„Kijózanítás” és illúziókeltés

A Múltunk wikiből
1850. július vége
Kemény Zsigmond: Forradalom után című röpirata.
1850.
Zsedényi Ede és Somssich Pál konzervatív röpiratai.
Eötvös József német nyelvű röpirata: A nemzetiségek jogegyenlősítéséről Ausztriában.
1851.
Arany János megírja a Nagyidai cigányokat.
Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után című röpirata.
Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra (1851–54).
1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.

A konzervatívokon kívül sem a reformkor, sem a forradalmi időszak egyetlen más magyar politikai irányzata sem vészelte át valamelyest is szervezett erőként a nagy megrázkódtatást. A hajdani centralista csoport megőrizte ugyan a fegyveres küzdelem elől nagyrészt a semleges külföldre távozó vezetőit, de a körülmények hosszú ideig eleve lehetetlenné tették számukra a közös fellépést. Trefort Ágoston már 1850-ben hazatért, de vidéki birtokára húzódott. A sokatmondó Mint lehet bevégezni a forradalmakat címmel formálódó tanulmányának kéziratát a hatóságok elkobozták. Szalay László csak 1855-ben jött meg az emigrációból, s az évtized végéig nagyon is tartózkodott a politikai tevékenységtől. Hozzá hasonlóan egyelőre csak tudományos munkásságot folytatott a számkivetésből visszatért Lukács Móric is. Eötvös József, a centralista csoport hajdani vezetője még svájci tartózkodása idején írott nagyszabású elméleti művében (A XIX.. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. I–II. BécsPest, 1851–1854) a nagy francia forradalom óta végbement európai fejlemények felismerni vélt tanulságait összegezte. Illúziónak minősítette a szabadság, egyenlőség és nemzetiség hármas jelszavában foglalt követelmények egyidejű kiteljesítésére irányuló törekvésesek, mert azok az adott társadalmi és államkereteket veszélyeztetve éppen realizálásuk feltételeit fenyegetik megsemmisüléssel. A konfliktus feloldását elméletileg a polgári alkotmányosság olyan, a különböző, sőt ellentétes törekvésű társadalmi és politikai erőket is egyensúlyban tartó rendszerében képzelte el, amely a polgári társadalom funkcionálásához szükséges liberális jogokat úgy és annyira biztosítja, hogy egyidejűleg képes legyen a demokratikus erők uralomrajutásának megakadályozására. A liberális államberendezkedés ellenmondásait teoretikusan sok vonatkozásban reálisan felismerő Eötvös, amikor a Habsburg-hatalmat akarta az általa követendőnek ítélt irányba fordítani, nem számolt a birodalombeli tényleges valósággal. Egyfelől a már hatalomra jutott nyugat-európai, pozícióit őrző polgárság problémáinak megoldási módjait kínálta fel annak a birodalombeli társadalomnak, amelyben a polgárság még vezető szerephez sem jutott. Másfelől alkotmányosságot javasolt az attól a birodalom egységét és saját uralmi helyzetét féltő Habsburg-hatalomnak. Elméleti tanulmányainak folytatásával egyidejűleg, 1850-ben Lipcsében német nyelvű politikai röpiratot tett közzé A nemzetiségek jogegyenlősítéséről Ausztriában címmel. Az akkor még nem hatálytalanított olmützi alkotmány javított kiadását ajánlotta a birodalom újjászervezésének alapjául. Olyan államberendezkedés kialakítását javasolta, amely egyensúlyt teremt a birodalmi centralizáció és a tartományok önkormányzata között. Szembefordult a jogeljátszás elméletével, de a nemzeti önrendelkezési törekvéseket – a magyart is beleértve – alárendelni kívánta a birodalmi egység érdekeinek. A névtelenül kiadott röpirat, amelynek szerzője nem maradt ismeretlen, közfeltűnést keltett. Fejtegetései azonban nem bizonyultak eléggé meggyőzőeknek, még kevésbé népszerűeknek. Állásfoglalása az alkotmányos birodalom egységének koncepciója mellett, amit – a tartományi önkormányzat biztosításának indokoltságát erőteljesebben hangoztatva – fenntartott az 1859-ben megjelent Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című, ugyancsak német nyelvű röpiratában is, egyik tényezője lett Eötvös hazai elszigetelődésének. (Felfogását többek között 1858-ban Mocsáry Lajos Nemzetiség és 1860-ban báró Kemény Gábor Néhány szó br. Eötvös Józsefhez című röpiratában nyíltan is bírálta.) Illúziónak bizonyult Eötvösnek az a reménye is, hogy érvei meggyőzik Bécset az alkotmányos államberendezkedés megújításának indokoltságáról, pedig ilyen irányú javaslataival – mint azt 1859-ben kiadott röpiratában a hatalmon levők legfőbb félelmét felidézve fogalmazta – „korunk minden államot fenyegető legnagyobb veszélye, egy demokratikus forradalom”[1] megelőzését kívánta szolgálni. Első röpirata megjelenésekor azonban a Habsburg-hatalom már az abszolutizmus kiépítésének útján haladta, a második kiadása idején pedig Ferenc József még görcsösen ragaszkodott a kormányzás önkényuralmi rendszeréhez.

Eötvös röpirataival ellentétben Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró politikai publicisztikája a magánlevelezésekben érzékelhető visszatetszés ellenére igen jelentős és messzesugárzó tudatformáló hatást ért el. Csengery szerkesztette és javarészt Kemény Zsigmonddal megosztva írta azokat a „politicai jellemrajzokat”, amelyek a Magyar szónokok és statusférfiak című gyűjteményben láttak napvilágot 1851-ben magyarul, majd a következő évben németül is. A portrésorozat, amelynek egyik-másik darabja a korai magyar esszéírás formailag legmagasabb szintjét élte el, a reformkor politikai küzdelmeinek átfogó értékelését adta. Korántsem tagadta az átalakulás szükségességét s korántsem élesztett a konzervatívok röpirataihoz hasonlóan restaurációs nosztalgiákat. A közelmúlt reális, illúziókkal leszámoló megítélését hirdetve szerzőik úgy tettek hitet a feudális világ polgárira változtatásának szükségessége mellett, hogy a vele járó megrázkódtatásokat fázósan elhárítva felelőtlenséggel vádolták az átalakulás akadályainak elhárítására vállalkozókat, a feudalizmus tényleges felszámolóit. A tanulmányok egy része „kijózanításra” törekedve úgy bírálta a polgári átalakulás megalapozóit, mint a tragikus kimenetelű fegyveres küzdelem könnyelmű felidézőit. Ugyanakkor a tények önkényes válogatása és kezelése révén történelmi illúziókat ébresztettek Kossuthék hajdani, a reformmozgalom megszervezésében és az antifeudális küzdelem irányításában kudarcot vallott vitapartnerei, sőt – akarva-akaratlan – az átalakulás tényleges ellenfelei iránt is.

A reformkorban a centralistákhoz közeledő, 1849-ben a „békepárti” szervezkedésben vezető szerepet játszó Kemény Zsigmond két, egymáshoz szervesen kapcsolódó röpirata, a Forradalom után (1850) és a Még egy szó a forradalom után (1851) tanúságot tesz arról, hogy szerzőjük, aki nemcsak átvészelte, hanem a maga módján meg is szenvedte a nagy megpróbáltatást, nem hiába bizonyult az egykorú magyar szépirodalomban a lelki folyamatok és dilemmák legnagyobb értőjének. Kemény Zsigmond tényként kívánta elfogadtatni a magyarság állítólagos ösztönös idegenkedését minden forradalmiságtól. Nemcsak a hatalom bosszúállását remélte ilyen módon enyhíteni, hanem szinte tömeglélektani ismeretekre támaszkodó fogásként magát a magyarságot kívánta felmenteni a „bűnrészességtől”, s felszámolni azokat az erkölcsi kötelékeket, amelyek a nemzetet az általa már-már démonizált Kossuthhoz fűzték. Ezért is tette a forradalmi átalakulás és az önvédelmi háború vezetőjét a nemzeti jellemképpel szerinte szöges ellentétbe álló tulajdonságokkal terhelt bűnbakká. A győztesek bosszúszomját írásai aligha enyhítették. Feltételezhető, hogy eredeti céljaival nagyon is ellentétben Kemény előadásában fogódzót találtak azok, akik ítélkezése lélektani hatásába kapaszkodva a vereség nyomán amúgy is jelentkező kiábrándulást a visszahúzó tendenciák iránti illúziók ébresztgetésére kívánták felhasználni. Kemény előadásának másik sarkpontjává azt a megállapítást tette, hogy csak az olyan magyar politika helyes, amely a nemzetközi viszonyok reális mérlegelésén alapszik. Ennek az 1849 tanulságai alapján is olyan indokolt hangsúlyozása nála azonban a fejlődés távlatainak egyoldalú megítélésével párosult. Illúziónak minősítette a független magyar államiság megteremtésének lehetőségét, a Habsburg-birodalom fennmaradását feltétlen realitásnak hirdette, sőt a közös államiság révén a forradalmi „vétkektől” megtisztult magyarság nagyhatalmi akcióképességének ábrándját is felvillantotta. 1851-ben így írt: „A german tartományok által Nyugotra támaszkodva; a kitisztított magyar államiság útján Keletre hatva; az imponáló egység szükséges kellékeivel kültekintélyét föltartva; ben[n] pedig az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn őrizve: – ez ama hivatás, mely mellett még eddig alig sejtett fény és nagyság fog a birodalomra áradni.”[2] Keménynek a Habsburg-birodalmat szinte időtlen politikai realitássá minősítő ítélete ellentétben állt a nemzetközi helyzet mindenkori alakulásának számbavételét hirdető saját álláspontjával is. Túlságosan merev és eleve elutasító volt abban a vonatkozásban, hogy a magyarság a viszonyok változásával kételkedni merjen a birodalom fennmaradásának a feltétlenségében, annak ellenére, hogy az adott körülmények között magatartásától is nagyon függött, meddig és mennyire maradnak változatlanok a birodalom jövőjét meghatározó feltételek. Kemény társadalmi vonatkozásban elhárította a retrográd törekvéseket, de – Eötvöshöz és a volt centralisták csoportjának többségéhez hasonlóan – mellőzte a hajdani reformtábor érdekegyesítő koncepciójának megújítását is, még inkább továbbfejlesztését. A feudális rendszer felszámolása után kialakult társadalmi erőviszonyok megőrzését célzó egyensúly megteremtésének szükségességét vallotta.

Az önkényuralmi rendszer teljes kiépítése után Kemény bizonyos mértékig hangot váltott, s noha alapkoncepciója keveset módosult, kerülte a magyar forradalom és az önvédelmi háború vezetőinek nyílt bírálatát. Cikkeiben, amelyek az évtized derekán a vezetése alá került Pesti Naplóban jelentek meg, az abszolutizmus kritikája mind nagyobb teret kapott, többnyire a külpolitikai szemle sorai közé rejtetten. Egyidejűleg erősödött írásaiban a polgári alkotmányos és a nemzeti hagyományőrző törekvések burkolt támogatása, minden bizonnyal összefüggésben azzal a szoros kapcsolattal, amely Deák Ferenc és közte kialakult.

Lábjegyzetek

  1. (Eötvös József), Die Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs. Leipzig, 1859. 215.
  2. Kemény Zsigmond, Még egy szó a forradalom után (1851) (In: Báró Kemény Zsigmond összes művei. Kiadta Gyulai Pál. XII.) Budapest, 1908. 328.


Politikai magatartásformák az 1850-es években
A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka Tartalomjegyzék Deák és a passzivitás politikája