1765 a mérlegen

A Múltunk wikiből

Valamikor a 18. század hatvanas éveinek közepe táján – válasszuk az 1765-ös esztendőt – egy nagy korszak érkezik el utolsó szakaszához. A földgömb átrendeződik. Londonban már kiadta a kormány a Stamp Actet, már érlelődik a feszültség az észak-amerikai gyarmatokon. Éppen hogy lezárult az első „világháború”, a hétéves háború. Ennek az egész kontinensen, így nálunk is pusztító erőfitogtatásnak a súlypontja nem Európa, hanem Chandernagore Indiában, Szenegál Afrikában, Quebec Amerikában. Nem a porosz–osztrák viaskodások hét éve zárult le, nem Szilézia sorsa pecsételődött meg, ahogy ezt mi történeti naivitással hisszük, hanem a kor két nagyhatalmának, Franciaországnak és Angliának hajót, fegyvert, embert nem kímélő harca ért átmenetileg véget. Közép-Európában nem észlelik az angol győzelmek mértékét, a párizsiversailles-i béke jelentőségét. A politikai élet akkori vezetőit nem vádolhatjuk rövidlátással. Maguk a franciák sem ébredtek annak tudatára, mi történt, amikor a Szent Lőrinc-folyó partján, Kanadában élő 60 ezer telepesük angol fennhatóság alá került. A kontinens közömbös az Atlanti-óceán túlpartján történt uralmi helycserékkel szemben, csak a legpolitikusabb náció, az angol elégedetlen: a sajtó, az utca embere úgy gondolja, Franciaország gyarmatbirodalmát most teljesen átvehette volna. Valóban átrendeződik a földgömb, és azt 1765. év csak bevezeti a folyamatot. Cook kapitány már készülődik első nagy felfedező útjára, hogy a hollandok ismerte partvidékkel meg nem elégedve, behatoljon az ismeretlen Ausztráliába, s a csökkent képességű III. Györgyöt új földrész urává tegye. Lesz tehát hová küldeni a börtönviselteket, a száműzötteket, a társadalom marginális elemeit, ha majd a Stamp Act nyomán kirobbanó bostoni tea-felkelés megfosztja Új-Angliától az öreg Angliát.

A helycserék, a szövetségcserék az utolsó évtizedekben egymást érték. A A hagyományosnak vélt Habsburg és angol szövetség megbomlása után a monarchiának sikerült létrehoznia a francia szövetséget. De ettől fogva kétséges, vajon sikernek tekinthető-e XV. Lajos gyanakvó barátsága, mely egy percre sem nyújt biztonságot a porosszal vagy a déli határokon álló, korántsem elhanyagolható törökkel szemben. Az angol–porosz összefogás szinte természetszerűen vonja maga után az osztrák–orosz közeledést. A személyi feltételek is beértek. 1765-ben a fiatal, német származású, elszántan tehetséges cárnő már pályázik a „felvilágosult” epitetonra, már megírta első leveleit D'Alembert-nek és Diderot-nak, készülődik soha meg nem valósult társadalmi reformjaira. Katalin lesz XIV. Lajos után az első uralkodó, aki az önreklámot és országa nagyságának szuggesztív hirdetését úgy kapcsolja össze, hogy kontinens méretű tekintélyt formál ki szinte a semmiből. Leendő szövetségese, az ifjú József császár ekkor fogalmazza Álmodozásait: a szigorúan rótt sorokban még nem sejlenek fel a balkáni, a keleti tervek, sem a szemlélődő orosz csapatok és a monarchia vezér nélküli seregeinek majdani különös együttműködése.

1765-ben a háborúk és változékony szövetségek dúlta Európa már ismeri a fiziokraták alaptételeit, az Enciklopédia legtöbb kötetét. A társadalom tudati változását mégsem az új tudományos eredményeken lehet lemérni, hanem az éppen kétszáz éves régi eltűnésén. Portugália után, néhány évvel megelőzve az anyaországot, Spanyolországot, a franciák megszüntették a jezsuita rendet, majd rövidesen száműzték annak egykori tagjait. A pápa ekkor még várt. Nem könnyen adta fel legfontosabb védállását. A jezsuita iskolák-egyetemek valóban sokat jelentettek a kontinensnek. Ezt leghatékonyabb ellenfelük, maga Voltaire is tanúsította. Tudjuk, nemcsak a pápa várt. Az éppen elözvegyült Mária Terézia is az utolsó pillanatra halasztotta a rend feloszlatását. De ami a nagyon katolikus, „legkatolikusabb” –így nevezték magukat – országokban megtörtént, valóságos szellemi forrongást okozott Európa protestánsai körében. Mert a felvilágosodás századának utolsó évtizedeiben és azokon is túl nyúlva megfért a ráció és a religió, a kritikus ész és a tételes vallás alázatos tisztelete.

1765: ez az év elvitte Ferenc császárt, meghozta a fiatal, szinte még diáksorban tájékozódó Lipót toscanai uralmát, meghozta II. József társuralkodói tevékenységének kezdetét. Magyarország, vagy amit-akiket e néven értettek, éppen megpihent a küzdelmes országgyűlés után. Azt hitte, győzött. Tévedett.

A felvilágosult abszolutizmus kormányzati rendszere Európa peremterületein, Portugáliától, Spanyolországtól kezdve Itálián, Közép- és Kelet-Európa országain át a Skandináv-félszigetig más és más feltételekkel érvényesült, érvényesülhetett. A Habsburg-monarchia örökös tartományaiban és Magyarországon, annak „kapcsolt” területein valamikor a 18. század hatvanas éveiben alakította ki az új szisztémát, érvényesítette ennek hatósugarait. Merev évszám kevéssé alkalmazható. Az irányítás új programja kínos-keserves vitában edződve született meg. A régi típusú abszolutista kormányzatot reformokat ígérő, modern módszerekkel dolgozó szisztéma váltotta fel. A változás nem volt teljes. Az uralkodó személye még közel két évtizedig változatlan. Mária Terézia, az elözvegyült uralkodónő kora előrehaladtával szorgalmaz ugyan hol szubjektív indíttatású, hol objektív szükségletektől diktált reformokat, de a felvilágosodás legalapvetőbb elvét, a toleranciát ingerülten utasítja vissza. Társuralkodója, fia, a leendő II. József a reformprogram dinamikus, központi figurája. Így látták a kortársak, így látja a történetírás is. A felvilágosult abszolutizmus jellegéből következik, hogy a tevékeny trónörökösben, s majdan a kilenc évig hajszolt reformmunkálatban őrlődő uralkodó személyében el is fogadjuk a központi figurát. De a jó szándék, az ügyes taktika, a makacs megtorpanás és a meggondolatlan sietség e drámájában, mármint a felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsában vannak fontos mellékszereplők is. Ilyen a tapasztalt diplomata, aki államkancellárként nem csak a külügyekre gyakorol döntő befolyást. Ilyen az egyetemi tanár, aki kidolgozza, és tananyagként az agyakba sulykolja az új metódusokat. És ilyen a gazdasági szakember, aki európai távlatokban lát és gondolkozik, és szempontjait oldalak ezrein fejtegeti, ismételgeti, mélységes meggyőződéssel, hogy azok érvényesítése a monarchia egésze és az egyes országok, tartományok javát egyaránt szolgálná.

Kétségtelen, 1765-ben az új periódus már elkezdődött az Osztrák Monarchia és Magyarország történetében. Hazai szemmel az 1764-es országgyűlés utáni helyzetet bízvást tekinthetjük másnak, mint a teréziánus kormányzat első évtizedeit. Az igények, a kormány igényei konfrontálódtak az országgyűléssel, s a rendi ellenállás –inkább, mint más Habsburg-uralom alatt élő országban vagy territóriumon –a negyedszázados háborús megrázkódtatás után még felülkerekedhetett.

De óvakodjunk attól, hogy a magyar–osztrák problémát egyedi tüneményként kezeljük. Európa igen különböző nyelvű, fejlettségű monarchiáiban ezekben az évtizedekben azonos folyamatok zajlottak le. Törvényszerű jelenség az országgyűlések, a kortezek, a nemesi csoportosulások vagy éppenséggel pártok ellenállása a centralizáló reformpolitikával szemben. Ha jogi nyelven szólunk erről, azt mondhatjuk: a kodifikált jog és az alkalmazott természetjog került szembe egymással. Ha gazdasági gyakorlattal hasonlítunk: a céhes, a városnyi-megyényi, nagyon helyi és szűk gazdaságpolitika viaskodott a költségvetési problémákkal küzdő, a modern közgazdaság vonásait már imitáló, bizonyos tervszerűségre törő központtal, De akárcsak a cseh és morva területek, vagy Tirol, a nagy múltú Magyarország is impotens a politikai helyzet megítélésében. A Rákóczi-szabadságharc vezetői még európai látókörű politikusok voltak. Az 1764-es országgyűlés szónokai már csak a hazai problémákat látták, és azok védelmében szem elől tévesztették az elkerülhetetlen tennivalók rendjét. Osztályszemlélet vezette a spanyol, az olasz vagy a dán, a svéd arisztokráciát, nemességet is, de a magyar uralkodó osztály olyan területeken engedte ki kezéből a nemcsak jogos, de szinte kötelező kezdeményezést, amely területek a politikai cselekvés bázisát jelentették volna. Ha egy uralkodó osztály nem biztosítja az őt ellátó, gyarapító parasztság napi szükségleteit, nyugalmas létfenntartását, önnön gazdasági és politikai lehetőségeit ássa alá. S ameddig a kormányzat a rendi önzés e politikai vakságára építhet, lehetőségei kedvezőek az ugyancsak rendi-politikai ellenállással szemben. A kormány reális érvekkel negligálhatja a jogi érvekbe kapaszkodó tiltakozásokat; rendelkezéseket bocsáthat ki, melyek szembetűnővé teszik a korszerűség és elmaradottság ellentétét, s a maga irányába hangolhatja a honi és külföldi haladó politikai közvéleményt.

E helyzetben Változás csak akkor következik be, amikor a rendszer már kitermeli önnön ellenmérgét. Amikor a felvilágosult kormányzat neveltjei a legkorszerűbb frazeológiával, néha valóban megalapozott ellenérvekkel fordulnak szembe Béccsel, Schönbrunnal, Laxenburggal, az udvar éppen működő központjával. Amikor a magyarországi haladó és retrográd elemek kényszerű összefogását az 1780-as évtized második felének nagy gazdasági és főként politikai válsága szinte kikényszeríti. A magyar politikai gondolkodás két évtizednyi pangás után ekkor reneszánszát ünnepelheti. Az osztrák felvilágosult abszolutizmus etatista programja hozza világra az önálló magyar államiság még nemesi veretű, de polgári törekvések számára is nyitott új, majdan hasznosítható koncepcióját.

*

A felvilágosult abszolutizmus –e három évtizedes uralmi szisztéma – magyarországi hatásának első igényes elemzése csak a közelmúltban történt meg. Persze eddigi történetírásunk is foglalkozott a teréziánus korral, nem vonta meg érdeklődését a jozefinizmus problémáitól, és futólag, leszűkített szempontok alapján érintette II. Lipót időszakát is. De azt, hogy a 18. század hatvanas éveitől a francia forradalom jakobinus szakaszáig s a századfordulóig mi és hogyan történt a kormányzat és az ország, pontosabban a magyar társadalom viszonylatában, azt az egyes uralkodók trónra lépésétől a halálukkal bekövetkező változásig elszigetelten tárgyalta. A történeti irodalom – kézikönyvek és monográfiák – műtétet hajtott végre, olyan ereket, idegszálakat kötött el, melyek voltaképpen organikusan továbbműködtek, olyan folyamatokat határolt el egymástól, melyeket éppen megújulásukban kellett volna ábrázolni.

Mária Terézia kora, az a negyven esztendő, amelynek második fele a felvilágosult abszolutizmus periódusába tartozik, az idők folyamán egyben a nézetek polarizálását is kiváltotta. Mintegy szembeállította a polgári történetírásunkban amúgy is hagyományosan szemben álló katolikus és protestáns irányzatot. Két kép alakult ki. A magyarságot gyengéden szerető, trónja megmentéséért hálás, a bécsi udvari körök intrikáival szemben a magyar érdekeket védelmező uralkodónő képe az egyik. A másik – ez a protestáns álláspontot tükrözi –az arisztokráciát, a nemesség fiait az udvarba csalogató, s a nemzettől elidegenítő királynő képe, kinek híres közoktatási rendelete vagy akár a jobbágyok helyzetét szabályozó urbáriuma nem más, mint etatista fogás vagy taktika. A polarizálódás fordítottan érvényesült II. József megítélésénél. A kilencéves reformkorszak, annak hallatlan lendülete, a hibáktól sem mentes sok jó kezdeményezés s a tragikus végkifejlet a katolikus történetírásban „Magyarország germanizálásának kísérlete” címkét kapta, míg a protestáns történetírás figyelmét elsősorban a tolerancia-rendelet, annak pozitív következményei kötötték le. Nem szólunk itt a polgári radikális történetírás II. József kliséjéről: nem tárt fel új tényeket, nem is nyúlt le a primér forrásokig. Talán éppen ezért hatott erősen a szépirodalmi ábrázolásokra.

A marxista szemlélet térhódításával előbb a Habsburgok gazdaságpolitikája, Magyarország úgynevezett félgyarmati helyzete kapott kitüntetett figyelmet, elsősorban a jog- és gazdaságtörténész Eckhart Ferenc korai és utolsó műve nyomán. Az egyoldalú ábrázolást utóbb az elmaradott magyar társadalmi-tudati viszonyok motiváltabb feltárása korrigálta. Az újabb monográfiák, tanulmányok leszögezik, hogy a még feudális Európában a magyar társadalom valamilyen szuperfeudális jelenség. S hangsúlyt kap az is, hogy a magyarság és Bécs összeütközései igen nagy mértékben a rendi álláspont és a korszerű állami szempontok ütközései, bár – a sajátos történeti folyamatokat figyelembe véve –egyik fél sem élvezheti az utókor helyeslő igazolását. Már nem leplezzük, nem igazoljuk a rendiség visszahúzó szerepét, de megtaláltuk a magunk fejlődésében is a progresszív erőket. Elsősorban arra keresünk választ: a bécsi és a magyar progresszió meddig akart, meddig tudott együtt haladni, s a társadalmi fejlődés, az alapvető társadalmi érdekek milyen ellentmondásai tették az együtthaladást oly provizórikussá.

A laza, lényeges megállapításokat óvatosan kerülő megfogalmazások után ezért támadt legutóbb erős visszhangja Kosáry Domokos markáns, még sokszor idézendő állásfoglalásának. Ő Bécs és főként II. József politika-, eszme- és művelődéstörténeti szerepét igen kedvezően értékelte, de meggyőződésünk, hogy a kutatásnak ez után fokozott figyelmet kell majd fordítania a magyar progresszió táborára. Erre azért lenne nagy szükség, mert sok vonatkozásban most túlontúl is az osztrák történetírás termékeire vagyunk utalva. Osztrákot írunk, de ezúttal is Bécsről szólunk – szinte teljesen oda kötődik (nemcsak az ottani levéltár miatt) a számunkra fontos irodalmi termés. A bécsi osztrák társadalomtörténet igen szűkös, az eszme- és intézménytörténet gazdag, de ugyanakkor nehezen kezelhető. A gazdaságtörténeti szakirodalom a legszínvonalasabb, de szempontrendszere a monarchia egésze és Magyarország különbsége következtében természetszerűen egyoldalú. Önmagával szemben igen tapintatosan intézi el a nemzeti kérdés korántsem csak Magyarországra vonatkozó ellentmondásait, amelyek éppen a gazdasági élet területén számszerű pontossággal mutathatók ki. Végezetül a nagy biográfiák tablói inkább Mária Teréziát és II. Lipótot ábrázolják. A rendszer főszereplőjét, II. Józsefet az évfordulók tömegtermelése ellenére még mindig csak egy orosz, egy angol és egy magyar életrajzíró kísérelte meg bemutatni. A továbbiakban tehát arra törekszünk, hogy a források fénypásztáival minél hitelesebben világítsuk meg és mutassuk be e nyugtalan kor nyugtalanító s egyben lenyűgöző egyéniségét.


A felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsaH. Balázs Éva
Tartalomjegyzék A teréziánus korszak bel- és külpolitikája