A Bizáncból támogatott ellenkirályok

A Múltunk wikiből
1162
március 31. II. Géza meghal, Székesfehérvárott temetik el.
nyár: Megkoronázzák II. Géza fiát, III. Istvánt. (Uralkodik 1172-ig.)
I. Mánuel katonai erővel betör Magyarországra, hogy István herceget királlyá tegye. A magyar főurak ezt ellenzik, ugyanakkor hajlandók elismerni királynak László herceget. III. István Ausztriába menekül, majd Pozsonyban építi ki központját. II. Lászlót (1162–1163) Mikó kalocsai érsek koronázza meg, mivel Lukács esztergomi érsek ezt megtagadta. II. László ezért bebörtönzi az érseket. István herceg az ország harmadát kapja meg.
december 25. III. Sándor pápa közbenjárására kiszabadul Lukács esztergomi érsek. II. László azonban újra börtönbe veti, mert nem hajlandó feloldani az általa kimondott interdiktumot.
I. Mánuel nagyzsupánná teszi meg Belost.
1163
január 14. II. László meghal, Székesfehérvárott temetik el.
Lukács esztergomi érsek kiszabadul fogságából.
január 27. Mikó kalocsai érsek IV. István néven királlyá koronázza István herceget. Lukács érsek ellenzi ezt, és kiközösíti a királyt.
Belos visszatér Szerbiából, és megkapja a horvát-dalmát bán címet.
január 27. után: III. István a Csák-nemzetséggel együtt fegyvert fog IV. István ellen, aki I. Mánuelhez fordul segítségért.
március Bizánci segédcsapat érkezik IV. István védelmére, de ő már korábban győzelmet arat.
május: I. Frigyes Magyarország elleni támadást tervez.
június 19. III. István Fehérvár mellett legyőzi és fogságba ejti IV. Istvánt. Lukács érsek közbenjárására azonban szabadon engedi, de száműzi az országból.
nyár vége: IV. István I. Mánuelhez menekül, és hűbéresküt tesz. Mánuel sereggel vonul fel, de Nándorfehérvárnál békét köt III. Istvánnal. A császár lemond IV. István támogatásáról. Mária nevű lányát eljegyzi III. István öccsével, Bélával, aki Bizáncba kerül, áttér a bizánci rítusra, és deszpotész méltóságot kap. Bizánc megkapja Horvátországot és Dalmáciát.

III. Istvánt röviddel atyja halála után koronázta meg Lukács érsek, de uralma egyelőre alig hat hétre korlátozódott. II. Géza halálának hírére Bizáncban mind István, mind Mánuel megmozdult. István elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy a maga javára használva fel a szeniorátusi trónöröklési rendet, megragadja Magyarországon a hatalmat. A bizánci uralkodó 1161-ben sikerrel fejezte be több éves keleti hadakozását, így 1162-től figyelmét újra nyugat felé fordította. Mánuelt nyugtalanította Frigyes térnyerése Itáliában, éppen ezért hajlandó volt szövetségre lépni minden Frigyes-ellenes erővel: támogatta III. Sándor erőfeszítéseit egy európai koalíció létrehozására, maga is közvetlenül kapcsolatot létesített Franciaországgal és itáliai városokkal. Amikor azonban 1162-ben kiderült, hogy Frigyes sem dél-itáliai, sem bizánci hadjáratra nem vállalkozik, mert az ellenséges Franciaországgal és Angliával a hátában ez túlságosan kockázatos vállalkozás lenne, Mánuel fellélegzett, s európai politikájában a magyar ügy került előtérbe.

Mánuel terveiben fontos szerepet jutott rokonának, Istvánnak. Úgy ítélte meg, ha István elnyeri Magyarország koronáját, hűbéri függésbe vonhatná az északi szomszédot, adójának nagy részére igényt tarthatna, s könnyűszerrel megkaparinthatná a Szerémséget és Zimonyt. Bizánci követek jöttek Magyarországra, hogy tárgyalásokat folytassanak a magyar koronának István számára történő megszerzéséről. A császár is a magyar határ felé mozdult, és Szófiába érkezett. A követségnek és Istvánnak látnia kellett, hogy a herceg nem rendelkezik számottevő magyarországi bázissal. A magyar előkelők nem hajlottak a követség tagjaként Magyarországra érkező István elismerésére, sőt elfordultak tőle; jogosan tartottak attól, hogy a Mánuellel rokonságot tartó István királysága lényegében a bizánci császár uralma alá fogja hajtani az országot. Istvánt és a követeket ezért minden eredmény nélkül bocsátották haza.

Mánuel nem nyugodott bele a diplomáciai kudarcba, tervét katonai erő felvonultatásával igyekezett megvalósítani. Szófiából a magyar–bizánci határra, Barancs és Belgrád vidékére vonult fel, egy csapatot pedig unokaöccse, Alexiosz Kontosztephanosz vezetésével Istvánnal együtt Magyarországra küldött. A bizánciak átkeltek a Dunán, s mindent megtettek, hogy a Haramban tartózkodó magyar előkelőket megnyerjék István királyságának: ajándékokkal vesztegették meg a befolyásos magyar urakat, hízelgéssel szédítették és nagy ígéretekkel csábították őket, de még így sem tudták a magyarokat rábírni István elfogadására. A bizánci támadástól félő magyarok végül is kompromisszumos megoldásra kényszerültek: a szintén Mánuel támogatását élvező Lászlót ismerték el királynak, aki Istvánnál kevésbé kompromittálta magát a bizánci érdekek képviselőjeként, mint ezt éppen a bizánci házassági ajánlat visszautasításában tükröződő magatartása bizonyította. Lukács érsek azonban nem volt hajlandó megkoronázni Lászlót, akit így 1162 júliusának közepén a kalocsai érsek koronázott királlyá. III. István nem tudott ellenállni a bizánci támogatást élvező trónkövetelőknek, s Ausztriába menekült, de oda vezető útjában még az ország nyugati kapujában, Kapuvárnál fegyveresen meg kellett vívnia azon hűtlenekkel, akik szembefordultak vele. A trónját vesztett király azonban hamarosan visszatért az osztrák hercegségből, s Pozsonyban épített ki hídfőállást.

A bizánci támogatással koronához jutó László rövid uralkodásáról alig vannak adataink. Lukács érsek elzárkózása László koronázástól jól mutatja, hogy a felső klérus egy része egyházpolitikai megfontolásokból, a bizánci skizma magyarországi térnyerésétől való féltében szemben állt Lászlóval. Bizonyosra vehető, hogy a világi előkelők nyugati orientációjú csoportja sem mutatott egyetértést László királyságával. E csoportok aktivizálódását mutatja, hogy Lukács átkot mondott Lászlóra, aki viszont elfogta, és börtönbe vetette az esztergomi főpapot. László azonban nem bizonyult ebben a kérdésben hajthatatlanul makacsnak, hiszen III. Sándor közbenjárására szabadon bocsátotta az érseket. Miután Lukács nem szűnt meg továbbra sem László ellenében fellépni, László ismét fogságba vetette.

László királyságának legfőbb bázisát Bizánc, illetve a bizánci fegyverektől megfélemlített magyar előkelők alkották. A bizánci érdekek nyílt érvényesülését szolgálta, hogy László felújította a XI. századi királyi hercegség Kálmán korában megszűnt intézményét, s az ország harmadrészét öccse, István kormányzása alá bocsátotta. Ezzel István jelentős hatalom birtokába jutott. Az is Bizánc malmára hajtotta a vizet, hogy László Istvánt nyílvánította trónutódának. László mindössze fél évig ült Magyarország trónján. 1163. január 14-én meghalt, Székesfehérvárott temették el. Halálát Lukács átkával hozta egy krónikás kapcsolatba; az érsek állítólag kiszabadulása után, 1162 karácsonyán megjövendölte László pusztulását 40 napon belül, ha politikáján nem változtat.

László halála után néhány nappal, 1163. január 27-én öccse, István — e néven a negyedik — került az ország trónjára. Bizonyosra vehető, hogy Lukács az ő megkoronázásától is elzárkózott, s így a bács-kalocsai érsek helyezte fejére a koronát. Lukács ellenkezését István királyságával szemben jól mutatja, hogy az esztergomi érsek Istvánra is kimondta az egyházi átkot. István népszerűtlen, sőt gyűlölt figura volt Magyarországon. Röviddel trónra kerülése után mozgalom indult ellene az országban, magyar alattvalói szidalmazták, s világosan kifejezésre juttatták, hogy letaszítására készülnek. István számottevő belső bázis híján erre Mánuelhez fordult segítségért. Kétségtelen, hogy László bázisához képest István belső támogatóinak köre szűkült. IV. István egyetlen ránk maradt oklevele érdekes tanúnévsort tartalmaz. A bácsi érsek mellett, aki koronázója volt Istvánnak, a pécsi, a váradi és a csanádi püspökkel, a megyésispánok közül pedig a bodrogi és a csanádi ispánnal találkozunk ebben. István hatalmának súlypontja tehát az ország déli, Bizánccal közvetlenül határos területére esett, tisztségviselői az itteni egyházi és világi méltóságok közül kerültek ki. Az ország más területeinek előkelői, akiknek kevéssé kellett tartaniuk Bizánc közvetlen támadásától, legalábbis vonakodtak engedelmeskedni Istvánnak, míg az ország nyugati részét, Pozsony környékét szilárdan tartotta III. István.

A számottevő hazai bázis hiányát István bizánci támogatással igyekezett pótolni. Már az sokatmondó, hogy István 1150-es évek közepi összeesküvésének egyik vezéralakja, Belos, akit 1162-ben Mánuel szerb nagyzsupánná tett meg, elhagyta magas méltóságát és Szerbiát, s újra Magyarországra jött. IV. István alatt visszanyerte egykori báni funkcióját, de hogy e tisztségéből adódó hatáskörénél fontosabb szerepet tölthetett be IV. István udvarában, az abból gyanítható, hogy István egyetlen ránk maradt oklevelének tanúnévsorában a világi előkelők élén szerepel, megelőzve Tamás nádort. Ugyancsak fontos körülmény, hogy a szintén Bizáncból támogatott Lászlónak nem kellett közvetlen bizánci katonai támogatásért folyamodnia, míg István pár héttel koronázása után már e lépés megtételére kényszerült.

István kérésére Mánuel 1163. március közepe táján elindult Magyarország felé, s Philippopoliszig (Plovdiv) jutott, amikor egy bizánci sereget küldött Magyarországra. István azonban tévesen úgy vélte, hogy a magyarok már kiengesztelődtek irányában, nem tartott igényt a bizánci katonai támogatásra. István rosszul mérte fel a helyzetet, hiszen éppen ellenkezőleg, Magyarországon egyre nőtt az elégedetlenség IV. István egyoldalúan bizánci orientációt folytató politikájával szemben. A bizánci fegyverek erejére támaszkodva uralkodó István mindent megtett, hogy a bizánci érdekeknek megfelelően cselekedjék. Egyházpolitikája sokkal merevebb volt a pápa iránt békülékenységet mutató Lászlóénál. IV. István nem engedélyezte az hazai egyházak fellebbezését Rómához, és Magyarország nem fogadott pápai legátusokat. Nyugaton már attól tartottak, hogy a magyarországi egyház a görögökhöz hasonlóan elszakad Rómától. IV. István pénzverése Bizánchoz igazodott. Igaz, jó ezüstből viszonylag értékes, mindenesetre II. László ezüstdénárjainál sokkal értékesebb pénzt veretett, de nevéhez fűződnek a kifejezetten bizánci mintára készített pénzek. Rézpénzein apja, II. Béla és a maga ülő alakja látható, s a pénzek felirata is Béla és István királyok nevét említi. IV. István kifejezésre juttatta ezzel, hogy a trónhoz mint II. Béla király fia formált jogot II. Béla unokájával, III. Istvánnal szemben. Egyetlen fennmaradt oklevelében is hangoztatta, hogy II. Béla királynak a fia, s magát minősítette III. István királynak. István Bizánc-barát politikája újra felkeltette Barbarossa Frigyes császár érdeklődését Magyarország iránt. A német uralkodó érdekeit sértette, hogy birodalma keleti határán bizánci vazallus állammá lett Magyarország. Ezért 1163 májusában azzal a tervvel foglalkozott, hogy több irányú elfoglaltsága ellenére is hadjáratot vezet Magyarországra. Még bizánci forrásban is hangot kapott a magyar előkelők ama vádpontja IV. Istvánnal szemben, hogy alatta az ország dolgai tönkremennek.

IV. István egyoldalúan Bizáncra támaszkodó politikája, szűk belső bázisa, az ország külpolitikai elszigetelődése, a görög szkizma veszélye mind megkönnyítette III. István dolgát. II. Géza fiának erőgyarapodásához jól megválasztott külpolitikai vonalvezetése is hozzájárult. Megnyerte magának Barbarossa Frigyes jóindulatát, akit ekkor a lengyel belviszályok foglaltak le. III. István ezzel biztosította hátát, nem kellett tehát attól tartania, hogy a német uralkodó, alkalmasint a II. Géza kori elpártolást megbüntetendő, támadást indít ellene. Ugyanakkor a birodalom területén III. István olyan zsoldosokra lelt, akik készek voltak Magyarországra követni, s részt venni az ország koronájának visszerzéséért folyó harcában. Így bizonyosan tudjuk, hogy Haholt, aki Magyarországon a Buzád-nem megalapítója volt, Türingiából III. Istvánnal együtt jött Magyarországra, s magával hozott katonaságának köszönhető a IV. István oldalán fellépő nemzetségek, köztük a Csák-nem lázadásának leverése. A magyar társadalom széles rétegei sorakoztak fel III. István mögött. Élvezte mindazon egyháziak támogatását, élükön Lukács érsekkel, akik a görög szkizmától féltették Magyarországot. Mellette álltak a nyugati orientációjú főurak, mint például a II. Géza korában Németországból bevándorolt Héder, aki 1162–1164-ben III. István nádora volt. Szilárdan támaszkodhatott a nyugat-magyarországi várszervezet katonaságára. Már az 1162. évi kapuvári ostromban soproni várelemek támogatták. 1163-ban pozsonyi várnépek sorakoztak fel III. István mögött.

III. István kellően megerősödve 1163 nyarán támadást indított az Esztergomot is kezében tartó nagybátyja ellen. A döntő ütközetre a bizánci határoktól távol, Székesfehérvár közelében került sor. Az 1163. június 19-én megvívott csatában a közvetlen bizánci támogatást nélkülöző IV. István vereséget szenvedett, s unokaöccse fogságába esett. III. István azonban Lukács érsek tanácsára szabadon bocsátotta nagybátyját azzal a feltétellel, hogy többé ne jöjjön az országba. A trónját vesztett István átkelt a Dunán, bizánci területre menekült, majd Szófiában találkozott Mánuellel. A bizánci uralkodó pénzzel segített Istvánon, s Alexiosz Kontosztephanosz vezetésével sereget indított Magyarországra István visszahelyezése érdekében. Maga a császár is útnak indult Magyarország felé, s Nišben letette a nagyzsupáni méltóságról azt a Deszát, aki Belos után jutott ebbe a méltóságba, s magyarbarátsága miatt vonakodott Mánuellel együtt Magyarország ellen vonulni. Ugyancsak Nišben fogadta a császár a hatalomba Magyarországon visszakerült III. István követeit, de mivel azok nem hoztak Mánuel számára elfogadható üzenetet, elbocsátotta őket, maga pedig továbbindult Magyarország felé, s Belgrádba érkezett.

A magyar határon ismerte fel a császár, hogy IV. Istvánt nem képes újból a magyar trónra ültetni, ezért Magyarország megszerzése érdekében más taktikához folyamodott. A császár testőrsége parancsnokát, Georgiosz Palaiologoszt küldte követként Magyarországra, hogy üsse nyélbe leányának, Máriának jegyességét III. István öccsével, Bélával, aki 1161 óta Dalmácia és Horvátország hercegeként bizánci szempontból fontos területeket kormányzott. Mánuel úgy számított, hogy a dinasztikus kapcsolat barátivá teheti a magyar–bizánci viszonyt, illetve Béla megnyerésével bármikor beavatkozhat a magyar belügyekben. Georgiosz sikerrel teljesítette követi megbízatását, megkapta a magyaroktól Bélát és azt a területet, amelyet még II. Géza jelölt ki Béla számára. Bizonyosra vehető, hogy Béláért cserébe Mánuel lemondott IV. István ügyének támogatásáról, ami 1163 őszén mindennél fontosabb volt III. István számára. Ily módon tehát Béla herceg 1163 vége felé Konstantinápolyba került, tagja lett a bizánci egyháznak, felvette a görög Alexiosz nevet, a császárleány jegyese lett, s megkapta Mánueltől a deszpotész méltóságot, a közvetlenül a császár (baszileusz) utáni tisztséget, amelyet Mánuel a bizánci történelem során első ízben Béla számára kreált. A bizánci ‘úr’ jelentésű deszpotész szó pontos megfelelője a magyar úr és a latin dominus szavaknak, amelyek Bélát mint területi hatalommal rendelkező herceget Magyarországon megillették.

Irodalom

Mánuel világuralmi terveire, illetve Magyarországgal kapcsolatos hódító szándékaira lásd Scherer Ferenc Komnénosz Mánuél bizánci császár (1143-1180) világuralmi törekvései (Gyula, 1911) című bölcsészdoktori értekezését, továbbá Fr. Dölger Ungarn in der byzantinischen Reichspolitik (AECO 1942. 3-4) c., nagy korszakot átfogó tanulmányát. IV. István pénzverésére Hóman, Magyar pénztörténet álláspontját követtük, s nem tettük magunkévá Jeszenszky Géza (Az első magyar rézpénzek. Numizmatikai Közlöny 1935-1936) felfogását, hogy tudniillik e rézpénzeket III. Béla király verette volna. A Csák- és Haholt-nemzetség összecsapásának krónikabeli tévedését helyreigazította Mályusz, Az V. István-kori gesta. A deszpotész méltóság összefüggését a magyar úr megszólítással, amelyet tévesen trónörökösi címnek gondolt, G. Ostrogorsky Urum–Despotes. Die Anfänge der Despoteswürde in Byzanz (Byzantinische Zeitschrift 1951) című írása dolgozta fel. Némileg más álláspontot képvisel R. Guilland, Études sur l'histoire administrative de l'Empire byzantin (Revue des Études Byzantines, 1959). Erről a témáról, valamint III. István uralkodásának néhány további kérdéséről lásd Makk Ferenc, Megjegyzések III. István történetéhez (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 66. 1979). Az 1166. évi magyar-bizánci háborúra lásd J. Ferluga, Vizantijske vojne operacije protiv Ugarske u roku 1166. godine (Zbornik radova Vizantoloskog Instituta, 1980). A korabeli főúri pártharcokról és külpolitikai hátterükről lásd Makk Ferenc, A XII. századi főúri csoportharcok értékeléséhez (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 71. Szeged, 1981).

III. István okleveleinek értékelését - számos esetben új kronológia feltételezésével - elvégezte Kubinyi, Adatok a Mátyás-kori királyi kancellária és az 1464. évi kancelláriai reform történetéhez. A III. István kori archontológia egy-két kérdésére kitér Szely Lajos, Az ,,1171. évi bakonybéli összeírás" és I. András győri püspöksége (Győr, 1914).

A nemzetközi szakirodalomban már a múlt században meggyökeresedett a bizánci-magyar perszonális unió terve, amelyet Bizáncban Mánuel császár dolgozott volna ki Béla-Alexiosz személyére szólóan. Magyarországon különösen Moravcsik Gyula tett sokat e feltevés elfogadtatásáért és népszerűsítéséért. Legújabban azonban Makk Ferenc Megjegyzések III. István történetéhez (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 66. 1979) című tanulmányában tükröződő kutatási eredményei nyomán úgy tűnik, hogy nincs megbízható alapja e hipotézisnek.


Politikai viszonyok
Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben Tartalomjegyzék III. István harcai Bizánccal