A Dunántúl etnikai átalakulása

A Múltunk wikiből
1543
Pécsett megkezdődik a török dzsámi építése.

A Dunántúl volt a magyar honfoglalás előtt is, után is a Kárpát-medence legsűrűbben lakott nagytája. Bár túlnyomóan erdő borította, azt már évezredek óta rendszeresen irtotta és újrairtotta az egymás után megtelepülő népek sora, a szlávok után a magyarok is, akiknek ezt a tevékenységét az itt különösen sok Aszó helynév jelzi.

A dunántúli irtásföldeken élő szlávok Mohács előtt már a teljes elmagyarosodás utolsó szakaszát élték, csak a vend vidék őrizte ősi nyelvét. A szláv elem azonban a törökök balkáni előnyomulása folytán újra teret hódított a Drávától északra is. Még a török megszállás előtt, mintegy annak előhírnökeként, katolikus horvát menekültek érkeztek a Dunántúl nyugati felére, s 180 faluban – ebből Sopron és Vas vármegyében 120-ban – települtek meg.[1] Földművelők voltak, tehát beilleszkedhettek a dunántúli környezetbe, de állattenyésztésük viszonylagos túlsúlyát jelzi, hogy még érkezésük után egy évszázaddal is, 1648-ban, több igás állatot tartottak a rohonc-szalónaki és németújvári Batthyány-uradalmakban, mint a velük együtt élő magyarok és németek, ők kettőt háztartásonként, ezek csak másfelet. Egyidejűleg görögkeleti balkáni vándorpásztorok is jöttek, akik az őslakosságtól, de a horvát jövevényektől is külön települtek, a Dunántúlon az első „oláh jogú”, csak juhot tartó és az után adózó, később tömegesen beözönlő vlach népesség első hullámaként.[2]

Horvátország és Szlavónia települési rendje a török hódítással teljesen felborult. A földművelő lakosság északra menekült, s ekkor nyerte a korábbi szlavón nép és terület a horvát nevet, míg a szlavónok tót neve ettől kezdve a szlovákokra, a Szlavónia név pedig a Szerémségre ment át. A horvátok és szlavónok nyomába a Balkánról elszlávosodott vlach pásztorok nyomultak juh- és kecskenyájaikkal, s Mohács után a Dunántúlon is tömegesen megjelentek. A királyi területen aránylag kevesen lépték át a Drávát, annál többen települtek meg zsoldosként a régi Horvátország megmaradt kicsiny sávjában, Buccari és Zengg között, s attól északra a Száváig immár Horvát Főkapitányságnak, feljebb pedig a Dráváig Vend Főkapitányságnak nevezett, s a Grazi Haditanácshoz tartozó határőrvidéken. Az északra menekült horvát és szlavón parasztok falvait megszállva, fokozatosan állattenyésztő-földműves vegyesgazdálkodásra tértek át, anélkül azonban, hogy pásztorkedvezményeikről lemondva, jobbágyi állapotot vállaltak volna, ami a maradék Varasd, Körös és Zágráb vármegyék magyar-horvát nagybirtokosaival folytatott, fegyveres felkelésekkel súlyosbított állandó küzdelemre vezetett.

Mikor a Buda elfoglalását követő török roham néhány év alatt Esztergomig, Vácig, Hatvanig megszállta a Duna két partját, az első csapás a Dunántúl városiasodását érte. A kicsiny és hosszú ideig Ausztriának elzálogosított Kőszeget nem számítva, a Dunántúlnak egyetlen igazi városa maradt, Sopron, mely azonban maga is a táj legjellegzetesebb művelési ágának, a szőlőnek köszönhette viszonylagos jólétét.[3]

A 16. században – a török megszállás ellenére – továbbra is a Dunántúl volt a történeti Magyarország legjelentősebb borvidéke. Komárom és Somogy kivételével, ahol házi használatra szánt vinkó termett, mindenütt jó, a drávaközi és mecseki „hegyalján” igen jó, a soproni és szekszárdi dombvidéken pedig kiváló bort szüreteltek. Bár Tokaj-Hegyalja éppen a 16. század közepén virágzott fel – mind a minőséget, mind a mennyiséget tekintve –, a dunántúli bortermelés is jelentős maradt,[4] s a 17. század sokkal rosszabb viszonyai között sem pusztult el, sőt a balkáni bevándorlók által megtelepített vörösborral bővült. A század közepén nyugati utazók Tolna vidékén kies szőlőhegyeket emlegettek, 1720-ban a töröktől felszabadult Magyarország borvidékeit (Erdély kivételével) hivatalosan összeírták, a volt török területen Esztergom, Fejér, Tolna és Baranya vármegyékben találtak viszonylag jó borokat, sőt az Dunántúlon csak Somogyban és Komáromban rosszat, míg a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon csupa silányat. A bor tehát a Dunántúlon az egész török koron át kitartott, és tartotta is valamennyire a magyarságot, bár a balkáni jövevények közül is sokan műveltek szőlőt; az utóbbiakat azonban a felszabadító háború – de főleg a Rákóczi-szabadságharc – kisodorta.[5]

A dunántúli magyar nép a 16. században inkább az északra menekülés, a számbeli veszteség által szenvedett a török uralomtól, de falvainak és mezővárosainak anyagi és szellemi élete akkor még nem tört meg. Viszont már ekkor elkezdődött a balkáni szláv népesség, elsősorban a görögkeleti szerbek és a muzulmán és katolikus bosnyákok beáramlása. Ez a magyarok által egyetemlegesen rácnak nevezett népesség egyazon nyelvet beszélte, de gazdasági-társadalmi tekintetben igen sokrétű volt. A legelőkelőbb réteget a török végvárakban és palánkokban elszállásolt katonaság s az azt kiszolgáló hivatalnok, kereskedő- és iparoselem képviselte, ezek közt még valamennyi igazi török is akadt, bár a többség délszláv volt. Mikor egy svájci vallási rajongó, Redinger Jakab fejébe vette, hogy Magyarországra jön a törököket keresztény hitre téríteni, s ezt 1663-ban az Érsekújvárt ostromló nagyvezíren próbálta kezdeni, persze hiába, a magyarországi muzulmánok közt forogva, egy kis „török” szótárt szerkesztett magának, mely azonban csupa szerb szavakat tartalmaz, mert ezt a nyelvet beszélte a „törökök” túlnyomó része.[6]

Önként vagy telepítve, földművelő szerbek és bosnyákok, valamint kisállattartó vlachok is érkeztek a Dunántúl török uralom alá került vidékeire. Az utóbbiak 1581-ben már a Balaton déli partjáig hatoltak, ahol ebben az évben 84 vlach (törökül: iflák) települést számláltak egy-egy kenéz vezetése alatt. Ezek a telepek azonban jobbára vándorló pásztorok szállásai voltak, lakóik földbe vájt putrikban éltek, s gyakran cserélték lakhelyüket, nyájaikkal új meg új legelőkre költözve.[7]

A helyhez kötött „rác” lakosság, vegyes, állattenyésztő-földművelő szerb és bosnyák parasztság mindaddig nem nyomult ennyire északra, amíg a tizenöt éves háború utat nem nyitott neki az elpusztult vagy szétszaladt magyar lakosság falvaiba. Megbízható kortársi értesülés maradt a néphatárnak a háború következtében történt eltolódásáról. „Valahány esztendőtül fogva – írja Esterházy nádornak volt familiárisa, Tasi Gáspár kamarai tanácsos 1629-ben – újabb rácok tolyakodtanak föl és immár nemcsak az elébbeni rác falukat, hanem az magyar falukat is, az kiknek népét az tatárok mind levágták, meg kezdték szállani … Szinán pasa feljövetelének előtte [azaz a 16. század utolsó évtizedében] Mohácson, Szekszárdon, Baranyán, Somogyon fölül vagy igen kevés, vagy semmi rácság nem lakott, hanem mind magyarság lakta … Hanem im nemrégen jött megint valahonnét afféle rácság és az egész Tolnán is fölül ellepte a földet, a magyarokat kiszorították sok falukról.”[jegyzet 1] Maga Esterházy nádor Simontornya vidékét jelöli meg 1627-ben a magyar részre adózni nem akaró rác bevándorlók legészakibb dunántúli szállásvidékének, egy német utazó, Ottendorff pedig ezzel egybehangzóan Dunaföldvártól kezdve dél felé magyarokkal vegyesen ráncokat talál Mohácsig, onnan pedig már csak ráncokat. A szőnyi békekötés alkalmával magyar részről a pécsi, koppányi, simontornyai, szekszárdi, mohácsi, nagyszigeti szandzsákokban, tehát a Dunántúl Balatontól délre eső egész területén települt sok rác falu királyi adóját követelik.[8]

A Dunántúlon a 17. században bekövetkezett nagymértékű rác betelepülés nemcsak a tizenöt éves háborúban kipusztult magyar lakosság[9] által hagyott űr vonzóerejének, hanem elsősorban annak tulajdonítható, hogy a hadi utánpótlás miatt létfontosságú Duna-jobbpartot a török katonailag megerősítette, ami a régi várak közt újabb kis erődök, palánkok építésével, rác katonaság megtelepítésével történt, mégpedig a magyar mezővárosok tövében. A nagy végvárak, Esztergom, Visegrád, Szigetvár, Kanizsa, Székesfehérvár mellett továbbra sem tűrtek meg magyar külvárost, itt mindenütt rácváros települt,[10] bennük görögkeleti szerbekkel és katolikus bosnyákokkal.[11] Az előbbiek számára a még 1584-ben létesült egyházi központ, a grabóci kolostor,[12] az utóbbiak gondozására a bosnyák ferences tartomány, 1624-től missziós püspökség küldött szerzeteseket. A Buda alatt létesített Érd, Ercsi, Adony és Pentele palánkjaihoz még magyar települések csatlakoztak, de Dunaföldvár, Paks, Fadd, Tolna, Szék, Mohács, Baranyavár, a Duna-vonaltól befelé pedig Pécs, Simontornya, Törökkoppány, Szekszárd, Ozora, Dombóvár, Döbrököz, Kaposvár, Sásd, Szentlőrinc, Mecseknádasd várainak, illetve palánkjainak külvárosaiban már vegyesen éltek magyarok s görögkeleti vagy katolikus rácok, amire az Alföldön csak a legritkább esetben került sor.[13] Ez a keveredés azzal is járt, hogy az együttélők megtanulták egymás nyelvét. A rácok Evlia Cselebi 17. század közepi útleírása szerint még a magyar lakosság nélküli helyeken is jól beszéltek magyarul. Ez a kétnyelvűség azonban általában nem a békés együttélés jele volt. Evlia Cselebi írja, hogy a pécsi muzulmán bosnyák katonák tökéletes magyar nyelvtudása arra szolgált, hogy magyarnak öltözve lopózzanak be a királyi területre rabolni, dúlni. De a nem katonáskodó rácok is ellenségnek számítottak a magyar őslakosság szemében, hiszen a hódítók hozták őket magukkal, azokhoz húztak, és a magyarok rovására jutottak földhöz, előjogokhoz. Tiltakoztak az ellen, hogy – a magyar őslakossághoz hasonlóan – a magyar királynak és a határon túli magyar földesúrnak is fizessenek adót, amire a magyar végváriak gyakorta erőszakkal kényszerítették őket. A kettősen terhelt magyar maradéklakosság ezért az előnyért is idegenkedett a jövevényektől, hiszen nemegyszer rajta vették meg a falujabeli rácok által megtagadott járandóságokat.

A rác–magyar ellentétek általánosak voltak, 1668-ban Brown angol utazó Tolnáról jegyezte fel a város kétféle népessége közti feszültséget, pedig a betelepült, földet, szőlőt művelő rácok életmódban is hasonultak magyar szomszédaikhoz, s a katolikus bosnyákokat még a vallás sem választotta úgy el a magyar katolikusoktól, mint a görögkeleti szerbeket. A dunántúli magyar népesség azonban túlnyomóan református volt, a vallás tehát többnyire inkább taszító, mintsem vonzóerőnek bizonyult, az etnikai asszimilációt pedig akadályozta. A rác–magyar ellentét politikai és vallási okainál is súlyosabban esett latba a rácok egy jelentős részének vlach pásztoréletmódja, ami a tájnak nemcsak etnikai, hanem gazdaságföldrajzi színeváltozásában is fő tényező volt. A juhaival, kecskéivel költöző, emiatt állandóan fegyverben álló vlach pásztornépesség a török hódítók számára fontos katonai utánpótlást biztosított. Azokra a területekre hatolt be nyájaival, amelyek elsődlegesen a földművelést szolgálták, az ármentes mezőre és az irtott dombvidékre. Ha magyarokat találtak ott, elszorították őket, ha nem találtak, visszatérésüket tették lehetetlenné, mert a mezőn és a legelő-erdőben a füvet, az irtástalajon a sarjerdőt nyájaikkal lelegeltették. A szántóművelés nélküli, azt rendszeresen nem kímélő legeltetés nyomán az addigi „növénytársulások fajokban elszegényednek, fellazulnak, a gyep szétbomlik, csak a taposást, rágást elviselő fajok maradnak meg, különösen a tüskebozót és a mérges, erős szagú, szúrós kórók”.[jegyzet 2] A Dunántúl egyes területein amúgy is mediterrán növényzetben gazdag, bozótos erdők nőttek, amelyekben a mesterséges szántókat csak állandó tüskeirtással lehetett fenntartani; mihelyt a gondozás megszűnt, sőt az értékes növényeket a vlach pásztorok lelegeltették, létrejött a tüskebozót, amelyet a természet eredetileg csak karsztos, bokorerdős vidékeken termelt ki magából, s amelyet az ármentes mezőn és az irtott vegyes lombos erdők helyén viszont a szántóművelés nyomába lépő legeltetés hozott létre. A vlach-rác jövevények és a magyar lakosság közt tehát á török megszállás viszonyai között olyan ellentét állandósult, amely a 17. században a szultán és a király háborúinak szüneteit kitöltő mindennapi összetűzésekké fajult.

Lábjegyzetek

  1. Hóman BálintSzekfű Gyula, Magyar történet. III. Budapest, 19352. 432.
  2. Soó Rezső, Növényföldrajz. Budapest, 1965. 35.

Irodalom

  1. A dunántúli horvát településekre: Oslay Ferenc, A horvát jobbágyság, 1500–1650. (Szakolca, 1910). Újabban: Zimányi Vera, Der Bauernstand der Herrschaft Güssing im 16. und 17. Jahrhundert (Eisenstadt, 1962); ugyanő, A rohonc-szalónaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII. században (Budapest, 1968).
  2. A dunántúli és horvátországi vlachokra: Somogyi Éva, A határőrvidéki privilégiumok hatása a paraszti osztályharc alakulására a XVII. században (Történelmi Szemle 1962)];
  3. A városiasodás nehézségeire: Ruzsás Lajos, Városi fejlődés a Dunántúlon a XVI–XVII. században (Szigetvári-emlékkönyv. Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára.); ugyanő, A dunántúli védelmi vonal és a paraszt-polgári fejlődés a XVI–XVII. században (Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete Értekezések, 1966. 1967–1968).
  4. Tolna és Sárospatak bortermésének összehasonlítása: Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970. 144);
  5. a bortermelésre: Andrásfalvy Bertalan, Der Rotwein in Ungarn (Acta Ethnographica Academiae Scientiarum Hungaricae 1965); N. Kiss István, Monoculture de vigne et qualité des vins de la Hongrie des XVIe-XVIIIe siecles (A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1971–1972).
  6. Jakob Redinger kiadatlan útleírásának és „török” szótárának eredetije Zürich kanton levéltárában, fényképmásolata az Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének Archívumában.
  7. az 1581. évi vlach településre: Magyarországi török kincstári defterek, 1543–1699. I–II. Kiadta Velics AntalKammerer Ernő (Budapest, 1886–1890. I. 331–333).
  8. A szőnyi békét megelőző Vas vármegyei vizsgálat jegyzőkönyve: Magyar történeti szöveggyűjtemény, 1526–1790. Szerkesztette Sinkovics István (Budapest, 1968. 495–497).
  9. A dunántúli magyarság pusztulására: Kalmár Gusztáv, A török uralom hatása a Dunántúl népességére (Föld és Ember, 1929).
  10. A török várak rác és magyar külvárosaira: Hegyi Klára, Egy világbirodalom végvidékén ([[Budapest#1976]Budapest, 1976]]);
  11. A katolikus bosnyákokra: Czirbusz János, A baranyai sokácok eredete (A Pécsi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1957).
  12. A grábóci kolostor historia domusa szemelvényesen: V. Kraszity, Monastir Grabovac (Letopis Matice Srpske, 1881). Kniga 127.
  13. A dunántúli nyelvhatár 1627-ben: Szalay LászlóSalamon Ferenc, Galántai gróf Esterházy Miklós, Magyarország nádora III (Pest, 1870. 117).


A török kor emberföldrajzi mérlege
Tartalomjegyzék Magyarok az erdők és a vizek oltalmában