„Aktív” külpolitika

A Múltunk wikiből
1064
Salamon és Géza serege, a horvátokat és a Zára|záraiakat segítve, Contanero Domokos velencei dogét kiszorítja Zárából.
1068
A Moldvában lakó "kunok", valójában besenyők, Osul vezérletével a Tiszántúlt dúlják; Salamon, Géza és László serege Kerlésnél tönkreveri a zsákmánnyal visszavonulókat.
1070 körül
A nándorfehérvári görög várparancsnok besenyő határőrei betörnek a Szerémségbe.
1071
IV. (Romanosz) Diogenész bizánci császár Manzikertnél megsemmisítő vereséget szenved a szeldzsukoktól. VII. (Dukász) Mihály császár lép trónra.
Salamon és a hercegek elfoglalják Nándorfehérvárt. Konfliktus tör ki Salamon és a hercegek között.
1072
Szláv felkelés tör ki a bizánci birodalom macedóniai részén; Salamon király Géza herceggel Nišig kalandozik.

Salamon tízéves uralma igen kedvező nemzetközi viszonyok között telt. A szövetséges német birodalomban IV. Henrik helyett 1070-ig régensek kormányoztak. A határos tartományokat Béla leányai[1] házasságokkal kapcsolták szövetségbe: Euphemiát az Olmützben székelő Ottó morva herceg, Zsófiát a Krajnát és Isztriát kormányzó Ulrik karantán őrgróf, Ilonát a lika–korbávai partvidéket igazgató Zelemér (Zvoinimir) Demeter horvát bán vette nőül. A többi szomszéd külső és belső konfliktusokkal küzdött, s így alkalom nyílott a szomszéd országokba irányuló, a kalandozásokat idéző hadi vállalkozások indítására. Amíg Judit Németország felé a kapukat nyitotta tágra, addig a harcias kalandokra vágyó gyermek Salamon unokabátyjaival hadi vállalkozásokon vett részt.

Ilyen harcokról tudósít a Kálmán kori magyar krónikás, aki egy emberöltő távlatából legendás kikerekítéssel, olykor téves nevekkel és címekkel adja elő a hallottakat. Megemlékezik arról, hogy Géza sógora, Zelemér, „Dalmácia királya”, akitől a „karantánok” Dalmácia végeit elfoglalták, Salamon és Géza segítségét kérte. A király és herceg hada levonult Dalmáciába, visszahelyezte Zelemért, hazajövet pedig Ata nádor kérésére mindnyájan részt vettek a zselicszentjakabi monostor felszentelésén. E monostort Ata somogyi ispán még Endre király idejében alapította, 1061-ben fejezte be építését, és adott alapítólevelet számára, a felszentelésre pedig csak 1063 nyarától kerülhetett sor, amikor a békeállapot helyreállt.

Az egykorú forrásokból annyi bizonyos, hogy Zelemér 1075-ben lett Horvátország és Dalmácia királya, ez előtt az idő előtt a Tengermellék felső végén, Zára és Nona (Nin) vidékén szerepel oklevelekben mint a horvát király alá tartozó bán, akinek Konstantin császár szerint három horvát zsupa, Lika, Korbávia és Gecske volt alárendelve.[2] A krónika „Dalmácia király” kitétele Zelemér bánra ugyanolyan kései és hibás megjelölés, mint a „karantánokkal’ való harc. Abból az időből származik, amikor már nem emlékeztek vissza pontosan, hogy kivel harcoltak a magyarok.[3] Mivel Ulrik karantán őrgróf nem csupán Géza sógorsága révén volt szövetségese a magyaroknak, mint Zelemér, hanem Salamon német sógora révén is, nem valószínű, hogy velük keltek a magyarok háborúra; ilyen háborúról a német források nem tudnak. Ugyanakkor a velencei forrásokban megtaláljuk a háború tényleges okozóját. Canale krónikájából megtudjuk, hogy Contanero Domokos velencei doge 1062-ben megtámadta és elfoglalta Zárát, de a záraiak felkeltek ellene.[4] Dandolo krónikája pedig arról is tudat, hogy Salamon magyar király ösztökélte lázadásra a záraiakat Velence ellen. Ezt tudva alig lehet vitás, hogy a magyar hagyományban Zelemér Demeter Contanero Domokos elleni háborúja őrződött meg Zolomer ... contra ... Carantanos” alakban, és a népetimológia értelmesítette a Contaren- nevet karantán névre. Így a hadjárat, amelyben az Árpádok a horvát királyoknak megszerezték a Dalmácia feletti uralmat, 1064-ben zajlott le, és a gyermek Salamon is részt vett benne unokabátyjaival.

Az Árpádokat a cseh dinasztiához fűző házassági kapcsolat 1062-ben szűnt meg, amikor az árpád-házi Adalhaid, Vratiszlav cseh herceg felesége meghalt, négy kisgyermeket hagyva maga után. Midőn Vratiszlav 1061-ben trónra lépett, Morvaországot két öccse között osztotta meg: Konrád kapta meg a nyugati, Brünn körüli, Ottó pedig a keleti, Olmütz körüli részt. Valószínűleg Ottó volt az, aki néhány év múlva betört Trencsénvár vidékére, majd embereket és állatokat zsákmányolva vonult vissza. Salamon és Géza megtorló hadjárata alatt a cseh ellenfél nem mutatkozott, úgyhogy számos foglyot hozva tértek haza.[5] Ezt a hadjáratot követte a megbékélés, amelynek zálogaként Ottó feleségül vette Géza és László herceg legifjabb húgát, Euphemiát. Ezzel a házassággal hozható kapcsolatba a magyar–cseh kulturális érintkezések egyik sajátos megnyilvánulása. Ottó herceg és Euphemia 1078-ban monostort alapított az Olmütz (Olomouc) melletti Hradison; a kiállított alapítólevél arengája és formulái szó szerint követik az 1067 körül kiadott százdi alapítólevél formuláit. A Borsod megyei Százdon Aba Sámuel egyik fia, Péter alapított apátságot, főként olyan birtokokból, amelyeket Géza–Magnus herceg adományozott a három Aba-finak, s az alapítást Salamon és a két herceg is megerősítette. Az interpolált oklevél eredeti részei olyan időszakot vetítenek elénk, amikor Salamon és a hercegek között teljes összhang uralkodott. Az esztergomi érseki széken a békét létrehozó Derzs ült, a nádori méltóságot pedig Radvány töltötte be, s ott szerepelnek mellettük a későbbi testvérharcok főszereplői: Ernye, Vid, Ilia ispán és mások.[6]

Lengyelországgal és Oroszországgal éppen a fennálló rokoni kapcsolatok biztosították a békés viszonyt. II. Boleszló (1058–1079) Géza és László unokatestvére volt, s ezért mindenkor a magyar hercegek segítségére állt. Izjaszlav kijevi nagyfejedelem (1054–1068; 1069–1073; 1077–1078), Anasztázia anyakirályné fivére viszont az ismétlődő belső és külső zavarok miatt nem tudta magyar ügyekben érvényesíteni befolyását.

Oroszország figyelmét a XI. század derekán főleg a sztyepp országútján bekövetkezett változások kötötték le.[7] Alig zajlott le az úz honfoglalás a határos sztyeppen, 1060-ban megindult a még erősebb kipcsak-kun törzszövetség elsöprő támadása. A Volgán túl lakó kunok már 1055-ben orosz szövetségben támadták az úz-ork törzseket, 1060-ban pedig egy újabb orosz-kun összefogás végleg kimozdította őket helyükről. Ezúttal a kunok nemcsak támadtak, hanem át is költöztek a Volgán. A menekülő úzokra észak felől az orosz fejedelmek lovas és csónakos hada nyomult le, és továbbfutásra kényszerítette őket. Moldvában és Havasalföldön a maradék besenyők ellenállásába ütköztek; ez védte meg Magyarországot tőlük. 1060-tól 1064-ig ültek meg a sztyeppországút al-dunai végén, s ekkor – alighanem újabb kun támadásra – átkeltek a Dunán, és berontottak a bizánci birodalomba. Nem zsákmányoló harc volt ez, hanem családjaikkal és minden javukkal együtt való honfoglaló kisérlet. Az úzok 1064-ben megverték az al-dunai határvidék két görög duxát, Baszileiosz Apokapészt és Niképhorosz Botaneiatészt, valamint besenyő határőreiket, majd benyomultak Macedóniába. Már-már úgy látszott, hogy a Balkán kezükre jut, mert Michael Attaliatész némi túlzással azt írta, hogy „egész Európa népe kivándorlásra gondolt”[jegyzet 1]. A megrémült Konstantin Dukász császár követeket küldött hozzájuk, akik azzal a hírrel érkeztek vissza, hogy az úzok ereje megtört; súlyos járvány pusztított közöttük, éhínség gyengítette le őket, s a rájuk támadó bolgárok és besenyők nagy részüket elpusztították.[8] A maradék úzok egy részét a bizánciak Macedóniában telepítették le,[9] más részük, amely visszatért a Dunától északra, az orosz fejedelmek szolgálatába szegődve, Perejaszlavec és Kijev környékére telepedett mint határőr.

Nem ismerünk Európába került nomád népet, melynek etnikumát biológiai csapás és az ellenséges népi környezet ilyen rövid idő, tizenhat év alatt felőrölte volna. Az orosz őskrónika már 1060-as elűzésük kapcsán így ír róluk: „elfutottak mind a mai napig és elmenekülve meghaltak Isten haragjától, egyesek a hidegtől, mások az éhségtől, ismét mások járványtól és Isten ítélete folytán”.[jegyzet 2] Hogy mennyi maradt belőlük Moldva és Havasalföld területén, és mi volt a viszonyuk az ott rekedt besenyőkhöz, arra forrásaink nem adnak választ. A nyomukba szegődött kunok Szakál nevű fejedelmük vezetésével már 1061-ben megtámadták a kijevi fejedelemséget, 1068-ban pedig három orosz fejedelem egyesült seregét verték meg, majd a negyediktől vereséget szenvedtek. 1071-ben ismét Oroszországot támadták, és csak 1078-ban törtek a bizánci birodalomba, amikor Drinápolyt (Edirne) is ostrom alá vették.

A magyar krónikák arról tudatnak, hogy a cseh háború után – valószínűleg 1068-ban – „kunok” törtek be Magyarországra, éspedig Gyula kun vezér Osul nevű főembere. Mivel a kipcsak-kunok ekkor még a Dnyeszteren túl, az oroszokkal harcoltak, e Gyula vezérben a moldvai besenyők „gyula” törzsének főnökét kell látnunk, aki a maradék úzokat is uralma alá hajtotta. Osul serege a Radnai-hágón és a meszesi kapun át betörve Bihart és a Nyírséget dúlta-rabolta végig, és a Szamos mentén vonult haza. Salamon és a hercegek serege azonban Észak-Erdélyen át a zsákmánnyal lassan vonulók elé került, és Kerlésnél tönkreverte őket.[10] Ehhez a csatához kapcsolta a legendás hagyomány Szent László győzelmét a leányrabló kun felett, ami a középkori magyar egyházi festészet egyik kedvelt témája lett.

Sajnos túl kevéssé ismerjük e nomád betörés körülményeit ahhoz, hogy kapcsolatba tudjuk hozni a bizánci külpolitikával, amelynek bevált húzásai közé tartozott a nomádok mozgósítása szomszédai ellen. A bizánci birodalom a XI. század közepén az uralkodó osztály frakcióharcai, az elnyomottak felkelései és a baszileioszi államigazgatás leépítése nyomán a hanyatlás stádiumába jutott. Az egyház és a fővárosi patríciátus támogatásával trónra lépett X. (Konstantin) Dukász császár (1059–1067) a gazdasági bajokon a katonaság leépítésével kívánt segíteni. Ez mindinkább képtelenné tette a birodalmat a védekezésre, ami az al-dunai, itáliai és kisázsiai frontokon rövidesen súlyos vereségekhez vezetett, de szembeállította vele a katonai arisztokráciát is.

A Magyarországgal szomszédos területeken parancsnokló görög hadvezérek önálló kapcsolatokat építettek ki az Árpádokkal. Niképhorosz Botaneiatész a hatvanas évek első felében a magyar dukátussal is érintkező dunai határőrvidék parancsnoka volt, és alighanem e kapcsolat eredménye, hogy unokahúga, Theodulosz Szünadénosz patrícius leánya, Géza herceg felesége lett. Az al-dunai kormányzó tisztét egy időben Romanosz Diogenész is betöltötte, aki 1067-et megelőzően mint szardikei (szófiai) kormányzó a magyarokkal összeesküvést szőtt Konstantin császár ellen. Már készen volt a szövetségi szerződés, amikor Romanosz terve árulás folytán meghiusúlt, 1068 elején azonban sikerült a katonai párt segítségével császárrá kiáltatnia magát. IV. Romanosz nagy energiával vette fel a harcot a Kisázsiában előnyomuló szeldzsukok ellen, a Dukász-párt aknamunkája azonban megakadályozta készületeit: az Örményországban, Manzikertnél (1071) vívott döntő csatában pedig Andronikosz Dukász árulása katasztrofális vereséghez vezett. A fővárosi patríciátus – ezt kihasználva – az ifjú Dukász Mihályt emelte trónra (1071–1078).[11]

A magyarokkal szövetséges Romanosz bukása váltotta ki 1071-ben a magyar támadást a görög hatalom fő dunai támaszpontja, Belgrád (Nándorfehérvár) ellen. A Magyar Krónika szerint a támadásra közvetlen ürügyet az szolgáltatott, hogy a nándorfehérvári görög parancsnok besenyő határőrei betörtek zsákmányolni a Szerémségbe. Salamon és a hercegek Szalánkeménben összejőve határozták el Nándorfehérvár elfoglalását. Igen sok hajó összpontosításával a Száván átszállították a sereget, annak ellenére, hogy az ellenfél hajóhada görögtűzzel védekezett. Miután a túlparton sikerült szétverni a görögök által segítségül hívott besenyő hadat, a magyarok a falakat ostromgépekkel kezdték vívni. Hosszú ostrom után, amikor már a falak itt-ott omladoztak, egy fogságba hurcolt magyar leány felgyújtotta a görög, bolgár és „szerecsen” (mohamedán arab) katonák által védett várost, így rohammal sikerült bevenni. A fellegvárat Nikétász várparancsnok szabad elvonulás feltétele mellett feladta, s amikor kivonult a várból, a görögbarát Géza védelmébe adta magát.[12]

A Nándorfehérváron nyert rengeteg fogoly és zsákmány megosztása ellentétet váltott ki a király és a hercegek között. Géza herceg megrövidítve érezte magát a neki juttatott negyedrész miatt, ugyanakkor nem volt hajlandó a hozzá szegődött görögökön osztozni. Az ellentét még csak fokozódott, amikor megérkeztek az új császár, Dukász Mihály követei, akik természetszerűleg Gézával ültek le tárgyalni a görög foglyok kiszabadítása ügyében, és vele szerződtek. A nyílt viták lezajlása után színleg békében váltak el, de az őszinte együttműködésnek vége szakadt.

A következő évben egy váratlan fordulat összehozta őket egy kalandra. 1072-ben szláv felkelés tört ki Sámuel cár egykori birodalmában. Élére Zéta fejedelmének fia, Bodin Konstantin állt, aki Prizrenben cárrá koronáztatta magát.[13] A Balkán nyugati fele lángba borulásának hírére Salamon tüstént követeket küldött a hercegekhez, és kérte, hogy mindketten vegyenek részt egy balkáni hadjáratban. A hercegekben azonban gyanú ébredt, hogy cselvetés készül ellenük, ezért László a fele hadsereggel Biharban maradt, és egyedül Géza vett részt az akcióban. László távolmaradása viszont nyugtalaníthatta Salamont, mert tarthatott attól, hogy amíg ők a Balkánon harcolnak, László elfoglalja az üresen maradt királyságot. A hadjárat során csak Nišig mentek, és a gazdag várost megsarcolták.[14] A váltságdíjba kapott Szent Prokop-karereklyét idehaza a szávaszentdemeteri görög monostor kapta adományul. Az értelmetlen balkáni kaland – Dukász Mihály hadvezérei nehezen bár, de leverték a felkelést – nem enyhülést eredményezett Salamon és Géza viszonyában, hanem azt, hogy Keve váránál ellenségként váltak el egymástól.

Lábjegyzetek

  1. Gombos II. 1622.
  2. Poveszy Vremennih Let 109.

Irodalom

  1. I. Béla leányaira lásd Wertner, Az Árpádok családi története 144. kk.;
  2. Zvonimirre: Šišić,, GK 254. kk.
  3. A Magyar Krónika 1061. évi téves adatához: SRH I. 364; vesd össze Karácsonyi János Századok 52. 1918. 346.
  4. A karantán név téves olvasatát megvilágító velencei adat Martino da Canale krónikájában: Gombos II. 1560.
  5. A cseh—magyar háborúra: SRH I. 365; Fejérpataky, Kálmán király oklevelei 55.
  6. A százdi alapítólevélre lásd Wenzel, Árpádkori új okmánytár I. 24—27, vesd össze Kumorovitz L. Bernát, Századok 97. 1963. 3—4.
  7. Az orosz politikára lásd Pasuto, Vnyesnyaja polityika Drevnyej Ruszi 49. kk., 110. kk.
  8. Az úzokra lásd Kossányi Béla, Századok 57-58. 1928—1929. 519. kk. és az irodalmat fentebb; L. Rásonyi Nagy, Philologiae Turcicae Fundamenta (Aquis Mattiacis, 1970). III/I. 75.
  9. Az úzok Bizáncban: Gyóni, Paristrion 69. kk.; Ostrogorsky, GBS2 272. kk.
  10. A „kun" betörés Magyarországra: SRH I. 366—368; értelmezéséhez: Györffy György, Antiquitas Hungarica 2. 1948. 168—170.
  11. A bizánci viszonyokra lásd Ostrogorsky, GBS2 271. kk.
  12. Bizánci—magyar harcokra Nándorfehérvárnál: SRH I. 369. kk.;
  13. A szláv felkelés adatait lásd OstrogorskyBarišić, Fontes Byzantini historiam populorum Jugoslavier spectantes III. 173. kk.
  14. Nišnél ugyanott 377, vesd össze Moravcsik Gyula, Bizánc és a magyarság (Budapest, 1953). 67—68.


Salamon és Géza
Fegyverszünet. Pénzügyi reform. Tartalomjegyzék Belháború. Géza uralma.