Új tervek, elgondolások a külpolitikában

A Múltunk wikiből

A Berinkey-kormány elvileg továbbra is az antantbarát külpolitikát folytatta, de ennek ellenére sem riadt Vissza attól, hogy mind messzebb menő engedményeket tegyen a többek közt általa is szított nacionalista közhangulatnak. Ez kedvezőtlenül hatott a kormány és a budapesti antantmisszió kapcsolataira, annál is inkább, mert a missziót az országon belüli balratolódás is nyugtalanította.

Szembehelyezkedve a szövetségesek állásfoglalásával, a Berinkey-kormány továbbra is megtagadta, hogy a csehszlovák állam szuverenitását Szlovákiára nézve elismerje. Szlovákiában ellenállási mozgalmat szított, és az ellen is tiltakozott, hogy a franciák Csehszlovákiába Magyarországon keresztül szállítsanak élelmiszert. A külügyminisztérium egyidejűleg azt javasolta az osztrák kormánynak, hogy közösen indítsanak támadást Csehszlovákia ellen, és ezzel a cseheket Szlovákia kiürítésére kényszerítsék.

Amikor Böhm a februári 18-i minisztertanácson előterjesztette a hadsereg újjászervezésére vonatkozó elgondolását (a meglevő hadsereg feloszlatása; zsoldos hadsereg szervezése toborzás útján, elsősorban a 24–42 év közötti városi munkásokból, szakszervezeti ajánlás alapján), Károlyi hozzászólásában, elfogadva az előterjesztést, „felszabadító hadjárat” lehetőségéről beszélt: „Ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.”[1]

Lényegében ezt ismételte meg március 2-án Szatmáron, a székely hadosztálynál tett látogatása során. „Ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot… Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, mely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”[2]

A lengyelek és ukránok viszályában a franciák a lengyelek oldalára álltak, miután szovjetellenes intervenciós terveikben az erre alkalmasabbnak tűnő lengyel ellenforradalmi hadseregre kívántak támaszkodni. A magyar kormány azzal, hogy elsősorban az ukránokkal tartott fenn kapcsolatot, a Nyugat-Ukrán Köztársaságnak már januárban szállított hadianyagot és a szállításokat folytatni kívánta, keresztezte a francia vezérkar elképzeléseit.

Amikor a kormány az ukránokkal kötött szerződést – melynek megkötésekor egy románellenes közös fegyveres akció terve is felvetődött – a franciák nyomására végül is hatálytalanította, és március 7-én Lengyelországba irányuló fegyverszállításra kötött megegyezést, akkor az rontotta el a helyzetet és vezetett a misszió tiltakozásához, hogy egyes, francia kísérettel Magyarországon áthaladó vagonokat a magyar hatóságok felnyitottak.

Az ilyesféle esetekből és különösen abból a tényből, hogy a Csehszlovákiába irányuló zsírszállítás ellen a magyar fegyverszüneti bizottság hivatalos jegyzékben tiltakozott, és a magyarországi vasutak használatát bizonyos feltételektől tette függővé, a franciák joggal arra a következtetésre jutottak, hogy a lengyel és a román hadseregek számára az utánpótlás szállítása Magyarországon keresztül kétségesnek tekinthető.

A misszióhoz fűződő kapcsolatok március közepén mélypontra jutottak. A budapesti napilapok ez időben egyre-másra közöltek cikkeket a konzervatív körök és az antanttisztek kapcsolatáról, az innen eredő információkról, az informátorok személyéről, nevüket is felsorolva (Bethlen István, Pallavicini György, Mikes Ármin, Tormay Cecil stb.). Tudósítás látott napvilágot az idegen tisztek mulatozásairól éppúgy, mint az angol megbízottnak a dunai hajózás kérdésében tanúsított nem éppen jóindulatú magatartásáról. Vix az újságok elkobzását követelte, de a kormány ez elől elzárkózott, azzal érvelve, hogy ezt elrendelni – tekintettel a sajtószabadságra és az azt biztosító néptörvényre – nem áll hatalmában.

Az 1919. február 3-án összeülő berni szocialista konferenciára, melyen a nemzetközi munkásmozgalom jobbszárnyának és centrumának képviselői jelentek meg, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is delegációt küldött. E nemzetközi találkozóra, melyhez Magyarországon nagy reményeket fűztek, a kormány közoktatásügyi minisztere, Kunfi Zsigmond is Bernbe utazott, hogy az ott összegyűlt, az antant országaiban nem lebecsülendő befolyással bíró szociáldemokrata vezetőket informálja, és egyben tőlük is információkat szerezzen.

Kunfi útjáról hazatérve memorandumot készített. Rámutatott, hogy a Magyarország iránt legnagyobb rokonszenvvel viseltető pártok képviselői is „a háború magától értetődő és már megvitatásra nem is szoruló következményének tekintik a cseh, tót, román és jugoszláv nemzeti államok kialakulását, és hogy rokonszenvükre és támogatásukra csak az a Magyarország számíthat, amely nem ugyan katonai hódítás és demarkációs vonalak alapján, de az etnográfiai tények alapján »magyar« Magyarország akar maradni”. Javasolta, hogy „külső politikánk nyugat felé fordított képén a területi integritás vonását az önrendelkező jog és a népszavazás előtérbe tolásával kissé el kellene halványítani és a területi integritásért való harcot a »magyar« Magyarország politikai és szociális álláspontjának minél erősebb radikalizálásával kell tovább folytatni”.

Kunfi arra is rámutatott, hogy helytelen lenne a berni konferencia Magyarországra nézve kedvező, az előzetes katonai megszállást elítélő, a népszavazás elvét valló határozatait túlbecsülni, tekintve, hogy Párizsban „egyelőre az imperialista irány vezet”. Erről a helyzetről, ez utóbbi irányzatról ugyanakkor úgy vélekedett, hogy annak ellenhatásaként „ha az antant államok belső politikája gyökeresen át nem alakul… egy orosz–magyar–német blokk fog automatikusan kialakulni”.

A memorandumban előadott legfőbb tanács az volt, hogy a kormány helyzetének megszilárdítása érdekében mielőbb meg kell tartani a nemzetgyűlési választásokat. „Kellő parlamenti fedezet nélkül a kormány nem lesz abban a helyzetben, hogy akár aláírja a békeszerződést, akár megtagadja annak aláírását.”[3]

Kunfi fejtegetéseivel Károlyi messzemenően egyetértett. Miután Budapestre más forrásból is olyan hírek érkeztek, hogy rövidesen várható a kormány meghívása a békekonferenciára, a minisztertanács a választások ügyét újból elővette. Február 26-án hozzájárult azok megtartásához, és február 28-án elfogadta az erről szóló néptörvényt, mely belga mintára a választást lajstromos szavazással, arányos képviseleti rendszer alapján kívánta lebonyolítani. Március 17-én a választás időpontját is kitűzték: április 13-ára.

A béke előkészítésének jegyében jelent meg ezekben a napokban a „Tótország – Slovenska Krajina – önkormányzatáról” szóló néptörvény. Törvény készült ) bár kiadására már nem került sor – a román nép önrendelkezési jogáról is. E törvények – melyek az ukrán és a német autonómiák rendszerét kívánták továbbfejleszteni – célja az volt, hogy az állami berendezkedés egész szervezete készen legyen addigra, amikor a békekonferenciának módjában lesz dönteni.

Károlyi a vázolt terv realitásában bízva február végén—március elején Kunfival együtt a koalíció további fenntartásán fáradozott.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. február 19.
  2. Tüntetés Szatmáron a wilsoni elvek mellett. Az elnök és a hadügyminiszter a székely katonák között. Népszava, 1919. március 4.
  3. Székely Vera, Kunfi Zsigmond 1919. februári memoranduma Magyarország külpolitikai helyzetéről. Levéltári Közlemények, 1969. 2. 353–363.


Kísérlet a kormánykoalíció helyzetének megerősítésére
A reformpolitika újabb lépései Tartalomjegyzék