Új vonások III. Béla belpolitikájában

A Múltunk wikiből
1177
III. Béla összeíratja az aradi társaskáptalan birtokait és népeit.
1179
Lukács esztergomi érsek és III. Béla kibékülnek.
1181
Meghal Lukács esztergomi érsek.
1183
III. Béla oklevélben biztosítja a cisztercita monostoroknak azokat a jogokat, amelyeket a rend francia területen élvez.
1I85 körül
III. Béla király összeíratja jövedelmeit.
1186
III. Béla összeíratja a királyi szabad udvarnokokat, és kísérletet tesz a királyi udvari szervezet rendezésére.
1180-as évek
Fokozatosan önállósul a királyi kancellária, és kialakul a királyi oklevelek végleges formája.
1190 körül
III. Béla megalapítja a szebeni prépostságot.
1192
június 27. Gergely bíboros, pápai követ jelenlétében Váradon szentté avatják I. Lászlót.
1193
III. Béla Bertalan comesnek adja Modrus megyét, ez az első példa teljes megye eladományozására.
III. Béla megerősíti a fehérvári keresztesek jogait.
1194
Imre herceg Horvátország és Dalmácia kormányzója lesz.

Évtizedek óta nem rendelkeztek királyaink olyan kedvező körülményekkel belpolitikájuk folytatásához, mint amilyenek 1180-at kövezően Bélának, elsősorban saját konszolidációs politikája eredményeképpen, megadattak. A királyi hatalom szilárd volt, az országban nem létezett számottevő ellenzék, az uralkodó osztály különböző csoportjai között – a rétegellentétek ellenére is – érdekközösség állt fenn III. Béla uralmának támogatását illetően. Az uralkodó osztály egyes frakciói felmorzsolódtak a negyedszázada folyó belvillongások és külháborúk, valamint III. Béla stabilizációs politikája következtében. A széthúzás erői teret vesztettek, megtorpantak. Kifulladásuk után éppen III. Béla időszakát használták fel erőgyűjtésre, befolyásuk erősítésére. Ez a körülmény kölcsönöz olyan színezetet III. Béla 1180 utáni uralmának, mintha túlságosan is messze jutott volna el a királyi hatalom megerősítésében. Valójában nincs másról szó, mint a feudális társadalmakra oly jellemző és Engels által is leírt ingamozgásnak arról a fázisáról, amikor az inga a feudális anarchia, a széttagolódás irányából a központi királyi hatalom megerősödése felé leng ki.

A III. Béla kori Magyarország gazdasági szintjére abból a jövedelemösszeírásból szoktak következtetni, amely XV – XVI. századi másolatban maradt fenn, s amelyet kapcsolatba hoznak III. Béla második házasságával, hogy tudniillik a frigy megkötése előtt a francia és angol királyi család tagjai tájékozódni kívántak III. Béla vagyoni helyzetéről és jövedelmeiről. Eszerint tehát keletkezési ideje 1185 tájára lenne helyezhető. A magyar király évi pénzjövedelmei hét tételből tevődtek össze: a pénzváltásból 60 000, a sóból 16 000, a vámokból, révekből és vásárokból, amelyek mind a királyéi, 30 000, az erdélyi idegen hospesektől 15 000, a 72 megyésispán jövedelméből a királyt megillető kétharmadként 25 000, Szlavónia hercegétől 10 000, a megyésispánok ajándékaként szintén 10 000 márka a bevétel. A királyné és a király fiai nagy ajándékokat kaptak ezüstben, selyemszövetekben és lovakban. Emellett a föld népe teljesen ellátta a királyt élelemmel. A jövedelem-összeírás kitér a Magyarország területén levő két érsekség és tíz püspökség, valamint a dalmáciai két érsekség jövedelmére is. Eszerint a leggazdagabbak Esztergom, Eger és Bács-Kalocsa voltak 6000, 3000, illetve 2500 márka bevétellel, míg a legszegényebbek jövedelme, a nyitrai püspöké, a zárai és a spalatói érseké, nem emelkedtek 500 márka fölé.

A jövedelem-összeírás hitelessége nem áll vitán felül. A legfőbb ellenérvet az szokta jelenteni, hogy a lajstrom túlzottan magasra taksálja magyar király bevételeit, s olyan képet ad, mintha a magyar király jövedelmeinek zöme regále alapon pénzben vagy veretlen ezüstben folyt volna be. A jövedelemjegyzék eszerint megszépítve, eltorzítva tükrözi a III. Béla kori Magyarország királyi bevételeit. Az arányok vonatkozásában emlegetett érv, hogy míg III. Béla 15 000 márkára számíthatott 1185 táján erdélyi királyi hospeseitől, addig II. Endre király 1224-ben a dél-erdélyi szászok számára biztosított kiváltságlevelében, az Andreanumban évi 500 ezüstmárkában szabta meg a királyi kincstárnak általuk fizetendő összeget. Ha ismeretes is olyan magyarázat, hogy az évi 500 márka nem a dél-erdélyi (szebeni) szászok egész adóját, hanem csak a pénzváltás címén fizetett adójukat jelenti, a különbség még így is túlságoson nagy a 15 000 és az 500 márka között. Mindezeket az ellenvetéseket roppant valószínűnek kell tartanunk, s így a jövedelem-kimutatás sem tételesen, sem az egyes összegek egymáshoz viszonyított arányait illetően nem alkalmas megbízható következtetések levonására. Ezzel maguktól elesnek azok az „eredmények”, amelyek e lajstrom alapján a magyar király évi jövedelmét közvetlenül a német és a bizánci császár után az angol és a francia király jövedelmével vették azonosnak.[1]

Kevesebb kételyünk lehet abban a vonatkozásban, hogy valamilyen jövedelem-összeírás mégiscsak készült III. Béla korában. A jelen formájában ismert lajstrom csak a XI – XII. század fordulóján elfoglalt Horvátországot, Dalmáciát és a II. Béla által megszerzett Rámát sorolja Magyarországhoz tartozónak. Ez III. Béla kora mellett II. Béla utolsó éveinek tényleges viszonyainak is megfelelne, de már a zárai érsek említése s két Béla uralkodási ideje közül határozottan III. Béláéra vall. Ugyanerre mutat a szlavón herceg említése is. II. Béla alatt nincs tudomásunk szlavón hercegről, míg III. Béla 1194-ben állította Imre fiát a Tengermellék élére. Eszerint a jövedelem-kimutatásnak III. Béla utolsó éveiben kellett készülnie, s nyilván ilyen módon nem függ össze III. Béla második házasságával. Nem elképzelhetetlen, hogy kettős célt szolgált: részint a pápa számára adott tájékoztatást a magyarországi egyházak gazdasági helyzetéről, ezért találhatók viszonylag alacsony összegek az egyes püspökségek jövedelmeiként, részint pedig már 1195 táján a Szlavónia élére állított Imre herceg nyugati (aragóniai) házasságát volt hivatva előkészíteni, s hogy a távoli Magyarország kedvezőbb színben tűnjék fel az Ibériai-félszigeten, aránytalanul magas összegek szerepelnek a magyar király bevételeiként. A III. Béla kori jövedelem-kimutatásból jószerével csak a vázat tartjuk hitelesnek, azt, hogy a magyar király bevételei a XII. század utolsó évtizedeiben pénzváltásból, sóból, vámokból, révekből, vásárokból, az erdélyi idegen telepesektől, Szlavónia hercegétől származó bevételekből, a 72 vármegye jövedelmének kétharmadából és a 72 megyésispán ajándékából álltak, amelyeket természetbeni juttatások, ezüst, textília, lovak, továbbá élelmiszer egészítettek ki.

Ezek a tételek jól mutatják, hogy a korábbi, jobbára a királyi birtokokra alapozott domaniális gazdálkodási rendet kezdte felváltani a király regále jellegű, tehát nem magángazdaságain, hanem királyi felségjogain alapuló gazdálkodása, s a naturális gazdálkodásra utaló természetbeni szolgáltatások mellett nagy szerephez jutottak a pénzgazdálkodás elemeinek jelentkezésére valló bevételi formák, a pénzben és veretlen ezüstben befolyt jövedelmek. III. Béla bevételi tételeinek legtöbbje a korszak más forrásaiból közvetlenül igazolható, a jövedelemjegyzék e váza pedig jól mutatja azt az utat, amely a XII. század első felében még bizonnyal egyeduralkodó domaniális gazdálkodástól a III. Béla alatt észlelhető kettősségen, a domaniális és a regále-rendszer egymásmellettiségén át vezet II. Endre ama hamvába holt kísérletéhez, amely a domaniális bevételekről történt lemondással egyidejűleg az ország gazdaságát a regále-gazdálkodás alapjaira kívánta helyezni.

III. Béla érdeme annyi e jobbára spontán gazdasági folyamat, az áru- és pénzviszonyok kifejlődésében, hogy elődeinél tudatosabban támaszkodott az új helyzetből adódó új bevételekre, a pénzváltás, a sógazdaság, a kereskedelem hasznára, s ezeket királyi jövedelmei közé iktatta. A domaniális gazdaság rovására III. Béla korábban nem ismert eladományozásokat hajtott végre. A legnevezetesebb ezek közül az Adria melléki Modrus megyének Bertalan comes kezére juttatása 1193-ban. Első eset a magyar történelem során, hogy egy király egy megyét magánkézre adott. Még akkor is nagy horderejű lépés ez, ha tudjuk, hogy Modrus nem tartozott a „szentistváni” alapítású vármegyék közé, nem volt olyan várszervezete, mint a magyarországiaknak, s inkább zsupániának, szláv nemzetségi szervezetnek fogható fel, semmint hagyományos magyar vármegyének. Mindenesetre III. Béla adományából Bertalan comes az egész Modrus „megyéhez” tartozó föld és annak tartozékai, valamint összes jövedelme birtokába jutott örök jogon. Az eladományozás következtében a királyi közegek kiszorultak tehát Modrus területéről, az onnan befolyó jövedelmektől pedig elesett az uralkodó. Ugyanakkor az adomány feltételéül a király azt kötötte ki, hogy a megadományozott az ország határain belül tíz, az országhatárokon kívül pedig négy páncélossal tartozik hadakozni. A domaniális jövedelmet katonai szolgálatra cserélte fel az uralkodó. A tengermelléki Bribir zsupániát is vagy III. Béla, vagy Imre király adományozta a Šubićok eleinek.

Gyakorlattá emelte III. Béla azt az adományozási formát, amely bizonyos királyi jogokra és jövedelmekre terjedt ki. Bertalan comes Modrus „megyével” együtt igazságszolgáltatási kiváltságot is kapott, miszerint valamennyi modrusi ember csak uruk, Bertalan comes bírósága elé tartozott állni, de a király itt még némi beleszólást biztosított saját tisztségviselőjének, a bánnak is, aki elnyerte arra az időre az ítélkezés jogát, amikor modrusi földön tartózkodott. Elődeinél rendszeresebben nyúlt III. Béla a királyi só-, vám- és dénáradó-jövedelmek eladományozásához, s ebben a termelőerők fejlődése, a jövedelemrendszerben mutatkozó átrendeződés tükröződik. A nyitrai egyháznak 1183-ban vámrészeket juttatott, s ezenfelül három sószállító hajót is adott. Ugyanilyen adományban részesült 1192-ben a pannonhalmi monostor is, elnyerve a sóbánya és Pannonhalma között a vámmentes szállítás jogát. A székesfehérvári johanniták dénáradó-jövedelmet kaptak az uralkodótól.

Nincs azonban szó arról, hogy III. Béla kevéssé törődött vola a királyi birtokszervezettel és annak népelemeivel. Győri várszolgákat, leánya dajkájának testvéreit a várjobbágyok sorába emelte, földjük birtokában megerősítette őket. A szolnoki vár egy jobbágyát, aki oroszországi hadjáratban kitüntette magát, a királyi szerviensek közé iktatta. 1188-ban, legalábbis Nyugat-Magyarországon, a királyi udvari szervezet viszonyainak rendezésébe kezdett, mivel megcsappant a termelésben részt vevő udvarnokok száma, s megnövekedett bizonyos kiváltságokkal élő szabad udvarnokoké. Az irányító és termelő népesség helyes és kívánatos arányának visszaállítása érdekében falvanként összeíratta a szabad udvarnok-mansiókat. Három ilyen oklevelünk tanúskodik III. Béla akciójáról.

Nagy szerepe van III. Bélának a királyi kancellária létrehozásában, vagyis a tulajdonképpeni kancellária és a királyi kápolna szétválasztásában. Emögött többfajta megfontolás húzódott meg. Amíg a kápolnaispán feladata volt a királyi udvarban folyó írásos munkák irányítása és ellenőrzése, addig erős egyházi befolyás érvényesült, lévén a kápolnaispán a mindenkori esztergomi érsek hű embere. Jól látszott ez az 1170-es évek közepén. Az 1172 – 1176 közötti fél évtizedből mindössze két királyi oklevél szövege maradt fenn. Ezekben az években hűvös volt a viszony Lukács érsek és III. Béla között, a főpap visszavonult a közügyektől, s nyilván követte őt a királyi kápolna egy része, vagyis a királynak nem álltak rendelkezésére művelt, oklevelezéshez értő udvari papok. Az írószerv (kancellária) kiválása a kápolnából lényegesen csökkentette azt a befolyást, amelyet az érsek, illetve az érsek és a király viszonya gyakorolt a kápolnára. Ugyanakkor a gazdasági és társadalmi élet bonyolultabbá válása, az ügyek sokrétűsége megkövetelte az írásbeliség színvonalának emelését, és sürgetően vetette vel egy, csak ezzel foglalkozó szerv létesítését. Maga III. Béla átlagon felüli érzékenységgel rendelkezett a művelődés kérdései iránt. 1181. évi oklevelében ama óhajának adott hangot, hog minden, jelenlétében tárgyalt ügyet foglaljanak írásba. Ha nem is igazolható, hogy ez az intézkedés teremtette meg Magyarországon a kancelláriát, az oklevél állásfoglalása az írás fontosságáról jól mutatja azt a szellemi miliőt, amely kedvezett a kancellária önállósulásának.[2]

A kancellária kialakulása nem egyetlen királyi intézkedésnek, hanem egy évtized, az 1180-as évek fejlődésének az eredménye. 1181-ben Lukács érseket Miklós váltotta fel az esztergomi főpapi székben. Miklós évtizedekkel korábban, II. Géza alatt kápolnaispán volt, közvetlen ismerője tehát az oklevelezésnek. Lukács halálával együtt távozott Vaska notarius is, és helyébe Kalán lépett. Kalán 1181 – 1183 között viselte a kancellári címet, méghozzá következetesen használta ezt a titulust, s elsőként nevezte magát hites oklevélben a királyi udvar kancellárjának (aule regie cancellarius). Nagy hatalmú nemzetség szülötte volt, a Bár-Kalánok tagja, ahonnan Bánk bán is származott. Valószínű, hogy Franciaországban tanult. 1183-ban megszakadt a Kalánnal indult fejlődés, a kancellár, illetve a protonotarius Saul lett, az oklevelezésben újra szerephez jutott a királyi kápolna elöljárója. Könnyen lehet, hogy a Lukács és Miklós közötti érsekváltást III. Béla arra használta fel, hogy Kalán tisztségbe ültetésével végbevigye a kancelláriai reformot, s Miklós csak 1183-ban tehetett lépéseket egy olyan helyzet visszaállítására, amilyen II. Géza alatt, saját kápolnaispánsága alatt létezett. Miklós érsek még 1183-ban meghalt, s Jób érsek idején zavartalanul haladt tovább a kancellária önállósulásának folyamata. 1185–1186-ban a bizonyosan Párizsban tanult Adorján budai prépost, mint a királyi udvar kancellárja, a Kalán által kialakított okleveles szerkezetet fejlesztette tovább. Nem akasztotta meg immár a kancellária kialakulása felé vezető folyamatot Saul újabb kancellársága sem. A kancelláriai reformot a szintén előkelő családból származó Katapán fejezte be, aki 1190-től vagy 1192-től állt a királyi kancellária élén. A kancellária függetlenedett a királyi kápolnától, kialakult a királyi oklevelek végleges szerkezete, amely erős francia hatásokat mutat. Uralkodásának végén III. Bélának olyan hivatal állt rendelkezésére, amely közvetlenül tőle függött, s így a kancellária kialakulása is része volt a királyi hatalom III. Béla kori megerősödésének.

Szilárd szövetségesekre lelt III. Béla – egyes magyarországi egyházi vezetőkkel szemben az 1170-es években alkalmazott keménykezű politikája után – a magyarországi egyházakban. Így érthető, hogy a király maga sietett a sérelmet szenvedett egyházak megsegítésére, illetve kitüntette magát új alapításokkal. 1181-ben a zágrábi kanonokok Fehérvárott előadott panaszára visszajuttatta a zágrábi egyháznak azt a birtokot, amelyet a világi hatalom, a varasdi megyésispán tőle elfoglalt. Ugyanebben az évben úgy rendelkezett, hogy a cégényi monostor szökött jobbágyai kerüljenek vissza az egyházi fennhatóság alá. Megadományozta a nyitrai egyházat, a pannonhalmi apátságot, a templomosokat, a fehérvári kereszteseket és saját udvari papját, megerősítette a tengerfehérvári Szent János-monostor birtokait és igazságszolgáltatási kiváltságait. Oklevélbe foglalta az aradi prépostság, a cégényi monostor, a fehérvári johanniták birtokait.

Számos egyházi intézmény köszönheti alapítását III. Bélának. 1190 táján hozta létre a szebeni prépostságot, amely mint Esztergomtól függő királyi prépostság kelt életre. 1181. évi oklevele szerint ő alapította a keresztesek (johanniták) Szent Istvánról nevezett esztergomi egyházát és rendházát. Különösen kitűnt a cisztercita monostorok létesítésében. Egres, Zirc, Pilis, Szentgotthárd és Pásztó III. Béla alapításának köszönheti létét. Jobbára közvetlenül Franciaországból behívott szerzetesekkel népesítette be ezeket. 1183-ban oklevélben biztosította a magyarországi cisztercita kolostoroknak mindazokat a kiváltságokat, amelyeket Franciaországban élveztek.

Határozott szembenállás figyelhető meg a magyarországi egyháziak vezető garnitúrájában és általában a magyar arisztokráciánál a görög rítusú kereszténységgel szemben. Sikertelennek bizonyult az 1180-as évek közepén III. Béla ama kísérlete, hogy meghonosítsa Esztergomban Rilai Szent Iván bizánci remeteszent kultuszát. Magának a bizánci császárnak, Angelosz Izsáknak a leveléből tudjuk, hogy Jób esztergomi érsek dogmatikai kérdésekben a bizánci uralkodóétól eltérő, latin rítusú felfogást vallott. Nem lehet véletlen az sem, hogy az 1180-as évek végén a Halicsot meghódító magyarok istállónak használták a görög rítusú oroszok templomait.

1192-ben került sor I. László király szentté avatására. Magát a gondolatot, hogy László a szentek sorába emelkedhessen, csak III. Béla kora hozhatta a felszínre. Elődei alatt, akik a legitimitás talaján álltak, árnyék vetült arra a László királyra, aki a törvényesen megkoronázott Salamonnal szemben a legitim felfogás értelmében nem tűnt jogszerűen uralkodó királynak. III. Béla szakított a legitim koncepcióval – szigorú értelemben véve maga sem bizonyult volna legitim királynak, hiszen nem az esztergomi érsek koronázta meg –, s helyébe az alkalmassági elvet, az idoneitást állította. Márpedig László mind a keresztény vallás gyámolításában, mind a csatamezők lovagjakánt alkalmas (idoneus) uralkodónak mutatkozott. A III. Béla alatt éledező magyar lovagi kultúra a maga történelmi előzményét keresve szívesen tekintett vissza az egyházért kardját forgató „lovag-király”, László uralkodására. Mivel azonban immár egy évszázada szigorú szabályai voltak a kanonizációnak, III. Bélának pápai jóváhagyást kellett kérnie László szentté avatásához. A magyar – pápai kapcsolatok szívélyes volta tükröződött az engedély elnyerésében. Nem hiányoztak a szentté avatáshoz szükséges „csodák” sem László váradi sírjánál, így nem volt akadálya, hogy István után másodikként László is szent királlyá váljon, megadva ezzel az Árpádoknak a szent királyok nemzetsége megtisztelő minősítést.

Idejekorán gondolt III. Béla a trónutódlás rendezésére. 1182-ben királlyá koronáztatta fiát, Imrét, de területi hatalommal nem ruházta fel. Az 1190-as évek közepén, 1194-ben azonban – Kalán pécsi püspök, az egykori kancellár tengermelléki kormányzóságát követően – Imre fiát állította hercegként Szlavónia élére. Ezzel III. Béla megteremtette a mintát arra, hogy utódai a szlavón (vagy horvát – dalmát) hercegi méltóság betöltéséhez nyúljanak, amikor akár saját helyzetük, akár az ország megosztásán mesterkedő arisztokrácia nyomása megkívánja. Nem lehetetlen, hogy már ekkor megkezdődtek – talán pápai közvetítéssel – a tárgyalások Magyarország és Aragónia között dinasztikus kapcsolat létesítésére, Imre herceg kiházasításának ügyében.

Irodalom

  1. A III. Béla kori jövedelemösszeírás minősítéséről nincs egységes vélemény a szakirodalomban. Határozottan elvetette megbízhatóságát Elekes Lajos (A középkori magyar állam története megalapításától mohácsi bukásáig), míg Györffy György Magyarország népessége a honfoglalástól a XIV. század közepéig (In: Magyarország történeti demográfiája) című tanulmányában becses forrásnak, hiteles kútfőnek tekintette.
  2. A kancellária létrejöttére lásd Fejérpataky László, A királyi kanczellária az Árpádok korában (Budapest, 1885); Kubinyi, Adatok a Mátyás-kori királyi kancellária és az 1464. évi kancelláriai reform történetéhez. Azt, hogy a petíciózás bevezetése nem III. Béla nevéhez fűződik, Györffy György A magyar krónikák adata a III. Béla-kori petícióról (In: Középkori kútfőink kritikus kérdései) című dolgozatában foglalta össze. Érszegi Géza Az írásbeliség bevezetése Magyarországon (História, 1982. 2) című cikkében - a krónika tudósításával egybehangzóan - úgy véli, hogy a kérvényezést III. Béla honosította meg a magyar királyi udvarban.


Politikai viszonyok
III. Béla konszolidációja Tartalomjegyzék III. Béla hódító külpolitikája