A Dunai Szövetség terve

A Múltunk wikiből
1862. május 1.
Kossuth felhatalmazza Canini olasz kormánymegbízottat, hogy a Dunai Szövetség tervét balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa.
1862. május 18.
Helfy Ignác a L'Alleanza című lapban megjelenteti a Dunai Szövetség tervét.
1862. május 22.
Vám- és kereskedelmi szerződés Törökországgal.
1862. június
Tisza Kálmán elítéli a Dunai Szövetség tervét.

Az önkényuralom válságának kihasználatlanul maradása megrendítette az emigrációt.[1] A száműzöttek új hulláma hagyta el reménytvesztve Európát. Sokan kerültek közülük a már korábban az Egyesült Államokban letelepedettekkel együtt Lincoln katonáinak soraiba, és küzdötték végig a rabszolgatartást felszámoló amerikai polgárháborút.[2] Az Európában maradt „tettre készek” közül nem egy a szükséges merészség hiányával, sőt a hazai felkelés kirobbantását célzó akciók akadályozásával vádolta Kossuthot, nem is lebecsülendő hatással a tétlenségre vagy a dél-itáliai „brigantizmus” felszámolásában való részvételre kárhoztatott magyar önkéntes sereg körében. Annál is inkább, hiszen Kossuth nemcsak a magát az Árpádok leszármazottjának valló Crouy Chanel francia arisztokrata trónfoglalási tervének támogatását ellenezte, hanem azt is, hogy száműzött társai részt vegyenek Garibaldi újabb hadikészülődéseiben. Reménytelennek ítélte ugyanis az általa igen nagyra tartott olasz szabadsághős minden, az olasz királyi kormányzat támogatását nélkülöző közép- vagy kelet-európai kezdeményezését, és helytelenítette azt, hogy a pápa világi hatalmának a megtörését és Róma egyesítését az olasz állammal polgárháborús eszközökkel próbálja kicsikarni. Tudta, hogy semmi sem hátráltatná úgy az olasz kormányt a velencei tartomány felszabadításának előkészületeiben, majd egy új, a magyar önrendelkezés kivívásának reményével kecsegtető olasz hadivállalkozás kezdeményezésében, mint az, ha konfliktusba sodródna a pápa világi uralmát Rómában állomásoztatott seregeivel biztosító francia hatalommal.

Az emigráció törzse a Habsburg-hatalom konszolidációját átmenetinek tekintette, bizton számítva arra, hogy a velencei kérdés – az angol diplomácia közvetítő kísérletei ellenére – újabb háborús konfliktushoz vezet, hiszen Bécs – Palmerston korábbi jellemzése szerint – szinte „baromi vaksággal”[jegyzet 1] ragaszkodott az itáliai tartomány birtoklásához. A magyar emigráció igyekezett tehát újra megszilárdítani kapcsolatait mind az olasz kormánnyal, mind a szomszédos nagyhatalmak által fenyegetett s ezért is potenciális szövetségesnek tekintett dunai fejedelemségekkel. Egy titkos olasz diplomáciai akció előkészítése kapcsán, amely a magyar, délszláv és román összefogás előmozdítását célozta, nyerte el végső formáját, és került nyilvánosságra az emigráció konföderációs terve.

Az olasz kormány kívánságára 1862 tavaszán a magyar száműzöttek hajdani és újabb tervezeteire, illetve a dunai fejedelemségekkel folytatott tárgyalások során létrejött megállapodásokra támaszkodó munkálatban összegezésre kerültek az emigráció elképzelései egy, a felszabadító harcok sikere esetén létrehozandó dunai államszövetségről.[3] Klapka tábornok összefoglalóját, amelyet Pulszky Ferenc vetett papírra,[4] Kossuth 1862. május 1-én módosításokkal magáévá tette, s felhatalmazta a délkelet-európai népek összefogását szorgalmazó Antonio Canini olasz kormánymegbízottat, hogy azt tervezett balkáni diplomáciai tárgyalásain felhasználhassa. Ez a munka számos kisebb jelentőségű és három nevezetes pontban különbözött Kossuth 1850-ben felvázolt első tervétől. Feltehető, hogy elsősorban a cári hatalom érzékenységét kímélve mellőzte a csehek és a lengyelek esetleges csatlakozásának a kérdését, feladta azt a hajdani kívánságot, hogy a konföderációnak állandó fővárosa legyen Magyarország területén, másrészt továbblépett Erdély esetleges különállásának – Teleki és Klapka által annyit szorgalmazott – elismerése terén. Nemcsak az unió vagy az autonóm terület alternatíváját hangoztatta, amit Kossuth a hazai politikai vezetőréteg idegenkedését is sokban kifejező hosszú ingadozás után tett magáévá, hanem egy harmadik lehetőséget is. Azt, hogy Erdély – ha a népszavazás úgy döntene – az államszövetségen belül alkothasson olyan önálló államalakulatot, amit csak perszonális unió, az államfő személyének közössége egyesít Magyarországgal.

A tervezetet Kossuth megismertette Helfy Ignáccal, aki a szöveget 1862. május 18-án megjelentette lapjában, az olasz–magyar összefogást szorgalmazó milánói L'Alleanzá-ban. Kossuth a közlést indiszkréciónak minősítette, a szöveghez terjedelmes magyarázatot fűzött, megemlítve, hogy a tervezet nem az ő megfogalmazásában látott napvilágot, de alapelveit sajátjainak ismerte el. Nem indokolatlanul kapcsolódik a köztudatban ehhez a tervezethez mindenekelőtt Kossuth neve, hiszen nézetei alkotják a gerincét, megjelenése után pedig a legkövetkezetesebben ő vállalta politikai konzekvenciáit a szövegére érdemleges befolyást gyakorló magyar államférfiak közül.

A tervezet szerint a Habsburg-, illetve a török uralom felszámolása után Magyarország (és egy népszavazás eredményétől függő módon vele kapcsolatban maradó Erdély) államszövetségre lépne Romániával, Horvátországgal, Szerbiával és az utóbbihoz esetleg kapcsolódó további délszláv tartományokkal népszavazás, illetve „törvényalkotó gyűlés” döntése alapján. A szövetségi szerződés közössé tenné a had- és külügyet, s emellett gazdasági közösséggé formálná a konföderáció egész területét. A közös parlament egyik kamaráját a népesség arányában választanák, a másikba a konföderációt alkotó államok azonos számú tagot delegálnának egyenjogúságuk biztosítására. A legfőbb végrehajtó hatalmat szövetségi tanács gyakorolná, amely váltakozva ülésezne a konföderációt alkotó államok fővárosaiban. Egyebekben minden állam maga szabályozná alkotmányos berendezkedését, tiszteletben tartva a különböző nemzetiségűek és vallásúak számára a Kossuth alkotmányjavaslatában körvonalazottakkal összhangban biztosítandó teljes egyenjogúságot. Kossuth a Dunai Szövetség megvalósítása előfeltételének a nemzetiségi megbékélést, a retrográd nagyhatalmak által elnyomott népek összefogását, sikeres felszabadító küzdelmét, „kölcsönös és szabad szövetkezését” tekintette annak felismerése jegyében hogy külön-külön mindegyikük „legfölebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna”[jegyzet 2], míg szövetkezve s a nagyobb egység gazdasági előnyeit is kamatoztatva szabadon fejlődhetnének. Ugyanakkor betöltenék az angol politika által fenntartani kívánt európai hatalmi egyensúly rendszerében az idejétmúlt, a hódító hatalmak ellensúlyozására alkalmatlanná vált birodalmak bomlásával támasztott űrt.

A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülését valóságos szitokhadjárat követte. A Bécsből pénzelt és sugalmazott lapok most lehetőséget láttak arra, hogy a birodalmi beolvasztó törekvések elleni fellépése és Magyarország önrendelkezésének biztosításáért vívott küzdelmei miatt nemzeti elfogultsággal annyiszor vádolt Kossuth ellen, kedvezőbb visszhangot remélve a legszélsőségesebb soviniszta hangütéssel uszítsanak. A „nemzeti lét” már korábban is „idétlen cosmopolita elvekkel kacérkodó” veszélyeztetőjének kiáltották ki, aki végre lelepleződött, hiszen kész feláldozni „a históriai jogot” és „a haza integritását”.[jegyzet 3] A félhivatalos Sürgöny is kapva kapott annak a Szemere Bertalannak a konzervatív egyházi körök lapjában, a Pesti Hírnökben közölt támadó cikkén,[5] aki nemrégen még haladó körökben igyekezett Kossuth elvakult nacionalista hírét kelteni. Most felháborodottan tiltakozott a „szellemi szörnyetegnek” bélyegzett tervezet ellen, amely szerinte az általános választójog révén „a szabadelmű arisztokratia helyett, mi magköve sajátos alkotmányunknak, behozza a demokráciát”, és „tartománykává”[jegyzet 4] süllyeszti Magyarországot. Deák saját körének hallgatást tanácsolt, Eötvös azonban szükségesnek találta, hogy francia levelezőpartnerét, Montalembert-t is tájékoztassa elítélő véleményéről.[6] A Határozati Párt irányító csoportjának és a vele szoros kapcsolatban álló titkos szervezetnek a vezetői nyíltan nem támadták, annál inkább a színfalak mögött. A Magyar Sajtó-ban pedig megjelentettek egy olyan közleményt, amely félreérthetetlenné tette elhatárolódásukat. Ennél is súlyosabban esett a latba, hogy elég széles körű illegális tájékoztató hálózatuk útján sem pótolták azt, amit a cenzúrázott sajtóban valóban nem tehettek. Nem tisztázták – Kossuth „felvilágosításai” ellenére sem – a Dunai Szövetség távlati tervének tényleges funkcióit és azt, hogy maga Kossuth a nemzetiségekkel kötendő konkrét egyezségen nyugvó megbékélés előmozdítását tekintette továbbra is az aktuális feladatnak. Eltűrték, hogy a nemzetiségek oldaláról elhangzott első rokonszenvező nyilatkozatra a kormánysajtó megrovása legyen „a magyar” felelet. Pedig a tervezet kedvezőtlen magyarországi fogadtatásának abban is szerepe volt, hogy az egykorúan érdekelt délkelet-európai népek vezető politikai köreiben sem talált elég méltánylásra.

A határozati tábor vezetői nem fordultak szembe azzal a propagandával sem, amely Kecskeméthy Aurél érvelését követve a szövetségi tervet a Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszummal vetette össze, és egyértelműen az utóbbi javára billentette a mérleget. Ez a távlatokat szem elől tévesztő, később is gyakran alkalmazott leegyszerűsítő egybevetés mellőzte a lényeget. Nem vette figyelembe, hogy a Dunai Szövetség terve egyenjogú felek demokratikusan kinyilvánított szabad akaratából alakítandó szövetségének létrehozását ajánlotta. Olyan szövetség megteremtését tűzte célul, amely az elnyomás alóli felszabadulásukért, illetve az elnyert szabadságuk biztosításáért küzdő, egymásra utalt erők között a kilépésre is feljogosító önrendelkezés minden feltételének biztosításával jönne létre. Mindez lényegileg tért el a Habsburg-hatalommal való kiegyezés addig felmerült és később realizált elképzeléseitől. Kossuth és Deák szemléletének különbségét jól jellemzi az is, hogy a konföderációs tervet védelmező emigráns politikussal ellentétben a kiegyezés útjára lépő államférfi egy olasz kormányküldöttnek még 1865-ben is pártfogólag nyilatkozott az olasz–osztrák ellentéteknek az európai diplomácia nem egy hatalmassága által korábban indítványozott olyan rendezéséről, melynek során a Habsburg-hatalomnak Velence átengedéséért a dunai fejedelemségekben juttatnának területi kárpótlást. A két felfogás nemcsak a politikai alapelvek tekintetében különbözött egymástól gyökeresen, hanem a történelmi fejlődés tényleges tendenciáinak felismerésében is.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: W. E. Mosse, The European Powers and the German Question. 1848–1871. Cambridge, 1958. 103.
  2. Kossuth Lajos iratai. VI. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1898. 12.
  3. Sürgöny, 1862. június 12., 14., 17., 21.
  4. Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. V. Pest, 1869–1870. 119., 121., 127.

Irodalom

  1. Az emigráción belüli politikai meghasonlásra lásd a már idézett munkákon kívül: Lukács Lajos, Aspromonte és a magyar emigráció 1862-ben (Századok, 1963. 1.); Kossuth Lajos levelei Földvári Károlyhoz 1862–1863. Kiadta Nagy Dezső (Hadtörténelmi Közlemények, 1970).
  2. Magyar emigránsok részvételére az amerikai polgárháborúban lásd többek közt: E. Vasváry, Lincoln's Hungarian Heroes… (Washington, 1939); Ács Tivadar, Magyarok az észak-amerikai polgárháborúban 1861–1865 (Budapest, 1964).
  3. A Dunai Szövetség tervét és Kossuth „Felvilágosítások a Dunai Confoederatio projectumához” című írásának a szövegét lásd: Kossuth Lajos iratai. VI. Kiadta Kossuth Ferencz (Budapest, 1898).
  4. Klapka tervezete megjelent az I documenti diplomatici italiani II. című idézett kiadványban.
  5. Szemere támadásának önálló röpiratként való megjelentetéséről maguk a hatóságok gondoskodtak: Szemere Bertalan, Nyílt levél Fényes Elekhez (Pest, 1862).
  6. Eötvös 1862-ben elhatárolta magát a tervtől, lásd: J. Balogh, Eötvös und Montalambert (Budapest, 1939), 25–26., de 1865-ben naplójának megvallotta, hogy maga is elkerülhetetlennek ítéli távlatilag egy dunai föderatív köztársaság megteremtését. Lásd: Báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok 1864–1868. Kiadta Lukinich Imre (Budapest, 1941), 116–117.

A Dunai Szövetség tervének nagy irodalmából kiemeljük a következőket: György János, A dunai konfederáció. 2. kiadás (Budapest, 1918); R. Gragger, Die Donau-Konföderation. Ludwig Kossuths Plan der Lösung des Donaustaatenproblems (Berlin, 1919); E. Wertheimer, Kossuths Projekt einer Donaukonföderation (Österreichische Rundschau, 1920); Th. Lengyel, La Hongrie et la confédération danubienne (Nouvelle Revue de Hongrie, 1943. 4.); Lajtor László, Kossuth dunai konföderációs terve és előzményei (Budapest, 1944); C. Benda, Kossuth et la cooperation entre les peuples danubiens (Revue d'Histoire Comparée, 1946). Politikai megnyilatkozásaiban Jászi ismételten visszautalt a Dunai Szövetség történeti problematikájára. Lásd: Jászi Oszkár, A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok (Budapest, 1918); Jászi Oszkár, Üzenet… a dunai konföderációról (Huszadik Század, 1947). Vesd össze Irinyi Károly, Mitteleuropa-tervek… (Budapest, 1973) és J. Galántai, Oszkár Jászi's Conceptions of Federalism… (Budapest, 1975). Magának a Dunai Szövetség tervének értékelésére az újabb történeti irodalomból lásd: R. Wierer, Der Föderalismus…; R. A. Kann, Das Nationalitätenproblem…; Mérei Gyula, Föderációs tervek… és Kovács Endre, A Kossuth-emigráció című idézett műveket.


Az önkényuralom megújítása Magyarországon és a politikai ellenállás válsága (1861–1865)
Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására Tartalomjegyzék A szervezett ellenállás felszámolása