Ľudovít Štúr

A Múltunk wikiből

a maga korában Ludevít Velislav Štúr, magyarul néha Stúr Lajos

Zayugróc, 1815. október 29. – Modor, 1856. január 12.
a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, 
a szlovák irodalmi nyelv megteremtője,
az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ellen harcoló szlovák önkéntes résztvevőinek toborzója,
a Magyar Királyság országgyűlésében is részt vevő politikus,
költő, író, újságíró, tanár, filozófus és nyelvész
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Ludovit Stur
1840. október 8.
Zay Károly evangélikus főfelügyelő eltiltja L'udovít Stúrt az oktatástól.
1843.
Megjelenik L'judovít Štúr Die Beschwerden und Klagen der Slawen in Ungarn című röpirata.
1845. augusztus 1.
L'udovít Štúr szerkesztésében megjelenik a Slovenskje Národnje Noviny.

Arató Endre

A személyes érintkezés

Az aulikusok – eltérően a magyar ellenzék felfogásától – Kollár cseh nyelvi orientációját támogatták, szemben a Stúr által kodifikált modern szlovák irodalmi nyelvvel.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Két Csokonai-vers kéziratos fordítása is fennmaradt; az egyik a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz. Ez a húszas évek derekán keletkezhetett, s jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy az ismeretlen fordító a későbbi irodalmi normát, a népi középszlovák dialektust használta. Tehát a művészi színvonalú átültetés jóval a Štúr kodifikálta norma kialakulása előtt keletkezett, s így a szlovák irodalmi nyelv fejlődésének e szerény előzménye, emléke a plebejus magyar költő nevéhez kapcsolódik.

Megfordítva a magyarok figyelmének középpontjában a nem magyar népek költészete állt Közülük mondhatni világirodalmi szintre Karadžić tevékenysége nyomán a szerb emelkedett, a magyar irodalomban tehát a legnagyobb visszhangot ez váltotta ki. Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Johann Wolfgang Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

A szerb népdalok iránti magyar vonzódást tükrözte az, hogy Balog István magyar színész 1812-ben Pesten előadott szerb tárgyú drámájában – amelyről a színművészeti együttműködés kapcsán még szólunk – a főszerepet, egy szerb leányt alakító Déryné Széppataki Róza két szerb dalt eredeti nyelven énekelt. A zenét egy fiatal magyar zeneszerző, Mátray Gábor, a magyar kultúrának később jeles alakja komponálta.

Nem sokkal Karadžić gyűjteményének megjelenése után (1814–1815) Kölcsey három szerb népdalt fordított le magyarra. Vitkovics Mihály közvetítése e területen is említésre méltó. Ezzel párhuzamosan a magyar folyóiratok a szerb folklórt elemző tájékoztató cikkeket is közöltek. A Hasznos Mulatságokban] Kultsár István ismertette (1824) Karadžić gyűjteményének egy szerb–német nyelvű lipcsei kiadását. A kiváló irodalomtörténész, Toldy Ferenc a Felső Magyar Országi Minervában 1827-ben tanulmányt írt A Szerbus Nép-költésről. Ez a tanulmány fontos tájékoztató megállapításokon kívül a magyar műköltészetben is megmutatkozó szerb hatást ismertette, s egyben ösztönzést adott az újabb érdeklődésnek. Toldy Ferenc igen magasra értékelte a szerb népköltészetet, Karadžić tevékenységét, és fontosnak tartotta e dalok s balladák széles körben való ismertetését. Maga ekkor nyolc szerb népdalt fordított le, s ugyanennyit ültetett át 1832–1835-ben Bajza József is.

Toldy Ferenc ösztönzése termékeny talajra talált. A szlovák származású, de magyarrá lett Székács József 1836-ban kiadta Szerb népdalok és hősregék című kötetét. Fordítása, amely a szerbek iránti széles körű magyar irodalmi érdeklődést mutatja, maga is a magyar–szerb kapcsolatok eredményeként született meg. Székács a rudnai szerb Nikolić birtokos nemes családnál volt nevelő, s tanítványaival két esztendőn át Karlócán élt, ahol megtanult szerbül. A Nikolić családnál töltött években fogott hozzá a szerb népdalok lefordításához. A kötetet Nikolić Péternek ajánlotta, aki segédkezett a fordításnál.

Székács e munkája és nevelősködése soran közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt. Később levélben fordult Karadžićhoz, és kérte, hogy őt „a magyar közönséggel közelebbről óhajtván megismertetni”, „élete történeteit teljes históriai hűséggel tudatná”[1] vele. Székács kötetének nagy visszhangja volt. Több elismerő recenzión kívül érezhető közvetlen költői hatása is.

Székács fordítói munkássága további széles körű szerb kapcsolatokat eredményezett. Érintkezésben állott például a Matica srpskával és a kor legnépszerűbb magyar újságjaiban, a Társalkodóban, a Figyelmezőben és az Athenaeumban a szerbek irodalmi-kulturális életéről, terveiről adott tájékoztatást. E cikkeiben, híreiben is a szerbeket nemegyszer mint „testvéreinket” aposztrofálta. Nem véletlen tehát, hogy Székács a délszláv közvéleményben mint őszinte, baráti közvetítő volt ismert. 1844-ben például egy bosnyák ferences költő, Gavrilo Matić kérte őt, hogy ismertesse meg a magyarokkal Bosznia-Hercegovina népének szomorú sorsát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a nemzetiségi kérdésben Kollárral viszálykodó Székács ennyire türelmes volt a szerbek iranyaban. Abban, hogy a negyvenes évek elejétől mégis felhagyott közvetítői tevékenységével, minden valószínűség szerint az éleződő ellentéteknek is nagy szerep jutott.

A szerb folklór felé fordulás a magyar irodalomban együtt járt egy mélyebb, a magyar műköltészetre gyakorolt szerb hatással is. Szerb népdalok gazdag, változatos versformái közül az egykorúlag „szerbus manier”-nak nevezett, de az új kutatások eredményei alapján inkább szerb-horvát tízesnek (deseterac) mondható forma (ötös trocheusok rímtelen, szakozatlan sorozata) volt a magyar költészetben a legismertebb. Ezt a versformát először Kazinczy használta, majd Kölcsey, aki nemcsak fordításaiban, hanem költeményeiben is követte. Versei azután nagy hatással voltak a „szerbus manier” legnagyobb művelőjére, Vörösmarty Mihályra, aki több költeményében használta a szép szeb népdalok versmértékét, versformáját. Egy fél évszázaddal Kazinczy úttörő kezdeményezése után, 1839-ben az ifjú Petőfi Sopronban Első szerelem] című művészi önéletrajzi töredékét „szerbus manier”—ban írta.

Távolról sem volt ilyen méretű a román folklór figyelemmel kísérése. Kazinczyt azonban már megragadta a román népdalok szépsége és tudjuk, hogy az Erdélyi levelekben egyet be is mutatott. A Felső Magyar Országi Mimervában 1831-ben Ponori Thewrewk József (ügyvéd, szerkesztő, historikus) jelentette meg balladafordítását, majd egy évvel később a Sas című lapban ugyanő nyolc román közmondást tolmácsolt. 1842-ben Remellay Gusztáv ügyvéd (aki ismerte a szerb nyelvet is, és érdeklődött a szerb népköltészet után) az Athenaeumban] három folytatásban egy román népmesét is leközölt

Jókai több regényében szeretettel írt a román népről, műveiben román népköltészeti témákat is feldolgozott. Különösen érdekelte a román betyárköltészet, amely nemcsak romantikus alakjai miatt állt közel hozzá, hanem a nemzeti függetlenségi küzdelem iránt érzett tisztelete miatt is.

Jókai vonzódott a magyar betyárvilág felé is, és egyforma elragadtatással nyilatkozott a magyar és a román betyárballadákról. Felismerte a román betyárballadák igazi értékét, jelentőségét; a betyárokban nemzeti hősöket látott. Hadd jegyezzük meg, hogy a román folklór felé forduló nagyobb figyelem az ötvenes évekre tehető.

A szlovák népdalok iránti érdeklődés is a jól ismert személyekhez kapcsolódik. Kazinczy 1803 decemberében zempléni szlovák nyelvjárásban, magyar ortográfiával jegyzett le egy szlovák népballadát, amelyet magyarra. is lefordított. Mi sem természetesebb, hogy Székács ismertetett gyűjteményének előszavában elismerő szavakkal hívta fel a magyar közvélemény figyelmét Kollár szlovák népdalgyűjteményére.

Széles körű figyelmet tükröznek kéziratos magyar énekeskönyveink, amelyekbe magyar dalok mellett szlovák és román népdalok is bekerültek. Nem csodálkozhatunk azon sem, ha Kollár gyűjteményében magyar vonatkozású szemelvényeket is találunk, ami a jól ismert együttműködésen kívül a szlovák–magyar együttélésnek volt a folyománya.

A közös múlt, az azonos elnyomó ellen vívott együttes harcok a népi művelődési hagyományok egész sorának rokonságát eredményezték. Amikor a magyarok és nem magyarok nemzeti mozgalma a nemesi öntudat erősítésére a múlthoz nyúlt vissza, nem egy alkalommal azonos vagy egymással rokon népmondai hagyományt dolgoztak fel. Magyarok és nemzetiségek a népi kultúra valamennyi területén számos közös tradíciót mondhatnak magukénak; gyakori, hogy magyar és nem magyar nyelven ugyanazon vagy rokon változatok egyaránt elterjedtek. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy e rendkívül gazdag folklór feltárása és irodalmi felhasználása a nemzeti mozgalmak kibontakozásának idején történt. Idáig nyúlnak le tehát a kölcsönös (és a más vonatkozásban észlelhető irodalmi visszhanghoz képest nagyobb arányú) vonzódás gyökerei. Mindehhez még hozzátehetjük a magyar és nemzetiségi mozgalmak soraiban egyaránt jelentkező antifeudális célt, amely a népiességnek nevezett jelenségként élt és egyre erősödött valamennyi irodalomban

A folklór mezejét elhagyva, s továbbra is a nemzetiségi irodalmak felé irányuló magyar érdeklődést vizsgálva, figyelmünket Eperjesre kell irányítani. A felső-magyarországi evangélikus líceumokban: Pozsonyban, Lőcsén, Selmecen éles ellentét választotta el egymástól a magyar és a szlovák diákokat. A kivétel Eperjes volt, ahol a harmincas években és a negyvenes évek elején békés együttélést figyelhetünk meg. Kazinczy írta: e várost nevezetessé teszi az a négy nyelv, amelyet falai között használnak. Ebben a környezetben az Eperjes líceuma mellett működő két (magyar és szlovák) önképző társaság is békében élt egymással. E két kör még a húszas évek végén jött létre, de tevékenységük fellendülése csak a harmincas években következett be. A két kör közötti szoros együttműködés a harmincas évek elejétől figyelhető meg, amikor Sárosi Gyula, a későbbi magyar költő diákéveit töltötte Eperjesen. Ennek az együttműködésnek a kikovácsolására különösen alkalmas volt Sárosi Gyula, aki alföldi szlovák iskolákban – Szarvason és Mezőberényben – tanult, ahol elsajátította a szlovák nyelvet, aminek később, más szláv irodalmi művek fordításakor is hasznát vette.

Sárosi azért tökéletesítette szlovák tudását, hogy csökkentse az ellentétet szlovákok és magyarok között, s hogy e két népet egymáshoz közelítse.

Rendszeresen eljárt a Szlovák Tudós Társaság üléseire is, részt vett annak munkájában, és az akkor a szlovákok körében használatos cseh nyelven is írt költeményeket. E néhány kisebb költeménytől eltérően Kollár jelentős költői műve, a Slávy dcera előhangjának fordítása sajnos nem maradt fenn. Az a tény, hogy Sárosi annak a szláv összefogást megéneklő költeménynek fordításához nyúlt, amelyről az egykorú magyar nemesi közvélemény csak gyűlölettel és megvetéssel emlékezett meg, mutatja, hogy Sárosi valóban mentes volt a nacionalista elfogultságtól.

Említésre méltó vonzódása a cseh és a lengyel irodalomhoz is. S hogy figyelme a szerb literatúra felé is fordult, azt Székács eperjesi tartózkodásával is magyarázhatjuk. Székács egy ideig a Magyar Társaság elnöke volt Eperjesen, s népdalfordításait Sárosi lelkesen üdvözölte, hiszen az ilyen irányú munkálkodás programjába, céljai sorába tartozott. Sárosi maga is fordított szerb dalokat, s ebben bizonyára Székács támogatta őt.

Az eperjesi körhöz tartozott Lisznyai Kálmán, aki innen hozta szerb érdeklődését. E líceumban tanult – igaz, csak rövid ideig – a lengyel és orosz irodalom felé különösen vonzódó Kazinczy Gábor, akinek párját ritkító türelmes koncepciójáról már szóltunk.

A szlovák irodalomról és kulturális életről az egykorú magyar lapok is tájékoztattak. Így írt a többi között 1841-ben a Tudománytár Safárik Szláv régiségek című jelentős művéről, s ugyanebben az esztendőben az Athenaeum, nem ellenszenvesen, Kollárról, valamint 1842-ben a Társalkodó a Štúr-iskola irodalmi almanachjáról, a Nitráról.

A politikai kapcsolatok

Ez a közös platform a viták elmérgesedése ellenére átmeneti közeledést is hozott. Ez a közeledés összefüggött az 1847-es esztendő eseményeivel, az utolsó rendi országgyűléssel, amelyen a szlovák polgárság is hallatta hangját. 1847–1848-ban Štúr mint Zólyom város követe részt vett az országgyűlés tárgyalásain. Noha Štúr konzervatív programmal lépett fel – ez tükrözte a szlovák mozgalom ellentmondásosságát: egyfelől a liberalizmusra, másfelől az osztrák kormányra, illetve az aulikus konzervatívokra való támaszkodás –, szereplése mégis a haladást szolgálta. Nyílt és bátor fellépése a szlovák nyelv érvényesítése, de különösen a kötelező örökváltság érdekében, a haladás híveinek rokonszenvét váltotta ki. Beszédében válaszolt azoknak, akik szerint a nép szabad, mert megvan a költözködés szabadsága. Vázolta a nép borzasztó helyzetét, s megállapította, hogy a műveltség terjesztése, az ipar fejlesztése a nép súlyos körülményei miatt nem lehetséges. A jobbágyság felszabadítása érdekében mondott beszédével Štúr az országgyűlés leghaladóbb elemei közé emelkedett. Érvelésében összekapcsolódott az antifeudális harc a nemzeti jogokért folytatott küzdelemmel.

A szlovák polgári értelmiség haladó követelései és képviselőjének bátor, antifeudális megnyilatkozásai az országgyűlésen közelebb hozták a szlovák mozgalmat a magyar ellenzékhez. A szlovák törekvéseket támogató értelmiségiek közül többen a magyar ellenzék bátor harcosai voltak. A magyar ellenzékkel való általános, az egész mozgalomra kiterjedő együttműködés azonban az éleződő nemzeti ellentétek következtében nem valósulhatott meg, a közeledés csak átmeneti jellegű lehetett. Amikor Štúrnak a jobbágyság érdekében mondott beszéde a főurak körében nagy felhördülést váltott ki, Kossuth azt mondotta Štúrnak, ne hagyja magát elrémíteni, „Sőt segítsen céljainkat keresztülvinni, szétverni az önző főurak ellenállását és meggyőződhet róla, hogy nekünk is van forró szívünk, mely érzi népünk és az ön népének szenvedését, amin csak úgy könnyíthetünk, ha kéz a kézben haladunk.”[2] Ugyanakkor Štúr sok esetben figyelmeztetett „a magyar hazafiak fényes tulajdonságaira, nevezetesen Kossuth sok éves demokratikus agitációjára”.[3]

Král' szlovák költő a jobbágyság és a polgári átalakulás kérdésében Štúrnál radikálisabb nézeteket vallott.

A szlovák polgári értelmiség küzdelme az egyenjogúságért

Az Ifjú Szlovákia és a polgári mozgalom vezéralakja, Štúr, 1837-ben írta Ctiboh Zoch evangélikus teológusnak, a Cseh-Szláv Társaság egyik legaktívabb tagjának: a nemzetnek a feudalizmus és az arisztokrácia a legnagyobb szerencsétlensége. E koncepció az arisztokráciát és a magyarságot azonosnak tekintette. Vitathatatlan, hogy a magyar arisztokrácia és a szlovák nép szembeállítása reális felmérésen nyugodott, de ez a progresszív töltésű szociális és nemzeti összefonódottság olyan, szinte napjainkig élő nacionalista felfogás alapja is lett, amely figyelmen kívül hagyta és hagyja a magyar nemzeten belüli osztályviszonyokat. A szlovák nemzeti ideológiának és a társadalmi gondolatnak e ponton való összekapcsolódása megszületésének időpontjától kezdve a magyar–szlovák együttműködés egyik akadálya lett.

A magyar–szlovák nyelvharc további állomásai

Zay Károly gróf főfelügyelő tisztában volt Štúr munkásságának jelentőségével, s a pozsonyi cseh—szlovák tanszék nemzetébresztő tevékenységével, ezért a Németországból visszatérő Štúrnak lehetetlenné tette, hogy elfoglalja helyét a pozsonyi cseh-szlovák tanszéken. Zay és a magyar középnemesség más képviselői a pozsonyi tanszéken kívül felléptek a szlovák nemzeti mozgalom másik fontos intézménye, a lőcsei evangélikus líceum szlovák diáktársasága ellen.

Mindezeket a lépéseket élénk vita kísérte: a hazai folyóiratokon kívül (Századunk, Társalkodó) a külföldön megjelent röpiratok, valamint az Augsburger Allgemeine Zeitung tanúskodnak erről. A magyarosító kívánságokra és illúziókra a szlovák mozgalom vezetői úgy válaszoltak, hogy továbbra is elfogadták a magyart mint diplomatikai nyelvet, ugyanakkor bebizonyították, hogy a nyelvnek óriási jelentősége van a nemzet számára. Éppen ezért – vallották – a szlovákok nem mondanak le féltett kincsükről, és ellenállnak a magyarosításnak. Egyik röpiratban Štúr is rokonszenvvel üdvözölte a magyar nemzeti mozgalmat, s fejtegetéseiben volt bizonyos megegyezési készség.

A negyvenes évek nyelvharca, ha fel is vetődött a megegyezés gondolata, s számos már korábban kifejtett eszmével is találkozunk, lényegesen erősebb, élesebb küzdelem volt, mint a húszas és a harmincas évek polémiája. A röpiratos nyelvharcnak mint harci formának a jelentősége abban is kifejezésre jutott, hogy ezek az iratok bizonyos fokig átvették a többször elgáncsolt, nem engedélyezett szlovák politikai lap szerepét. A szlovák nyelvharcban kitűzött, jórészt szerény célokat, s magát a küzdelmet pedig az ausztriai, illetve magyarországi szlávok, mindenekelőtt a csehek, a horvátok és a szerbek tevékenyen segítették. A szlovák mozgalom bázisa tehát szűk volt, azt – ha erre az Ifjú Szlovákia törekedett is – nem a belső népi erők, hanem a liberális és konzervatív szláv polgárság, polgári értelmiség alkották. Utóbbiak segítségét mégsem szabad lebecsülni, hisz ez megsokszorozta a szlovák mozgalom erejét. Ezáltal vált ugyanis a szlovák nyelvharc országos mozgalommá, amelyet a birodalom határain túl élő szlávok (lengyelek, oroszok) is támogattak.

A szlovákoknak a nyelvharcban mégsem sikerült említésre méltó eredményt elérniük. A magyarosítás következménye azonban az lett, hogy bár a szlovák mozgalomnak voltak haladó céljai – s ezek a magyar liberális ellenzék programpontjaihoz hasonlítottak –, a szlovák polgári értelmiség mégis az osztrák kormány és a konzervatív párt felé orientálódott. Ezekben az esztendőkben épültek ki a szlovák mozgalom vezetőinek és az aulikus arisztokráciának a kapcsolatai; e főrangúak látszólag türelmes nézetükkel édesgették magukhoz a nemzetiségi politikusokat. Mindez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák értelmiségiek Kollár és Pavol Jozeffy szuperintendens vezetésével 1841 végén hozzákezdtek a szlovákok Bécsbe küldendő petíciójának előkészítéséhez. 1842 elején a szlováklakta területeken aláírásokat gyűjtöttek a beadványra. Az aláírási akció eredményes volt, a petíciót több mint 200 szlovák értelmiségi írta alá. A szlovák parasztoktól – amint azt egy egykorú tanú megállapította – célzatosan nem kértek aláírásokat, nehogy a magyar középnemesség a nép fellázításával vádolhassa a szlovák polgári értelmiségieket.

A petíciót küldöttség vitte Bécsbe 1842 júniusában. A beadvány a szlovák evangélikusok nevében panaszt emelt a fokozódó magyarosítás miatt. Felsorolta mindazokat a támadásokat, amelyek igazságtalanul érték a szlovák értelmiségieket, intézményeket; előszámlálta azokat az intézkedéseket, amelyek akadályozzák a szlovák mozgalom tevékenységét. Kívánságaik között szlovák cenzor, szlovák tanszékek felállítása, illetve a meglevők megerősítése és a szlovák sajtótermékek kiadásának megkönnyítése, valamint rendszeres megjelentetésük biztosítása szerepelt. Kérték a királyt, vegye pártfogásába a szlovákokat.

A szlovák küldöttséget Bécsben a kormány képviselői szívélyesen fogadták. A küldöttség kihallgatáson jelent meg [[Habsburg-Lotharingiai Lajos|Lajos főhercegnél] és fogadta őket Metternich is. Végül azonban a kormányzat az audiencia során tett ígéretek ellenére sem teljesítette a szlovák értelmiség kívánságait. Mikor a magyar középnemesség tudomást szerzett a szlovák mozgalom bécsi követségjárásáról és a beadványról, újabb, az eddiginél nagyobb támadást indított a szlovákok ellen. Ez az újabb támadás hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák mozgalom vezetői sérelmeik orvoslását később is Bécstől várták A kérvényezésnek azonban végül is lett bizonyos eredménye – amely persze a szlovák mozgalmat nem elégíthette ki —: az udvar 1845-ben engedélyezte Štúr szlovák politikai lapjának megjelenését.

Határkövet jelentett Štúr Das neunzehnte Jahrhundert und der Magyarismus (1845) című röpirata, amely a szlovák–magyar nyelvharc berekesztő írása volt. Ebben a szlovák szerző konzervatív nézeteket fejtegetett, s felfogása Hegel hatását mutatta. Štúr e művében szembefordult a francia felvilágosodás gondolatával, s dicsérte a Szent Szövetséget. Világnézetére hallei tartózkodása idején (1838–1840) tett mélyebb hatást Hegel rendszere, elsősorban történetfilozófiája. Míg Hegelnél a keleti, az antik és a román kultúra szintézise a germán kultúra volt, addig Štúrnál az egyetemes kultúra fejlődése a keleti és az antik román kultúrától a germánon keresztül a szláv kultúráig jut el. Štúrnál a szláv kultúra volt a fejlődés betetőzése.

A szlovák nemzeti mozgalom differenciálódása a forradalom előtti években

A teljes cikk.

A magyarországi ukrán nemzetiségi törekvések

Érdeklődéssel fordult a negyvenes években a magyarországi ukránok felé a szlovák nemzeti mozgalom, amely ezekben az években jelentős fejlődést tett meg. Ebben a figyelemben a szláv gondolat: a gyengébb testvér támogatása, a maga sorainak kibővítésére, erősítésére irányuló szándék egyaránt tükröződött. A szlovákok a ruszinokat legközelebbi szláv szomszédjuknak tekintették, akiknek története hasonló volt az övékéhez. Azt tűzték ki célul, hogy a magyarországi ukránokban felkeltsék a tudatos nemzeti-társadalmi élet megteremtésének igényét, és őket aktivitásra ösztönözzék. Azt is felvetették, hogy amíg nem állnak saját lábukra, tehát míg nem lesz nemzeti újságjuk, csatlakozzanak a szlovák mozgalomhoz. Minderről a Szlovák Nemzeti Újságban olvashatunk, s természetes, hogy a Pesti Hírlap fellépett ezzel a szláv integrációval szemben, amely persze nem jött létre; gyenge volt ehhez a szlovák mozgalom is, nem rendelkezett a szükséges lehetőségekkel, saját népének nemzeti öntudatát sem volt képes felébreszteni. Ugyanekkor Štúrék felhívása a ruszin értelmiség körében sem keltett – érthetően – semmiféle visszhangot.

Az egykorú nemzet—haza fogalom, a nemzet felébresztése

Herder hatása még nagyobb, de nem annyira a tudományra, mint inkább a nyelvi-kulturális mozgalom érzelmi és nemzeti összetevőire. Herder rajongott a szlávokért, s ha lehet mondani, rokonszenvével még inkább a szlávok mellett állt, mint Schlözer. Herder felhívást tett közzé a szláv népek dalainak gyűjtésére, s kifejtette, hogy e dalokban fedezhető fel a nemzet lelke. Ő maga egy híressé vált népdalgyűjteményt is adott ki, amely nagy visszhangot váltott ki a magyarországi népek körében (Kelet-Európában is jórészt e könyv hatására indult meg a népdalgyűjtés). Egy másik művében (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit) nagy rokonszenvvel s együttérzéssel írt a szlávokról. A szlávokra szerinte nagy jövő vár, mert kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek. A szlávoknak nagy érdemük volt – írta –, hogy más népektől elhagyott területeket műveltek meg és tettek lakhatóvá. A szlávok szorgalmasak, békeszeretők, humánusak, s ez szerencsetlenséget is hozott rájuk; nyugaton a németek, keleten pedig a mongolok igázták le őket. Herder kifejezte azt a reményét is, hogy a szlávokban is fel fog támadni a harci szellem, s ki fogják vívni szabadságukat.

Nem csoda tehát, ha a valóságnak nem mindig s nem mindenben megfelelő, de rokonszenves kép nagy hatást váltott ki a szlávok körében, s erősítette nemzeti öntudatukat, nemzeti büszkeségüket. Lelkesedéssel vették át a szlávok, a románok és természetesen a szászok Herder egy másik jelentős gondolatát. Eszerint az állam mesterséges szervezet, az emberiség nemzetekben szervezkedik, s ez, és nem az állam a természetes társadalmi forma. Herder tehát a nemzeti kötelékeket természeteseknek, az államiakat pedig mesterségeseknek tekintette.

A történelemből vett példákkal igyekezett bizonyítani, hogy a mesterséges állami szervezetek szét fognak hullani, s a nemzeti államokban fog testet ölteni a humanitás eszméje. Nyilvánvaló, hogy e soknemzetiségű államok ellen irányuló megjegyzések, illetőleg a hódítás elítélése megnyerte az elnyomott népek tetszését.

Így hódított azután tért a magyarországi nemzetiségek körében is az állami önállóságot alapul vevő történeti joggal szemben a természetjog, amely a népet függetlenítette az államtól, s az állammal szemben a nemzetiséget, s annak is legfőbb ismérveként a nyelvet tartotta a legfontosabbnak.E nézet szerint tehát nem az állami önállóság indokolja a népek egyenjogúságát, hanem a nemzet léte maga.

A rendkívül nagy visszhangból hadd utaljunk a szlovák Kollárra, Štúrra, Hojčra, Suhajdára, az Ifjú Szlovákiára, a horvát és szász követekre, akik megnyilatkozásaiban Schlözer és Herder gondolatai következményeképpen is erősödött a nemzeti ideológia polgári tartalma. A Temes megyei tisztújításon a harcoló szerbek érvelésében és a Szerb Nemzeti Újság hasábjain is hangot kaptak eszméik. A két német tudós hatása számottevő volt az erdélyi Gazetára és Murgu fejtegetéseim, amellyel szembeszálltak a magyarországi románok elnyomását igazoló szerb koncepcióval.

A másik, ugyancsak nyugati indítású nemzetfogalom a francia, amely döntő ismérvnek nem a nyelvet, illetve az etnikumot, hanem a területet, az államot tekintette. Ebben az esetben a nemzet nem a nyelvvel, hanem az állammal volt egyenlő A történetiség, a történeti múlt itt is meglevő ismérvét e koncepcióban az önálló, természetesen a feudalizmusban gyökerező (de korszakunkban polgári tartalommal megtöltődő) alkotmánnyal (privilégiumokkal), államisággal azonosították. Ezt az ideológiát tették magukévá a horvátok; sajátos módon, kiváltságaik miatt, a szászok is, és mindenekelőtt a magyar uralkodó osztály, amely e nemzetfogalom platformján a magyarországi népek többségét nem fogadta el nemzeteknek. Putnik szerb metropolita kívánságának (1790) visszautasításától (a szerbek nem alkotnak történeti nemzetet), Tökölynek a szerb temesvári kongresszuson a külön területtel szembeni érvelésén át Dessewffy József (1808) fejtegetéséig mindenhol e nemzetkoncepció ideológiai elemeivel találkozunk. A jakobinusok viszont felismerték ennek az egykorú elméletnek a hibáját és szembefordultak vele (1794).

A magyar politikai nemzetfogalom teljes vértezetben a negyvenes években jelent meg, amikor is egyre erőteljesebben vett fel polgári-gazdasági jellegzetességeket. S ha a liberális magyar középnemesség el is fogadta a horvátot nemzetnek, a harmincas és a negyvenes évek politikai küzdelmeiben a történeti érvelés – mindkét oldalon – gyakorlat volt, s ebben mind több helyet kapott a modern komponens, a nyelv és nemzetiség is. A horvát nemességgel szemben a szlovák ajkú uralkodó osztály az egy politikai nemzetet elismerve, nyelvben is kezdett asszimilálódni a magyarhoz.

A magyar politikai nemzetfelfogás fontos összetevője volt a parasztság, mindenekelőtt a nem magyar jobbágyság lebecsülése. Ez a feudális komponens természetesen hiányzott a magyar progresszió türelmetlen magyarosító nézeteiből, és fokozatosan halványabbá vált a liberális nemesség gondolatvilágában is, átadva helyét annak az ismert demokratikus, de irreális gondolatnak, hogy a polgári szabadságjogok biztosítása automatikusan megoldja a nemzetiségi kérdést. A 18. századtól egyébként a magyar haladó közvéleményben általános volt az optimizmus a nemzetiségek gyors elmagyarosodásának és elmagyarosításának lehetőségében. Nem feledkezhetünk azonban meg a messzemenően türelmes nézetekről sem (Reviczky József, Vajda Péter, Kazinczy Gábor, Jakab Elek stb.). Nyilvánvaló, hogy a területet és a történetiséget előtérbe állító nemzetfogalommal szemben természetes védekezésnek számított a német etnikai koncepció elfogadása. Ugyanakkor azonban még azok a mozgalmak sem mondtak le a francia nemzetfogalom nyújtotta ösztönzésről, amelyek nem rendelkeztek kiváltságokkal. Így a románok Supplex Libellus Valachoruma különösképpen élt a történeti érveléssel; ugyanígy a szlovákok, akik különböző történeti konstrukciókat alakítottak ki, több, korábban hatályban volt privilégiumról tettek említést, amelyeknek megújítására véleményük szerint szükség volna. Nem hagyhatták tehát kihasználatlanul azt a fegyvert, amelyet az uralkodó nemzetek ellenük fordítottak, s nemcsak egy merőben más, ellentétes ideológiát állítottak szembe azzal, hanem a területi-történeti nemzetfogalom segítségével is védekeztek, s ha nem is voltak privilégiumaik, konstruáltak maguknak ilyeneket, s ezek hiányát a feudalizmusba visszanyúló – miként a meglevők is a középkorban születtek – vélt előjogokkal pótolták.

Ebben a sokoldalú és indokolt nemzetiségi védekezésben azonban gyakran megtaláljuk a magyarhoz hasonló türelmetlen nacionalizmust is. Főként a szlovák, horvát és szász mozgalmak vezetői nézték le a magyarokat, s számos megnyilatkozásuk volt bántó az utóbbiak számára.

A magyar középnemesség mindkét egymástól különböző nemzetfogalmat felhasználta, csak a nemzetiségektől eltérően két irányban is. Ausztriával szemben mindkettőt alkalmazta: az etnikait és a területi-történetit mint a nemesi alkotmány kiszélesítésének indokolását; a nemzetiségi törekvések ellensúlyozására pedig az utóbbi koncepciót.

A horvátoknál is megfigyelhető volt a kettősség, azonban náluk az illírizmus a harmincas és negyvenes években egyesítette a modern polgári és nemesi mozgalmat csakúgy, mint az etnikai és a területi nemzetkoncepciót.

Megállapíthatjuk tehát, hogy ha a különböző mozgalmak mindkét nemzetfogalmat magukévá tették is, azok céljaiknak, sajátosságaiknak mégsem egyformán feleltek meg. Így a magyarnak azért a francia nemzetfogalom volt testére szabva, mert az az állammal azonosnak vette a nemzetet. Persze a nemzetiségileg homogén Franciaországban ez az ideológia természetes megfelelője volt a polgári-nemzeti fejlődésnek. Magyarországon, ha ez a minta kedvezett is a nemzeti mozgalom céljainak (melyek között ott szerepelt a nem magyar népek beolvasztása is), nem szabad megfeledkezni arról, hogy a nemzetfogalom nemcsak kölcsönzés ered§áaye volt, hanem a magyar viszonyokban gyökerezett; bár ami Franciországban a polgári fejlődést tükrözte, az Magyarországon éppen fordítva, a feudális maradványok bizonyos továbbélését jelentette. Ez természetesen nemcsak a magyar területi-történeti, hanem a hasonló nemzetiségi (horvát, szász) ideológiai koncepciókra is éppúgy vonatkozott. S ha ezek a rendi privilégiumok megtöltődtek is polgári tartalommal, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a modern polgári nemzetfogalom sokkal inkább etnikai-nyelvi, mint területi-történeti koncepció volt. Bár ez az etnikai-nyelvi nézőpont nagy szerepet játszott az egyes mozgalmak nemzeti eszmevilágában, nagy fontosságot kapott a természetjog, az állami keret is: a soknemzetiségű ország mint haza is ott élt a magyarországi nemzetiségek tudatában, ideológiájában, miként ott találtuk a történeti jog gondolatát is.

A magyarországi népeknek ezt a patriotizmusát hungarus tudatnak nevezzük. E jelenséget, amely nem véletlenül a szlovákoknál volt a legerősebb – ők nem rendelkeztek privilégiumokkal, s a magyarországi megyék keretében a magyarokkal együtt éltek –, jól ismerte a polgári társadalomtudomány. A magyar burzsoá historikusok ezt a hungarus tudatot, amely a történeti Magyarországhoz kapcsolódott, s már a középkorban is megvolt, a magyar nemzetiségi politika vélt pozitívumainak igazolására igyekeztek felhasználni. A szlovák polgári tudomány nacionalista nézőpontja ellenére helyesen világított rá arra, ami az egykorú szlovák megnyilatkozásokban is kifejezésre jutott: Magyarország (Uhorsko) és a magyar nemzetiség (mad'ar) éles különbözőségére. A soknemzetiségű Hungáriában mint közös hazában a magyarral egyenjogú nemzetek élnek. Az így felfogott hungarus koncepció ugyan magáévá tette a történetiséget és a területi felfogást, mégis ellentétes volt a magyar „egy politikai nemzet” ideológiájával, amellyel szemben nemegyszer éppen a hungarus gondolat segítségével érveltek. Ebben a nemzeti eszmerendszerben tehát egybekapesolódott az etnikai nemzetfelfogás a soknemzetiségű állam iránt érzett patriotizmussal. Különösen sértette a nem magyar népeket az a magyar nacionalista érvelés, hogy aki magyar kenyeret eszik, az váljon is magyarra. Az efféle érvelés visszaverésére nemegyszer hangoztatták hungarus voltukat.

A hungarus eszmét sokan kifejtették: a szlovákoknál a 18. századi elméletektől Papáneken, Fándlyn át Hojčig, Suhajdáig, sőt Štúrig.

A nemzeti integráció

A harmadik számottevő akadálya a belső integrációnak az egy nemzeten, az etnikailag homogén tömbön belüli vallási s ezzel összefüggő kulturális különbség volt. Ez a szlovákoknál okozta a legnagyobb gondot. Bár a katolikusok és az evangélikusok aránya (71%:29%) nem mutat egyensúlyi helyzetre, utóbbiak szerepe számarányuknál lényegesen nagyobb volt. Ez nemcsak a protestantizmus nemzeti mozgalom számára kedvezőbb lehetőségeiből adódott (közelebb állt a nép nyelvéhez, az egyház felépítése demokratikusabb volt, a polgári elemek aránya nagyobb az evangélikusoknál mint a katolikusoknál), hanem abból is, hogy az elnemzetlenítő törekvések az egyházban jobban kibontakoztak, és a szlovák ideológiát megfogalmazó papi-tanítói értelmiséget az evangélikus egyházban különösen fenyegették. Ez a veszélytudat nagyarányú védekezést váltott ki, s e szenvedélyes apológia is növelte a szlovák mozgalmon belül a protestánsok súlyát. Ily módon azt mondhatjuk, egyensúlyi helyzet állt elő, és ezek a vallási különbségek csak megnövekedtek azáltal, hogy az evangélikusok és a katolikusok más-más nyelvi normát tettek magukévá. E nyelvi-vallási ellentétek a szlovák nemzeti ideológia történetét a 19. század első felében végigkísérték. Bár e viszályok nem ültek el, a szlovák belső integrációs törekvéseket jelezte, hogy mindkét irányzat képviselői hangsúlyozták, valamint gyakorolták is a vallási türelmet, és a két norma (a cseh és a csehhez közel álló nyugat-szlovák) tudatos kiegyenlítésére törekedtek. Ellentét és közeledés váltogatták egymást, s a korabeli szlovák ideológiában két jelenség volt egy időben jelen: az ellentét, persze kiegyenlítő törekvésekkel együtt, inkább a nyelvkérdésben, a tolerancia pedig a vallásfelekezetek között. Különösen Šuhajda szállt síkra mindezért vitairatában; majd Štúr és társai nagy nehézségeket leküzdve megtalálták az integráció útját, de a belső egységesülés előtt az akadályok még igen nagyok maradtak.

A nép nemzetbe emelése

A magyarországi nemzetiségek tudományos és szépirodalmában néhány kivételtől eltekintve a nép iránti rokonszenv liberális indítású típusa kapott hangot. A horvát Vraz és Mažuranić, a szerb Sterija-Popović, a szlovák Bajza, Fándly, Palkovič, Hamuljak, Sládkovič, a román Budai-Deleanu és Țichindeal munkásságában különösképpen egybefonódtak a liberális népi nemzetbe fogadás, illetve érdekegyesítés, valamint a nemzeti emancipáció kívánságai. Ez az összefonódás volt jellemző a politikusok és a diákok (Štúr, az Ifjú Szlovákia, a zágrábi akadémia horvát diákjai, Karadžić nyelvharca, Bariț Gazetája, az 1842. évi szászföldi román kérvény és Murgu eszméire.

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

A negyvenes évekre tehát a szlovák mozgalom is differenciálódott: Ľudovít Štúr vezetésével kialakult a baloldali, a liberális szárny, szemben a Ján Kollár vezette jobboldallal. A baloldal első fontos lépése a nép nyelvének irodalmi szintre emelése volt. 1843-ban indultak meg az előkészületek, s a szlovák mozgalom vezetői teljes egyetértéssel megállapodtak abban, hogy „népünkhöz szólni nemcsak a mindennapi, hanem az élet magasabb szintjén, a közéletben, a mi nyelvjárásunkon, a mi kedves szlovák nyelvünkön”[4] lehet. E gondolatot a fiatal szlovák értelmiség nagy lelkesedéssel tette magáévá, és az 1844 augusztusában alapított szlovák művelődési egyesület, a Tatrín, a szlovák nyelvet hivatalos nyelvéül fogadta el.

A szlovák haladó értelmiség ilyen, a polgári fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen egységes irodalmi nyelv kialakítására tett erőfeszítései kifejezték azt is, hogy a mozgalomban a szlovák nép, a szlovák jobbágyság is szerepet kapott, érdekeit figyelembe vették, s a feudalizmus elleni harc a szlovák nemzeti mozgalom fontos részét alkotja. A haladó szlovák polgári értelmiség egykorú megnyilatkozásai arról számolnak be, hogy a mozgalom vezetői tudatosan törekedtek a szlovák nép megnyerésére. Erősen és általánosan hatni a népre Štúr szerint csak anyanyelven lehet. Így kapcsolódott össze a szlovák irodalmi nyelv követelése a mozgalom bázisának kiszélesítésével és a feudalizmus elleni küzdelemmel.

A szlovák mozgalom jobbszárnya, Kollárral az élen, szembefordult Štúrék új politikájával, amely a szlovák parasztságot állította előtérbe. Kollárék ugyanis nem a népre, hanem a szláv népek nemességére, mindenekelőtt pedig a cseh polgárságra kívántak támaszkodni, vele építettek ki szoros szövetségi viszonyt. Ez volt az úgynevezett ausztroszlávizmus, Ausztria föderatív szláv államszövetséggé való átalakításának koncepciója, amely szerint a szlovákok és a csehek egységes nemzetet, tartományt alkottak volna. Ez pedig már alapvető politikai ellentét volt. A Štúr vezette mozgalom ugyanis Bernolák és Hamuljak koncepciójához közelítve, amely a szlovák önállósulást követelte, a szlovák nép nyelvét – éspedig annak középszlovák nyelvjárását – tette meg irodalmi nyelvnek. E lépés Bernolákénál radikálisabb volt abban a tekintetben is, hogy e dialektus a nyugatszlovákkal ellentétben – amely a csehhez igen közel állt, hisz átmenetet jelentett a cseh és a szlovák között – teljesen eltért a csehtől és a legtipikusabb szlovák nyelvjárás volt. (A harmadik, a keletszlovák dialektus pedig az ukránhoz állt közel.) Politikai téren ez azt jelentette, hogy Štúrék – az ausztroszláv nézettel szemben a hungarus gondolatot vallva – Magyarország kereteiben akarnak élni, persze messzemenő egyenjogúság alapján.

Így indult meg a nyelv kérdésében, de szoros összefüggésben a politikai ellentétekkel a támadás Štúrékkal szemben. A szlovák irodalmi nyelv elleni harcot a prágai Cseh Matica által 1846-ban kiadott munka nyitotta meg, amely közölte a vezető személyiségek nyilatkozatát, közöttük a cseh František Palacký történetíróét és Kollárét is. E nyilatkozatok írói lebecsülték a szlovák nép nyelvét, és alkalmatlannak tartották az irodalmi nyelv szerepének betöltésére. A nyelvharc igen éles volt, amit a vele szorosan összefonódó politikai ellentétek hevítettek (népre való támaszkodás, ausztroszlávizmus—hungarus koncepció eltérése).

A nyelvharc Štúrék győzelmével ért véget: a mai szlovák irodalmi norma a középszlovák dialektuson alapul, amelynek grammatikáját Štúr és Michal Miloslav Hodža készítette el. A küzdelem pedig nem volt könnyű; gondoljuk meg, hogy Štúr koncepciójával, noha közeledett a BernolákHamuljak irányhoz, mégis egy harmadik elképzelés született, s ez a nemzeti mozgalom által oly hőn óhajtott egység létrejöttét – átmenetileg – nehezítette.

Mindhárom normán (szlovakizált cseh nyelven, nyugat- és középszlovák dialektusban) kibontakozott a nemzeti és liberális szellemű irodalom. A kor legjelentősebb szlovák költőjének, a nyugatszlovák normán író Ján Hollýnak a tevékenysége is a 19. század első évtizedeire esett. Az ő „győzelmi költeményei”, eposzai jelentik a tetőpontját annak a történeti apológiának és múltszemléletnek, amely a 18. század végére már több sajátos kencepciót termelt ki. A dicső múlt felé forduló eposz a keleteurópai népek történetében a nemzeti öntudat kibontakozásának idején született meg, s a nemzeti ébredés tipikus terméke volt. Megjelenése azonban már a nemzeti mozgalom, illetve irodalom bizonyos szintjét tételezte fel. Papánek és Fándly történeti munkáin keresztül vezetett az egyenes út Hollý elbeszélő költeményeihez azért is, mert valamennyiben a Nagymorva Birodalom, valamint a Cirill és Metód-hagyomány kapott egyre fokozódó hangsúlyt, illetve Hollýnál költői formát.

A nemzeti ideológia és a romantika szabadságeszménye is Hollý költészetében, szorosan a szláv-szlovák gondolatvilággal együtt jelent meg. A szlovák nemzethez írt ódája a nemzeti szabadságot állította előtérbe, s a költő büszke arra, hogy a szlovákság tagja a hatalmas szláv nemzetnek.

A költő megénekelte a szlovák nemzetüket elhagyó renegátok (e jelenség különösen sújtotta a szlovák mozgalmat) miatt érzett fájdalmat is. A szlovákságnak hátat fordító „elfajzottak”, a renegátok ostorozása összekapcsolódott a nemesség, a feudális erkölcsök szenvedélyes bírálatával, hiszen az „elfajzottak” elsősorban a szlovák ajkú nemesség köréből kerültek ki. Tehát Hollýnál, ha kisebb mértékben, mint Bajza és Fándly eszmevilágában, egybefűződött a nemzeti és társadalmi gondolat. Hollý ültette át 1828-ban Vergilius Aeneisét, s ezzel is meggyőzően bizonyította, hogy a szlovák nyelv alkalmas a klasszikus formák átvételére, lehet magas színvonalú irodalmat művelni ezen a nyelven.

A cseh nyelvű nemzeti irodalom gazdag termése szólalt meg a Karel Kuzmány által kiadott Garamka (Hronka) című folyóiratban is. Az itt közölt szépirodalom és „hasznos olvasmányok”, bár cseh nyelven jelentek meg, jelentős termékei voltak a szlovák kulturális nemzeti mozgalomnak. Meg kell jegyeznünk, hogy Kuzmány kísérlete folyóiratával nem sikerült: a két norma evangélikus és katolikus képviselőit akarta egy táborba egyesíteni. Persze a régi cseh irodalmi nyelv erre nem is lehetett alkalmas. Kuzmány tevékenysége egyébként jelentős volt: sokat fordított, és hazafias lírája a politikai élet terére kilépő szlovák mozgalmat támogatta.

A szlovák dramairodalom is megtette kezdeti lépéseit. A legnépszerűbb műfaj a vígjáték volt. Juraj Palkovič egy vígjátékában már megjelent a szlovák paraszt, aki győzelmet arat a „basáskodó, fondorlatos úron”.[5] A szlovák vígjáték kiváló művelője volt Ján Chalupka is, aki nagy rokonszenvvel rajzolta meg a népi alakokat, bátran használta a szatíra éles fegyverét is a feudalizmus és a nemzeti elnyomás ellen.

Lényegesen nagyobb jelentősége volt Palkovičnak mint szerkesztőnek, ismeretterjesztőnek, publicistának, politikusnak. E minőségeiben kifejtett tevékenysége során ugyanis túllépett már felvázolt s a felvilágosodás eszmevilágához kapcsolódó koncepcióján. Az újságot „a nemzetek világosságának”[6] nevezte, s lapjának, a Týdenníknek is e feladatot szánta. A külföldi híreket gyakran a hazai viszonyokkal való összehasonlítás céljából közölte: akár elrettentő (elmaradott országok példái), akár követendő (fejlett területek példái) céllal, de mindenkor a progresszió érdeke lebegett a szeme előtt. A gyarmati országok rabszolgái aktuális kérdésének tálalása negatív oldalról támogatta liberalizmusát: a négerek embertelen helyzete, a rabszolgaság megszüntetésének gondolata lehetővé tette, hogy az elnyomásról és az emberi méltóságról általánosságban elmélkedjék. Pozitív példaként szerepelt nála a katolikus írek hősi küzdelme a nemzeti és gazdasági egyenjogúságért. Ezenkívül korának fontos, nemegyszer forradalmi eseményeit is rokonszenvvel kommentálta. Kedvelt témája volt a sajtószabadság és a cenzúra, amelyet a fejlettebb országok lapjainak alapján mutatott be. A Týdenníkben az ipar és a kereskedelem kérdései is a polgári átalakulás útjait egyengetve kerültek szóba.

Ismeretterjesztő munkássága szempontjából nagy jelentősége volt hosszú évtizedeken keresztül (1801–1848) kiadott kalendáriumainak. Palkovič e műfaj lehetőségeit is kihasználta, és azt a nép művelésének szolgálatába állította.

Ez a nép felé fordulás a modern társadalmi gondolat terjesztését, valamint a nemzeti ideológia eszmevilágának propagálását is jelentette. Amikor a magyar országgyűlésen napirendre került a jobbágykérdés ügye, naptárainak olvasóit rendszeresen liberális szellemben tájékoztatta. E tevékenysége ellen a magyar konzervatív nemesség 1827-ben tiltakozott is, és követelte, hogy kalendáriumait szigorúbban cenzúrázzák.

Palkovič 1832-től három országgyűlési cikluson keresztül (1832–1836, 1839–1840; 1843–1844) Korpona várs ablegátusa volt. Ilyen minőségben többször felszólalt a jobbágyság érdekében. Megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy az országgyűlés leghaladóbb elemei közé tartozott.

Erre az időszakra esett Palkovič Tatranka című lapjának megjelenése. Ebben a magyarosító törekvések ellen éppúgy tiltakozott, mint ahogy állást foglalt a liberális agrárpolitika mellett, s népszerűsítette Széchenyi István a Hitelben és a Világban kifejtett, az ország polgári átalakulására irányuló eszmerendszerét. Kalendáriumának lapjain regisztrálta a proletariátus megjelenését a nyugati országokban, ellenállásának különböző formáit. A dolgozó osztályok és rétegek társadalmi jelentőségének hangsúlyozásával öntudatuk formálódását segítette elő.

A szlovákok kezdeményezői voltak a szláv kölcsönösség, a szláv összefogás eszméjének és gyakorlatának. Ez az ideológia az irodalomban Holly mellett különösen Ján Kollár költészetében kapott helyet. A pesti evangélikus lelkész Szlávia leánya (vagy A dicsőség leánya, Slávy dcera) című munkájában költői formába öltöztette a szláv összefogás gondolatát. Kollár e nagy hatású művével számottevő lökést adott a szláv kölcsönösség kibontakozásának, s széles körű tevékenységével élére állt e program megvalósításának. Kollár fellépéséig a szláv összefogás gondolata gyakran felmerült, de mégsem alkotott összefüggő, céltudatosan kidolgozott eszmét és irányt. A szláv kölcsönösség, amely a szláv népek egymásra utaltságának felismerését, nyelvi-kulturális kapcsolataik elmélyítését, végső fokon a nemzeti elnyomás elleni közös fellépésüket jelentette, Kollár munkásságával kapott határozott ösztönzést. A Szlávia leánya több mint 600 szonettet tartalmazott, s első kiadása 1824-ben Pesten jelent meg. Kollár a költemény előhangjában mély fájdalommal emlékezett meg a németországi szláv népek pusztulásáról, akik a nemzeti elnyomás áldozatai lettek. Az elnémetesedett szlávok pusztulásán keresztül Kollár tiltakozott mindennemű erőszak, általában a nemzetek, de különösen a szlávok elnyomása ellen. Ugyanakkor más szláv népek sorsa iránt érzett rokonszenvével a szláv szolidaritás, a szláv kölcsönösség szükségességének érzését ébresztette fel a szláv népekben. Ez a gondolat végigvonul az egész munkán. Kollár a Szlávia leányában a szláv népek jövőjében való bizakodás megrajzolásával is lelkesítette, erősítette a nemzeti elnyomás ellen harcba induló szlávokat. Gyűlölettel szólt a szláv népek elnyomóiról, a szlávok ellenségeiről, a német és a magyar uralkodó osztályok képviselőiről. Ez az ellenszenv a nacionalizmusnak abból a negatív vonásából táplálkozott, amely túlhajtva a fontos és haladó szerepet játszó nemzeti öntudatot, azt más nemzetek ellen irányuló gyűlöletté változtatta.

Kollár egy később, 1836-ban megjelent művében (Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der Slawischen Nation) a szláv kölcsönösség megvalósításának tudományosan megalapozott gyakorlati programját adta. Javasolta például az egyes szláv fővárosokban szláv könyvkereskedések felállítását. Ehhez kapcsolódott az az indítványa is, hogy a szláv törzsek (népek) írói lépjenek egymással kapcsolatba. Meg kell szervezni egyetemeiken a szláv nyelvjárások (nyelvek) tanszékét is. Kollár szerint szükséges egy szláv irodalmi újság megindítása, amely rendszeresen ismerteti a szláv irodalmi műveket. Fontosnak tartotta az összehasonlító szláv nyelvészeti munkák (grammatikák, szótárak) megjelentetését, amelyek megkönnyítik a szláv nyelvek megtanulását.

Kollár szláv kölcsönösségi programja tehát nem politikai, hanem kulturális, főképpen irodalmi program volt. Ha összehasonlítjuk a Szlávia leányát a szláv kölcsönösséget tárgyaló művével, melyet több mint egy évtizeddel később jelentetett meg, azt látjuk, hogy ez utóbbit sokkal inkább jellemzi az ausztriai birodalom iránt tanúsított lojalitás, mint a még ifjúkorában írott művét. Kollár ez utóbbi értekezésében – a Szlávia leányában ködösen jelentkező szláv ország képével szemben – nyíltan kifejezésre juttatta, hogy a szláv kölcsönösség nem jelenti valamennyi szláv törzs (nemzet) politikai egyesítését vagy demagóg vállalkozásokat „az országok kormányai s rendeletei ellen, melyekből csak zavar és szerencsétlenség származhat”.[7] Kollár az irodalmi kölcsönösséget másképpen képzelte el, s védekezett is a pánszlávizmus vádjával szemben, hangoztatva: az irodalmi kölcsönösség több államhoz tartozó nemzetek között is fennállhat.

Pavel Jozef Šafárik, a kiváló szlovák szlavista kisebb jelentőségű szépirodalmi tevékenység mellett sokoldalú tudományos munkásságával tűnt ki, amely a szláv kölcsönösség jegyében fejlődött. A már hagyományossá vált történeti felfogást kora tudományos színvonalán dolgozta ki. Legjelentősebb műve, a Szláv régiségek (Slovanské starožitnosti) 1837-ben jelent meg. Hatalmas anyagot alapján dolgozott, és azt a célt tűzte maga elé, hogy bebizonyítsa: a szlávok már a messzi múltban Európa ősi kultúrnemzetei között foglaltak helyet. Šafárik munkája tehát fontos forrása lett a szlávok összefogásának: a ragyogó színekkel megrajzolt közös múlt a nemzeti elnyomással szembeni szoros együttműködésre ösztönzött. A szláv őshazát a Kárpátok és a Duna vidékére teszi; ő is elfogadja azt a koncepciót, hogy a szlávok bölcsője a szlovákok által lakott terület, mindenekelőtt a Tátra. A szlávok tehát e térség őslakói: az autochtonitást tudományos érvekkel bizonyítja, de nála is, miként elődeinél e tény az egyenjogúságért folytatott harc egyik legfőbb érve volt. Šafárik megírta a szláv népek irodalomtörténetét is (Geschichte der slawischen Sprache und Literatur, 1826). E munka sok szláv nép, főképpen a balkáni délszlávok irodalmát először ismertette, s ezzel nemcsak a szláv gondolatnak, hanem az egyes szláv népeknek is igen nagy szolgálatot tett.

A szlovák népköltészet első jelentős gyűjteményeit is Kollár (Národnie spievanky, 1834–1835) és Safárik adták ki. A közvetlen ösztönzést a szerb Karadzić jelentette, akinek módszerét is átvették. Šafárik pedig 1842-ben tette közzé a szláv népek etnográfiáját (Slovanský národopis), amely e népek első rendszeres áttekintését nyújtotta. E munkában nem a dicső múlt, hanem a szláv népek jelene ösztönözte, erősítette a nemzeti küzdelmet.

Különösen gyors és számottevő fejlődést tett meg a Štúr-féle norma alapján kibontakozó irodalom. A kölcsönhatás itt nagyon szembetűnő az új norma és a szépirodalom között. A szép számú színvonalas költő és író munkáiban megjelent az a legtipikusabb és legjellegzetesebb szlovák élet, amelyet cseh nyelven a valósághoz hűen leírni nem is lehetett volna: a szlovák falu, a szlovák parasztság élete, a szlovák hegyek sajátos szépsége, a szlovák pásztorok nehéz sorsa, s a magas hegyek között a megélhetéséért küzdő egyszerű szlovák nép élete. A szlovák múlt is új színekkel gazdagodott ezekben a munkákban. Svatopluk és a Nagymorva Birodalom mellett a tematikában megjelent Trencséni Csák Máté mint a szlovák hercegség építője. Ezt a nézetet a történettudomány nem fogadhatja el, de Csák Máté ilyen irányú szerepeltetése a múlt század negyvenes éveiben hozzájárult a szlovák nemzeti öntudat felébresztéséhez. E munkákban lép elénk Jánošík, a szlovák nép nemzeti és szociális szabadságáért harcoló hős. A költészetben általánossá váltak a szlovák népköltészet formái.


A szlovák politikai mozgalom három kiemelkedő alakja, Ľudovít Štúr (akiről Štúr-iskolának nevezik a negyvenes évek szlovák irodalmát), Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža is művelte a szépirodalmat. Az irodalomban azonban inkább szervező munkájuknak, mint írói kvalitásuknak köszönhetik nevüket. Írásaik a nemzeti öntudat felébresztését szolgálták, s ennek legfőbb eszköze a dicső múlt megéneklése volt. Az új szlovák irodalom fejlesztésében jelentős szerepe volt Hurban 1846-tól napjainkban is megjelenő tudományos-irodalmi lapjának, a Szlovák Szemlének (Slovenskje Pohladi) és Nitra almanachjának (1842, 1844).

A nemzeti mozzanatok túlsúlya jellemezte Samo Chalupka költészetét. Jánošík, a szegénylegény nemzeti hőssé lesz, jelezve, hogy a költő a maga kora nacionalista eszméit a múltba vetíti vissza.

A Štúr-iskola legnagyobb költője Andrej Sládkovič volt, aki az egész szlovák irodalomban is rangos helyet vívott ki magának. Első jelentősebb alkotása a Marina (1840), amelyben a kedveshez és a szülőföldhöz való vonzódása fonódott szoros egységbe. Megrajzolta a szlovák női eszményképet, s ez is segítette a nemzeti öntudat kibontakozását. Ebből a szempontból még nagyobb szerepe volt a Detvan (Gyetvai legény, 1847 ) című lírai-epikus műnek, amelyben szlovák népi ideálokat teremtett. A gyönyörű szlovák vidéken, Gyetván játszódó események olyan hősöket állítanak elénk, amilyen a magyar Toldi Miklós volt.

Kisebb költeményei is a szlovák mozgalom eszmevilágát népszerűsítik. Ne gyalázzátok népemet (Nehaňte lud moj) című versében a nemesekhez szólt, akik megvetik, lenézik a szlovák jobbágyságot. A nemesi gőggel a parasztság őserejét állította szembe, és rávilágított arra, hogy a nép éppen azzal fog elnyomóin felülkerekedni, amit benne megvetnek. A nemes–paraszt osztályellentét nemzeti momentumokat takart: a szlovák megyékben ugyanis a nemesség magyar volt, vagy a magyar nemzeti mozgalmat támogatta. Dalt zengek a szabad hazáról (Zaspievam pieseň o slobodnej vlasti) című 1848 márciusában írt költeménye a jobbágyfelszabadítást, a polgári átalakulást üdvözölte, de nem feledkezett meg a szlovák nemzeti jogok követeléséről sem.

A Štúr-iskola legforradalmibb költője Janko Kráľ, akit 1848 tavaszán, a szlovák parasztmozgalomban való részvétele miatt börtönbe vetettek. A szlovák irodalomnak mind a mai napig ő a legnagyobb rögtönzője. Dalai a népköltészet közvetlen hatására születtek, azonnal papírra vetette azokat, ahogy még a fülében csengett a népdal melódiája. Ami Petőfinek az Alföld, az volt Král'nak (s vele együtt a Štúr-iskola tagjainak) a Tátra; ez jelképezte a szlovák hazát. Pozsonyi elmélkedés (Duma bratislavská) című balladisztikus költeményében a szlovák mozgalomnak arról a jelentős eseményéről irt, amikor Štúrt megfosztották a pozsonyi líceum cseh-szlovák tanszékén betöltött helyettes tanári állásától, és barátai, tanítványai tüntetőleg elhagyták Pozsonyt. Az úr a tüskebokorban (Pán v tŕní) cimű balladája pedig a feudalizmussal szemben a nép igazáért folytatott harcát példázza.

Költészetében 1843–1844-ben az utópista szocializmus hatása is megfigyelhető. A Svatopluk halálát sirató disztichonokban olyan sorokat írt le, amelyek a nyomor szabadságát a szolgasággal párosult jólét elébe helyezik. Egy másik versében (Iparos – Remeselník) arról szólt, hogy a munkást a társadalom igavonójává alacsonyították le, s a nyomor oda láncolja a munkapadhoz. Kráľ elutasította a kapitalizmust, mert kiöli a hitet az emberekből. A Vásár (Jarmok) című verséből elénk táruló ideális paraszti társadalomban nincs nyomor, eltűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek, nem lesznek urak, csak egymást szerető emberek, akiket a vallásos hit irányít. S ennek az eszményi társadalomnak a megvalósítása a szláv népek feladata lesz. Az ő történelmi hivatásuk a boldog kor megteremtése.

Kráľ utópista szocializmusa tehát eltért a nyugat-európaitól, s benne nagy helyet kaptak a nemzeti és vallási momentumok. Szembetűnő e tekintetben a rokonság a lengyel messianizmussal, valamint az orosz szlavofil gondolkodással és az orosz forradalmi demokraták eszméivel. Nem zárható ki a francia Lamennais hatása sem, aki Štúrnak is mintaképe volt.

A Štúr-iskola prózaírója Ján Kalinčiak volt, aki későbbi műveiben a legnagyobb lépést tette a realizmus felé. Egész fiatalon megírta A király széke (Králův stůl) című epikus költeményét, amelyben Mátyás mint szlovák király, fekete serege pedig mint szlovák hadsereg képviselte a dicső nemzeti múltat. A nagy király a „szlovák nemzetre” pohárköszöntőt is mondott. E korai munkájáról azért kell megemlékeznünk, mert a negyvenes években írt történeti novelláiban, ha nem is ilyen idealizált formában, ismét helyet kapott a magyar–szlovák közös múlt bemutatása.

A szlovák színjátszás csupán műkedvelő társulatokból állt, és főképpen a negyvenes években fellendülő nemzeti mozgalom eszméit propagálta. A legjelentősebb társulattal a pozsonyi líceum szlovák diákjai rendelkeztek. Ők sorra látogatták a szlováklakta városokat, hogy a polgárságban felkeltsék az alig ébredező nemzeti érzést A diákok nagyon tudatosan állították a színészetet nemzetépítő céljaik szolgálatába: feladatuk sorába tartozott a pozsonyi líceumnak mint a kibontakozó mozgalom központjának (erről alább még szólunk) további erősítése tehetséges diákok odacsalogatásával, valamint azoknak a személyeknek a számbavétele, akik rokonszenveznek a szlovák nemzeti törekvésekkel.

Különös fontosságuk volt – mivel a privilégiumokkal nem rendelkező szlovák nemzeti mozgalomban bizonyos állandó bázist jelentettek – a tudományos-kulturális társaságoknak. A protestáns tábornak 1803-ban sikerült megalapítania a pozsonyi evangélikus líceumban a cseh–szlovák tanszéket és a hozzá kapcsolódó Szláv Intézetet. Mellettük szlovák diáktársaságok működtek; ezen intézmények révén vált Pozsony szlovák kultúrközponttá. Pozsonyon kívül a felvidéki városok evangélikus líceumaiban is tevékenykedtek szláv tanszékek, illetve diákegyesületek, amelyek említésre méltó gyújtópontjai voltak a szlovák nemzeti megújhodásnak. Az e líceumokban és különösen Pozsonyban kibontakozó mozgalom a szlovák történelem politikai szakaszának jelentős előzménye volt. Pozsonyban a líceum mellett működött a már említett tanszék és intézet, valamint az 1829-ban alapított Cseh-Szláv Társaság nevű diákegyesület. E szlovák nemzeti intézményekben jelentős tevékenységet fejtett ki Štúr, aki a negyvenes évek elejétől a nemzet legkiemelkedőbb egyénisége lesz. Štúr mint a tanszék helyettes tanára és a társaság alelnöke, igen sokoldalú tevékenységet folytatott.

A társaság szervezetileg is összefogta a szlovák diákságot. Štúr ezen az egyesületen keresztül irányította a szlovák ifjúság iskolán kívüli tevékenységét, ösztönözte arra, hogy gyűjtse a népdalokat, népmondákat, jegyezze fel a szlovák föld hegyeinek, erdeinek, völgyeinek nevét. Jelentős tevékenységet fejtett ki a társaság „levelező osztálya”, amely igyekezett pótolni a szlovák hírlapok hiányát. A vidéki levelező tagok a pozsonyi központba rendszeres tudósításokat küldtek a különböző szlovák kulturális és politikai eseményekről.

Az Észak-Magyarország különböző líceumai, illetve akadémiái mellett működő, említett egyesületek közül a legjelentősebb a lőcsei volt, amely 1832-ben jött létre. Kisebb szlovák társaságok alakultak a harmincas években az eperjesi és a selmeci akadémiákon. Ezek a vidéki városokban működő diákegyesületek a szlovák mozgalom helyi centrumai voltak, amelyeket a pozsonyi szervezet fogott egységbe. Így vált ebben az időben Pozsony kulturális központból az egész szlovák mozgalom központjává. E centrum kialakításában, amely a szlovák nemzetté válás szempontjából nem kis jelentőséggel bírt, igen nagy szerepe volt Štúr szervező munkájának.

Az egyesület sokoldalú, a szlovák nemzeti mozgalom fellendítése érdekében kifejtett munkásságát nem nézte jó szemmel a magyar uralkodó osztály. A kibontakozó harc következménye volt, hogy a kormány 1838-ban betiltotta az iskolák mellett működő egyesületeket, így e társaságot is. Ekkor jött létre az 1840-ig működött Kölcsönösség (Vzájomnost') nevű titkos diáktársaság, amelynek élén Alexander Boleslavin Vrchovský jogász állt. A szervezet polgári demokratikus elveket vallott, neve pedig a demokratikus szláv irányzatok közötti együttműködést, valamint a szlovák integrálódást hirdette. Hasonló célok fűtötték az Egység (Jednota) elnevezésű diákszervezetet, amely 1845 és 1848 között fogta össze az evangélikus iskolák diákegyesületeit. Az e szervezetekbe tömörült diákság Ifjú Szlovákiának is nevezte magát.

A pesti szláv tanszék felállításának ügye is a szlovák mozgalomhoz kapcsolódott. E kérdést Kollár és a Pesten tanuló szlovák, szerb és horvát diákok vetették fel először, majd több szlovák petícióban szerepelt; Kollár befolyására a pesti szláv diákok ezzel a kívánsággal a nádorhoz is fordultak. Ezek a lépések azonban nem hoztak semmiféle eredményt. Sikerrel járt egy pest-budai katolikus vállalkozás, amely Bernolák követőjének, Martin Hamuljaknak a nevéhez fűződött. Az ő kezdeményezésére alakult meg, főként a budai központi hivatalok szlovák tisztviselőinek közreműködésével, a Szlovák Nyelv és Irodalom Kedvelőinek Társasága (1834), amely céljául a szlovák nyelv terjesztését, a szlovák irodalom ápolását tűzte ki. 1844-ig kiadói tevékenységet folytatott, s az első szlovák almanachot, a Hajnalt (Zora) is e szervezet jelentette meg. A szervezet keretei között a pesti egyetem szlovák hallgatói rendszeresen tanulták, művelték anyanyelvüket. Ily módon vált Pest-Buda – főként Hamuljak és Kollár tevékenysége nyomán – Pozsony mellett a szlovák nemzeti mozgalom második legjelentősebb művelődési központjává.

Mindezeknél számottevőbb volt az 1844-ben a cseh Matica mintájára létrehozott művelődési egyesület, a Tatrín. Keretében az új, a középszlovák nyelvjárást irodalmi nyelvvé emelő és a népre támaszkodó Štúr vezette irányzat szervezkedett. Ez az egyesület az évekig húzódó engedélyezési hivatalos eljárás alatt, még az alapszabályok jóváhagyásának elutasítása előtt, elkezdte működését. Munkássága viszonylag széles körű volt, nagy kiadói tervéből azonban, amely elsősorban a történet- és nyelvtudományt, valamint a néprajzot ölelte fel, a mostoha viszonyok között csak keveset tudott megvalósítani. Tervbe vették egy összefoglaló szlovák történet és földrajz kiadását.

A nép kulturális felemelését közvetve szolgálták az úgynevezett mértékletességi egyesületek, amelyek a parasztság körében elharapódzott alkoholizmussal szemben vették fel a harcot. A mértékletességi egyesületeknek volt egy közös szervezetük, amely a Tatrínhoz kapcsolódott.

A nép szolgálatától vezérelve Štúrék, különösen a negyvenes években, figyelmüket a népiskolák súlyos helyzetére fordították. Volt gondjuk a pedagógia tudományának fejlesztésére is. A nép kulturális felemelése céljából szervezték meg az úgynevezett vasárnapi iskolákat, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy a felnőtteknél pótolják a népiskola hiányait, szélesítsék az iparosok szakműveltségét.

Kovács Endre

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

A szlovákság vezetői például népük számára 1848 előtt és a forradalom alatt is a polgári átalakulásnak ugyanazon alapvető követeléseit hangoztatták, mint a magyar reformmozgalom hívei; Kossuth és Štúr között ebből a szempontból nincs lényeges különbség. A szlovák értelmiség a társadalmi haladás híve volt. A magyar szabadságharcot azonban elutasította és számos körülmény hatására – mely körülményekről könyvünk megfelelő helyein bőven lesz szó – Bécset támogatta. Nem állítható azonban, hogy a szlovák parasztság nagy többsége a bécsi udvar és az ellenforradalom mellé állt volna. Az 1848 őszén bekövetkezett ŠtúrHurban-féle támadás a paraszti tömegeket nem tudta szekerébe fogni.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

És hasonló volt a helyzet a Felvidék szlovák lakosságú falvaiban és városaiban is: szlovák lelkészek templomi beszédekben, szlovák költők versekben ünnepelték a jobbágyfelszabadítást és Kossuthot, a szlovák nemzeti mozgalom liberális szárnyának vezéralakja, Ľudovít Štúr pedig (aki Zólyom városának egyik követeként maga is részt vett a pozsonyi országgyűlésen) arra is indíttatva érezte magát, hogy lapja, a Slovenskje Národňje Novini március 31-i számában kijelentse: „Szegény népünk … végre az ország polgára és ember lesz!”[8]

De ilyesféle megnyilatkozásokkal lehetett találkozni ekkortájt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes horvát sajtóban, sőt – bár a Pozsonyban elfogadott törvények hatálya Erdélyre egyelőre nem terjedt ki – az erdélyi román lapokban is. Timotei Cipariu, a balázsfalvi görög katolikus papnövelde liberális nézeteket valló tanára például lapjában, az Organului Luminarei-ben lelkesen fejtegette, hogy Magyarországon már megvalósult „a jogokban és kötelességekben való egyenlőség”,[9] az ugyancsak közismerten liberális George Bariț, a Gazeta de Transilvania szerkesztője pedig kinyilvánította, hogy az erdélyi románok is a pesti tizenkét pont kidolgozóival fognak tartani, mert „e pontok által minden barbár, zsarnoki és elnyomó kiváltság megsemmisült”.[10] S Bariț fenntartásokkal fogadta ugyan e pontok utolsóját, az Erdély uniójáról szólót, egy Budán napvilágot látott (Fratilor Romani! kezdetű) névtelen román röpirat viszont éppen arra mutatott rá, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesülése az erdélyi románoknak is javukra válnék, mert Magyarországon már „feljött az igazság és a szabadság napja”, itt már „nincsenek sem jobbágyok, sem nemesek, nincsenek sem urak, sem szolgák”, s az unió megvalósulása esetén így lesz ez – de csak ebben az esetben lesz így – Erdélyben is.[11] És még az általában elzárkózó erdélyi szászok soraiban is akadtak olyanok, akik – mint Friedrich Hann, a nagyszebeni jogakadémia tanara vagy Karl Gooß szászdályai evangélikus lelkész – a polgárosodás páratlan emeltyűit látták a pozsonyi törvényekben, s hogy e törvények jótékonyságából saját népük is részesedjék, áprilisban szintén Magyarország és Erdély egyesülése mellett foglaltak állást.

Hiába keltett azonban elégedettséget a márciusi vívmányok megszületése a nemzetiségek körében is: azt a tényt, hogy a nemzetiségi kérdést a márciusi forradalom érintetlenül hagyta, az egyéb korkérdések megoldása csak nem feledtethette. S éppen ezért már a kezdet kezdetén találkozni lehetett olyan megnyilatkozásokkal is, amelyek kétségtelenné tették, hogy az ország nem magyar lakóinak körében elevenen él a nemzetiségi kérdés rendezésének, a maguk nemzeti egyenjogúsíttatásának az igénye is.

Így például a pest-budai szerbek a József-napi országos vásár alkalmából Pesten időző vidéki szerbek részvételével már a forradalom kitörésének a hetében gyűlést tartottak, s a gyűlésen kidolgoztak egy az uralkodó és a diéta elé terjesztendő petíciót, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem kívánják lazítani „azon legszentebb kapcsolatot”, amely a magyarországi szerbeket „a közös magyar hazához fiúi szeretettel… köti”,[12] s azt sem nehezményezik, ha a magyar nyelv továbbra is Magyarország egyedüli hivatalos nyelve marad, igényt tartanak viszont többek között arra, hogy magyar részről ismerjék el a szerb nemzetnek mint önálló nemzetnek a létét, hogy a magyarországi szerbek belső ügyeiket anyanyelvükön intézhessék, s hogy egyházi és világi képviselőik évente nyilvános nemzeti kongresszusra ülhessenek össze. S ezeket a követeléseket azután nagyjából magáévá tette és ugyancsak petícióba foglalta a délvidéki szerbek március 27-én Újvidéken lezajlott gyűlése is. Az újvidéki határozatok mindazonáltal két ponton eltértek a pestiektől. Egyrészt annyiban, amennyiben a pesti petíció csak egészen általános formában emlékezett meg a határőrvidék újjászervezésének a szükségéről, az újvidéki viszont világosan kimondotta, hogy a feudális viszonyokat a határőrvidéken is fel kell számolni és a jobbágyokhoz hasonlóan a határőröket is földjeik teljes jogú tulajdonosaivá kell tenni. De eltért a pesti petíciótól az újvidéki annyiban is, amennyiben az előbbi még annak a kívánságnak adott hangot. hogy az évenkint rendezendő szerb nemzeti kongresszusok kérelmeiket – az országgyűlés és az országgyűlésnek felelős kormány mellőzésével – közvetlenül az uralkodó elé terjeszthessék, az újvidéki petícióból viszont készítői ezt a pontot – mint amely csak a polgári átalakulás magyar híveinek nyugtalanítására lehet alkalmas – elhagyták.

S a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben hasonló mértéktartás és a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködés hasonló készsége jellemezte a szlovák nemzeti mozgalmat is. A mozgalom most elsőkül színre lépő Liptó megyei hívei, akiknek az élén Michal Miloslav Hodža verbicei evangélikus lelkész állott, a március 28-i megyegyűlésen (amelyre a falvak képviselőit is meghívták) tömegestül jelentek meg, s azt a kérésüket adták elő, hogy a megyei igazgatás nyelve ehelyütt ezentúl a szlovák nyelv legyen, a népiskolai oktatás pedig a jövőben szintén a tanulók anyanyelvén folyjék. S ezeket a kívánságokat azután valamennyi szlovák lakosságú megyére kiterjedő érvénnyel (és azzal a kiegészítéssel, hogy a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket) megismételte egy Jozef Miloslav Hurban hlubokai evangélikus lelkésznek, a mozgalom legfőbb Nyitra megyei szervezőjének a tollából származó és Štúr által április elején Bécsben kinyomatott (Bratia Slováci! kezdetű) névtelen kiáltvány, majd a szlovák nemzeti mozgalom hívei rendre előhozakodtak vélük Árvában, Turócban és Gömörben is, magyarellenes vagy forradalomellenes jelleget azonban ezek a megnyilatkozások sehol sem öltöttek.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Amikor tehát a szlovák mozgalom Liptószentmiklósra sereglett vezetői május 10-én mintegy negyvenen tanácskozást tartottak, hogy követeléseiket ez alkalommal immár a szlovák nép egészének a nevében foglalják írásba: valamennyien egyetértettek abban, hogy most a korábbiaknál messzebb menő követelésekkel kell előhozakodniuk, de egyetértettek abban is, hogy kívánságaikat még mindig nem határozat, csupán tárgyalási alapul szolgáló petíció köntösébe kell öltöztetniük, s az uralkodón kívül el kell juttatniok a magyar kormányhoz és a hamarosan összeülő népképviseleti országgyűléshez is.

S a petíció pontjai közé – nem vitás – bekerültek olyanok is, amelyekről kidolgozóik eleve tudhatták, hogy magyar részről elfogadhatatlanoknak fogják minősíteni őket – hiszen ez a petíció már külön szlovák egyetem felállítását, a választójogi cenzus eltörlését, a sajtótörvényben előírt óvadékfizetési kötelezettség felszámolását meg Rotarides és Kráľ szabadonbocsátását is követelte, s követelte persze a szlovák népnek nemzetként való elismerését, sőt követelte, hogy az ország minden népe létrehozhassa a maga nemzeti törvényhozó testületét, az ország egészére kiterjedő hatáskörű országgyűlés pedig az egyes nemzetek képviselőiből tevődjék össze, és az ország valamennyi népének a nyelvét fogadja el tárgyalási nyelvéül, s ezekhez a pontokhoz a petíció még azt a követelést is hozzáfűzte, hogy a szlovák lakosságú területeken szervezzenek önálló szlovák nemzetőrséget –, nyilvánvaló azonban, hogy e követelések közül jó néhányat maguk a Liptószentmiklóson egybegyűltek is csak afféle diplomáciai többletkövetelésnek tekintettek.

Némelyikről pedig a tanácskozás résztvevői közül még az is elmondható, hogy azokat az akadályokat, amelyek a megegyezést nézetük szerint leginkább hátráltathatták volna, az útból egyenesen eltakarítani igyekeztek – olyannyira. hogy emiatt a gyűlés a petíció egyik legfontosabb pontját, a parasztkérdésnek szentelt 11. pontot a többitől eltérően csupán elkeseredett vita után tudta tető alá hozni. Hurban ugyanis azt javasolta, hogy ez a pont követelje a földesurak által a parasztoktól 1848 előtt önkényesen elvett irtásföldek és egyéb birtokterületek visszaszolgáltatását, továbbá a majorsági jobbágyok felszabadítását és a földesúri regalejogok eltörlését. Hodža viszont ellenezte ezt az indítványt, mondván, hogy ilyen követeléseknek a petícióba való felvétele „az urakat még jobban elidegeníti tőlük”.[13] S a vitában végül Hurban maradt felül, mert az elnöklő Štúr és a jelenlevők többsége az ő álláspontjához csatlakozott, megsemmisítő vereséget azonban Hodža sem szenvedett.

A kenyértörés

Holott a kenyértörés még ekkor sem volt teljesen elkerülhetetlen minden egyes magyarellenes irányba tolódott nemzetiségi mozgalommal, s ezt akár a Prágában június 2-án megnyílt szláv kongresszus vitái is világossá tehették. A kongresszust ugyanis a cseh nemzeti mozgalom liberális irányzatának a vezetői – Kukuljević és Štúr kezdeményezésére – annak előmozdítása végett hívták egybe, hogy a továbbiakban a Habsburg-birodalom valamennyi szláv nemzeti mozgalma szorosan összetartva járjon majd el. A kongresszuson azonban éppen az bizonyosodott be, hogy az együttműködés megteremtésének legfőbb feltétele: a nézetek és törekvések rokonsága még nagymértékben hiányzik. Hiszen a cseh liberálisok azt vallották, hogy a birodalmat – merőben békés eszközök igénybevételével és a Habsburg-ház felségjogainak a csorbítása nélkül, mi több: épp az uralkodóház körül tömörülve – át kellene alakítani egy olyan föderációvá, amely négy egyenjogú tartományból tevődnek össze, s e tartományok közül az egyiket a német, a másikat a magyar, a harmadikat az északi szláv (azaz a cseh. a szlovák. a lengyel és az ukrán), a negyediket pedig a déli szláv (azaz a szerb, a horvát és a szlovén) lakosságú területekből kellene megszervezni. A kongresszus horvát és szerb küldöttei viszont ebből a programból csupán a birodalom föderalizálásának és a Habsburgokra való támaszkodásnak a gondolatát helyeselték, azt ellenben, hogy még a magyarokkal szemben is pusztán békés eszközökhöz folyamodjanak, ekkor már teljességgel elképzelhetetlennek tartották. A cseh nemzeti mozgalom radikális szárnyának a képviselői pedig a föderáció kivívásához nem is csak a magyarok elleni fegyverfogást ítélték elengedhetetlennek, hanem az ausztriai németek, sőt az uralkodóház ellenit is.

Ezzel szemben a kongresszusra (részint Galíciából, részint – hívatlanul – Porosz-Lengyelországból) érkezett lengyelek – mivel legfőbb céljukat Lengyelország helyreállításában, ennek legfőbb akadályát pedig az európai hatalmi rendszerben látták – mindenkitől elhatárolták magukat, aki a Habsburg-birodalomnak csupán belső újjászervezését irányozta elő, a birodalom kereteit viszont érintetlenül hagyta volna. Azt tehát a lengyelek is szükségesnek nyilvánították, hogy a magyarok tegyenek eleget a magyarországi szlávok jogos kívánságainak, de nyomatékosan hangoztatták, hogy erre a magyarokat erőszak helyett továbbra is tárgyalások útján kell rábírni, mert a szlávoknak elszámolnivalójuk elsősorban nem a magyarokkal, hanem a Habsburgokkal és a többi reakciós hatalmassággal van, ezek elleni harcukat pedig épp a magyarokkal összefogva kellene megvívniok. S ezt az álláspontot határozottan támogatta a kongresszus egyetlen orosz résztvevője, az ugyancsak hívatlanul betoppant Mihail Alekszandrovics Bakunyin is, aki – vérbeli forradalmár lévén – szintén azon a véleményen volt, hogy a cárizmus és szövetségesei elleni harchoz Európa forradalmi népeinek mindennél nagyobb közös érdekük fűződik.

De a cseh liberálisok föderációs elképzeléseit nem helyeselték a kongresszusra eljött szlovének sem, akik nyilvánvalóan attól féltek, hogy ezek megvalósulása esetén az ő népük horvát–szerb alávetettségbe kerülne. A Habsburg-uralom lerázására azonban a szlovének gyengeségüknél fogva gondolni sem mertek, s ezért amellett kardoskodtak, hogy a birodalom szlovénlakta területeiből létesítsenek különálló, de változatlanul a Habsburgok jogara alatt maradó koronatartományt. Annál határozottabbak voltak viszont a kongresszuson megjelent szlovák vezetők, s ebben nem csekély része lehetett annak, hogy ők a csehekkel szemben ugyanolyan aggodalmakat tápláltak, amilyeneket a szlovének a horvátokkal meg a szerbekkel szemben. Azzal a gondolattal tehát, hogy a birodalom szláv népeinek a Habsburgokra kell támaszkodniuk, Štúr és Hurban mereven szembehelyezkedett, s mindketten leszögezték, hogy a szlovákok problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani.

Arra azonban Štúrék nem tudtak hasonló határozottsággal válaszolni, hogy a szlovák kérdést Magyarország határain belül mégis hogyan képzelik dűlőre vinni: először kijelentették, hogy ha a magyarok továbbra sem hajolnak meg követeléseik előtt, akkor – a horvátokkal és szerbekkel együttműködve – ők is fegyverre fognak kelni, de azután azt is siettek megjegyezni, hogy ez a tervük jelenleg csak elvi elhatározásnak tekintendő, a gyakorlatban ugyanis a végső eszközök igénybevételét lehetőleg még mindig kerülni szeretnék (egyrészt mert mögöttük nem áll olyan fegyveres erő, amilyen a horvát és a szerb nemzeti mozgalom mögött, másrészt mert nékik egyelőre saját népük fegyvertelen tömegeit sem sikerült kellőképpen megnyerniök, úgy hogy „ha kimutatnók magyarellenes gondolkodásmódunkat, ezrével fordulnának ellenünk” szlovákok is[14]). Ha tehát az eleddig olyannyira hajthatatlan magyarok a továbbiakban mégis jobb belátásra térnek és „megadják nékünk azt, ami megillet bennünket, akkor – ahogyan a leginkább magyarellenes Hurban is hangsúlyozta – nem… ránthatunk ellenük kardot”, amint a szerbek sem fognak ilyet tenni, „ha megadják a szerbeknek, amit ők kívánnak”.[15]

A prágai szláv kongresszuson tehát akkora nézetkülönbségek törtek felszínre, amekkorákat elsimítani még hosszadalmas viták során sem igen sikerülhetett volna. A kongresszusnak pedig munkájával ráadásul már a viták kellős közepén fel is kellett hagynia. A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte; a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, lóhalálában elutazott Prágából, más küldöttek meg – így Štúr és Hurban is – a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek.

A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott – s nem is származhatott, mivel a magyar vezető körök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó Véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, tanulságokat pedig végképp nem szűrtek le a Prágában történtekből. És így – hiába fogott fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Štúr és Hurban az előző napokban (Hodža pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal – Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást. Miért is, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodža jobb híján Bécsbe ment, Štúr és Hurban meg Zágrábba, hogy – más választásuk immár nem maradván – mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat a Windisch-Grätznél semmivel sem jobb Jellačićnak ajánlják pártfogásába.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Štúr és Hurban például augusztus végén (abban a – jogos – reményben, hogy az osztrák uralkodó körök a magyarok ellen immár a júniusi prágai felkelés volt résztvevőivel is készek lesznek összefogni) Zágrábból sietve Bécsbe utazott, s Hodžával együtt haladéktalanul megkezdte egy szlovák légió toborzását, hogy azután Jellačić hadműveleteinek megindulásakor ez a csapat tömegméretű szlovák fegyveres felkelést robbantson majd ki a Felvidéken. Szeptember közepén pedig Hurban elnökletével már a felkelés irányítására hivatott Szlovák Nemzeti Tanács is megalakult.

Más kérdés, hogy a szlovák felkelés megszervezése Hurbanék igyekezete dacára sem ment simán. Mindenekelőtt a légió iránti érdeklődés elégtelenségéből kifolyólag; emiatt ugyanis a csapatnak Bécsből csak szeptember 17-én sikerült felkerekednie, s szlovák nemzetiségű a nagy üggyel-bajjal összeverbuvált háromszáznyi legionárius között még ekkor is legfeljebb ha ötven akadt, úgy hogy a csapat végül ténylegesen nem is annyira szlovák, mint inkább cseh légióvá lett. Hurbannak, Štúrnak és Hodžának pedig ebből következőleg (meg kellő hadvezetési tapasztalatokkal bíró szlovákok nemlétében) a hattagú nemzeti tanácsba maga mellett három katonaviselt cseh férfiút is be kellett fogadnia. S mivel a három cseh tanácstag közül egyedül Bernard Janeček tartozott a radikálisok táborához, a másik kettő – Bedřich Bloudek és František Aleksander Zach – viszont az osztrák hadvezetőség és Jellačić bizalmi embere volt, Hurbanék a szlovák népet most egy olyan kiáltványban kényszerültek fegyverbe szólítani, amely a felkelés rendeltetését nem jelölhette meg pusztán a nemzeti egyenjogúság kivívásában, hanem a magyarok által megbontott birodalmi egység helyreállítását szintén a szlovák mozgalom céljává kellett hogy nyilvánítsa, s amely így önmagában is és eleve kérdésessé tette, hogy a légió kedvező fogadtatásra lelhet-e majd a szlovák tömegek körében.

S a légió magyarországi fogadtatása azután valóban nem is igazolta a nemzeti tanács tagjainak a várakozásait; hiába lépték át Hurbanék az országhatárt szeptember 19-én épp Miavánál: annyit elértek ugyan, hogy a következő napokban a környező területek irtásföldjein élő kielégítetlen parasztok nagy számban csatlakozzanak hozzájuk, a szlovák lakosság zöme azonban még ezen, a Hurban által korábban kiváltképp megdolgozott vidéken sem támogatta őket. (Amiben persze már nemcsak az játszott közre, hogy különösebb lelkesedést a magyar fennhatóság osztrák fennhatósággal történő felcserélésének az eshetősége vajmi kevés szlovákban keltett, de – s talán még inkább – közrejátszott ebben az, hogy a szlovákok tekintélyes hányada itt is a magyar forradalom jobbágyfelszabadító vívmányainak a haszonélvezője volt, sőt hozzájárult ehhez még az is, hogy a szlovákok vallási tekintetben megoszlottak az evangélikus meg a katolikus egyház között, a hadjárat vezetői viszont mind evangélikusok voltak, s emiatt a szlovák lakosság katolikus része eredendő gyanakvással szemlélte vállalkozásukat.) A hadjárat megindulása után tehát a Felvidék szlovák lakói közül sokkal többen fogtak fegyvert a „szlovák” légió ellen, mint ahányan mellette, s ennek is része lett abban, hogy Hurbanék szeptember 29-én már kénytelenek voltak kitakarodni az országból, a csalódott Hodža és Janeček pedig hamarosan meghasonlott társaival és kivált a Szlovák Nemzeti Tanácsból.

Amivel a magyar forradalom mindjárt a szlovák kérdés méregfogának kihúzására is újabb kedvező alkalmat nyert. Hodža és Janeček ugyanis az elszenvedett kudarcból első megrendülésében azt a tanulságot szűrte le, hogy a magyarokat lehetőleg mégsem fegyverrel, hanem tárgyalások révén kellene rábírni a szlovák nemzeti követelések kielégítésére. A Hodžáékkal való esetleges kapcsolatteremtésre azonban Pesten továbbra sem gondolt senki, amint változatlanul nem gondolt senki azoknak a forradalom oldalán állhatatosan kitartó szlovákoknak a meghallgatására sem, akik akár korábban Breznóbányán, úgy most Turócban, Árvában, Liptóban és Gömörben is rendre kinyilvánították, hogy a jövőben is hívek lesznek a forradalomhoz, csupán azt kérik, hogy a szlováklakta területek megyegyűlésein ezentúl szlovákul is szabad legyen felszólalni. Mintha a magyar forradalom vezérkara a maga eddigi szűkmarkú nemzetiségi politikáját tökéletesen igazolva látta volna azáltal, hogy szeptemberben a Hurbanék megrohanta országrész szlovák lakóinak a többsége efféle engedmények tétele nélkül is a magyar forradalom mellett foglalt állást…

Nem csoda hát, ha néhány hét múlva Hodža és Janeček mégis ugyanúgy újrakezdte a fegyveres szervezkedést, akár Hurban meg Štúr, s ha emezekhez hasonlóan most ők is arra a következtetésre jutottak, hogy legközelebb nem szabad teljesen önálló vállalkozásba fogniuk, hanem következő hadjáratukat már a császári hadsereg keretei között kell majd megindítaniok.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

A kormányzat egyoldalúan avatkozott be a szlovák politikai küzdelembe és abba is, ami az irodalmi nyelv kialakításáért folyt. Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva át is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból. Erdélyben Avram Iancut már 1849 karácsonyán elfogták az új lázongásokért bűnbakot kereső császári katonák, de paraszthívei erőszakkal kiszabadították. Az erdélyi román felkelés volt vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben vetették újra fogságba, mert régi harcainak színhelyén, az Érchegységben leverte a kétfejű sast a parasztnyúzó kincstári igazgatóság épületéről. Végül is szoros rendőri felügyelet alá került. Erdélyi radikális társainak egész sora jutott hasonló sorsra, vagy kényszerült menekülésre.

Indokolt sérelemként rótták fel a románok, hogy a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság önálló közigazgatásának megszervezése után – noha az új „koronaországban” a románok aránya volt a legmagasabb, az összlakosság több mint negyedét tette ki – mindössze 6 közigazgatási tisztviselő, az összlétszám alig 2%-a került ki soraikból. Egész Erdélyben pedig a románság abszolút többsége ellenére az 1850-es évek végén mindössze 172 román közhivatalnok működött. A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek. Az 1849 után létesített 2 új román tanítóképzőt a kormányzat felekezeti ellentétekre hivatkozva hamarosan bezáratta.

Jelentős politikai visszahatása volt annak, hogy a katolikus pozíciók erősítésére törekvő bécsi kormányzat az erdélyi görög katolikus egyháznak olyan kedvezményeket biztosított, amelyekhez a görögkeleti egyház minden lojalitása ellenére csak hosszú idő múltán jutott. 1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg. Ugyanakkor Thun ellenzése folytán sikertelen maradt Șaguna püspöknek az a kísérlete, hogy egységes egyházi testület kerüljön a birodalom különböző „koronaországaiban”: Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban és Bukovínában élő görögkeleti románok élére. Igaz, Șaguna sikerrel háríthatta el Sterca-Șuluțiu térítési kísérletét, de a görögkeleti románság nagy keserűségére másfél évtizeden át még azt sem sikerült elérnie, hogy a román görögkeleti egyház kiszabadulhasson a karlócai szerb érsekség függéséből. Șaguna lojalitása csak 1864-ben hozta meg gyümölcsét, a szerb–román ortodoxia egyházi közösségének várva várt felbontását, és az ő kinevezését a magyarországi és erdélyi görögkeleti románság érsekévé.

A magyarországi németség jelentős hányada szolidáris volt a magyar forradalommal, legjobbjai tevékenyen működtek közre az önvédelmi háborúban is. Érthető, hogy soraikban a germanizáló hatalom intézkedései ellentmondásos fogadtatásra találtak. De azok a német népcsoportok sem fogadtak osztatlan helyesléssel a birodalom újjászervezésének módját, amelyeknek támogatására a kormányzat nagyon is számított. A bánsági németek a magyarországi németség nemzeti szervezkedésének egyik korai dokumentumában, az 1849 őszén Ferenc Józsefhez intézett és önálló német tartomány kihasítását igénylő folyamodványukban – nem tudva még, hegy mennyire formális annak a Vajdaságnak a „szerb” jelzője, amellyel a „Temesi Bánságot” közigazgatásilag összefűzték – indokoltnak tartották felpanaszolni, hogy ámbár „az uralkodóházzal rokon fajhoz tartoznak, védtelen árvákká lettek egy más nemzetiség házában”.[16] A bánsági németek nem lettek védtelen árvák, sőt nagyon is kedvezett nekik a Temesvár székhellyel szervezett új koronaország egész kormányzati rendszere. Intézményesített nemzeti önkormányzathoz azonban, amire eredetileg törekedtek, nem jutottak. Öröklött privilégiumaik sérelmei folytán korántsem voltak egyértelműen elégedettek az erdélyi szászok, noha hivatali érvényesülési lehetőségeik politikai megbízhatóságuk és a rendszer germanizáló törekvései folytán számottevően javultak. Túlnyomó többségük fájdalmasan vette tudomásul féltékenyen őrzött és 1849-ben a bécsi kormány által még fenntartandónak ígért közigazgatási és törvénykezési önállóságuk felszámolását. Az evangélikus egyház súlyos sérelmei is kedvezőtlenül befolyásolták a szászok és a kormányzat viszonyát, s hozzájárultak ahhoz, hogy a szász értelmiség mindinkább a birodalom határain túl élő németséggel keresett kapcsolatokat.

A kárpátukránok politikai állásfoglalására, a nagy szlovák és román paraszti tömegekhez hasonlóan legerősebben a jobbágyfelszabadítás végrehajtásával kapcsolatos fejlemények hatottak. Tekintettel arra, hogy osztálytörekvéseik érvényesítése legtöbbször az önkényuralmi erőszakszervezetek fellépésén tört meg, sőt a kincstári uradalmak esetében maga az alapkonfliktus is az államhatalom helyi képviselőivel fordította szembe őket, érthető, hogy az 1850-es években a hangulatjelentések nagyon is kételkedtek a megbízhatóságukban. A kárpátukránok politikai vezetőjének szerepét meglehetős önkényességgel monopolizáló Adolf Ivan Dobrzanszky, aki a cári intervenciós csapatok oldalán tevékenykedett 1849-ben, már az olmützi alkotmány kibocsátása után berzenkedve tapasztalta, hogy a kárpátukránokat a politikai önkormányzatnak még a minimumával sem kecsegtették; 1849-ben az ungvári kerületi főbiztos oldalán nyert vezető hivatali beosztást, anélkül azonban, hogy népe sorsának alakulását tartósan és érdemlegesen befolyásolhatta volna. Be kellett érnie az igen keskeny kárpátukrán értelmiségi réteg néhány tagjának hivatali alkalmaztatásával és azzal, hogy az anyanyelvi oktatásnak ne csupán az elemi iskolákban, hanem az ungvári gimnáziumban is tere nyíljék. 1850-ben azonban Dobrzanszkyt elhelyezték Ungvárról. A kormányzat még őt sem ítélte alkalmasnak arra, hogy saját népe körében tevékenykedjék. A kárpátukrán parasztság túlnyomó része politikai tekintetben is szinte teljesen az alsópapság töretlen befolyása alatt maradt. Ennek is nagy szerepe volt abban, hogy köreiben tovább éltek a cári hatalom iránti illúziók, sőt a krími háború idején – a Habsburg-hatalom és a cári Oroszország viszonyának kiéleződése nyomán – még meg is erősödtek.

Magyar körökben valóságos szállóigévé vált az 1850-es években, hogy Habsburg-hatalomtól a nemzetiségiek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül. Akadtak azonban olyanok is, akik e mondás valóságtartalmából a magyarság és az elnyomatásban vele osztozó többi nép megbékélésének és összefogásának a lehetőségére következtettek. A nemzetiségiek túlnyomó többségéről még csak azt lehetett megállapítani, hogy az önkényuralmi centralizáció legalább annyi keserűséggel töltötte el, mint amennyi reménységgel 1849-ben a magyar hegemónia megtörését fogadta. Maga Štúr is így kesergett 1851-ben egy magánlevélben: „Ezelőtt, habár magyar járom alatt is, mégis volt valamilyen életünk és kapcsolatunk, de most német drill alatt, körülvéve, semmink sincs, elveszettek vagyunk, tespedünk. Fájdalmas, de való tény. A németek a győztes harc után nemzeti egyenjogúságot ígértek; a magyarok verve, de az egyenjogúság gúny tárgyává lett… megalázottak, üldözöttek azok, akik minden lehetőt megtettek a kormányért.”[17]

Lábjegyzetek

  1. Székács József, Szerb népdalok és hősregék. Pest, 1836.
  2. Ugyanott 146.
  3. Ugyanott 146.
  4. Idézi: Arató, Kelet-Európa… Budapest, 1971. 140.
  5. Ugyanott 160.
  6. Idézi: Mária Vyvíjalová Juraj Pakovič (1769–1850) (Kapitoly k ideovému formovaniu osobnosti a posobeniu v národnom hnutí). Bratislava, 1968. 265.
  7. Idézi: Ján Tibenský, Chvály a obrany slovenského národa. Bratislava, 1965. 208.
  8. (Ľudovít Štúr), Nový vek. Közli: Daniel Rapant, Slovenské povstanie roku 1848–49 (továbbiakban: Rapant). 1/2. Turčiansky Svätý Martin, 1937. 57.
  9. Organului Luminarei, 1848. március 31. [április 12.] 66. szám 371.
  10. (George) B(ariț), Mit kívánnak az erdélyi románok (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). Hely és év nélkül (Budapest, 1948). 27.
  11. Fratilor Romani! Országos Levéltár Erdélyi levéltárak, Gubernium Transylvanieum, Praesidialia 1848:993.
  12. A budapesti szerbek vezetőinek nyilatkozata (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). 14–15.
  13. Peter Vozárik tanúvallomása a liptószentmiklósi tanácskozáson történtekről, Liptószentmiklós, 1848. június 8–9. Közli: Rapant I/2. 321.
  14. Štúr felszólalása a kongresszus 1848. június 7-i plenáris ülésén. Közli: Václav Žáček, Slovanský sjezd v Praze roku 1848. Sbírka dokumentů. Praha, 1958. 317.
  15. Idézve: ugyanott 318.
  16. Idézi: Berzeviczy Albert, Az absolutizmus kora Magyarországon. 1849–1865. I. Budapest, 1922–1937. 148.
  17. Idézi: Vladimír Matula, Ľudovít Štúr (1815–1856). Fordította Csizmadia Dezső. Bratislava 1956. 56.

Művei

Irodalom

Štúr tevékenységére jelentős az 1956-ban rendezett konferencia anyaga: Ľudovít Štúr, Život a dielo 1815–1856. Sborník materiálov z konferencie Historického ústavu Slovenskej akademie vied. Szerkesztette Vladimír Matula (Bratislava, 1956). A később kibontakozott vitát összegezi Július Mésároš, Súčasný stav bádania Štúrovskej problematiky (Historiclý Časopis, 1966. 2), továbbá Ľudovít Štúr und die slawische Wechselseitigkeit. Gesamte Referate und die integrale Diskussion der Wissenschaftlichen Tagung in Smolenice 27–29. Juni 1966. Szerkesztette Ľudovít Holotík (Bratislava, 1969). Forrásértékű J. M. Hurban életrajza: Ľudovít Štúr. Rozpomienky [Új kiadás magyarázatokkal] (Bratislava, 1959). Modern életrajza: Ján Huriček, Ľudovít Štúr. Stručna biográfia (Bratislava, 1971).