A „három császár” politika

A Múltunk wikiből
1873. június 6.
Ferenc József és II. Sándor cár Bécsben konzultatív paktumot ír alá.

A nyugat-európai nemzeti átrendeződés lezárulása után Kelet-Európa maradt az osztrák–magyar külpolitika fő működési területe. A külpolitikai aktivitást a kelet-európai, különösen pedig a balkáni állapotok messzemenően lehetővé tették. A Balkán jelentős része a török birodalom uralma alatt állott, de a belső válságba süllyedt nagyhatalom nem tudta szuverenitását teljesen érvényesíteni. A félsziget északi és déli peremén formálódó nemzeti államok pedig még messze voltak attól, hogy igényt tarthattak volna a kizárólagos önállóságra. A zilált és gazdátlan Balkán a hatalmi politika érvényesülési területe volt. A Monarchia sajátos viszonyai bizonyos értelemben meg is kívánták az aktivitást. Lakosságának jelentékeny része a Balkánon kialakult nemzeti államok etnikai közösségéhez tartozott, így a kilátásban levő területi átalakulás a Monarchia épségét, sőt létét veszélyeztethette.

Az osztrák-magyar külpolitika irányítóinak keleti irányvétele azonban nem zárta ki annak lehetőségét, hogy Nyugat-Európa országaival is kapcsolatot tartsanak, hogy a nyugaton felmerült külpolitikai kérdésekben is állást foglaljanak. Az osztrák–magyar külpolitikában az olasz és a német kérdés önálló jelentőséggel is bírt, a kapcsolatokat és az állásfoglalásokat azonban többnyire a keleti politika követelményei határozták meg. Az Európán kívüli ügyekben, a gyarmati politika területén az Osztrák–Magyar Monarchia – noha tengeri hatalom volt – továbbra is teljes közömbösséget mutatott.

A keleti kérdés, a török birodalom felbomlásával kapcsolatos problémakör a 18. század vége óta foglalkoztatta az európai külpolitikát, így a Habsburg-monarchiának is volt alkalma rá, hogy vele szemben megfelelő magatartást alakítson ki.

Beust, aki a francia–porosz háború lezárulása után a Monarchia új külpolitikai programját kidolgozta, a keleti kérdésben az osztrák külpolitika oroszbarát tradícióihoz igazodott. A fennálló viszonyokat nem kívánta megbolygatni – ennyiben Metternich szellemében járt el –, de a Balkánt végső soron olyan területnek tekintette, ahol a Monarchia adandó alkalommal kárpótlást szerezhet nyugati veszteségeiért. Valamiféle Oroszországgal közösen végrehajtandó osztozkodásra gondolt. Ennek a keleti politikának a végrehajtására azonban nem maradt ideje: 1871 novemberében távozni kényszerült a Ballhausplatzról, helyét az addigi magyar miniszterelnök, Andrássy Gyula gróf foglalta el (1871. november 8.). Az új közös külügyminiszter politikai nézetei szinte teljesen elütöttek az osztrák dinasztikus hagyományoktól: a dinasztikus terjeszkedést éppúgy elvetette, mint a status quo politikát, és a török birodalom területi integritásának fegyveres védelmezését sem tekintette a Monarchia feladatának. Az osztrák külpolitikai örökség dinasztikus volt és konzervatív, Andrássy felfogása nacionalista és liberális. Liberalizmusa persze nem terjedt odáig, hogy Törökország felbomlását mesterséges eszközökkel siettesse. A Balkán török birtoklását a Monarchia szemszögéből korántsem tartotta hátrányosnak. A Kelet természetes átrendeződése elé azonban nem kívánt akadályokat gördíteni, számot vetett azzal, hogy a fejlődés a Balkánon is a nemzeti államok kialakulása irányába halad. A bekövetkező balkáni nemzeti átalakulásban a Monarchiának a védnök szerepét szánta: kész volt arra, hogy a török uralom alól felszabaduló népeket pártfogásába vegye.

A kilátásba helyezett segítségnek természetesen ára volt: Délkelet-Európa apró államainak a Monarchiához kellett igazodniok. (Az etnikai állomány Monarchia határai közé eső részének egyesítése szóba sem jöhetett, az új államok terület és lakosság dolgában nem közelíthették meg a nagyhatalmi színvonalat, külkapcsolataikban nem rendelkezhettek teljes mozgási szabadsággal.) A balkáni nemzeti átrendeződés szemszögéből az Andrássy-féle védnöki pozíció mégis összehasonlíthatatlanul előnyösebb volt, mint akár a dinasztikus expanzió, akár a konzervatív status quo politika.

A keleti politikának az osztrák hagyományokkal ellenkező felfogása az európai liberalizmusból és a magyar nacionalizmusból táplálkozott. Az európai liberalizmus a Monarchiának a védgát szerepét szánta a cári Oroszország terjeszkedésével szemben, a magyar nacionalizmus e védekező szerepből n. soknemzetiségű monarchia nemzeti összekovácsolásának lehetőségét olvasta ki. Mindebből szélesebb horizontú balkáni politika következhetett, amelyben a konkrét döntéseket mindig a Monarchia európai missziójához és a soknemzetiségű államalakulat belső politikai követelményeihez mérték.

Csakhogy a magyar nemzeti és liberális elveket képviselő Andrássyval is az történt, ami sok más ausztriai politikussal: idegen lobogók alá kellett állnia. Hivatalba lépésekor legfontosabb feladatának a cári Oroszország ellen irányuló európai szövetség összehozását tartotta. Ez a közép- és délkelet-európai emancipáció biztosítékául szolgált volna, ám távolabbi céljai között Oroszország fegyveres visszaszorítása is szerepelt. A korabeli Európában azonban nem akadt olyan nagyhatalom, amely Andrássy ajánlatát magáévá tette volna. Franciaország a frankfurti béke óta Oroszország kegyeit kereste. Németország a cárizmus segítségének köszönhette nemzeti egységét, és barátságához továbbra is ragaszkodott. Anglia a keleti kérdés miatt nem akart újabb háborút, Andrássy szövetségi ajánlatai 1872 elején Berlinben is, Londonban is csukott ajtókra találtak. A visszautasításra nem lehetett a „fényes elszigeteltséggel” felelni: a Monarchiának létérdeke volt a szövetségi kapcsolatok kiépítése, és ha ajánlatait nem fogadták el, neki kellett a lehetőségekhez igazodnia. Az 1870-es évek Európájában a bismarcki „három császár” kombináció számított az egyedül posszibilis külpolitikai programnak. A sors furcsa iróniája, hogy 1873-ban éppen Andrássy írta alá az erősen a Szent Szövetségre emlékeztető szerződést. A hajóra új kormányos került, de a régimódi jármű továbbra is az ismert vizeken evezett.

A hagyományos osztrák külpolitikai elveket újra jogaiba léptető szerződés eredeti formájában osztrák–orosz megállapodásként jött létre. A Bécsben tartózkodó II. Sándor cár Ferenc Józseffel együtt írta alá 1873. június 6-án, és a tulajdonképpeni kezdeményező, I. Vilmos német császár csak október 22-én csatlakozott hozzá. A szerződés nem tartalmazott határozott kikötéseket és megkötéseket: csupán tanácskozást írt elő európai konfliktus esetére, tehát konzultatív paktum volt, mint sok más, közvetlenül az uralkodók által kötött egyezmény. Az adott nemzetközi körülmények között a Monarchia kezét mégis alaposan megkötötte. Ausztria–Magyarországnak a jövőben tekintettel kell lennie Németország és Oroszország igényeire. Mivel a hármas együttműködésben ő volt a leggyengébb fél, az egyezmény leginkább az ő mozgásszabadságát korlátozta. Németország miatt, amely a francia revanstól félt, mérsékelnie kellett a Franciaország iránt táplált rokonszenvet. Keleten Oroszország miatt kellett fékeznie minden aktivitását. Nemcsak hogy az önálló Lengyelország gondolatával nem lehetett kacérkodni (a lengyelbarátnak tekintett Andrássy iránt a lengyelek nagy reményeket tápláltak, s ő hosszabb időn át tápot is adott magatartásával e reményeknek), de még azt is meg kellett gondolni, hogy a galíciai lengyeleknek nagyobb önállóságot nyújtsanak. A Balkánon pedig le kellett számolni a védnöki szerep gondolatával, és a kis balkáni államokkal szemben úgy kellett viselkednie, hogy az a nagy keleti szerződő társ tetszését is elnyerje.

A német egység létrejöttével lezárult a nyugat-európai nemzeti átrendeződés, de Elzász-Lotaringia német annektálása miatt Nyugaton sem köszöntött be a konszolidáció. A frankfurti békét követő első években a francia–német ellentét teljes súlyával nehezedett Európára. Először előírásainak végre nem hajtása fenyegetett konfliktussal (a franciák a hadisarc megfizetését, a németek a megszállt területek kiürítését halogatták), majd a francia hadsereg küszöbön álló újjászervezése idézett elő nemzetközi válságot. Ez utóbbi 1875-ben érte el tetőpontját. A francia fegyverkezésre a német kormány háborús hangulatkeltéssel felelt. A fenyegető német–francia konfliktus az osztrák–magyar diplomáciát is állásfoglalásra késztette. A Monarchiában nem kívánták Franciaország további gyengülését, hiszen Németország nyomasztó túlsúlyát anélkül is eléggé érezték. A határozott fellépés azonban az ugyancsak nem kívánt német–orosz barátság erősödését eredményezte volna. Ezért Andrássy csak a béke megőrzésének szükségességét hangoztatta, és hagyta, hogy mind Németország, mind Oroszország kompromittálja magát. A válság megmutatta, hogy Bismarck háborús uszító, II. Sándort és kancellárját, Gorcsakovot pedig németellenes cselekvésre sarkallta. Igaz, a béke végül is fennmaradt, de a németek szégyent vallottak, az oroszok pedig kéretlen közvetítéssel megrontották Németországhoz fűződő viszonyukat. Joggal írhatta Andrássy a berlini nagykövet jelentésének margójára: a németek alapos leckét kaptak. A három császár szövetségén belül a Monarchia valamivel nagyobb mozgási szabadsághoz jutott.