Új határpolitika és Dacia meghódítása

A Múltunk wikiből
Harmincas évek közepe
Az al-dunai út kiépítése, folyami flotta állomásozik a Dunán.
37–41
Caligula római császár uralkodása.
41–54
Claudius római császár uralkodása. Savaria alapítása.
50
Vannius bukása; kíséretét Pannoniában telepítik le.
54–68
Nero római császár uralkodása.
69
Tampius Flavianus helytartó a pannoniai legiókkal Vespasianust segíti uralomra.
69–79
Vespasianus római császár uralkodása.
A dunai védelmi vonal, a limes kiépítésének kezdete. Két új colonia, Siscia és Sirmium alapítása.
69–96
További városalapítások (municipiumok): Neviodunum, Andautonia, Scarbantia.
79–81
Titus római császár uralkodása.
81–96
Domitianus római császár uralkodása.
85
Meglepetésszerű dák támadás; Moesia helytartója, Oppius Sabinus elesik; csapatáthelyezések a Rajnától a Dunához.
87–88
Decebalus dák király uralkodásának kezdete; az egyetlen államban egyesített dákok megerősödése.
88
A rómaiak Tapae mellett legyőzik a dákokat.
Háború a szvébek ellen.
A kilencvenes évek vége
A Pannoniában állomásozó legiók számát négyre emelik (Vindobona, Carnuntum, Brigetio, Aquincum), a legio-táborok között segédcsapatok táboroznak, a tartomány hadserege egyetlen védővonal mentén sorakozik.
96–98
Nerva római császár uralkodása.
98–117
Traianus római császár uralkodása.
Colonia alapítása a felhagyott poetoviói tábor helyén.
100
A Kazán-szoroson át vezető, sziklába vágott út helyreállitása, és a Vaskapu hajózó csatornájának megépítése.
101–102
Traianus első dák háborúja.
102
ősz Traianus súlyos feltételeket diktálva békét köt Decebalus dák királlyal.
103
Drobetánál (Turnu-Severin) felépül a Duna első állandó, kőpilléres hídja.
105
Traianus hadat üzen a dákoknak.
106 körül
Pannonia kettéosztás a A1só- és Felső-Pannoniára (Pannonia Inferior, Pannonia Superior) Aquincum, illetve Carnuntum székhellyel.
106
A dákok legyőzése, Decebalus halála. Dacia provinciává szervezése, a dák arisztokrácia megsemmisítése, a megtizedelt lakosság helyére idegen telepesek kerülnek; Sarmizegethusa colonia alapítása.
A 110-es évek vége
A dunai hadrend végleges kialakítása, a limes-táborok kiépítésének befejezése.
A Dacia megszállására összevont expedíciós sereg fokozatos kivonása és végleges táborokba való helyezése; egy legio Apulumba (Gyulafehérvár) kerül, segédcsapatokat helyeznek el az innen kivezetőutak mentén.
117
A jazigok és az al-dunai roxolánok támadása a római határok ellen.
117–138
Hadrianus római császár uralkodása.
Municipium-alapításai Daciában: Napoca, Dierna, Drobeta; Pannoniában: Aquincum, Carnuntum, Mogentiana, Mursella, Salla, Cibalae, Bassiana, Aqua Balisae.
118–119
Marcius Turbo egyesített helytartósága – Alsó-Pannonia és Dacia. Lehetővé teszi a jazigok és roxolánok elleni egységes fellépést; Hadrianus új királyt ad a roxolánoknak.
119
A jazigok leteszik a fegyvert.
120
Dacia kettéosztása Alsó- és Felső-Daciára.
A 120-as évek vége
Felső-Dacia kettéosztása, Porolissumi Dacia (Dacia Porolissensis) kialakítása.
136–144
Határ menti kvád háborúk, amelyek új király beiktatásával, a szövetségi rendszer megújításával zárulnak.
138–161
Antoninus Pius római császár uralkodása.
143, 159
Felkelések Daciában.

A határbiztosítás augustusi módszerei először a dinasztiaváltás belháborúi idején mondtak csődöt. A belpolitikai okokhoz külső tényezőkén egy új szarmata törzs, a roxolánok feltűnése járult, és ez már az i.sz. 60-as években éreztette hatását, amikor az Al-Duna mentén Moesia helytartója tett kísérletet szövetségi rendszer kialakítására dák, szarmata és roxolán uralkodókkal. Ez a helytartó végül is nem talált más megoldást a határ mentén egymásra torlódó népek megbékéltetésére, mint hogy nagyobb csoportjaikat a tartományban telepítette le. Ilyen megoldást már korábban is többször választott a római külpolitika, a későbbiek során pedig a bebocsátás, a receptio kiharcolása a határ menti barbár népek hadi akcióinak gyakori indítéka lett.

A roxolánok által mozgásba hozott al-dunai népek számára kedvező alkalom kínálkozott a Nero bukását követő trónviszályban, amikor a dunai tartományokból elvont csapatok döntő szerepet játszottak az új, flaviusi dinasztia uralomra juttatásában. A szarmaták már 67–68 telén elpusztítottak két moesiai cohorsot, 69-ben a védtelenné vált moesiai határt dák támadás érte, valamivel később pedig a helytartó, Fonteius Agrippa is életét vesztette. Hogy ezalatt Pannoniában nem fordult válságosra a helyzet, az a pannoniai legatusnak, Tampius Flavianusnak és környezetének volt köszönhető; 69-ben a két pannoniai legio levonult ugyan Itáliába, hogy Vespasianus pártján részt vegyen a polgárháborúban, de előzőleg ügyes diplomáciával sikerült a jazigoktól túszokat szerezni, a kvádoktól pedig a király és lovassága részvételét biztosítani. Minden a fennálló szerződések alapján történt. Az uralomválság évei két szempontból is nyilvánvalóvá tették a megszállási rendszer gyengeségét: egyrészt kiderült, hogy az Itáliához közel állomásozó legiók könnyen és váratlanul beavatkozhatnak a birodalmi politika irányításába, másrészt kiderült, hogy a szövetségi rendszerek nem szavatolják minden körülmények között a határ biztonságát, különösen akkor nem, ha a határ katonai védelme meggyengül, vagy ha a szövetségi rendszert egy új nép megjelenése felborítja.

Vespasianus ezért már uralkodása első éveiben új csapatokkal erősítette meg a határt; s ez voltaképp már kezdete volt egy gyökeresen új megszállási rendszernek, amelyet fia, Domitianus épített ki. Az új rendszer kiépítését a 80-as évek közepén kitört dunai háborúk tették elodázhatatlan feladattá; a háborúk befejezésekor a dunai határ védelme csakugyan új módon valósult meg.

E háborúk első szakasza a dákok meglepetésszerű támadásával kezdődött 85-ben. A támadásnak Moesia helytartója, Oppius Sabinus is áldozatul esett. A már korábban megkezdett dunai csapatösszevonásokat ez a tragédia más irányba terelte. 85 előtt a Rajna mellől és máshonnan éveken keresztül érkeztek a csapatok a Dunához, de úgy látszott, hogy ez az átcsoportosítás inkább egy Pannoniából kiinduló római vállalkozás előkészítését szolgálja. 85-ben a csapatok nagy részét átdobták a moesiai frontra, és további rajnai csapaterősítéseket hoztak. A mindeddig másodrendű Duna-határ egyszerre a birodalom elsőrendű fontosságú határvonalává vált, és az is maradt a római kor folyamán mindvégig; egyrészt azért, mert az eurázsiai népmozgalmak első lökései itt érték a birodalmat, másrészt azért, mert ez a határvonal volt a legközelebb Itáliához, és így hadseregének politikai súlya is egyre nagyobb lett.

Domitianus maga is Moesiába jött, de az óriási csapatösszevonások ellenére 87-ben újabb római vereség és egy újabb hadvezér elvesztése jelezte azt, hogy a dákok Diurpaneus királyuk alatt váratlanul veszélyes ellenséggé váltak. A dák állam hirtelen erőre kapásának előzményeit nem ismerjük. Tény, hogy Diurpaneus, majd utódja, Decebalus uralkodása alatt a dákok újra egyetlen államban egyesültek, és ez az állam, amelynek központja Erdély délnyugati hegyei között, a Városvíz völgyében fekvő számos nagy dák vár egyike volt, képes volt olyan mértékben mozgósítani erőit, mint utoljára csak Boirebistas alatt.

A fordulat 88-ban, a dák földre behatoló római sereg Tapae mellett kivívott nagy győzelmével következett be. Decebalus békét kért, és igen enyhe feltételekkel kapott is. Ugyanebben az évben ugyanis Domitianusnak már készülnie kellett a kvádok és a markomannok, összefoglaló néven a dunai szvébek elleni háborúra. Egyes római csapatok a Tapae-i győzelem után rövid úton, az Alföldön átvágva indultak a szvébek ellen. Azt, hogy valójában mi késztette Domitianust arra, hogy már a dák háború kitörése előtt katonai akcióra készüljön, nem tudjuk, de valószínű, hogy a szvébeknél beállott uralmi válság váltotta ki a feszült helyzetet. Sidót és Italicust, a kvádok 69-ben még említett királyait ugyanis 88-ban már nem említik a források.

A szvéb háború további lefolyásáról nem vagyunk tájékozva. Időközben a jazigok is beavatkoztak a harcokba, és 90 táján egy teljes legiót meg is semmisítettek. Domitianus csak 93-ban tudta a háborút befejezni, de valószínű, hogy a békekötést csak átmeneti megoldásnak tartotta. A háborús helyzet utódja, Nerva alatt is folytatódott, és csak Traianusnak sikerült új szövetségi rendszert létrehoznia a pannoniai határok mentén.

A kilencvenes évek végére kiépült az új határvédelmi rendszer, amelyet a császárkor későbbi szakaszában szokásos elnevezéssel limesnek hívunk. A kétlegiós Pannonia seregét négy legióra növelték, és ennek megfelelően növelték a cohorsok és alák számát is, amelynek legénysége körülbelül ugyanannyi főt számlált, mint a négy legióé. Pannonia hadseregének állományát ilyenformán körülbelül negyvenezer, fele részben legionárius katonára tehetjük. Minőségileg új a megszállási rendszerben az volt, hogy a tartomány belsejét fokozatosan bár, de gyökeresen demilitarizálták: a Traianus utáni időkben nincs tudomásunk arról, hogy akár legio, akár segédcsapat tartósan állomásozott volna Pannonia belsejében. A négy legio a Duna partján, Vindobonában (Bécs), Carnuntumban, Brigetioban és Aquincumban állomásozott, a part mentén pedig nagyjából egyenlő távolságra (20–30 km) segédcsapati táborok épültek. Ez a határvédelmi rendszer egyúttal azt a kérdést is megoldotta, hogy belpolitikai okokból nem ajánlatos nagyobb haderőt Itália közelségében tartani. Nem oldotta meg azonban a különben tekintélyt parancsoló határ menti erődemonstráció azt az alapvető kérdést, amely a császárkor következő két évszázadának minden stratégiai problémáját okozta. Mivel a haderő egyetlen védővonal mentén elosztva állomásozott, koncentrált támadás esetén csak azután lehetett a támadók ellen nagyobb erőt összevonni, miután a támadók már áttörték a limest és behatoltak a birodalomba.

Hasonlóan erős csapatösszevonás volt a dákokkal szomszédos moesiai limesen. A századforduló előtti években itt már háborús előkészületek folytak, mégpedig annak ellenére, hogy Decebalusszal szerződéses béke állt fenn, aminek értelmében Decebalus többek között római mesterembereket kapott, akiket várainak erődítésére használt fel. A római építkezési módnak, ipari eljárásoknak, sőt a római írás használatának szép bizonyítékait tárták fel az új román ásatások a Városvíz völgyének nagy dák váraiban.

Amikor Traianus 101 tavaszán elindult Rómából első dák hadjáratára, végső célként már Dacia meghódítása, provincializálása lebegett előtte. A birodalom európai határainak ekkora kiterjesztését az új kormányzat számára csak az indokolhatta, hogy a nagy kiterjedésű és jól szervezett dák állam minden határon túli szerződéses viszonyát kérdésessé tehette pusztán azáltal, hogy a dunai barbár fejedelmeknek választásai lehetőséget nyújtott szövetségi kapcsolataik kialakításában. Ehhez járult az a nem lényegtelen körülmény, hogy Decebalus birodalmának központi területe épp azzal a Duna-szakasszal volt határos, amelynek kulcsfontosságú szerepe volt az egész Duna-határ birtoklásában. A Kazán-szoros és környékének hajóvontató útja állandó karbantartást igényelt; számos felirat tanúskodik arról, hogy Tiberius utódainak a sziklában vágott út faszerkezetét újra meg újra helyre kellett állítaniuk. Traianus pedig, mint ezt a híres kazán-szorosi Traianus-tábla bizonyítja, épp 100-ban fejezte be az egész sziklaút nagyarányú rekonstrukcióját, és ezzel egy időben megépíttette a Vaskapu csatornáját is.

Traianus óriási haderőt vont össze a dákok ellen. Voltaképpen a birodalom szinte minden hadseregcsoportja képviselve volt legalább egy-egy különítménnyel ebben az expedíciós seregben, amelynek a Bánátban felvonuló zömét maga a császár vezette, más seregcsoportok pedig több ágra oszolva, a Cserna, a Zsil és talán az Olt völgyében nyomultak előre. Döntő összecsapásra csak a következő évben került sor, amikor a királyi székhely, a Városvíz völgyében fekvő Sarmizegethusa tájáig értek a római csapatok. Decebalus meghátrált, és tárgyalásokba bocsátkozott, aminek eredményeképpen 102 őszén súlyos feltételekkel békét is kötött. A fegyvereket és a hadifelszerelést, a római mesterembereket és a szökevényeket ki kellett adnia, erődjeit le kellett rombolnia, valamint ki kellett ürítenie egyes általa megszállt területeket, amelyeket eredetileg a rómaiakkal szövetséges más népek birtokoltak.

Nagyon valószínű, hogy a háború sikeres befejezése után jelentős számú római megszálló erő maradt a dák állam bizonyos részein. Az, hogy Traianus vezérkara a megszállást véglegesnek tekintette, kitűnik abból is, hogy Drobetánál (Turnu-Severin) 103-ban megépült a Duna első állandó, kőpilléres hídja.

A végleges leszámolás nem soká váratott magára. Traianus, Decebalus szerződésszegésére hivatkozva, 105-ben formális hadüzenettel indította meg második dák háborúját. A dák király a hadüzenetre megelőző támadással válaszolt, ami Traianust a tervezettnél korábbi felvonulásra kényszerítette. Bár részletesebb és összefüggő forrás a két dák háborúról nem maradt fenn, a háborúkat képekben elbeszélő, Rómában ma is álló Traianus-oszlop domborműveiből nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy Decebalus belső ellenzékének egy része a második hadjárat idején különtárgyalásokat kezdett a rómaiakkal, és a dák partikularizmus végül is jelentős mértékben hozzájárult Decebalus gyors vereségéhez. A második dák hadjárat egy év alatt – 105 nyarától 106 nyaráig – lezajlott, és az oszlop képeinek tanúsága szerint a dák arisztokrácia fizikai megsemmisítésébe torkollott. Maga Decebalus alattvalóinak egy részével ugyan Erdély távolabbi, keleti, majd északi részeibe menekült, végül is azonban körülkerítették őket, és a király fejét Traianushoz vitték.

Dacia provincia megszállására az expedíciós sereg jelentős részét Erdélyben és Bánátban tartották vissza, és csak fokozatosan vonták ki onnan a 110-es években. Ez az időszak egyben a dunai hadsereg végleges kialakításának időszaka. Traianus parthus háborúihoz ugyan a dunai sereg jelentős részét keletre vezényelték, a 110-es évek végére azonban a csapatok visszatértek, és megkapták végleges táborhelyüket. A csapatok eloszlása a dunai limes mentén Traianus után nem módosult, nagyobb méretű csapatáthelyezések a következő két évszázadban nem történtek. Ez a stabilitás a határ menti tartományok lakosságának és hadseregének oly méretű összefonódásához vezetett, amely a birodalom hatalmi csoportosulásait döntő módon meghatározta.

Dacia megszálló seregét a 110-es évek végén egy legióra csökkentették. A megmaradt legio Apulumban (Gyulafehérvár) kapott állandó tábort, ugyanitt székelt a helytartó is. Az összes többi dunai tartománnyal ellentétben Dacia limesén nem alkalmazták a csapatok egy vonal mentén való felállításának elvét: a zömöt alkotó legio a tartomány centrumában maradt, néhány segédcsapat a limes felé vezető, Apulumból sugarasan kiinduló utak mentén kapott tábort. Ebben a kivételes, inkább az I. századi megszállási rendszerre emlékeztető megoldásban nemcsak az lehetett az irányadó, hogy a leigázott dákok féken tartásához a tartomány belsejében is szükség volt megszálló csapatokra, hanem az is, hogy a legiókat hadseregellátási okokból hajózható folyók partján kellett állomásoztatni.

Forrásaink ugyan azt írják, hogy Traianus egész Daciát meghódította, az új provincia végleges határai azonban mégsem ölelték körül a dákok által lakott vagy dák uralom alatt álló terület egészét. Dacia északi és keleti határa mentén egyes dák törzsek – a „szabad dákok” – továbbra is függetlenek maradtak, és valószínűleg még bővültek is a Daciából 106-ban elmenekült egyes dák csoportokkal. Nem került római uralom alá a Decebalus birodalmához tartozó Tiszántúl és a Bánát nagyobbik része sem. Ezt a területet a jazigok vették birtokukba, akik fegyveresen is megkísérelték területi követeléseik érvényesítését, holott a dák háborúkban a rómaiak szövetségeseként vettek részt.

A barbarikumba beékelt új provincia külpolitikai és határvédelmi problémák kiindulópontjává vált. A dunai szarmaták két törzse, az Alföldre települt jazigok és a Havasalföldre benyomult roxolánok között megszűnt az összeköttetés, egyúttal pedig mindkét lovas nép több oldalról is római csapatokkal megrakott limesszel találta magát szemben. 117-ben, Hadrianus trónra lépésének évében a jazigok és roxolánok frontális támadást indítottak a római határok ellen. A helyzet komolyságát több adat is bizonyítja: Dacia helytartója, C. Iulius Bassus a harcok során meghalt, 117 őszén Hadrianus személyesen is a hadszíntérre jött, 118 elején pedig bizalmi emberét, a lovagi rangú Marcius Turbót rendkívüli hatalommal felruházva Dacia és Alsó-Pannonia helytartójává tette. Ezáltal a jazigokat nyugatról és keletről határoló limes egy parancsnok alá került.[1] A roxolánok, miután a követelt évjáradékot folyósították nekik, és Hadrianus új királyt iktatott be, megbékéltek, a jazigok azonban csak 119-ben tették le a fegyvert. Valószínű, hogy a 110-es években római csapatokkal megszállt Bánátot sikerült a jazigoknak megszerezniük, illetve sikerült elérniük, hogy a római csapatokat onnan kivonják.[2]

Egyes forrásaink szerint Hadrianus – feltehetően épp a kitört háború hatására – fel akarta adni Daciát, a drobatai híd faácsolatú íveit le is bontatta, de végül mégis megtartotta a traianusi hódítások nagyobbik részét. A feladás gondolata esetleg abban is támogatásra talált, hogy a háború szülte helyzettel élve a dák lakosság fellázadt. A megindult telepítések miatt azonban nehéz lett volna a tartomány kiürítése.[3]

Hadrianus egyéb tekintetben is Traianus külpolitikájának ellenzőjeként lépett fel. Felismerte, hogy a határvédelem problémái további hódításokkal nem oldhatók meg, és hogy a birodalom teherbírása is elérte határait. Augustus politikai végakarata – „megmaradni a határok között” – épp Hadrianus korában érte el legbeszédesebb kifejezését azáltal, hogy megindult a limes-táborok kőbe épülése, ami az erődített határvonal véglegesítését jelentette.

Úgy látszott, hogy Hadrianusnak sikerül az augustusi külpolitika elvei alapján még egyszer tartós stabilitást elérnie. A jazig–roxolán határszakaszon a következő fél évszázad nem hozott jelentősebb harcokat, a kvádoknál egy uralomválság kirobbantott ugyan egy több évre elhúzódó határ menti háborút (136–144), ezt azonban Hadrianus utódjának, Antoninus Piusnak egy új kvád király ünnepélyes beiktatásával sikerült lezárnia. Antoninus Pius uralkodása alatt (138–161) sem a Dunánál, sem másutt nem zavarták nagyobb harcok az általános és már a kortársak által is dicsőített békét, amelynek külpolitikai módszereit Traianus korában így fogalmazták meg: „ritkán fegyverrel, gyakrabban pénzzel támogatjuk a barbár fejedelmeket”.[lábjegyzet 1] Csak helyi jelentősége volt a 143-ban és 159-ben levert daciai lázadásoknak; a második alkalommal a harcok azonban valószínűleg nem a dák őslakosság, hanem az északi határon betört kisebb szabad dák csoportok ellen folytak.

Lábjegyzet

  1. Tacitus, Germani. (In: Cornelii Taciti Libri qui supersunt. 2. köt. Ed. E. Koestermann.) Lipsiae, 1964.

Irodalom

  1. Marcius Turbo Duna vidéki megbízatásához és Hadrianus reformjaihoz Daciában lásd I. I. Russu Dacia si Pannonia Inferior Bucuresti, 1973, vesd össze I. I. Russu Dacia 18. 1974. 155. skk.
  2. A Bánát római megszállása, illetve Daciához, Moesia Superiorhoz vagy Barbaricumhoz való tartozása vita tárgya. E vitát véleményünk szerint új megvilágításba helyezte a Dacia megszálló seregéhez tartozott, majd a 110-es évek végén Moesiába (Singidunumba) helyezett, tehát Daciából kivont legio IIII. Flavia újonnan felfedezett tábora, lásd D. Protase, Legiunea IIII Flavia la nordul Dunarii etc. (Acta Musei Napocensis IV. 1967. 47. skk.). Ez a tábor a Bánát keleti szélén, a Sarmizegethusa és a Maros völgye felé tartó út mentén feküdt, ahol Dacia nyugati határának táborai valószínűsíthetők. E vonaltól nyugatra nem került elő eddig olyan emlék és lelet, amely római katonai megszállást olyan mértékben bizonyítana, amint egy provincia megszállása esetében elvárható lenne. A Maros mentén előkerült római bélyeges téglák annak az Alföldet Szegeden át keresztező nyugat-keleti útnak az állomásaihoz tartozhattak, amelyet a szegedi római állomás kétségtelenné tesz. A második, Bánátban állomásozó legio kivonása időben egybeesik a jazigok több éves háborújával vagy annak lezárásával, és így összefüggött a jazigok területi követeléseivel.
  3. A daciai népmozgalmakra lásd Balla Lajos Oikumene I. 1976. 185. skk.
A Flaviusok és Antoninusok kora
Tartalomjegyzék Belpolitikai reformok és a tartományi igazgatás kiépítése