A Clerk-misszió

A Múltunk wikiből

Az egyes csoportok közötti ellentétek és erőkülönbségek fokozódtak, amikor a békekonferencia George Russel Clerk angol diplomatát Budapestre küldte azzal a feladattal, hogy mozdítsa elő egy koalíciós kormány létrehozását. Az új kormány általános választójog alapján választásokat tartana, aláírná a békeszerződést, a nemzetgyűlés pedig döntene az államformáról és a legfőbb állami méltóság betöltéséről. Az ellenforradalmi rendszer működésének szelesebb kereteit már e feladat kijelölte: többpártrendszeren alapuló parlamentarizmus, azaz alkotmányos formák egy esetleges katonai diktatúra helyett.

A békekonferencia nagyhatalmai között kialakult viszony következtében ez a határozat egyben azt is jelentette, hogy az ellenforradalmi rendszer megszilárdításában és fenntartásában az angol politika vállalt döntő szerepet. 1919. november elejére – ismételt tárgyalások után – Clerk egyetlen megoldási lehetőséget látott: a nagy szervezeti és társadalmi erővel fellépő, katonai és hatalmi funkciókat is birtokló „keresztény-nemzeti” pártokra alapozva létre kell hozni egy olyan kormányt, amelyben jelképesen a szociáldemokrácia és a liberális polgárság is képviseltetné magát; ezzel egyidejűleg a román csapatokat Horthy hadserege váltaná fel, azzal a feladattal, hogy az új kormány számára biztosítsa a szilárd államhatalmat.

1919. november 5-én Clerk elérte a pártok és a fővezérség megegyezését. Horthy írásos nyilatkozatban nyugtatta meg az aggódó liberális politikusokat: alárendeli magát a kormánynak, nem fog katonai diktatúrát teremteni, és elismeri a polgári jogegyenlőséget. A polgári politikusok garanciát láttak George Russel Clerkben s általa az antantban arra, hogy e vállalt kötelezettségeket a „fővezér” megtartja.

A békekonferencia felszólítására a csehszlovák egységek kivonultak Észak-Magyarországról. A román csapatok azonban csak Budapestet és a Duna–Tisza közét ürítették ki; jugoszláv megszállás alatt maradt Pécs és a baranyai háromszög. Megállapodás történt, hogy a román csapatok helyét a „nemzeti hadsereg” foglalja el.

1919. november 16-án olyan szigorú megelőző biztonsági intézkedések mellett, mintha ellenséges ország fővárosába indultak volna (statárium, kijárási tilalom elrendelése), a „nemzeti hadsereg” – élén Horthy Miklóssal – bevonult Budapestre.

A koalíciós kormány megalakulására azonban csak november 23-án került sor, mivel a pártok képviselői csupán Clerk erélyes beavatkozására egyeztek meg a miniszterelnök személyében és a tárcák elosztásában. A miniszterelnöki tiszt a jelentéktelen, szürke Huszár Károly keresztény párti politikusnak jutott. A koalíció mindössze annyit jelentett, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusaiból álló kormányban az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a munkaügyit és a népjólétit pedig Peyer Károly kapta. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt hosszas vita után határozta el, hogy részt vesz a kormányban: egyesek világosan felismerték, hogy az ellenforradalmi kormányban való részvétel súlyos politikai hiba, mások viszont annyira távol voltak már a szocialista munkásmozgalom klasszikus eszméitől, hogy az ellenforradalmi politikusok bizalmának megnyerése érdekében erre is hajlandóak voltak. A szélsőjobboldal nem fogadta el ezt a felajánlkozást, és a leghevesebben támadta a kormány összetételét, a szociáldemokrata és liberális minisztereket.

A békekonferencia – eredményesnek ítélve Clerk munkásságát – 1919. december 1-i határozatával elismerte a Huszár-kormányt, 5-én pedig feloszlatta a tábornoki bizottságot.

Mindez tulajdonképpen elsősorban a fővezérség, Horthy, a katonai csoport befolyását, súlyát növelte. A főváros katonai karhatalmi főparancsnoksága átvette a közrendészet általános feladatait, a katonai cenzúra a kormányt is ellenőrizte. 1919. november második felétől a nagyobb üzemekben katonai őrségek, valamint a hadsereg iparügyi megbízottai ellenőrizték a termelést és a munkásság magatartását. A kormány rekvirálási rendeletét a „nemzeti hadsereg” hajtotta végre, a szénkormánybiztosság még 1920 nyarán is rendszeres jelentéseket adott a hadseregnek; a kormánybiztosok közül sorozatosan leváltották azokat, akik a hadsereg tevékenységét bírálták.

1919 késő őszén Budapestet a fehérterror újabb hulláma borította el: ugrásszerűen megszaporodtak a letartóztatások, a kegyetlenkedések. Még nagyobb fokú terror bontakozott ki azonban a Duna–Tisza közén, ahol a tiszti különítmények (főleg a Héjjas-különítmény) sorozatosan követtek el – a dunántúlihoz hasonló – tömeges gyilkosságokat, rendeztek pogromokat (Kecskemét, Izsák, Orgovány stb.).

Ugyanakkor a szélsőjobboldali tiszti csoport vezetésével az egész politikai életet behálózva épültek ki a titkos és nem titkos fasiszta jellegű társaságok. Ezek között kiemelkedő szerepet játszott az Etelközi Szövetség (EKSZ), a Kettős Kereszt Vérszövetség, az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egyesület. Az Etelközi Szövetség úgynevezett hét vezérek tanácsa, s különösen Eckhardt Tibor, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, Gömbös, a különítményes Prónay hosszú időn át minden legális intézménynél erősebb befolyással volt Horthyra és az eseményekre. Az Ébredő Magyarok Egyesülete és a Magyar Országos Véderő Egyesület antiszemita, fasiszta jellegű programmal a pártok felett igyekezett átfogni a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket, de legfőképpen a középrétegek tagjait, hogy mint totális szervezetek szolgálják a katonai csoport törekvéseit.

A Huszár-kormány tehetetlen volt a fővezérséggel, a hadsereggel szemben. Az 1920. január 7-i minisztertanácsi ülésen Rubinek Gyula, földművelésügyi miniszter így fogalmazta meg véleményét, amellyel nem állt egyedül: „a kormánynak, amennyiben nem tudna teljes autoritást biztosítani a katonasággal szemben, inkább le kellene mondania, mint hogy ezt a mai állapotot tűrje”.[1]

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár K 27. A magyar minisztertanács iratai. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek). 1920. január 7.


A rendszer törvényesítéseL. Nagy Zsuzsa
Az erőviszonyok 1919 őszén Tartalomjegyzék Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás