Úny

A Múltunk wikiből
község Komárom-Esztergom megyében a dorogi kistérségben
Wikipédia
Úny címere
Úny címere

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A korai bronzkor

Az i. e. XX–XIX. században Európában zajló népmozgalmak különböző hullámai valamennyi világtáj felől elérték a Kárpát-medencét. Hatásuk bronzkorunk kialakulásában és belső fejlődésében döntőnek bizonyul majd, a bronzkor kezdetén azonban még alig módosítja azt a népi és települési képet, ami a késő rézkor végére kirajzolódott. A II. évezred elején már nem számolhatunk gyökeres átalakulással vagy éppen népességcserével. A lakosság a neolitikum vagy akár a korai rézkor népességéhez képest a többszörösére nőtt, benépesítette, művelés alá vette a Kárpát-medence akkor valamennyi emberi megtelepedésre alkalmas területét. Ez a sűrűn megtelepült „embertömeg” szilárd biológiai alapnak bizonyult, amelynek történetét színezhették átalakulások és katasztrófák, ezek azonban a korszak viszonyai között nem egykönnyen okoztak gyökeres népességváltozást.

Legszembetűnőbb ez az Erdélyi-medence történetében, ahol a korai bronzkor folyamán több ízben behatoló keleti és déli népelemek, nemegyszer hódítók olyan társadalmi és gazdasági átalakulásokat idéztek elő, amelyek páratlanok a Kárpát-medence történetében; a késő rézkori coţofeni kultúra népességéből leszármazó „monolit” tömböt azonban nem mozdították meg számottevően. Csaknem hasonló szilárdságú alapnak bizonyult a Felső-Tisza vidéki késő badeni vissi csoport népe. A többi népi alap, az alföldi, kelet-, délkelet-dunántúli késő rézkori kosztoláci csoport, az észak-dunántúli kosztolác–únyi csoport és az észak-magyarországi–szlovákiai bosácai csoport egyaránt helyben fejlődik át a bronzkorba.

A hatvani kultúrával rokon, de más jellegű, tiszta keleti eredetű népcsoport tűnik fel Nyugat-Magyarországon és Burgenlandban. Kétségtelenül lótartó pásztorok voltak, a Kárpát-medencében először fordult elő egyik főnökük sírjában lótemetkezés (Grosshöflein/Nagyhöflány). Temetkezési szokásaik, ékszereik, edények formája – főleg sajátos díszítése – jellegzetesen kelet-európai. Eddig azonban még nem sikerült azt a kultúrát közelebbről meghatározni, amelyből ez a népcsoport kiszakadt (GuntramsdorfDrassburg csoport). Ezek a lótartó pásztorok Dél-Lengyelországon át, a Morva mentén jutottak a Kárpát-medencébe, majd az Alpok miatt keletre, a Dunántúl belseje felé voltak kénytelenek terjeszkedni. A Balaton vonaláig helyenként még őrzik ősi csontvázas temetkezési rítusukat, ettől keletre a helyi (únyi és makói) lakosoktól átveszik a halotthamvasztást (Fonyód, stb.). Ettől kezdve – bár életmódjukból és anyagi kultúrájukból sok mindent megőriztek – folyamatosan beolvadtak a helyi lakosságba (kisapostagi csoport).

Irodalom

Kiss Ákos, A földesúri korcsmáltatási jogok hasznosítása, vendéglátás az egykori budakörnyéki (tinnye-uny-jászfalui) közbirtokosságnál (Annales Musei Artis Hospites Exeipiendi in Hungaria, 1970)