„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

A Múltunk wikiből

Szende Pál és Dániel Arnold 1906-ban publikált tanulmányai az önálló vámterület és az agrárfejlődés kérdéseiről csak bevezetői voltak annak a módszeres, alapos munkának, amelyet a Társadalomtudományi Társaság vezető radikális és szocialista értelmiségi csoportja 1907-től kezdve kibontakoztatott. Nagyszabású, többirányú, mégis egységes egészre: a magyar társadalom tudományos megismerésére s a fejlődése szempontjából szükséges tennivalók meghatározására irányuló tevékenység volt ez. Ha az 1906 előtti éveket az ideológiai-politikai tájékozódás és ennek eredményeként a nézetek és módszerek tisztázódása jellemezte, akkor az egyértelműen baloldalivá vált Társadalomtudományi Társaság tevékenységének ekkor kibontakozó új szakaszában mindenekelőtt „tudományos politika” kidolgozását tekintette feladatának. Tapasztalataik arra a felismerésre vezették őket, hogy – amint Jászi megfogalmazta – „ma még itt Magyarországon nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is más erők dolgoznak, mint Nyugaton”.[1] Fel kell adni tehát azt a korábbi, leegyszerűsítő nézetüket, hogy az ország felzárkózása a nyugateurópai eszményképhez az ott megtett útnak megfelelően egy-két évtized kemény harcával elérhető. Ellenkezőleg, mielőtt megindítanák küzdelmüket, meg kell ismerniük, valósággal föl kell fedezniük az országot.

Ezt a felismerést s a belőle adódó tennivalókat fogalmazta meg Jászi OszkárAz új Magyarország felé” című cikkében 1907 tavaszán. Jászi abból indult ki, hogy Magyarország társadalmi fejlődésének szükségszerű következő lépcsőfoka a polgári demokrácia lesz. Ennek a politikai feltétele, hogy radikális polgári párt jöjjön létre, amely – a tőkével szemben meg nem alkuvó küzdelmet folytató forradalmi munkáspártra támaszkodva – harcot indít ennek megteremtéséért. A polgári radikális párt feladatai között Jászi első helyen a demagóg, klerikális töltésű nacionalizmus elvetését s a függetlenségi gondolat és a demokratizmus egybekapcsolásának szükségességét jelölte meg. Ennek alátámasztását az önálló vámterület megteremtésében, a nagybirtok felosztásában és kisbirtokrendszeren alapuló szövetkezeti hálózat létrehozásában, helyi demokratikus önkormányzat kiépítésében, az egyházi birtokok szekularizációjára épülő széles körű közoktatási reformban, a progresszív adózás bevezetésében, az egészségügy és az igazságügy államosításában jelölte meg. A munkásosztály küzdelmének támogatására széles körű munkásbiztosítást; gondolat-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot; az „izgatás” és a sztrájk szabadságát tartotta elengedhetetlennek. A nemzetiségi politikában Eötvös és Deák útját, az 1868. évi LXVIII. tc. tényleges megvalósítását jelölte meg feladatként. Végül a politikai válság éveiben annyira a középpontba került katonai kérdések megoldására modern néphadsereg létrehozását sürgette.

A magyarországi polgári radikalizmusnak ezt az első, vázlatos programját – írta Jászi – részleteiben is ki kell dolgozni. Nyilvánvaló – fűzte hozzá –, hogy ez csak kollektív erőfeszítések eredménye lehet. A koalíció kormányzása egyelőre kizár minden tényleges beavatkozást a politikai életbe. De éppen ezért kell felhasználni az időt arra, hogy „tisztába jöjjünk feladatainkkal”, s ha itt lesz az ideje, hogy „ki lehet bontani a vitorlákat: a hajónk pontos iránytű nélkül ne maradjon”.[2]

A nagyszabású munka: a régi Magyarország feltérképezése és az új Magyarország tervének kidolgozása, az addigi eredményekre támaszkodva szinte valamennyi irányban megindult. A Huszadik Században s önálló füzetekben is megjelenő tanulmányok, a Társadalomtudományi Társaságban rendezett viták hatalmas energiákról, széles látókörről, tudományos elmélyültségről tanúskodnak. Rácz Gyula kiterjedt statisztikai anyagra támaszkodó munkában tárta fel a magyar társadalomban végbemenő osztályképződés gazdasági alapjait. Nagy eredmények születtek a munkásság és a parasztság helyzetének, életmódjának újszerű feltárása révén is. Ebben a munkában új kutatási módszer, új műfaj született; a szociográfia, amely kisebb társadalmi egységek életének, munkájának, kereseti és lakásviszoyainak, életmódjának, szokásainak és kultúrájának pontos feltérképezésével éles képet rajzolt a magyar társadalomról. Braun Róbert – a szociográfia hazai úttörője – a marosvásárhelyi munkásság életviszonyairól, a falu lélektanáról; Fényes Samu a balmazújvárosi földmunkásság kulturális helyzetéről; Bosnyák Béla a budapesti diáknyomorról készített felmérést. Tanulmányok születtek az egyke problémájáról, a budapesti munkásság lakásviszonyairól (Alpári Gyula), általában a fővárosi lakáshelyzet súlyos társadalmi és egészségügyi következményeiről. Ehhez csatlakozott Kende Zsigmond és Berend Miklós egészségügyi-szociográfiai, továbbá Heim Pál, az európai hírű gyermekgyógyász gyakorlati tevékenysége; Bolgár Elek a kivándorlás kérdéseit, Csécsy Imre az értelmiség helyzetét, Harkányi Ede a női emancipáció kérdéseit tanulmányozta.

A kutatások kiterjedtek a hazai oktatásügy kérdéseire, átfogták a magyar kulturális élet fontos területeit is. Méray-Horváth Károly és Pikler Gyula előadásai alapján több mint 30 résztvevővel vitatták meg a középiskolák helyzetét, a szükséges reformokat; Kunfi Zsigmond, Zigány Zoltán, Balassa József az iskolarendszer s az egész magyar közoktatás válságát és fejlődésének perspektíváit, „a jövő iskolája” kiépítésének lehetőségeit és feladatait tárták fel. Két hónapon át tartó, nagy visszhangot keltő vita zajlott le Ignotus bevezető előadása nyomán az irodalom és a társadalom kapcsolatáról. A vitát – amelyben többek között részt vett Diner-Dénes József, Schöpflin Aladár, Jászi Oszkár, Babits Mihály, Osvát Ernő és Pogány JózsefSzende Pál zárta le, hitet téve – a résztvevők többségének álláspontjával összhangban – a magas művészi színvonalú és a társadalmi haladásnak elkötelezett irodalom mellett. Hasonló gondolatokat fejtett ki a művész társadalmi szerepéről a Huszadik Század hasábjain Kernstok Károly is.

A radikálisoknak a „Magyarország felfedezéséhez” fogható kultúrtörténeti érdeme volt Ady „felfedezése”. Bizonyos, hogy az „Új versekkel” berobbanó Ady bennük találta meg első értőit és híveit. Jászi Ady zsenialitásának egyik első felismerője és propagálója volt. A későbbiekben is szilárdan mellette állt, megvédte a szociáldemokrata írók egy csoportjának 1908. évi támadásával szemben. Világosan látta Ady jelentőségét az 1910-es évek nagy harcaiban. „Nincs ma az országban senki, akinek neve a legjobb fiatalság s a legnemesebb modernség oly nagy tömegeinek szeretetét volna képes magában egyesíteni, mint az övé… Ő ma az Új-Magyarország lelkének legmélyebb és legtisztább költői beteljesedése.”[3]

A radikálisok tudományos és tudománypolitikai sikereit nagymértékben az a lankadatlan szakmai frisseség, tanulnivágyás, a szociológia nemzetközi eredményeinek az a szüntelen figyelemmel kísérése és átvétele magyarázza, amely a Társadalomtudományi Társaság tagjainak jellemző tulajdonsága volt. A társadalmi törvényszerűségek megismerésére irányuló kezdeti útkeresést lassanként a megállapodás, az elért eredmények gyakorlati-szakmai hasznosítása váltotta fel. Nagyobb vitát csupán Somló Bódognak a 20. század szociológiájáról írt összefoglalása váltott ki, amelyben az „objektív szociológiai rendszereket” mint tudományos irányokat szembeállította a „szubjektív”, a pszichológiai-szociológiai felfogásokkal. A Huszadik Század hasábjain, majd a Társadalomtudományi Társaság vitaülésén heves, de rendkívül terméketlen vita bontakozott ki Somló és Pikler között: ebbe később – Piklerrel szemben – bekapcsolódott Méray-Horváth Károly is, aki a maga „organikus”, pontosabban szólva biológiai-fiziológiai szociológiáját „objektív” rendszerként igyekezett feltüntetni. Tovább hatottak egyes szociáldarwinista irányok, mint az eugenetika (fajnemesítés) akkoriban divatos elmélete. Jászi Darwin születésének 100. évfordulójára írt cikkében, 1909-ben, maga is elismeréssel szólt a különféle szociáldarwinista iskolákról, mert ez az irányzat a történelmi materializmus mellett a „legjobban ébrentartja a kauzális törvényszerűség gondolatát”.[4]

Valójában a radikális szociológusok többsége a spenceri evolucionizmustól elszakadva kisebb-nagyobb mértékben elfogadta a történelmi materializmust, elismerte termékeny, alkotó jellegét s eredményesen alkalmazta is a társadalom tudományos megismeréséért folytatott gyakorlati munkájában. Nyilvánosan csupán Pikler Gyula helyezkedett szembe vele, s a materialista történelemfelfogás legnagyobb hiányaként a lelkiállapotok társadalmi szerepének figyelmen kívül hagyását rótta fel.

Piklerrel vitázva Szabó Ervin kimutatta a tudatosság (a Pikler-féle „belátás”) társadalmi szerepének korlátait, a hamis tudat történeti szerepét, bizonyítva egyben azt is, hogy a társadalmi haladással párhuzamosan egyre tágabbra nyílnak a „tudományos politika”, az emberi ráció társadalomalakító, fejlődést meggyorsító lehetőségei.

A „tudományos politika” kidolgozásának, „Magyarország felfedezésének” lázas lendülete azonban viszonylag szűk keretek közé szorította szakmai-ideológiai jellegű munkásságukat és vitáikat. A fő erők a fő kérdésekre koncentráltak: milyen természetűek és hogyan oldhatók meg a magyar társadalom legégetőbb problémái; mindenekelőtt az agrárkérdés és a nemzeti-nemzetiségi probléma.

Lábjegyzetek

  1. Jászi Oszkár, Tíz év. Huszadik Század, 1910. I. 8.
  2. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Ugyanott, 1907. I. 5.
  3. Jászi Oszkár, Egy verseskönyvről. Világ, 1914. február 15.
  4. Jászi Oszkár, Darwin és a szociológia. Huszadik Század, 1909. I. 281.


A polgári radikalizmus ideológiai-politikai tevékenységének kibontakozásaMucsi Ferenc
A Társadalomtudományi Társaság megtisztítása a konzervatív-liberális elemektől Tartalomjegyzék A polgári radikalizmus és az agrárkérdés