A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A Múltunk wikiből
1861. január 1.
Teleki Lászlót Bécsben szabadlábra helyezik.
1861. február 4.—1865. június 26.
Rainer főherceg kormánya. Államminiszter: Anton von Schmerling lovag.
1861. május 12.
A katonai fogház megostromlása Győrött.

A konzervatívok kiegyezési kísérletének kudarca megingatta befolyásukat az udvarban. A február elején Rainer főherceg miniszterelnök által alakított kormány gyakorlatilag Schmerling befolyása alá került. A konzervatívok nem tudták megakadályozni a Februári Pátens (1861. február 26.) és A birodalmi képviseletet illető alaptörvény[jegyzet 1] címen megjelent mellékletének kiadását, amely az összbirodalmi centralizáció újraerősítésével nemcsak az államhivatalnokok és a tisztikar, hanem a német polgárság törekvéseit is sokban érvényesítette. A Februári Pátens, akárcsak az Októberi Diploma, az abszolutizmus és alkotmányosság, centralizáció és föderalizmus sajátos egyeztetője volt ugyan, de az azonos alkotóelemek részarányának számottevő megváltozásával. A súlyosan beteg Habsburg-birodalomnak ebben az újabb továbbéltetési kísérletében konzervatív föderalista ihletettségű elődjéhez mérten az alkotmányos központosítás erői az addiginál szélesebb teret nyertek. A rendelkezés a birodalom nyugati fele számára ténylegesen is alkotmányos előrelépést hozott, ha nem is az utolsó választott lajtántúli törvényhozó testület, a Ferenc József által 1849 tavaszán feloszlatott kremsieri parlament hajdani polgári alkotmányos célkitűzéseinek megfelelőt. Az uralkodó tanácsadó szervének feladatára kárhoztatott birodalmi tanácsból korlátozott törvényhozó jogokkal felruházott testületet formált. Az államhatalom legfőbb eszközei azonban jórészt továbbra is az abszolutizmus kezén maradtak. Az uralkodó korlátlan joga maradt a külügy és a hadügy irányítása, a rendelkezés a fegyveres erővel, a birodalmi tanács ügyrendjének megszabása, elnökének kinevezése, elnapolása és feloszlatása. A kormány csupán az uralkodónak volt felelős a parlament szüneteltetése idején kiadott rendeletekért, a birodalmi tanácsot csak utólagosan kellett tájékoztatnia felőlük. A polgári parlamentek alapvető jogai közül a birodalmi tanács nélkülözte – többek között – a költségvetés jóváhagyásának a jogát is; be kellett érnie a költségvetés „vizsgálatával”. A parlament szerepét betöltő birodalmi tanács egyik kamarájának, „az urak házának” tagjai a császár által meghatározott „nagybirtokos arisztokrata” nemzetségek fejei, katolikus egyházfők, illetve az általa kinevezett más „kitűnőségek” lettek, míg a képviselőházba az egyes országgyűlések delegálhattak összesen 343 képviselőt. Közülük Magyarország 85-öt, Erdély 26-ot Horvát-Szlavonország 9-est. A mandátumok megosztása – a „nemzeti egyenjogúság” deklarálása ellenére – az olasz, a magyar és a lengyel–ukrán tartományok rovására aránytalanul történt. Például Magyarország minden 116 ezer. Felső-Ausztria és Tirol minden 70 ezer, Salzburg pedig minden 48 ezer lélek után nyert egy mandátumot. Az erdélyi szász székek biztosított képviselete – a lélekszámhoz viszonyítva – több mint kétszerese volt, mint a székely székeké, közel háromszorosa mint a román–magyar többségű megyéké. Ugyanakkor Schmerling antidemokratikus választási rendszere olyan mértékben volt hátrányos a lajtántúli tartományok nem német lakossága számára, hogy Csehország és Morvaország összesen 76 birodalmi tanácsbeli képviselőjéből mindössze 24 lett ténylegesen cseh, illetve morva.[1] A Februári Pátens centralista alapkoncepciójával függött össze, hogy az egyes Landtagoknak (a lajtántúli tartományok országgyűléseinek) tilos volt egymással hivatalos kapcsolatba lépniök, a Bécsből kinevezett tartományfőnökök még az amúgy is igen szűk hatáskörre szorított Landtagok határozatait is felfüggeszthették, nem is szólva az uralkodó korlátlan feloszlatási jogáról. A központi parlament funkcióját ellátó birodalmi tanács plénuma elé tartozott minden olyan ügy, amelyet a Diploma nem hagyott a magyar országgyűlés hatáskörében, de közvetve még ez utóbbiakkal is foglalkozhatott a költségvetés és a zárszámadás tárgyalása kapcsán. A lajtántúli képviselőkre korlátozódott a „szűkebb birodalmi tanács”, amely a magyar országgyűléshez hasonlóan korlátozott jogkörrel rendelkezett a birodalom másik felében. Az önkényuralma megmaradt eszközeihez görcsösen ragaszkodó Ferenc József gyengeségének és a polgári alkotmányosság kiteljesedésétől való iszonyának fényes példáját adta azzal, hogy a Pátens kibocsátása után minisztereinek aláírásukkal erősített ünnepélyes ígéretét vette, hogy ellenállnak minden „további engedmény kierőszakolásának”.[jegyzet 2] Míg az osztrák tartományokban a parlamentáris alkotmányosság megvalósulásának illúzióit ébresztette, és a továbbfejlesztés reményét keltette a Pátens, addig az olasz tartományok teljesen és jórészt a szlávok is szembefordultak vele. Magyarországon pedig elemi erővel tört ki a tiltakozás a magyar törvényhozást egy összbirodalmi parlamentnek alárendelő „alaptörvény” ellen. Az éles hangú megnyilatkozások, amelyeknek sorából kiemelkedtek az alföldi mezővárosi tanácsok által fogalmazottak, nemritkán fenyegettek is. Kecskemét – új főjegyzője, a történész Hornyik János tollával – a Habsburg-hatalmat megalapozó morvamezei ütközettől a város kétezer polgárának életét követelő francia háborúkig az uralkodóházért hozott áldozatokra is hivatkozva fordult szembe a Februári Pátensben tetőző sérelmek sorával. Csongrád mezőváros miután leszögezte, hogy „menekült hazánkfiaiban alkotmányos szabadságunk apostolait” látja, a kancelláriához küldött tiltakozásában így válaszolt az országgyűlés mindenáron való megtartásának jelszavával csillapítóknak: „Fényes reményeket csatolunk a küszöbön álló országgyűlés lételéhez, de inkább soha ne alakulhasson, minthogy rólunk átokkal mondhassák unokáink s az utókor, hogy nem valánk elég erősek, de sőt gyávák voltunk a nemzet felségi jogainak vagy megmentése, vagy legalább fel nem adásában.” Majd arra figyelmeztette „a Felséget”, hogy a nemzet bizalmának helyreállítása most még megerősíthetné „a lelketlen vagy szűk eszű tanácsosok által aláásott trónját”, de az „eseménydús idők” kérdésessé teszik, így lesz-e a jövőben is. A tiltakozást a mezőváros 1849-ben metszett pecsétjének lenyomatával látták el.[jegyzet 3] A Madách Imre aktív közreműködésével született nógrádi határozat mindazokat, „kik akár a magyar országgyűlésnek eddigi törvényhozói körét, úgy mint az adó- és katonaállítás kérdéseiben is megrendíteni kívánnák, akár netalán a birodalmi tanács megalkotásában, úgy mint választók vagy mint választottak, bármilyen formában részt vennének, közreműködnének, megjelennének, mint hazájuk törvényeinek megsértőit honárulóknak tekinti”.[jegyzet 4] Ezt a formulát a törvényhatóságok egész sora tette magáévá, sőt akadtak olyanok is (köztük Pest városának közgyűlése), amelyek a nógrádiak határozottságát is igyekeztek felülmúlni.

Számos megyei és városi „bizottmány” választott Habsburg-ellenes külföldi politikust tiszteletbeli tagjává, s ünnepelte a szolidaritását az emigrációval immár nyíltan hirdető Telekit. Folytatódott a császári hatóságok bojkottja és az adómegtagadás, sőt néhány megye fogságba is vetett erőszakoskodó adószedőket, fináncokat, csendőröket. Heves önkényuralom-ellenes tüntetésekre és összetűzésekre került sor, amelyeknek résztvevői közt ott voltak a katonaszökevényeket bújtató Kalocsa környéki pusztai szállások pásztorai és a kiskunhalasi vásározók éppen úgy, mint az erőszakoskodó császári katonákkal tettleg szembeszálló pesti zsidók és a pénzügyigazgatóság épületét megrohanó győri plebejus elemek. A Sopron megyei Szárföld parasztjai a templomban imádkoztak a Habsburg-ház pusztulásáért és Kossuthék hazajöveteléért, a debreceni, nagyváradi, aradi „diákságról, kereskedő- és iparos osztálybeli ifjúságról” pedig rendőri jelentés írta ismételten: „semmi kétség sem lehet az iránt, hogy… invázió esetén tömegesen siet majd a forradalmi emigráció, vagy Ausztria bármely más ellenségének a zászlaja alá.”[jegyzet 5] Bécsben a legnagyobb aggodalmat a honvédegyleti szervezkedés országos kibontakozása keltette. A rendőrminiszter okkal látta benne egy titkos hadsereg megteremtésének fedőszervét. Az ellenállási mozgalom több katonai vezetője vett részt az irányításában, a „fegyverfogásra képes” volt tisztek és sorkatonák összeírásának megszervezésében, köztük Ivánka Imre és Sebes Emil.

Ilyen helyzetben érkezett a hazai szervezett ellenállási mozgalomhoz Kossuth tájékoztatása a nemzetközi helyzet romlásáról. Reálisan számolt be arról, hogy az itáliai belső fejlemények és a nagyhatalmak akadályozó manőverei folytán eltolódik az új olasz hadikezdeményezés időpontja, valamint arról, hogy osztrák és orosz diplomáciai közbelépés nyomán lefoglalták a Cavour által küldött óriási fegyverszállítmányt. Nem ismerve még Klapka és Cuza újabb, az előzőt megerősítő, többek között fegyverszállítmányok elhelyezését biztosító, sőt közös hadműveletek feltételeit is szabályozó titkos megállapodását és a szerb fejedelem elzárkózásának átmeneti voltát, kifejezést adott aggodalmának, hogy a fejedelemségekben biztosítani remélt hadműveleti bázis végleg elveszett. Kossuth az új helyzetben is szembefordult azonban mind az engedmények útján kompromisszumot keresőkkel, mind a „forradalomcsináló” taktika felújítására törekvőkkel. A felszabadító háború feltételeinek kialakulásáig a teljes katonai önrendelkezés követelményét is magában foglaló 48-as programot azzal ajánlotta híveinek, használják legális eszközként a kiegyezés megakadályozására és a küzdelem előkészítésére. A külpolitikai viszonyok romlását átmenetinek minősítette, kikerülhetetlennek ítélve egy Velencéért folytatott új olasz–osztrák háborút. Kijelentette, hogy az emigráció kezdeményezni csak sikert ígérő külpolitikai biztosítékok esetén fog, de ha a belső erők nagyobb kockázatot is vállalnak, csatlakozik kezdeményezésükhöz. A hazai szervezet vezetőitől végre határozott választ kért, hajlandók-e ténylegesen a fegyveres felkelés előkészítésére, felszólítva híveit szakítsanak a „félakaratúakkal”.

A hazai szervezett ellenállási mozgalomban a szakítás a legális politikai küzdelemre korlátozódást hirdetőkkel – legalábbis formálisan – megtörtént. Almásy lemondott a vezetésről, az élre Komáromy György került, aki – Kossuthéknak adott felelete szerint – az emigráció programjának többi támogatójával együtt azt tűzte céljául, hogy a „nép”, sőt a „nemzet” túlnyomó többségére támaszkodva hárítsa el az alkut, és készítsen fel a fegyveres felkelésre. Az ellenállási mozgalomnak kétségtelenül volt szerepe abban, hogy az önkényuralom válsága elmélyült, a konzervatívok kiegyezési kísérlete csődbe került, a még kompromisszumra hajló erők is véka alá rejtették alkukészségüket, és a nemzeti önrendelkezés követelését a túlnyomó többség vitathatatlanul magáévá tette. De az ellenállási mozgalom mulasztásaival is összefüggött, hogy a felszabadító küzdelem további belpolitikai előfeltétele, a társadalmi és politikai demokratizmus, a magyar és más nemzetiségű néptömegek megnyerése osztálytörekvéseik és nemzeti céljaik tekintetbevétele árán is, már sokkal ellentmondásosabban érvényesült.

Lábjegyzetek

  1. Közli: Deák Ferencz beszédei. II. Budapest, 1903. 587–591.
  2. Idézi: Josef Redlich, Das Österreichische Staats- und Reichsproblem. I. Leipzig, 1920–1926. 808. (Fordítás a német eredetiből).
  3. Magyar Országos Levéltár. Budapest, (továbbiakban OL) D 189. Kancelláriai iratok, 1861–VIII. C–13–4499.
  4. Közli Krizsán László, Dokumentumok Madách Imre élettörténetéhez. Balassagyarmat, 1964 [1965]. 104–106.
  5. Közli: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 298. (Fordítás a német eredetiből).

Irodalom

A Februári Pátens keletkezéstörténetéhez lásd: (J. Ritter von Perthaler), Neun Briefe über Verfassungs-Reformen in Österreich… (Leipzig, 1860); F. Fellner, Das „Februarpatent” von 1861 (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, 1955).

  1. A kialakuló rendszerre és bírálatára lásd többek közt: Záborszky Alajos, Az osztrák politika árnyai (Pest, 1861); G. Kolmer, Parlament und Verfassung in Oesterreich. I. (WienLeipzig, 1902); Zur Geschichte der k. k. Österreichischen Ministerien 1861–1916. Nach der Erinnerungen von Alois Freiherrn von Czedik. I. (TeschenWienLeipzig, 1917); Somogyi Éva, Választójog és parlamentarizmus Ausztriában (1861–1907) (Budapest, 1968).

Itt utalunk a magyarországi ellenállás kisugárzó hatására. A fentebb idézett műveken kívül lásd többek közt: Kovács Endre, Magyar–cseh történelmi kapcsolatok (Budapest, 1952); A. Depoli, Le elezioni del Nessuno a Fiume nel 1861 (Rassegna Storica del Risorgimento, 1954); Csapláros István, Kraszewski és Magyarország (Budapest, 1963); J. Zdrada, Stosunki polsko-wegierskie przed powstaniem styczniowym (1859–1862) (Przeglad Historyczny, 1963); W. Felczak, A galíciai és a magyar politikusok kapcsolatai a Habsburg Monarchiában a dualizmus kialakulásának idején (Világtörténet, 1973).


Az önkényuralom válsága (1859–1861)
A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése Tartalomjegyzék A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai