A Bethlen–Peyer paktum

A Múltunk wikiből

A politikai konszolidáció előrehaladásának következő állomása és feltétele a munkásosztállyal és politikai képviseletével, a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal való viszony rendezése volt. Az Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1920 januárjától visszavonult az országos politikától, a szervezett munkásmozgalomra pedig a legsúlyosabb nyomás nehezedett. Ennek ellenére a munkásmozgalom ereje tagadhatatlan volt. Ezt mutatta az 1921. évi nagy sztrájkhullám, mint ahogy erről tanúskodott az ellenforradalom első időszakának taktikája is, amely arra irányult, hogy keresztényszocialista szakszervezetekkel helyettesítse és tegye „feleslegessé” a szocialista munkásmozgalmat. Ez a kísérlet kudarcba fulladt. Az 1920-ban különböző okok következtében 100 ezer főre duzzadt keresztényszocialista szakszervezeti mozgalom 1921-re látványosan szétesett, újra a háború előtti szintre süllyedt. A magyar munkásmozgalomban rövid és mesterséges virágzás után a keresztényszocialista mozgalom újra periférikus jelentőségűvé lett, alig 10 ezer taggal. Ezzel a politikai irányzattal nem lehetett a magyar munkásosztály nevében politizálni. Minden üldözés, fizikai és erkölcsi terror ellenére az Magyarországi Szociáldemokrata Párt megőrizte tömegpárt jellegét; a szocialista munkásmozgalom létével és tevékenységével számolni kellett, különösen akkor, amiken azt egyaránt követelték az uralkodó osztályok nemzetközi kapcsolatai és belső konszolidálódási törekvései. Bethlen, aki 1921 tavaszán még nem kívánt továbbmenni a munkásmozgalomnak tett engedmények terén Telekinél, kénytelen volt levonni a következtetéseket, elődjénél rugalmasabb taktikát kialakítani. A rendszer és a hatalmon levő csoportok összérdekeit szem előtt tartva, nemcsak a szélsőjobboldal visszaszorítását s a rendszerbe való beépítését valósította meg, felhasználva azt a baloldal ellen, hanem miután az 1921: III. tc. a kommunista pártot és minden kommunista szervezkedést, propagandát törvényen kívül helyezett, a szervezett munkásság legális pártjának helyt adott a konszolidált ellenforradalmi rendszer szélesebb keretei között. A megegyezés a munkássággal a belpolitikai feszültség enyhítése mellett a szélsőjobboldallal szembeni egyensúlyt is biztosabbá tette a kormány számára, és nagymértékben segítette nemzetközi helyzetének és kapcsolatainak rendezését.

A közeledést megkönnyítette, hogy az Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetői is óhajtották az államhatalom és a munkásmozgalom közötti viszony rendezését. A jobboldali vezetés az első két év üldöztetéseinek hatása alatt kifejezésre juttatta, hogy igényei, követelései igen mértéktartóak, s engedmények ellenében kész messzemenően respektálni a kormány intencióit. Peyer Károly 1921. július 10-i tatabányai beszédében emlékeztette a kormányt, hogy a párt két évig nem zavarta a kormányzat munkáját, ennek ellenére a mozgalom semmiféle engedményben nem részesült. Megnyugtatta a kormányt, hogy az Magyarországi Szociáldemokrata Párttól nem kell félnie. Aláhúzta az Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a bolsevizmus mély elvi ellentétét, leszögezve, hogy a munkásság nem törekszik forradalomra. A beszéd nemcsak megbékélési szándékot árult el, az Magyarországi Szociáldemokrata Párt újabb nyílt felajánlkozása is volt: kérte a kormányt, borítson fátylat a múltra, a bosszú politikája helyett a megbocsátást alkalmazza, s ebben az esetben a munkásosztály tettekkel is kész kifejezni békés törekvéseit, megegyezési szándékát. A beszéd kezdetét jelentette a párt elismertetését szorgalmazó s a megegyezést mindenáron kereső és minden eszközzel erősítgető pártvezetőségi politikának.

A második királypuccsot követően Bethlen is előbbre lépett, közeledésre utalt részéről annak kijelentése, hogy a kormány a jövőben „a szociális megbékélés” politikáját fogja követni; „fátylat akar vetni a múltra és a nemzet összes erőinek egyesítésére törekszik … pártállásra való tekintet nélkül”.[1] A hatalom és a munkásmozgalom viszonyának rendezését most már a kormány elnöke is halaszthatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt passzív magatartása a második királypuccs idején, majd a kormányt támogató politikája a soproni népszavazás során a közeledés útját egyengette. Bethlent viszont az a taktikai szándék is vezette, hogy a Polgárok és Munkások Szövetségének egységét megbontsa a szövetség legerősebb bázisát alkotó Magyarországi Szociáldemokrata Párttal való megegyezése révén.

A kormány és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt közötti tárgyalások december 8-án kezdődtek – ekkor engedélyezték a szakszervezetek kongresszusának megrendezését –, és december 21-én a BethlenPeyer-paktum néven ismeretes írásos megegyezéssel fejeződtek be. A kormány és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt megegyezése politikai kompromisszum volt. Kétségtelen, hogy az objektív erőviszonyok következtében a kormányhatalom pozíciói lényegesen jobbak voltak, mint a munkásosztályé. A kompromisszum során azonban az Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek vezetőségének megfélemlített rétege, eltúlozva a mozgalmat fenyegető veszélyeket, nem eléggé mérlegelve, hogy a kormánynak is mennyire szüksége van a rendezésre, a legalitás és saját vezető pozíciója érdekében túl nagy árat fizetett. Figyelmen kívül hagyta, hogy ha a rendszer 1919 és 1921 között nem merte az Magyarországi Szociáldemokrata Párt működését betiltani, akkor 1921 után elsősorban nemzetközi, másodsorban belpolitikai okok következtében már nem tilthatja be a pártot. A munkásosztály és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt helyzetének törvényes rendezésére a kormánynak is nagy szüksége volt.

A kormány a szociáldemokrata mozgalommal szemben igen kemény feltételeket támasztott: a mozgalom tartózkodik a politikai sztrájkoktól, szakít a liberális blokkal és az emigrációval, lemond a köztársasági propagandáról, vállalja, hogy külpolitikai kérdésekben a kormányt támogatja; nemzetközi összeköttetéseit felhasználja a rendszerről terjesztett hírek megcáfolására, „aktív propagandát fejt ki Magyarország javára”, e kérdésekben a külügyminisztériummal együttműködik, a „polgári társadalommal való együttműködést a lapban (Népszavában) lojálisan kifejezésre juttatja”, „a polgári osztályokkal gazdasági téren kooperációra hajlandó”, lemond a postások, a vasutasok és a közalkalmazottak szervezéséről, és a földmunkások körében agitációját minimálisra redukálja, azaz elfogadja az uralkodó osztály taktikáját a munkás-paraszt szövetség megakadályozására. A párt politikai és eszmei arculatát hosszú időre meghatározó paktum súlyos politikai következménye volt, hogy az Magyarországi Szociáldemokrata Párt a lojális ellenzék szerepéhez közelítő feladatokat vállalva, megtagadva a szocialista örökség és forradalmi tradíció számos elemét, egy mérsékelt reformista munkáspárt szerepét játszotta. A pártvezetőségben többségben levő – a megegyezést mindenáron létrehozni akaró – PeyerMiákitsVanczák csoport a kormány súlyos feltételeit elfogadta. Az ellenforradalomtól való félelem, a kommunizmussal való szembenállás mellett hatott rájuk a nyugat-európai szociáldemokrata pártok – mindenekelőtt a német szociáldemokrata párt – politikájában és politikai tevékenységében beállt változás is. A német párt az 1891. évi erfurti programot 1921-ben a görlitzi program elfogadásával hatályon kívül helyezte. Ez utóbbiban elméletileg is igyekezett igazolni a proletárforradalmi kísérletek leverésében játszott szerepét, s a párt politikai tevékenységében a gyakorlati politikát helyezve előtérbe, azt kereste, hogy az adott viszonyok között a pártot miként kapcsolhatja be az ország politikai életébe. Ez a gyakorlat és példa hatott a magyar párt vezetőségére is.

Az Magyarországi Szociáldemokrata Párt a szabadságjogok helyreállítását, az internálások megszüntetését, amnesztia meghirdetését, a statáriális eljárás felszámolását, a munkásbiztosító autonómiájának helyreállítását, a bérek és egyéb gazdasági kérdések rendezését, egészében a párt- és szakszervezeti élet biztosítását követelte. Ezekben a kérdésekben sikerült is bizonyos rendezést elérni.

Bethlen elállt azon korábbi követelésétől, hogy az Magyarországi Szociáldemokrata Párt nyilatkozatban mondjon le az osztályharcról, és „nemzeti alapra” helyezkedjék. Elállt attól is, hogy a munkásjóléti intézményeket és az Magyarországi Szociáldemokrata Pártot teljesen szétválasszák, hogy a szociáldemokrata szervezetekben politikai kérdésekkel ne foglalkozzanak, hogy az 1919-ben szerepet játszott szakszervezeti vezetőket kizárják, hogy az Magyarországi Szociáldemokrata Párt a vidéki munkásság szervezését szüntesse meg.

A feltételek és „engedmények” kimondatlanul is magukban foglalták, hogy az Magyarországi Szociáldemokrata Párt feladja passzivitását, visszatér a parlamentbe, vagyis indul az országos választásokon.

Minthogy a megegyezés a politikai konszolidáció feltétele volt, létrejötte elsősorban a kormány szempontjából volt kedvező. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ezt követően sem adta fel a politikai szabadságjogokért, a gazdasági és szociális reformokért folytatott harcot. Ez a harc azonban nem az (ellenforradalmi rendszer megdöntésére, hanem a kormányzati politikai és az uralkodó hatalmi csoporton belüli erőviszonyok megváltoztatására, liberalizálására irányult. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetősége a parlamenti, illetve a fővárosi községi politikába való beilleszkedésre törekedve, a gazdasági stabilizációhoz megalapozatlan reményeket fűzve, maga is siettette a megegyezést. A pártvezetőség átmeneti megoldásnak tekintette a paktumot, s arra számított, hogy a konszolidáció folyamán Bethlen liberális irányban vezeti tovább a kormánypolitikát.

A paktum már akkor, még inkább teljes szövegének nyilvánosságra kerülése után (1925–1926) heves vitákat váltott ki a munkásmozgalomban, mert a szociáldemokrata baloldal és az emigráció úgy látta, hogy a pártvezetőség opportunizmusa miatt a kormánytól nem sikerült elegendő engedményt kicsikarni, ezzel szemben a pártvezetés olyan kötelezettségeket vállalt, amelyek nem egyeztethetők össze a munkásmozgalom elveivel.

Kétségtelen azonban, hogy az Magyarországi Szociáldemokrata Pártra és a szakszervezetekre nehezedő nyomás 1922-től csökkent, a szervezeti élet szabadabbá vált s így megerősödött. Tény az is, hogy a paktum szerves része volt annak a kormányzati rendszernek, amely a baloldali ellenzék legális tevékenységét 1938-ig, sőt bizonyos további korlátozásokkal egészen 1944 márciusáig biztosította.

Ezzel egyidejűleg azonban állandósította azt is, hogy a mezőgazdasági munkásság, valamint a közalkalmazottak kívül maradtak a szociáldemokrata szervezeteken. A földtelenek szociáldemokrata szervezettsége 1918 előtt sem volt túl erős, a forradalmak idején bekövetkezett fellángolás pedig szükségképpen gyorsan elenyészett. Nagyatádi Szabó pártjának megszűnte után a birtokos parasztok sem rendelkeztek önálló párttal. Így a polgárosodásban elmaradt paraszti tömegek, a munkásmozgalomtól elszakított agrárproletariátus nemcsak a kormánypárt számára vált kiszolgáltatottá, hanem könnyen találhattak hozzá utat a szélsőjobboldali pártok, a vallásos szektamozgalmak. A közalkalmazottak, különösen a közigazgatási apparátus tagjai kizárólag a kormánypárti vagy szélsőjobboldali szervezetek befolyása alá kerültek. Bethlen és a kormányzat megőrizte korlátlan befolyását a vármegye, a közigazgatási apparátus, a falu felett. E területektől nemcsak a szociáldemokrata szervezkedést tiltottak el, hanem a polgári liberális ellenzék valamennyi pártját is. Bethlennek tehát a paktum segítségével a szocialista mozgalom helyzetét sikerült úgy „rendeznie”, hogy az elkövetkező évtizedekben az valójában változatlanul rendezetlen maradjon, és a kormánynak lehetősége legyen arra, hogy a mozgalmat állandóan nyomás alatt tartva, a legalitás fejében újabb és újabb engedményeket kényszerítsen ki.

Lábjegyzet

  1. Bethlen beszéde 1921. április 19-én. Képviselőházi Napló. 1920–1922. évi ciklus. IX. 187.


A konszolidáció és a Magyarországi Szociáldemokrata PártSzakács Kálmán
Tartalomjegyzék Az 1922. évi nemzetgyűlési választásokL. Nagy Zsuzsa