Újvidék

A Múltunk wikiből

szerbül Нови Сад, horvátul Novi Sad, németül Neusatz, szlovákul Nový Sad

város Szerbiában, a Vajdaság Autonóm Tartomány székvárosa és a dél-bácskai körzet adminisztratív központja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
1751. szeptember 27.
Mária Terézia szentesíti az ez évi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 23. Az 1748-ban helyreállított alsó-szlavóniai vármegyék (Szerém, Pozsega és Verőce) Horvátországhoz csatolásáról; 27. Győr, Komárom, Újvidék és Zombor szabad királyi városi rangra emeléséről.)
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1864.
A Matica Srpska Pestről Újvidékre teszi át székhelyét.
1880. augusztus 18–20.
Az Egyesült Szerb Ifjúság alakuló gyűlése Újvidéken (alapszabályai nem nyertek jóváhagyást).
1883. december 20.
A SzabadkaÚjvidékZimony vasútvonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Szerbiával és a Balkánnal.
1884.
A horvát Független Nemzeti Párt programja a horvát autonómia jelentős kiszélesítését követeli.
Az újvidéki Duna-hidat átadják a forgalomnak.
1885. október 17.
Újvidéken megjelenik a Branik, a szerb liberálisok lapja.
1887. május 1.
A Szerb Liberális Párt megalakulása.
1887. május 8.
A Szerb Radikális Párt megalakulása.
1887. május 10.
A Szerb Nemzeti Liberális Párt újvidéki gyűlése a passzivitás mellett foglal állást.
1910. május 30.—június vége
Vidéki nyomdászok sztrájkja: Arad, Sopron, Nagybecskerek, Marosvásárhely, Újvidék.
1911. november 6–7.
Szerb-bunyevác egyesítő szociáldemokrata kongresszus Újvidéken.

Ember Győző

Az 1751. évi országgyűlés

Az országgyűlés utolsó szakaszában az alsóházban heves viták zajlottak le négy város: Győr, Komárom, Zombor és Újvidék ügyében. Mária Terézia szabad királyi városi rangra emelte őket, a rendek azonban vonakodtak törvényesíteni az uralkodói elhatározást, mert nem akarták a kormánypárti szavazatok számát – a városok mindig az uralkodó oldalán állottak – négy újjal növelni. Ezek a viták Mária Teréziát nagyon elkeserítették, tekintélyének sérelmét látta bennük, és augusztus 27-én szentesítvén a törvényeket, szemrehányó szavakkal bocsátotta el a nála tisztelkedésre megjelent rendeket.

Kosáry Domokos

A türelmi rendelet

Miután a szerbek ez ellen az 1774-i kongresszusukon tiltakoztak, az udvar, bizonyos egyházi jellegű módosításokkal, 1777-ben kiadta a második „Illír Regulamentum”-ot, amelyet azonban újabb panaszok követtek. Sőt zavargások is, egyebek közt Újvidéken és Versecen, azzal kapcsolatban, hogy Mária Terézia megpróbálta, sikertelenül, megtiltani temetések alkalmával a nyitott koporsóban fekvő halottak tömeges csókolgatását.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A SzegedTemesvárZimony, a SzegedEszékÚjvidékZimony útvonalak megjavítása révén erősödhetett a bácskai, a bánáti, a szlavóniai határőrvidék szerb kereskedőinek távolsági áruforgalma, tőkefelhalmozásának lehetősége.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést). Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az olasz kereskedők alkalmazottai vagy megbízottjai Károlyvárost, Fiumét látogatták; a szultán fennhatósága alatt levő területekről a délvidéki városokba: Törökbecsére, Aradra, Temesvárra, Újvidékre jöttek. Ezeken a csatornákon jutott el a mezőgazdasági termék vagy közvetlenül, vagy pesti, győri és más kereskedőktől való megvásárlás után Bécsbe vagy az örökös tartományok más részeibe.

A gyarmati áruk, a levantei termékek gyakran drinápolyi nagykereskedő bukaresti, orsovai ügynökeinek révén kerültek a pesti megbízotthoz és onnan a bécsi cégekhez. A lyoni selyem, az örökös tartományok textilárui és más ipari termékei a pesti megbízottak útján jutottak el a magyarországi fogyasztóhoz. A levantei áruk, olasz cégek pesti bizományosainak közbeiktatásával, Triesztből is érkezhettek Magyarországra. Kevés magyarországi kereskedő szerezte be első kézből, közvetlenül a termelőtől a külföldi ipari terméket. A pesti országos vásárokon is hozzájuthatott, az ide látogató külföldi nagykereskedőtől szerezvén be a szükséges árukat. 1818 óta pedig a nagyobb kiváltsággal rendelkező örökös tartományokbeli manufaktúrák és más tőkés vállalatok pesti cégeknél tartott lerakataiból vásárolhatta a közönség is, a vidéki kereskedő is a magasabb fogyasztói igények kielégítésére alkalmas külföldi árukat. (Például a pesti Boskovics textil-nagykereskedő cégtől, ahol külföldi lerakat is volt.)

A magyarországi magyar, szerb és román, a déli határőrvidéki szerb, a horvátországi horvát kereskedők tőkefelhalmozása szempontjából a terményfelvásárló kereskedők vagy megbízottjaik működését érdemes figyelemmel kísérni, mert soraikból kerültek ki az új típusú, a nagy tömegű távolsági forgalomra szánt áruval kereskedő polgári elemek. A horvát, a temesközi szerb kereskedők közül az átmenő kereskedelemben részt vevők kezén is jelentős tőkék halmozódtak fel.

Győr legnagyobb gabonakereskedői az ország déli részein a maguk vagy megbízottjaik által vásárolt gabonát szállították Nyugatra. 1846-ban az adókönyv tanúsága szerint csak gabonával 44 adófizető családfő kereskedett Győrött, de rajtuk kívül még legalább 71 kereskedő szintén foglalkozott gabonakereskedelemmel. A gabonakereskedők jelentős hányada állatkereskedéssel is gyarapította jövedelmét, vagyonát. Győr kereskedői jól példázzák a korabeli magyarországi, de sok esetben az ausztriai, bécsi kereskedelem differenciálatlan, viszonylag még kezdetlegesebb állapotát. Csak kevés kereskedelmi vállalkozás volt tiszta profilú, foglalkozott tehát csupán egyféle áru nagybani forgalmazásával. A többségnél a gabona mellett állat, épületfa, vas és gyapjú is szerepelt az árukészletben. Akadt a gabonakereskedők sorában vendégfogadós, kávémérő és speciálisan sertéskereskedő is. Egyikük mindemellett még biztosító cég ügynöke is volt. Ez a körülmény éppúgy a viszonylagosan vagy ténylegesen szerényebb tőkeerő mellett bizonyít, mint az is, hogy esetenként több kereskedő vásárolt meg egy-egy hajórakomány gabonát az Alföld déli részén, majd az áru eladását követően a befektetett tőke arányában osztoztak a nyereségen. A korszerű tőkés kereskedelem felé mutat a gabonaraktárak építése a hosszabb ideig tárolás, a kedvező értékesítési lehetőségek kivárása végett, miként a gabona világpiaci áralakulásának rendszeres figyelése is. 1828-ban 175 kereskedő élt Győrben. Közülük 86 foglalkozott termény- és állatértékesítéssel. 1846-ban 272 kereskedőből (1828-hoz képest 55 %-os emelkedés) 130 volt állat- és terménykereskedő (51 %-kal több, mint 1828-ban). A kereskedelmi tőkések száma tehát jelentősen gyarapodott, s ezzel együtt a kereskedelemben felhalmozott tőke volumene is. Számos kereskedő a pénzkölcsönzést is üzletágai közé iktatta, de mivel a terménykereskedés átlagosan évi 40% körüli hozammal biztatott, a kölcsöntőke viszont nagyobb részben csak 6%-ot hozott – az uzsorás üzleteket itt figyelmen kívül hagyva –, s emellett a kereskedelmi tőke gyorsabban is forgott a kölcsöntőkénél, és a nagyobb haszonnak ez jelentős forrása volt, a győri kereskedők inkább – és láttuk, egyre többen – a terménykereskedés iránt érdeklődtek. Szinte állandóan úton voltak Bécs, Moson és Győr között, vagy nagy összegekkel a tárcájukban az Alföldre utaztak árubeszerzés céljából. A gabona- és állatkereskedés, főként a sertés forgalmazása átrétegződést is elindított Győr társadalmában. Az 1840-es évekre mind élesebb vagyoni választóvonal határolta el a gabona- és állatkereskedőket a többitől. Még élesebben rajzolódtak ki a modern áruforgalom és kereskedőtípus körvonalai az ország kereskedelmi gócában, Pesten.

A Magyarországon felhalmozott kereskedelmi tőke nagysága adatok hiányában – mint jeleztük – nem állapítható meg. Ez azonban nem állhatja útját annak, hogy közvetett úton és csupán a becslés szintjén kísérlet ne történjék – a kutatások jelenlegi helyzetét figyelembe véve – legalább a felhalmozódott kereskedelmi tőke feltételezett méretarányainak megközelítésére.

Pesten a nagykereskedői jog elnyerésének feltétele legkevesebb 30 ezer, a fűszer- és textilkereskedő üzlet nyitásáé 15 ezer, vaskereskedő bolté 12 ezer, díszmű és norinbergi áruval való kereskedéshez 10 ezer, bőrkereskedéshez 8 ezer, papírkereskedéshez 5 ezer, szatócsnak 2 ezer forint értékű vagyon igazolása volt szükséges. Ennek alapján 1812-ben 6 millió forintra becsülhető a pesti kereskedők összes tőkéje. 1812-ben a király az ország összes kereskedőjére 500 ezer forint kincstári subsidium fizetését rótta ki. Feltéve, hogy ezt az összeget fél százalékos vagyonadókulcs alapján állapították meg, a pesti kereskedők összes vagyonát 18 millió forintra lehetne becsülni. Ez nem irreális, hiszen a háborús konjunktúra idején több nagykereskedő vagyona 600–800 ezer forint között mozgott. Ez az összeg csak részben állt pénztőkéből, jelentős részét ingatlanba fektették.

Becslés szerint a kereskedelmi tőkének mintegy ötödrésze volt Pesten 1812-ben.

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Háziipar, céhes ipar

A szabad királyi városok közül a hét közepesen iparosodottban (Zombor, Szabadka, Sopron, Újvidék, Körmöcbánya, Trencsén, Székesfehérvár) egész évben átlagosan az iparosoknak csupán 67,9%-a dolgozott.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Ugyanakkor az alföldi városok gyarapodtak. Hogy néhány példát mondjunk: Szatmárnémetié 7800-ról 10 300-ra, Újvidéké 11 ezerről majdnem 15 ezerre, Szegedé pedig 20 ezerről több mint 24 ezerre.

Arató Endre

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

1810-ben Sava Vuković gazdag szerb kereskedő anyagi támogatásával megkezdte tevékenységét az újvidéki szerb gimnázium, amely gyorsan fejlődött.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

A délvidéki szerb központokban például március második felében egymást érték a magyar forradalom iránti rokonszenvtüntetések, s a forradalom kirobbanásának hallatára egybehívott március 21-i újvidéki gyűlésen ruháját magyar nemzetiszínű kokárdával ékesítve jelent meg még a szerb nemzeti mozgalom leglelkesebb s legnagyobb szerepre hivatott szervezőinek egyike, Djordje Stratimirović kulpini birtokos is, majd ugyanő kiáltványban is hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a forradalommal „a szabadság… a mi országunkban is felállította oltárait”.[1] És hasonló volt a helyzet a Felvidék szlovák lakosságú falvaiban és városaiban is: szlovák lelkészek templomi beszédekben, szlovák költők versekben ünnepelték a jobbágyfelszabadítást és Kossuthot, a szlovák nemzeti mozgalom liberális szárnyának vezéralakja, [[Ľudovít Štúr]] pedig (aki Zólyom városának egyik követeként maga is részt vett a pozsonyi országgyűlésen) arra is indíttatva érezte magát, hogy lapja, a Slovenskje Národňje Novini március 31-i számában kijelentse: „Szegény népünk … végre az ország polgára és ember lesz!”[2]

De ilyesféle megnyilatkozásokkal lehetett találkozni ekkortájt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes horvát sajtóban, sőt – bár a Pozsonyban elfogadott törvények hatálya Erdélyre egyelőre nem terjedt ki – az erdélyi román lapokban is. Timotei Cipariu, a balázsfalvi görög katolikus papnövelde liberális nézeteket valló tanára például lapjában, az Organului Luminarei-ben lelkesen fejtegette, hogy Magyarországon már megvalósult „a jogokban és kötelességekben való egyenlőség”,[3] az ugyancsak közismerten liberális George Bariț, a Gazeta de Transilvania szerkesztője pedig kinyilvánította, hogy az erdélyi románok is a pesti tizenkét pont kidolgozóival fognak tartani, mert „e pontok által minden barbár, zsarnoki és elnyomó kiváltság megsemmisült”.[4] S Bariț fenntartásokkal fogadta ugyan e pontok utolsóját, az Erdély uniójáról szólót, egy Budán napvilágot látott (Fratilor Romani! kezdetű) névtelen román röpirat viszont éppen arra mutatott rá, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesülése az erdélyi románoknak is javukra válnék, mert Magyarországon már „feljött az igazság és a szabadság napja”, itt már „nincsenek sem jobbágyok, sem nemesek, nincsenek sem urak, sem szolgák”, s az unió megvalósulása esetén így lesz ez – de csak ebben az esetben lesz így – Erdélyben is.[5] És még az általában elzárkózó erdélyi szászok soraiban is akadtak olyanok, akik – mint Friedrich Hann, a [[Nagyszeben|nagyszebeni]] jogakadémia tanara vagy Karl Gooß szászdályai evangélikus lelkész – a polgárosodás páratlan emeltyűit látták a pozsonyi törvényekben, s hogy e törvények jótékonyságából saját népük is részesedjék, áprilisban szintén Magyarország és Erdély egyesülése mellett foglaltak állást.

Hiába keltett azonban elégedettséget a márciusi vívmányok megszületése a nemzetiségek körében is: azt a tényt, hogy a nemzetiségi kérdést a márciusi forradalom érintetlenül hagyta, az egyéb korkérdések megoldása csak nem feledtethette. S éppen ezért már a kezdet kezdetén találkozni lehetett olyan megnyilatkozásokkal is, amelyek kétségtelenné tették, hogy az ország nem magyar lakóinak körében elevenen él a nemzetiségi kérdés rendezésének, a maguk nemzeti egyenjogúsíttatásának az igénye is.

Így például a pest-budai szerbek a József-napi országos vásár alkalmából Pesten időző vidéki szerbek részvételével már a forradalom kitörésének a hetében gyűlést tartottak, s a gyűlésen kidolgoztak egy az uralkodó és a diéta elé terjesztendő petíciót, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem kívánják lazítani „azon legszentebb kapcsolatot”, amely a magyarországi szerbeket „a közös magyar hazához fiúi szeretettel… köti”,[6] s azt sem nehezményezik, ha a magyar nyelv továbbra is Magyarország egyedüli hivatalos nyelve marad, igényt tartanak viszont többek között arra, hogy magyar részről ismerjék el a szerb nemzetnek mint önálló nemzetnek a létét, hogy a magyarországi szerbek belső ügyeiket anyanyelvükön intézhessék, s hogy egyházi és világi képviselőik évente nyilvános nemzeti kongresszusra ülhessenek össze. S ezeket a követeléseket azután nagyjából magáévá tette és ugyancsak petícióba foglalta a délvidéki szerbek március 27-én Újvidéken lezajlott gyűlése is. Az újvidéki határozatok mindazonáltal két ponton eltértek a pestiektől. Egyrészt annyiban, amennyiben a pesti petíció csak egészen általános formában emlékezett meg a határőrvidék újjászervezésének a szükségéről, az újvidéki viszont világosan kimondotta, hogy a feudális viszonyokat a határőrvidéken is fel kell számolni és a jobbágyokhoz hasonlóan a határőröket is földjeik teljes jogú tulajdonosaivá kell tenni. De eltért a pesti petíciótól az újvidéki annyiban is, amennyiben az előbbi még annak a kívánságnak adott hangot. hogy az évenkint rendezendő szerb nemzeti kongresszusok kérelmeiket – az országgyűlés és az országgyűlésnek felelős kormány mellőzésével – közvetlenül az uralkodó elé terjeszthessék, az újvidéki petícióból viszont készítői ezt a pontot – mint amely csak a polgári átalakulás magyar híveinek nyugtalanítására lehet alkalmas – elhagyták.

S a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben hasonló mértéktartás és a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködés hasonló készsége jellemezte a szlovák nemzeti mozgalmat is. A mozgalom most elsőkül színre lépő Liptó megyei hívei, akiknek az élén Michal Miloslav Hodža verbicei evangélikus lelkész állott, a március 28-i megyegyűlésen (amelyre a falvak képviselőit is meghívták) tömegestül jelentek meg, s azt a kérésüket adták elő, hogy a megyei igazgatás nyelve ehelyütt ezentúl a szlovák nyelv legyen, a népiskolai oktatás pedig a jövőben szintén a tanulók anyanyelvén folyjék. S ezeket a kívánságokat azután valamennyi szlovák lakosságú megyére kiterjedő érvénnyel (és azzal a kiegészítéssel, hogy a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket) megismételte egy Jozef Miloslav Hurban hlubokai evangélikus lelkésznek, a mozgalom legfőbb Nyitra megyei szervezőjének a tollából származó és Štúr által április elején Bécsben kinyomatott (Bratia Slováci! kezdetű) névtelen kiáltvány, majd a szlovák nemzeti mozgalom hívei rendre előhozakodtak vélük Árvában, Turócban és Gömörben is, magyarellenes vagy forradalomellenes jelleget azonban ezek a megnyilatkozások sehol sem öltöttek. S igaz ugyan, hogy Hurban, a következő hetekben valamelyest még tovább menvén, a liptói pontokat egy április 28-án Brezován rendezett népgyűlésen azzal a követeléssel is megtoldotta, hogy magyar részről ismerjék el a szlovák nemzet létét és az ország többi nemzetével való egyenjogúságát, olyan követeléseket azonban, amelyeket a magyar nemzet vagy a magyar forradalom érdekeire nézve sérelmeseknek lehetett volna minősíteni, ő sem támasztott, s követeléseinek felkarolását – az újvidéki szerbekhez hasonlóan – ő sem az ellenforradalom szítóitól, hanem a magyar kormánytól kérte.

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

Április 8-án ugyanis megjelent Pozsonyban a délvidéki szerbek küldöttsége, hogy a diéta elé terjessze a március 27-én, Újvidéken elfogadott petíciót, s egyszersmind biztosítsa a törvényhozást a polgári átalakulás szerb híveinek a magyar forradalom iránti lelkesedéséről és bizalmáról. Ennek megfelelően a küldöttség szónoka, Aleksandar Kostić, Újvidék városának egyik aljegyzője díszmagyarban járult az alsótábla színe elé, s feltétlen együttműködési készségről tanúskodó rövid beszédét azzal fejezte be: „…Szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.”[7] Kossuth pedig erre hasonlóan barátságos hangon válaszolt: kifejtette, hogy „a magyar nemzet… a magyar szabadságot minden polgártársaira különbség nélkül kiterjeszti” s ”tiszteli a külön nyelveknek tökéletes szabad kifejlődését és maga körébeni használatát”, leszögezte továbbá, hogy az államegység semmi egyebet nem követel meg, mint hogy „a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen”, s végül megígérte, hogy a szerbeknek azokat a sérelmeit, amelyeket a legújabb törvények még nem orvosoltak, a kormány és az összeülendő népképviseleti országgyűlés mind orvosolni fogja; az újvidéki petíciónak azt a pontját pedig, amely a szerb nemzetnek önálló nemzetként való elismerését kérte, s amely az ő számára teljességgel elfogadhatatlan volt, egyszerűen hallgatással mellőzte, illetve csak burkoltan utasította el annyiban, amennyiben felszólalása során nemzetként mindig csak a magyar nemzetet említette, amikor viszont az ország nem magyar lakóira utalt, gondosan ügyelt arra, hogy ezeket csupán nem magyar „ajkúaknak”, nem magyar „népségnek” nevezze.[8]

Csakhogy a szóból természetesen a szerb küldöttség tagjai is értettek, s abba, hogy legfőbb követelésük ilyen módon csöndesen süllyesztőbe kerüljön, semmiképpen sem nyugodhattak bele. Amikor tehát másnap búcsúlátogatást tettek Kossuth szállásán, a küldöttségben helyet foglaló Stratimirović még egyszer szóba hozta, hogy a szerbek igényt tartanak nemzetként való elismertetésükre. S ezek után immár a házigazda sem térhetett ki többé a nyílt színvallás elől. Jobb megoldást pedig Kossuth nem talált, mint hogy most egyszerűen megismételje, amit már egy korábbi országgyűlési felszólalásában is kinyilatkoztatott: „ … Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, akik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen.”[9]

S szavaihoz Kossuth a maga igazának nagyobb bizonyságául ez alkalommal még azt is hozzáfűzte ugyan, hogy ha a szerbeket külön nemzetnek ismerné el, akkor ők külön kormányt is követelhetnének maguknak, erre pedig látogatóinak egyike sietett megjegyezni, hogy a magyarországi szerbek ilyesmire a valóságban nem gondolnak, sőt éppen abból indulnak ki, hogy amiképpen például a német nemzetnek lehet több kormánya, azonképpen több, azonos országban élő nemzet fölött is állhat egyetlen közös kormány, Kossuthot azonban ez sem bírta álláspontjának megmásítására, ezért a vitát Stratimirović végül is azzal a kijelentéssel kényszerült lezárni, hogy ha Pozsonyban nem tesznek eleget követeléseiknek, akkor elismertetésüket a szerbek „másutt fogják keresni”. Amire Kossuth okosabbat nem tudott felelni, mint hogy: „Ez esetben a kard fog dönteni.”[10]

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

Amint a határőrsorban élő sok-sok horvát és szerb paraszt szintén könnyen meggyőződhetett a nemzetiségi politikusok jóakaratáról, hiszen az udvar a márciusi vívmányok kodifikálásakor már abba is csak elkeseredett viták után egyezett bele, hogy az eljövendő népképviseleti országgyűlésre a határőr-ezredek is elküldhessék majd egy-egy képviselőjüket, s ezért a magyar kormány jó ideig semmi jelét nem adta annak, hogy bolygatni szándékozik a határőrvidék belső rendjét, a horvát nemzeti mozgalom hangadói viszont – tudjuk – már március 25-i zágrábi összejövetelükön követelték, hogy a határőrök feudális kötelmeit is mielőbb számolják fel, két nappal később pedig – ez sem újság már számunkra – ugyanezzel a követeléssel léptek fel a szerb nemzeti mozgalom Újvidéken egybegyűlt hívei is.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Amint az ellenforradalom esélyeit növelte a május 13–15-én Karlócán lebonyolított szerb nemzeti gyűlés is. Mert ennek a gyűlésnek a résztvevői között akadtak ugyan, akik – mint például Teodor Pavlović, a Pesten kiadott liberális szellemű Sveobite Jugoslavenske i Serbske Narodne Novine szerkesztője meg Jakov Ignjatović, a fiatal szentendrei író vagy Jovan Hadžić újvidéki városi tanácsnok – sejtették, hogy ha a szerbek most frontot nyitnak a magyarok ellen, akkor ebből mindkét népnek csak kára lehet, s akik ezért még mindig, a magyar részről mutatott eddigi hajthatatlanság ellenére is a magyarokkal kötendő megegyezés útját szerették volna egyengetni, ezeknek a férfiaknak a hangja azonban a szó szoros értelmében elveszett a Karlócát ellepő – nagyrészt a határőrvidék falvaiból kikerült, s a gyűlés vége felé már 6–8 ezres létszámúvá terebélyesedett – sokaság szenvedélyes zúgásában.

Szabad György

A tudományos intézmények

A nagy múltra visszatekintő szerb Matica Srpska életében 1864-ben következett be jelentős fordulat, amikor a fővárosból Újvidékre költözött. Attól kezdve működésére a nemzeti törekvéseket a polgári tudományosság követelményeivel egyeztető Svetozar Miletić és Antonije Hadžić is közvetlen befolyást gyakorolhatott.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A magyar országgyűléssel csaknem egyidejűleg megnyílt karlócai szerb kongresszuson Ristić, a fejedelem hivatalos megbízottjaként ugyanerre igyekezett rábírni a résztvevőket, ha a szerb egyházi, illetve az osztrák katonai és politikai körök nyomása folytán s egyértelmű hazai magyar állásfoglalás híján nem is a remélt sikerrel. A kongresszus új, önálló beligazgatással rendelkező szerb vajdaság szervezése mellett foglalt állást, elismerve a magyarországi központi kormányszervek felsőbbségét és képviseltetését ajánlva a pesti országgyűlésen. Rajačić pátriárka Filipović császári tábornoknak, a kongresszus „királyi biztosának” támogatásával elérte, hogy a kongresszus kívánságaival hivatalosan az udvarhoz forduljon. De a magyarsággal megbékélést kereső Svetozar Miletić újvidéki polgármester megküldte a határozatot a magyar országgyűlésnek, sőt minden képviselőnek külön is, pozitív válaszuktól remélve a Béccsel egyezkedők ellensúlyozását.

A „provizórium”

Az újvidéki szerb Sprki Dnevnik pedig szerkesztői perbefogásának következtében 1864-ben maga szüntette be megjelenését.

Katus László

A szállítás forradalma

A 80-as években a Dunán 2 (Pozsony és Újvidék), a Tiszán pedig 8 vasszerkezetű híd épült. E hidak vasszerkezete már hazai gyárakban (a budapesti MÁV Gépgyárban, a Schlick gyárban, a resicai vas- és gépgyárban) készült, tervezőik és kivitelezőik kezdetben külföldi, főleg francia mérnökök és cégek voltak, a 80 as évek második felében azonban már kiváló hazai tervező és hídépítő műszaki gárda működött közre mind a vasúti, mind a közúti hidak építésében.

Az urbanizáció meggyorsulása

Négy évtized alatt több mint megkétszereződött – Budapesten kívül – 5 dunántúli (Pécs, Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Nagykanizsa), 5 felvidéki (Kassa, Nyitra, Losonc,Máramarossziget, Beregszász), 2 délmagyarországi (Újvidék, Temesvár) és egy erdélyi város (Sepsiszentgyörgy) lakossága.

Szász Zoltán

Kisebb ellenzéki pártok

A méltányossága miatt a nemzetiségi publicisztikában „fehér hollónak” nevezett Mocsáryt tiszteletből a szerb nemzeti-liberális párt Újvidéken jelöltette, de csak a karánsebesi románok képviselőjeként sikerült újra bejutnia a parlamentbe.

Katus László

A nemzetiségek gazdasági, politikai és kulturális helyzete

A szerbeknek Újvidéken volt gimnáziumuk.

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

A kiegyezés utáni években – a pánszláv veszélytől és az esetleges orosz beavatkozástól tartva – elsősorban a szerb és a szlovák nemzeti mozgalmakat igyekeztek erős kézzel visszaszorítani: a vezető politikusokat (Miletićet és Hurbant) nemzetiségi izgatásért elítélték, a szerb Omladinát és a szlovák Maticát feloszlatták, a szlovák gimnáziumokat bezárták, Újvidékre és a szerb nemzeti egyház felülvizsgálatára királyi biztosokat küldtek ki, a nemzeti mozgalmakban részt vevő állami hivatalnokokat és bírákat felfüggesztették, nyugdíjazták. Előbb csak az országos politikai élet fórumairól igyekeztek a nemzetiségi politikusokat kiszorítani, majd pedig módot kerestek arra, hogy a nemzetiségi egyházakat, iskolákat és kulturális intézményeket is a kormány fokozottabb ellenőrzése alá vonják.

Az 1860-as évek liberális politikusai a nemzeti öntudatra ébredt nem magyar népek elmagyarosítását, nyelvi beolvasztását lehetetlennek tartották, s az ilyen irányú törekvéseket elítélték. Ezen a téren a magyar nemzetiségi politika a kiegyezés után átmenetileg szakított a magyar liberális nacionalizmus reformkori hagyományaival. A nemzetiségi törvény a korábbi nyelvtörvényekhez képest korlátozta a magyar államnyelv hatáskörét és kiterjesztette a nemzetiségi nyelvek hivatalos használatát. Az 1880-as évekig az iskolákban sem írták elő a magyar államnyelv oktatását. Még a 80-as évek „magyar állameszméje” sem jelentett erőszakos magyarosítást, nyelvi és etnikai asszimilációt. A közigazgatás középső és alsó szintjein, valamint a bíróságokon erősen kiterjedt ugyan a magyar nyelv hivatalos használata, a nemzetiségi iskolákban is bevezették a magyar államnyelv kötelező oktatását, ezek az intézkedések azonban még nem jelentettek a nem magyar népek tömegeinek erőszakos elmagyarosítására irányuló kísérletet. Maga Tisza Kálmán ismételten hangsúlyozta, hogy „nem voltam és nem leszek az erőszakos magyarosításnak híve soha, mert meggyőződésem, hogy a nemzetiséget vagy nyelvet terjeszteni erővel nem lehet”.[11]

A nem magyar népesség egy részénél végbemenő spontán magyarosodási folyamat láttán, s azt túlértékelve akadtak ugyan publicisták, akik közelinek hirdették az ország lakosságának teljes elmagyarosodását, s a 20–30 millió magyar illúziójával szédítették a nemzeti ábrándokra amúgy is hajlamos magyar közvéleményt. Azonban még a legsovinisztább felelős politikusok előtt is nyilvánvaló volt, hogy „a nem magyar lakosság tömegének megmagyarosítása lehetetlen, … de ez nem akadálya a nemzet-culturai egység megalkotásának”.[12] A spontán magyarosodási folyamatot, ahol erre lehetőség nyílt, igyekeztek elősegíteni, meggyorsítani, s mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a nem magyar értelmiség és középosztály tagjai tanuljanak meg magyarul, alakuljon ki bennük az összetartozás tudata és a hazafias szellem, s kapcsolódjanak be a magyar állami élet, a kultúra és az irodalom közösségébe, mert a nemzeti egység elsősorban ezekben nyilvánul meg. Beksics Gusztáv ezt úgy fogalmazta meg, hogy „grammatikai asszimiláció” helyett „politikai asszimilációt” kíván a nemzetiségektől, elsősorban azok értelmiségétől és középosztályától, vagyis: ”érezzék magukat magyaroknak, osszák a magyar nemzet érzelmeit, czéljait és törekvéseit, s vágyaikban ne tekintsenek az ország határain túlra.”[13]

A nem magyar értelmiség magyarosításában a magyar uralkodó osztályok nagy szerepet szántak az iskolának, elsősorban a középiskoláknak, amelyeknek túlnyomó része valóban magyar oktatási nyelvű volt. „A középiskola olyan, mint egy nagy gép, melynek egyik végébe százanként rakják be a tót fiúkat, s a másik végén, mint magyar emberek jönnek ki.”[14] A középiskola magyarosító szerepéhez fűzött várakozások nem voltak teljesen alaptalanok, mert a már idézett népszámlálási adatok szerint a nem magyar népek értelmisége és középosztálya elég jelentős mértékben magyarosodott a század végén, különösen azoknál a népeknél, amelyek nem rendelkeztek saját anyanyelvi középiskolákkal.

Az 1880-as években a nemzetiségi vidékek magyar vezető rétege társadalmi akciót indított a magyarosodás meggyorsítása érdekében. Egymás után alakultak a magyarosító társadalmi egyesületek: a „Sáros megyében a magyarságot és népnevelést terjesztő egyesület” (1881), a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE 1882), az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE 1885) és a többiek. Céljuk „a brutalitást és az immoralitást kivéve, minden megengedett törvényes eszközzel törekedni a magyarság visszahódítására”.[15] Hangsúlyozták ugyanis, hogy az egyesületek célja nem a nemzetiségek elleni támadás, hanem a magyarság nemzeti védelme, mert Erdélyben és a Felvidéken sok magyar elrománosodik vagy szlovákosodik, s a pusztuló magyar középbirtok a nemzetiségek tulajdonába megy át. A közművelődési egyesületek tevékenysége azonban ténylegesen a magyar nyelv és a magyar kultúra terjesztésére irányult a nemzetiségi területeken. A megyék – amelyek az állammal együtt többnyire semmit vagy igen keveset áldoztak a nemzetiségi iskolákra és kulturális intézményekre – anyagilag is támogatták ezeket a magyarosító egyesületeket, s ennek érdekében a lakosságra pótadókat vetettek ki. Mindez társadalmi kezdeményezés volt, de a kormány eltűrte, sőt közvetve támogatta is az ilyen törekvéseket ”A kormány erős hatalmat lát a sovinisztikus áramlatban, azért nem mer ellene fellépni… Azt hiszi, hogy ezzel népszerűségre tehet szert.”[16] Tisza ugyan kijelentette, hogy a sovinizmusnak még saját nemzete érdekében sem barátja, de egész nemzetiségi politikája olyan jellegű volt, hogy szabad utat nyitott a türelmetlen nacionalizmus elharapózásának a magyar közélet különböző területein. Egyre általánosabbá vált az a vélemény, „hogy a magyarosítás terjesztésében minden szabad, a cél szentesíti az eszközöket, hogy ily üzelmeknél boldog, boldogtalan érdemet szerezhet magának a kormány előtt”.[17]

A századvég magyar közvéleményében a sovinizmus egyre nagyobb hangú kórusa mellett a józan önmérséklet és a nem magyar népek nemzeti igényei iránti megértés – kétségkívül csendesebb – hangjaival is találkozunk. Bár a Függetlenségi Párt nem egy képviselője és újságírója a kormányt is túllicitálta a nemzeti türelmetlenség terén, a párt néhány kimagasló egyénisége és egyszerű tagjainak jó része tovább őrizte a 60-as évek demokratikus szellemű nemzetiségi politikájának hagyományait. Elsősorban a párt 1874 és 1884 közötti elnöke, Mocsáry Lajos harcolt fáradhatatlanul a nem magyar népek nemzeti jogaiért.

„A jogegyenlőség folyománya az, hogy a haza polgárai nyelvök és nemzetiségök megtartásában és fejlesztésében se a magyar állam, se a magyar társadalom által meg ne támadtassanak, s ne akadályoztassanak, hogy azon törvények, amelyek a nemzetiségek egyenjogúságát biztosították, nevezetesen az 1868-iki nemzetiségi törvény, úgy betűjökben és szellemükben megtartassanak.”[18] Mocsáry e nézeteivel nem állt egyedül. „Mondhatom, hogy igen sok komoly ember fejezte ki előttem – négy szem közt –, hogy osztozik felfogásomban és helytelennek, kárhozatosnak tartja az uralkodó áramlatot.”[19] A Függetlenségi Párt vezetői megtagadták elnökük nemzetiségpolitikai nézeteit, de Mocsáry kiskunhalasi választói helyeselték állásfoglalását és nyíltan kiálltak mellette 1887-ben. A halasi választók gyűlése „bebizonyította, hogy a magyar nép és némely megszállott uraság nem egy és ugyanaz” írta a szerb Zastava című lap. „A halasi kerület népe megmutatta, hogy lehetséges a kiegyezés a nemzetiségekkel és szépszerével elérhető az egyetértés.”[20] Mocsáryt 1887-ben a Szerb Liberális Párt Újvidék képviselőjelöltjéül kérte fel, s miután itt a választási küzdelemben alul maradt, 1888-ban a Román Nemzeti Párt hívei választották meg a megürült karánsebesi kerület képviselőjévé.

A szerbek

A főleg kereskedőkből álló polgárság és a polgári értelmiség a Svetozar Miletić újvidéki polgármester által alapított és vezetett Szerb Nemzeti Liberális Pártban tömörült, sajtóorgánuma pedig az 1866-ban a fővárosban alapított, de hamarosan Újvidékre települt Zastava volt. A párt a nemzeti egyházi kongresszusi választások révén állandó érintkezésben állt a szerb parasztság és kispolgárság szélesebb rétegeivel, 8 jelentős politikai befolyást gyakorolt rájuk.

A liberális párttal szoros kapcsolatban állt a szerb értelmiségi ifjúság 1866-ban Újvidéken alakult szervezete, az Omladina, amelynek működése Szerbiára is kiterjedt, tehát az első olyan politikai-kulturális szervezet volt, amely összefogta a Duna és a Száva két partján élő szerbeket.

A magyarokkal szemben Bécs felé tájékozódó és a Habsburg-ház iránt lojális román és szlovák vezetőktől eltérően a szerb liberálisok 1860-tól kezdve támogatták a magyar nemzeti ellenállást, s a magyar mozgalom sikerétől remélték a maguk nemzeti céljainak megvalósulását. A kiegyezés, a nemzetiségi törvény és a magyar kormányok nemzetiségi politikája, amely a kiegyezés után éppen a legaktívabb szerb mozgalmat igyekezett kemény kézzel megfékezni, súlyos csalódást hozott számukra, s kiábrándította őket a szerb–magyar együttműködéshez fűzött reményeikből.

A Szerb Nemzeti Liberális Párt programját az 1869. január 28-i nagybecskereki konferencián dolgozták ki. A program a nemzetiségi képviselők már ismertetett kisebbségi törvényjavaslata alapján állt. A szerb képviselők feladataként azt tűzte ki, hogy az országgyűlésen támadják a kiegyezést, küzdjenek Magyarország teljes önállóságáért és támogassák a magyar ellenzéki pártokat. Harcoljanak a megyék és községek önkormányzatának demokratikus újjászervezéséért, s „követeljék az egyéni, társadalmi és politikai szabadságot olyan elvek alapján, amelyek az alkotmányos, demokratikus államban elfogadtatnak, s a nyilvános, közéleti kérdésekben a szabadelvűség és a demokrácia elvei szerint foglaljanak állást”.[21] A szerb kérdésben az 1861. évi nemzeti kongresszus határozatait tekintették mérvadónak, de hajlandók voltak azokon változtatni egy újabb nemzeti kongresszus döntései alapján. Súlyt helyezett a program a román és a szlovák nemzeti mozgalommal való szoros együttműködésre is.

A kiegyezés után a magyar kormány először a szerb nemzeti mozgalomra igyekezett csapást mérni. Midőn 1868-ban Mihajlo Obrenović szerb fejedelmet meggyilkolták, s a szerb kormány az Omladina tagjait és a magyarországi szerb liberálisokat is bűnrészességgel vádolta, kormánybiztost küldtek Újvidékre, a szerbek nemzeti központjába. A kormánybiztos vizsgálatot indított Miletić polgármester ellen, és felfüggesztette őt tisztségéből. Miletićet 1870-ben sajtóperben egyévi államfogházra ítélték, majd 1871-ben sor került az Omladina feloszlatására is. 1872-ben újabb kormánybiztost küldtek ki, ezúttal a szerb egyházi alapok és vagyon kezelésének felülvizsgálatára.

Erényi Tibor

A munkásság sztrájkmozgalmai 1910–1911-ben

A vidéki bérmozgalmak közül Arad, Győr, Marosvásárhely, Nagybecskerek, Pécs, Sopron, Újvidék nyomdászainak június sikeres sztrájkja érdemel említést.

Katus László

A délszlávok

Az 1906 januárjában tartott első szerb szociáldemokrata kongresszuson jelentkezett az önálló szerb mozgalmat igénylő szeparatista álláspont is, de kisebbségben maradt, így a szerb munkásság szervezését a szociáldemokrata párt Újvidéken működő szerb agitációs bizottsága irányította.

Siklós András

A fegyverszünet bonyodalmai

A már ismertetett padovai fegyverszüneti tárgyalások során a hadsereg-főparancsnokság a, balkáni fegyverszüneti tárgyalások céljából életre hívott és ekkor Újvidéken tartózkodó fegyverszüneti bizottságnak is engedélyt adott, hogy felvegye a kapcsolatot az ellenséggel.

A belgrádi katonai egyezmény

A delegáció hazaérkezése után a kormány a kedvezőtlen jelentések birtokában a fegyverszünet ügyét már november 10-én a Nemzeti Tanács elé terjesztette.

A Nemzeti Tanács ülésén Károlyi leplezetlenül számolt be az eseményekről, őszintén tárta fel a semmi jóval sem biztató helyzetet: megérkezett Clemenceau válasza, amely Franchet-t arra utasítja, hogy csak a katonai kérdésekről tárgyaljon. Ez elutasítást jelent. A szerb csapatok már Újvidéken vannak.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A legválságosabb napokban Újvidéken szerb hadifoglyok tartották fenn a rendet. Nagybecskereken német katonák teljesítettek őrszolgálatot.

A szerb hadsereg bevonulása után (november 7–19.) a „rendcsinálás” feladata az újonnan érkezett katonaságra hárult. A szerb hadsereget ezért megjelenésekor a nem szerb nemzetiségű burzsoázia is várakozással fogadta, és a hivatalnoki kar is üdvözölte. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „fehér sas” katonái nemcsak a fegyverek összegyűjtése és a rend helyreállítása céljából érkeztek, hogy a magyar közigazgatás azonnali leváltását is megkezdik, ez új ellentéteket szült, annál is inkább, mert a szerb hadsereg minden erővel a szerb burzsoáziát támogatta, amely a megváltozott helyzetben hegemóniára tört, és a terület egyedüli gazdájaként próbált fellépni.

A Károlyi-kormány arra hivatkozva, hogy a magyar közigazgatás leváltása és a közlekedés megszakítása Magyarországgal ellentétben áll a belgrádi egyezménnyel, november 21-én Franchet d'Esperey-hez fordult és tiltakozni próbált. A Szalonikibe küldött táviratra válasz nem érkezett. Szerb részről ugyanakkor azt hangsúlyozták, hogy a szóban forgó helységeket azért kezelik szerb közigazgatási területként, mert azokat még a fegyverszünet aláírása előtt foglalták el.

November 25-én Újvidéken összeült a vajdasági népszkupstina. A 757 képviselőt számláló szláv nemzetgyűlés két határozatot hozott. Az egyik határozat kimondta a Szerb Királysághoz való csatlakozást, a másik a Magyarországtól való elszakadás mellett foglalt állást.

A Szerbiához való közvetlen csatlakozás a nagyszerb irányzat győzelmét jelentette. Egyben azoknak a demokratáknak a vereségét, akik a Vajdaság nagyobb önállóságáért, az ott élő népek békés együttéléséért szálltak síkra.

A szerb hadsereg bevonulásával és az újvidéki határozattal a délvidék elszakadása befejezett ténnyé vált.

Lábjegyzet

  1. Djordje Stratimirovićnak és 14 társának az újvidékiekhez intézett kiáltványa. Újvidék, 1848. március 21. Közli: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története (továbbiakban: Thim). II. Budapest, 1930. 36.
  2. ([[Ľudovít Štúr]]), Nový vek. Közli: Daniel Rapant, Slovenské povstanie roku 1848–49 (továbbiakban: Rapant). 1/2. Turčiansky Svätý Martin, 1937. 57.
  3. Organului Luminarei, 1848. március 31. [április 12.] 66. szám 371.
  4. (George) B(ariț), Mit kívánnak az erdélyi románok (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). Hely és év nélkül (Budapest, 1948). 27.
  5. Fratilor Romani! Országos Levéltár Erdélyi levéltárak, Gubernium Transylvanieum, Praesidialia 1848:993.
  6. A budapesti szerbek vezetőinek nyilatkozata (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). 14–15.
  7. Kostić felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. április 8-i kerületi ülésén. Közli: Thim I. Budapest, 1940. 35.
  8. Kossuth felszólalása ugyanott Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 732–734.
  9. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1847. december 11-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Munkái XI. 382.
  10. Mindezekről (Siegfried Kapper), Die serbische Bewegung in Südungarn. Ein Beitrag zur Geschichte der ungarischen Revolution. Berlin, 1851. 57–59.
  11. Tisza Kálmán beszéde a képviselőházban 1883. március 16-án. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 679.
  12. Grünwald Béla 1883. március 9-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 670–671.
  13. Beksics Gusztáv, A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk. Budapest, 1896. 17.
  14. Grünwald Béla, A Felvidék. Politikai tanulmány. Budapest, 1878. 140.
  15. Idézi: I. Tóth Zoltán, A nemzetiségi kérdés a dualizmus első évtizedeiben (1867–1900) (In: Magyarok és románok. Történelmi tanulmányok) Budapest, 1964. 437.
  16. Mocsáry Lajos 1887. február 15-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 732.
  17. Ugyanott.
  18. Mocsáry Lajos levele „Halas város választó polgáraihoz”. Egyetértés, 1887. február 22. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 725.
  19. Mocsáry Lajos, Néhány szó a nemzetiségi kérdésről. Budapest, 1886. 12.
  20. Zastava, 1887. március 15. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 677.
  21. Idézi: Kemény G. Gábor, A magyar nemzetiségi kérdés története. I. A nemzetiségi kérdés a törvények és tervezetek tükrében 1790–1918. Budapest, 1947. 114.

Irodalom

Kiadványok