi piacokra a jobbágy? Meggyűlik-e pénzvagyon a kezén, van-e lehetősége gyümölcsöző befektetésre? S az államhatalom hogyan osztja el a közterhet, mely rétegeket enged élni az új lehetőségekkel?

Az ország visszafoglalásával a parasztság fejlődési feltételeiben is jelentős változások következtek be. A királyságbeli, a hódoltsági és az erdélyi parasztságnak másfél évtizeden át két szemben álló hadsereget kellett ellátnia és kiszolgálnia, miközben évről évre ismétlődően súlyos károkat szenvedve, önvédelmi küzdelmekre kényszerülve a hadak járta és elvadult területeken kellett újra életet teremtenie. Anyagiakban és munkában egyaránt hatalmas, összességében aligha mérhető többletteher hárult rá. A visszafoglalt területek szabad földjei, a háborús konjunktúra, a bővülő piac, főleg pedig az abszolutista kormányzási metódus viszont elvben új lehetőségeket is hordott magában. A jobbágyok helyzetét a terhek és lehetőségek aránya és főleg milyensége határozta meg.

Az 1687–1703 közötti másfél évtizedben Magyarországon és Erdélyben a paraszttársadalom kettős változás képét mutatja. Nagy tömegek szegényednek el, jelentős csoportok vesztik el korábban kivívott részleges privilégiumaikat és hullanak vissza a teljes kiszolgáltatottság állapotába. A különböző státusú paraszti rétegek között feltartóztathatatlan a nivellálódás. A visszafoglalt területeken és a háborúverte vidékeken azonban sokfelé szembetűnően gyorsan regenerálódik a parasztgazdaság. Tehetősek vékony rétegei, vállalkozó parasztok kis csoportjai tűnnek fel az ország különböző részein.

Leginkább az állami adók és a háború terhei okoztak a jobbágyság helyzetében nagy változásokat.[8] 1657 és 1793 között Magyarországon összesen mintegy 40 millió forint adót vetettek ki, csaknem teljes egészében a paraszti társadalom különböző rétegeire. Emellett a katonaság élelmezése, kiteleltetése és a hadiszállítások növelték meg minden addigi mértéket messze meghaladóan a jobbágyi terheket. Összességében az ország lélekszáma kevés volt a feladatok ellátására. Az abszolutista államhatalom mindenütt növelte az adót, a háború mérhetetlen mennyiségű pénzt, élelmet és munkát kívánt, a földesúr pedig úgy védte saját jobbágyait, hogy más birtokok népeire hárította vagy addig mentességet élvező paraszti rétegekre osztotta ki a közhatalom terheit.

Az összességében hatalmas adómennyiség rétegenként és országrészenként meglehetősen eltérő arányban terhelte a lakosságot. Végső soron azonban a főurak, mint Rákóczi Ferenc, vagy az adó elosztásában tevékenykedők, mint Bercsényi Miklós, sőt maga a nádor, Esterházy Pál sem tudta megmenteni jobbágyait a katonatartás embert pusztító terheitől. Mégis gyakran előfordult, hogy a visszafoglalt területekre, főleg az idegen udvari arisztokrácia kezén levő falvakba nem tehették be a lábukat az adószedők. Általános tünet, hogy a vármegyék és a császári commissariusok közös erővel próbálták a mezővárosokra és a privilegiális helyekre áthárítani a közterheket. Most ismerték meg az állami adót a különböző szabad rétegek, – a parasztnemesek, a jászkunok, a hajdúvárosok.

Az 1680-as évektől emelkedő és vég nélküli közmunka tetemes munkaerőt kötött le, és növelte a belső feszültséget. 1688-ban májustól júniusig Pest és Heves vármegyére összesen 800 gyalogmunkást róttak ki, ebből Kecskemétre 120, Kőrösre 65 ember esett; majd a kincstári sütőüzemek tüzelőszállítására 60–60 fejszés embert kellett küldeni, végül 40, illetve 25 négyökrös, erős, kocsi-kasos, vasalt szekeret, egyenként 2–2 fejszés emberrel, a Budáról Szolnokra szállítandó lőszer alá. 1697-ben 3 ezer hatökrös szekeret kellett a felső-magyarországi parasztságnak kiállítania. A lőszerszállító szekerek rendszeresen só-, gabona-, salétrom- vagy egyéb rakománnyal tértek vissza, ami ugyan gazdaságos volt a szekerek kihasználása szempontjából, de a monopolisztikus és állami kereskedelem ugyancsak jobbágyrobotra épült.[9] A sót Máramarostól Tiszaújlakig tutajon, onnan Zólyomig szekereken ugyancsak jobbágyok szállították; a vármegyék határtól határig voltak kötelesek megszervezni a szekerezést és az átrakodást. Nyitra, Pozsony, Bars, Zólyom vármegyében Oppenheimer és más hadseregszállítók gabonaszállítmányait fuvaroztatta a Kamara jobbágyrobotban. A Duna menti vármegyék – Győr, Komárom, Esztergom – népét pedig a hadiélelmezési hivatal, a Felső-Tisza és a Bodrog mentieket a tokaji várkapitány rendelte ki hajóvontatásra. Kolozs vármegyéből 1698-ban a falvak népe ökrösszekereivel Szatmárig, Károlyig fuvarozott, onnan pedig új, nagy terheléssel le egészen Szebenig.

Az adót és egyéb szolgáltatásokat általában erőszakkal, fegyverrel hajtották be, a beszállásolt katonaság pedig korlátlanul hatalmaskodott. Jobbágyházak, cívisotthonok berendezéséről, parasztgazdaságok felszereléséről, a paraszti élet kereteiről gazdag tájékoztatást nyújtanak a kárbecslő jegyzőkönyvek. Feltüzelt gyümölcsösök, szétrombolt csűrök, elhordott aprójószág, lelövöldözött disznók, szekérre dobált ládák, bölcsők, üstök, szétvagdalt pokrócok, ingek, ködmönök sokasodnak a végeláthatatlan veszteséglistákon.

A korabeli katonaság mindenütt kegyetlenül bánt a lakossággal. Magyarország és Erdély jobbágysága megkorbácsolt, parázzsal sütögetett meztelen testén viselte az adó és katonatartás nyugtáit. „Kezeimet hátrakötötték, kínoztak, csak azért, hogy a porciót hamarjában nem adhattam.” „Mind a száján, orrán egyaránt jött a vére”, „lábszárcsontját összetörték”, „két ódalcsontját berontotta, ki miatt soha jó nem lészen”. „Kínozták őket, dorbézoltak rajtuk, részeg német katonákkal mentek rájuk, raboltak, mindenért pénzt követeltek” – rögzítették az erdélyi falvakban felvett jegyzőkönyvek[jegyzet 1] az ország bármely részére is jellemző eseteket. Egyéni drámák egyik napról a másikra nincstelenné vált gazdálkodókról, nemzedéknyi erőfeszítések gyümölcseinek megsemmisüléséről tudósítanak. „Nekem volt 2 ekebeli vonómarhám, annyira terheltettem, egy ekebeli sem maradt, mind el kellett adnom, más marháimat, sőt örökségemet is elattam, a rettenetes húzás-vonás miatt már semmim is nincs”[jegyzet 2] – írja egy Fogaras vidéki jobbágy. Ugyanekkor a Magyarország legtehetősebb parasztgazdáival népes rohonci és szalónaki uradalomban is tömegesen adósodtak el a „német adó” miatt. A parasztság népes rétegeit egzisztenciálisan rendítették meg az állami terhek.

Ekkor már mindenütt Európában az abszolutista államok vezetői tudatosan igyekeznek erőssé és teherbíróvá tenni a parasztságot. Pártolják a kereskedelmet és az ipart, szorgalmazzák az élénk áruforgalmat, védik a jobbágyot a katonaság és a földesurak hatalmaskodása ellen. Igyekeznek növelni a termelő népesség számát, s nagy kincstári birtokokat hasítanak ki, ahol földesúri terhek nélkül élő, erős paraszti rétegek gyökeresednek meg.

Magyarország és Erdély jobbágyságát azonban a berendezkedő államhatalom sem védeni, sem segíteni nem tudja, bár a különböző tervezetek és rendelkezések sokat foglalkoznak a jobbágyság helyzetével. A bajok gyökérzete szerteágazó. Az állami monopóliumok és monopolisztikus jogok bevágták a pénzkereseti lehetőségeket. Földesurain kívül pedig a szívósan kereskedni igyekvő paraszt a szűkre fogott piacokon már a hadsereg generálisaival, a várkapitányokkal és az állami tisztviselőkkel is szembe találta magát. Általános csalódást okozott, hogy a közhatalom a visszavett területeken is fenntartotta vagy Visszaállította a jobbágy földesúri terheit.[10]

Lipót császár a lakosság érdekében többször szabályozta a hadélelmezést és katonaellátást. Jó pénzért védlevelek sokaságát adták ki a kamarák, az udvari adminisztráció és egyes főparancsnokok. Császári és vármegyei intézkedések sokasága ígért kedvezményt az üres telket felvállalóknak. Ezek a rendelkezések azonban gyakorlatilag egymást hatástalanították. Kényszerből vagy magánérdekből maguk az államhatalom képviselői húzták keresztül a katonai kihágásokat tilalmazó császári rendeleteket.

A hadsereg, ha létalapja romlik, maga is elpusztul. A jobbágyság pedig ismerte a védekezés bevált módjait. Eladta állatait, nem vett fel nagyobb telket, nagycsaládi kötelékben élt. Követek és utazók mérhetetlen szegénység bizonyítékait látták a romos házak, viskók, földbe vájt lakóhelyek sokaságában. A hadbiztosok Viszont észrevették, hogy amióta a házakat is adóztatják, s rendszeressé vált a katonaság téli beszállásolása, a lakosság tudatosan húzódik nyomorúságos otthonokba, s a házak értéke lezuhant. Egész falvak népe rakta szekérre holmijait, Trencsén, Árva, Nógrád vármegyéből Sziléziába, Morvaországba mentek, Somogyból, Zalából az „idegen földre”; Máramaros, Szepes, Ung, Ugocsa népe a lengyel határokra tartott, Erdélyből a Partiumba, a Partiumból a fejedelemség védettebb hegyvidékeire vagy Havasalföldére, Moldvába húzódtak. Akik pedig nem vállalták az idegen földön lakást, azok nádasok, mocsarak, erdők védelmében vészelték át a nehéz időket. Éveken át kétlaki életet éltek Szabolcs, Szatmár, Fejér és más vármegyék falvai. Dél-Dunántúlon a somogyi tölgyesek adtak szállást a porciószedő katonák elől idemenekülő lakosságnak.[11]

A Habsburg-állam és a rendek a puszta falvak, elhagyott telkek benépesítésével véltek segíteni a katasztrofális adóhelyzeten. A visszafoglalt területek amúgy is magukhoz szívták a vállalkozó szelleműeket. Megjelentek az első külföldi telepesek, csehek, morvák, bajorok, svábok, de az új jövevények évekig nem fizettek adót. A régi lakosság helyzetén csak az adószisztéma gyökeres átalakítása segíthetett volna. A terhek arányosabb elosztásával próbálkozó 1696. évi kísérlet a nemesség megadóztatását célzó 1698. évi császári rendelettel együtt kudarcba fulladt, mivel nem szerveződött egybe országos gazdasági és társadalompolitikai reformokkal. Az úrbéri viszonyokba nem szólt bele az államhatalom. Teoretikus szinten elhangzott jobbágyvédő javaslatok gyakorlati megvalósításának nincs nyoma.

Több rendelet is tiltotta a jobbágyköltözést. A fiskus érdeke a jobbágyok örökös röghöz kötését követelte meg. Az örökös jobbágyság tendenciájának érvényesülését azonban egyéb körülmények is segítették. A mezővárosok, hajdúvárosok, privilegizált helyek adómentességükkel együtt vonzóerejüket is elveszítették, népességgyarapodásuk leállt. Az 1687-ben elmenekült Hajdúdorog lakosságát Csáky István gróf felső-magyarországi főkapitánynak erőszakkal kellett visszatelepítenie, 1699-től a Hajdúkerület elöljárósága drákói rendszabályokkal korlátozta a hajdúvárosi lakosok elköltözését. 1699 és 1701 között Kecskeméten 1091-ről 581-re esett le a családfők száma. Csökkent a hegyaljai mezővárosok népessége is. A jobbágyság nemcsak az adóval jobban terhelt helységekből és tájakról menekült, hanem a telekről is, és adómentes foglalkozásokat keresett. A század végén nincs uradalom, ahol ne lettek volna pusztatelkek. Az adóköteles ingatlan ára országszerte lezuhant. A jobbágy személyi értéke emelkedett: mint munkaerő és mint adóalany konjunkturális helyzetbe került.

A század utolsó évtizedében sok jobbágy remélt védelmet a főurak és vármegyei tisztségviselő köznemesek birtokain. A jobbágyokra nehezedő adóterheket közvetve a birtokos osztály is megérezte. Az úrbéri szolgáltatások helyenként és időnként változóan ugyan, de gyakran behajthatatlanok voltak. Nem egyedülálló a munkácsi uradalom esete, ahol az adó miatt mérsékelni kellett az úrbéri terheket. Az állami adó pedig az úrbéri szolgáltatások közül a pénzjáradékot jóformán kisöpörte, a terményjáradékot lefölözte, s a munkajáradékot is kikezdte. Pedig a földesúri gazdaság munkaerőigényét a majorságokon kívül a kereskedelem és az ipari vállalkozások ugyancsak felugrasztották. Ismert főurak sokféle módon igyekeztek jobbágyaik számát szaporítani: Esterházy Pál, Károlyi Sándor 3–6 éves kedvezményekkel biztatta a telepeseket, a magukat örökösen lekötők jobb helyet, nagyobb kedvezményeket kaptak. Jobbágylegények korai nősülését minden földesúr szorgalmazta. A jobbágyoknak azonban a század végén mindenütt többet és másképpen kellett dolgozniok, mint a század elején. A földesurak a robotidőt jobban kihasználva próbáltak segíteni munkerőgondjaikon.

Az elvileg mértéktelenné vált robot azonban tájanként és időnként ugyan különbözően, de csak részben kötötte le a mezőgazdasági munkára a jobbágy erejét. Szállítás, rakodás, kő és fakitermelés, az officínák, malmok körüli munkák, általában a földesúri kereskedelem és ipar segédmunkája döntően jobbágyrobotra épült. Pest, Bereg, Pozsony vármegyében ember hajtotta szárazmalmok adnak hírt a jobbágyok mérhetetlen kizsigereléséről. Komlószedés, fonás a jobbágycsaládok nő- és gyermektagjainak kötelessége lett. A jobbágyok gyakran tiltakoztak – az úriszék elé került esetek bizonysága szerint – az ipari jellegű munkák miatt. Sok eset van rá a Batthyányh, Esterházy-, Rákóczi-uradalmakban, hogy egy-egy falu közösen egyetlen üzemág munkáját látja el, szőlőt művel, komlót termel az udvari sörfőző számára, fát szállít és fuvart ad.

A Habsburg-állam gazdaságpolitikája a nagybirtok árutermelését is korlátozta, s még a háborús konjunktúrát jobban kihasználó főurak is kevéssé tudták megfizetni a napszámosmunkát. A jobbágyok pénzét pedig elvitte az adó, és kényszerből vagy számításból, ha lehetőségük nyílt a választásra, inkább a robotterheket vállalták, mint hogy fizessenek.

A visszafoglalt Magyarországon a berendezkedés a Habsburg-hatalom államrendszerének adószisztémájával, gazdaságpolitikájának pénzhiányt okozó, az áruforgalmat szűkítő következményeivel a hosszabb távon már korábban kialakult örökös jobbágyság tendenciáit erősítette. Ezzel szemben szívósan éltek a szabadparaszti fejlődés lehetőségei és igényei is. Sokféle régi és új forrás táplálta őket: a földbőség, a munkaerőhiány, a háborús terhek és a konjunktúra. A korábbi idők társadalmi harcaiban nagy energiatartalékok halmozódtak fel.

A század utolsó évtizedében megnövekedett a szabadmenetelű, szerződéses jobbágyréteg. A régen fegyverrel szolgálók, a kétlakiak, a katonaparasztok és a földesúri hajdúk általában költözési szabadságukat biztosítva, árendát, taxát fizetve tudtak megalkudni a földesurakkal, miként Ónod, Putnok, Kapornak, Nagyvázsony, Tüskevár, Devecser és más helységek példája mutatja. Hogy a jobbágyság ezekben a rendkívül válságos években is szívósan kereskedett, azt tények garmadája bizonyítja. Sopron vármegyében kereskedő zsellérekről írnak. 1693. évi tájékoztatás szerint Hont vármegyében a parasztok – mivel felhagytak a földműveléssel – házi ipari cikkeket, zsindelyt, hordót, kereket, szekeret és más faszerszámokat hordtak az Alföldre, és búzát, pénzt hoztak vissza, vagy borral, sóval kereskedtek. A rohoncszalonaki és a kismartoni uradalomban a legválságosabb években is élt egy jómódú, kereskedő jobbágyréteg. Északkelet-Magyarország vármegyéiben égetett borral, sóval, gabonával, borral szekerező parasztokról szólnak az 1690-es évek vármegyei jelentései. Az állam gazdaságpolitikájának akadályain pedig a tolvajutakon, csempészutakon törtek át. Főleg a határ menti tájakon virágzott tiltott kereskedelem, bár a csempésztársaságok orgazdahálózatának az alföldi mezővárosok is fontos gócai voltak. A gyarapodás tendenciái főleg a visszafoglalt területek északi peremén figyelhetők meg. Pest megyében 1699–1703 között 12 543-ról 17 524-re emelkedett a jobbágyok kezén levő igásmarhák száma. Savoyai Eugén herceg ráckevei uradalmában 1701 tavaszán Ráckeve 1000, Tököl és Szigetszentmiklós 500–500 forint cenzust tudott már fizetni. Kecskemét, ahol pedig nemegyszer a gazdák pénzesládáit s az egyház tartalékait is elvitte az adó, 1702-ben 6 ezer forintot adott kölcsön Pest vármegyének, hogy az a fegyverváltság összegét lefizethesse.

A parasztság tehetős, vállalkozó szellemű, szabad rétegei kegyetlen versenyre kényszerültek. A kereskedésből összegyűjtött pénzből 1698-ban sokat elvitt a felemelt és már kizárólag készpénzben követelt adó, és egész sereg császári rendelet szorította még szűkebbre a kereskedést. A közhatalom 1699-től valóságos hadjáratot indított a tiltott kereskedést űzők ellen. A szorító körökből kitörni nagyon költséges volt: a termelés bővítése és az új, jövedelmező befektetések előtt magasak a küszöbök. Tehermentes földtulajdonhoz – s ezzel nyersanyag, munka- és energiaforráshoz – csak nemes juthatott. A nemeslevélhez hosszú és költséges út vezetett: 80–100 magyar forint körüli összeget kellett fizetni a földesúrnak és a vármegyének, s noha a kincstár – krónikus pénzszüksége miatt – kezére járt a 200–500 magyar forintra taksált nemeslevelet váltó jobbágynak, az ilyen nemesség a földesúri megszorítások, az adó- és vámrendeletek miatt kevesebbet ért, mint régen. Mégis, bár sokan lefizették a nem kis összegeket, többségük teljes kivérzettségben érkezett a társadalom naposabb oldalára. Az új lehetőségek partjáról azonban sokan visszahulltak, és újabb erőgyűjtés után csak kevesen jutottak tovább. Malmosgazdák, pálinka- és sörfőzők, fuvarosok, zsindelymetszők és mások – rétegük felbecsülhető számarányához képest – csak szórványosan küzdötték át magukat a rendi világ akadályrendszerén. A Vas vármegyei malombérlő vagy malomtulajdonos parasztokéhoz sokban hasonló volt a hegyvidéki fűrészmalmosok, az Erdélyben különösen nagyszámú ványolómalmokkal dolgozók lehetősége. Az alsó-magyarországi bányavárosok körül a fuvar ugyancsak sok kiváltsággal nem rendelkezőnek adott megélhetést. Az erdélyi Barcaságban fuvarosfalvak egész láncolata élt. A Kamara zsindely- és hordódonga-megrendelései mutatják, hogy a gyümölccsel kereskedő Tarpán számottevő faipart is űztek. Az élelmezési és fémipar ugyancsak csábító lehetőséggel szolgált a jobbágyi kötöttségből szabadulni akarók számára. A kereskedelemmel foglalkozók és az iparűzők életkörülményei lényegesen jobbak voltak, mint az úrbéres jobbágyokéi.

A rohoncszalónaki uradalom szívósan kereskedő jobbágyai között vannak, akik üvegablakos házban laknak, miközben a lantornás vagy fatáblás ablak még a nemesi rezidenciákban sem ritka. Gyürky Pál 1703 júniusában magát 500 rhénes forinttal megváltó jobbágya, Antoni (Schwarzenberg) Éliás dobsinai bányavállalkozó sem életének még hátralevő három esztendejében szerezte tetemes vagyonát, két házat, két vas- és egy rézhámort a hozzájuk tartozó bányákkal, egy allódiumot, egy kocsmát és jobbágyföldeket, az ingóságokon kívül. Egyedi sikerek azonban társadalmi méretekben nem változtatnak, inkább rontanak a jobbágyok helyzetén. Jellemző erre Sturman István példája. Vashámoros Gömörben; fiai hordják le a vasat Tokajba, s onnan mézzel, gabonával, borral térnek vissza, a század végén már 4 szekér dohányból 1300 tallérra, fantasztikus haszonra téve szert. 1699-ben váltott nemeslevelet, szabadulásának árát azonban zálogba vett falvainak kizsigerelt jobbágysága adta meg.

A török alól visszafoglalt területeivel a Habsburgok államrendszerébe szerveződő Magyarországon a parasztságban hatalmas feszültségek sűrűsödtek. Az örökös jobbágyságba hullók egykori kedvezőbb helyzetük miatt, a szabad rétegek pedig az elébük tornyosuló akadályok miatt háborogtak. A szegénységre jutottak azért követeltek új államrendet, mert sokat vesztettek, a tehetősebbek viszont azért, mert az új lehetőségekkel kevéssé élhettek. A visszafoglalt területekkel nem nyíltak olyan lehetőségek, amelyek a társadalmi feszültségeket levezették volna. A központi hatalom Bécs messzeségéből sem feloldani, sem mérsékelni nem tudta a belső ellentéteket, a termelőmunka nyugalmát végül is a fegyver erejével vélte biztosíthatónak.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben. Századok 1954. 24–25.
  2. Országos Levéltár F 234. Erdélyi fiscali levéltár VI. 409.

Irodalom

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek: Szabó István, Jobbágyság—parasztság. Terminológia, fogalom, társadalomszerkezet (Etnographia 1965); W. Kula, A feudális rendszer gazdasági elmélete (Budapest, 1985).

Forrásgyűjtemények: Maksay Ferenc, Urbáriumok. XVI–XVII. század (Budapest, 1959); Varga Endre, Úriszék. XVI–XVII. századi perszövegek (Budapest, 1958); H. Balázs Éva, Jobbágylevelek (Budapest, 1951).

  1. Az általános gazdasági fejlődésről: Pach Zsigmond Pál, Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században (Budapest, 1963).
  2. A mezővárosok irodalmáról R. Várkonyi Ágnes, Szeremlei Sámuel és a mezővárosok történetének historiográfiája (Századok 1974). Adatgazdag munkák Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral. III. (Kecskemét, 1862) és Szeremlei Sámuel, Hódmezővásárhely története. IV. (Hódmezővásárhely, 1899); Hódmezővásárhely története. Szerkesztette Nagy István (Hódmezővásárhely, 1982).
  3. A mezővárosi fejlődés sokat vitatott elméleti kérdéseiről ír: Majlát Jolán, Egy alföldi cívis város kialakulása (Budapest, 1943); Orosz István, A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században (Agrártörteneti tanulmányok. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1960).
  4. A hajdúkról összefoglalva lásd Komáromy András, A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások (Értekezések a történeti tudományok köréből XVII/6. Budapest, 1898) óta a hatalmas irodalmat is: Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969).
  5. Erdélyre Szentgyörgyi Mária, Jobbágyterhek a XVI–XVII. századi Erdélyben (Értekezések a történeti tudományok köréből 27. Budapest, 1962) és Magyari András, A Rákóczi-szabadságharc társadalmi feltételeinek kialakulása Erdélyben (Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1980).
  6. A parasztkereskedelem gátjaira Takáts Sándor, Külkereskedelmi mozgalmak hazánkban I. Lipót alatt (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1899); Takáts Sándor, A magyar tőzsérség pusztulása (Budapesti szemle 1926); Szakály Ferenc, Oppenheimer Sámuel működése, különös tekintettel magyarországi kihatásaira (Magyar—Zsidó Oklevéltár, XIV. Budapest, 1971).
  7. A jobbágyság általános fejlődéséről Varga János, Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban, 1556–1767 (Budapest, 1969).
  8. Az államhatalmi intézkedések, az adózás összefüggéseire általában: R. Várkonyi Ágnes, A Habsburg-abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVII–XVIII. század fordulóján (Századok 1965); Merényi Lajos, Az ozorai uradalom 1702-ben (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1904).
  9. A jobbágykereskedelemre, az ipari vállalkozások robotmunkájára vonatkozó megállapításaimat saját levéltári kutatásaimra építettem, elsősorban vármegyei felterjesztésekre, kárbecslő összeírásokra és tanúvallatási jegyzőkönyvekre: Magyar Országos Levéltár P 108–184 Esterházy család levéltára; a Rákóczi uradalmak urbáriumai és jobbágykérvényei: Magyar Országos Levéltár E 190 Felsővadászi Rákóczi levéltár és Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár Fol. Lat. 825.
  10. A jobbágyságról lásd Szabó István, A jobbágy megnemesítése (Turul 1941); Szabó István, A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában (Értekezések a történeti tudományok köréből XXVI/4. Budapest, 1947); Szabó István, Az örökös röghözkötöttség rendszere (Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, 1948); Maksay Ferenc, Parasztnemesi gazdálkodás Szentgálon, 1700–1848 (Agrártörténeti szemle 1973); Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Budapest, 1965); Ila Bálint, A gömöri jobbágyság a XVII–XVIII. században az úrbérrendezésig (Budapest, 1938); Szendrey István, Egy alföldi uradalom a török hódoltság után (Értekezések a történeti tudományok köréből 43. Budapest, 1968); Balog JánosSzendrey István, Bihar megye benépesülése a török hódoltság után (Acta Universitatis Debreceniensis. Series Historica 1967). Holub József, Szekszárd a török kiűzése utáni első évtizedekben (Szekszárd, 1936); Kárffy Ödön, Adatok a tized történetéhez (Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1905); Pach Zsigmond Pál, Kilenced és földesúri dézsma a XVII. századi Magyarországon (A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának Közleményei XIII. Budapest, 1963).
  11. A vármegyék idevágó jelentései: R. Várkonyi Ágnes, A Habsburg-abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVII–XVIII; század fordulóján (Századok 1965).


A társadalom a 17–18. század fordulóján. Társadalomfejlődés és országegységR. Várkonyi Ágnes
Változások a városfalak mögött Tartalomjegyzék A végvári katonaság végnapjai