A Fejérváry-kormány kinevezése és fogadtatása

A Múltunk wikiből
1905. június 10.—1906. április 8.
Fejérváry Géza kormánya.
1905. június 21.
A koalíció meghirdeti a nemzeti ellenállást.
1905. június–július
Arató- és cselédsztrájkok a Dunántúlon.
1905. július 12.
A Fejérváry-kormány „intő szózata” a törvényhatósághoz.
1905. augusztus 10.
A koalíció „útmutatása” a vármegyei ellenállás számára.

A szabadelvű párt bukása után kibontakozó válság elején egyik félnek sem volt átgondolt programja és taktikája. Tiszát és híveit a vereség annyira megrendítette, hogy szinte további harc nélkül kapituláltak. A képviselők egyharmada elhagyta a süllyedő hajót. A 120 főre olvadt kormánypárti maradék fél éve még lobogó harci kedve lelohadt. Tisza és pártja alig várta, hogy szabadulhasson a közéleti pellengérről.

A kormányra kerülés váratlan lehetősége a koalíciós pártokat is meglepte, hiszen őket inkább hangulatok és jelszavak, nem szoros érdekközösség fűzte össze. Valaminő programegyeztetésre 1905 áprilisában, a felirat kidolgozásakor és májusban, a felirat vitája alatt került sor. A koalíció feliratát a népszerű politikai és nemzeti reformok általános, elmosódott, az érdekütközéseket mindenfelé lecsiszoló fogalmazása jellemezte. Első helyre a választójog meghatározatlan mérvű kiterjesztését állította; másodszor közgazdasági és szociálpolitikai reformokat ígért, harmadszor a gazdasági különválás és önállóság kellő előkészítését helyezte kilátásba, végül annak a kívánságának adott hangot, hogy „a magyar hadseregnek nemzeti jellege nyelvben és jelvényekben kidomboríttassék”.[1] Minthogy a kormányalakítási kísérlettel április elején újból megbízott Andrássy ehhez a ponthoz mereven ragaszkodott, az udvar és a parlamenti többség közötti tárgyalások május közepén holtpontra jutottak.

Ekkorra Ferenc József is belátta, hogy Tiszát, a politikai halottat, nem támaszthatja fel, a koalíciót, az életerős újszülöttet, nem törheti meg, más megoldást kell keresnie. Kézenfekvő lett volna az országgyűlés feloszlatása és új választások kiírása, de minden előrejelzés még nagyobb ellenzéki többséget jósolt. A szorult helyzetben az ausztriai félalkotmányosság tapasztalataiból merített ötlet nyújtotta az elsősegélyt: átmeneti, parlamenten kívüli kormány kinevezése, amellyel időt lehet húzni, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Erre az önfeláldozó feladatra magyar politikus nem vállalkozván, csupán egyetlen személy jöhetett számításba: báró Fejérváry Géza táborszernagy, a magyar királyi darabont testőrség kapitánya; őt ajánlotta Tisza is. Fejérváry a honvédelmi miniszteri poszton töltött két évtizede alatt némi kormányzati-igazgatási rutint szerzett, a politikához is konyított, lovagias-gavalléros kedélyességével a magyar politikai körökben népszerűséget, megbízhatóságával az osztrák katonai körökben bizalmat szerzett, de mindenekfelett katona volt, a régi osztrák iskola neveltje, császári és királyi urának hű generálisa.

Fejérváry lelkesedés nélkül, a királyi parancsnak engedelmeskedve fogadta el május 25-én a kormányalakítási megbízatást. Napi helyzetjelentéseiből világosan kitűnik, hogy a magyar politikai vezető réteg érdekből, meggyőződésből vagy félelemből elutasított minden abszolutisztikus színezetű kísérletet. Ígérhetett rangos hivatalt, bírhatta Tisza minisztertoborzó közreműködését, három tövises hét alatt is csak szűkösen tudott – s csupán a harmadgarnitúrából – egy kormányravalót összeszedni. A szürke kabinetből az államférfiúi ambícióktól fűtött Kristóffy József belügyminiszter, volt szatmári főispán emelkedett ki. Minisztertársai és a jövő iránti kétkedéssel eltelve jelentette Fejérváry a toborzás befejeztével, hogy a felkért urakra is csak addig számíthat, amíg „szorosan a törvények keretein belül maradunk, pedig előrelátható, hogy ezen keret csak igen-igen rövid ideig lesz fenntartható”.[2] Pár nappal kinevezése előtt írta Tiszának: „Remegéssel látom közeledni a napot, amidőn meg kell tennem a halálugrást, és százszorta szívesebben nekimennék – de csak száraz földön – még a legfélelmetesebb japán admirálisnak [is]!”[3]

A politikai neurózis indokolt volt. A június 18-án kinevezett kormányt, amelyet a közvélemény Fejérváry testőrkapitányi tisztjéről azonnal a „darabont” gúnynévvel látott el, általános bizalmatlanság és ellenséges hangulat fogadta. A legváratlanabbul alkalmasint Tisza és a szabadelvűek perfidiája érhette. Tisza, aki buzgón bábáskodott a kormány születésénél, a június 20-i pártértekezleten tiszteletét és megbecsülését nyilvánítva az önfeláldozó férfiak iránt, megtagadta a kormánnyal való együttműködést. A szabadelvűség követeli – mondá –, hogy „minden szolidaritást az új kormánnyal megtagadjunk és nyíltan és határozottan kijelentsük, hogy az új kormány iránt bizalommal nem viseltetünk”.[4] A kormány június 21-én mutatkozott be a képviselőházban. Fejérváry békítő modorban hangsúlyozta, hogy a kormány jellege átmeneti, szerepe közvetítő: olyan megállapodásokat kíván előkészíteni, amelyek lehetővé teszik a parlamentáris, többségi kormány kinevezését. A kinevező királyi kézirat is ezt a feladatot szánta a kormánynak, ismét hangsúlyozva, hogy a „belkormányzati és közgazdasági reformok terén” az uralkodó szívesen veszi a „képviselőház többségének javaslatait”,[5] a katonai kérdésekben azonban nem ad több engedményt, mint amennyit a kilences bizottság 1903. évi programja tartalmaz. Mindez azonban nem békítette meg a koalíciót. A Ház bizalmatlanságot szavazott az „alkotmányellenesnek” minősített kormánynak. Az országgyűlést szeptember 15-re elnapoló királyi kézirat kihirdetése után, a miniszterek és a szabadelvűek kivonulása ellenére, a többség folytatta a tanácskozást. Bánffy Dezső indítványára ünnepélyesen meghirdette az abszolutizmus elleni harcok hagyományövezte nemzeti ellenállását. Felszólította a törvényhatóságokat alkotmányvédő kötelességükre és hivatásukra: az adófizetés és az újoncállítás megtagadására. Aznap délután a főrendiház is – amire még nem volt példa – nagy többséggel bizalmatlanságát nyilvánította. Ezután a kormány benyújtotta a lemondását, amit az uralkodó nem fogadott el: Fejérváry nem dezertálhatott. Megindult a küzdelem a dualista Monarchia létalapjait – és közvetlenül az udvari körök birodalmi politikáját – képviselő Fejérváry-kormány és a magyar uralkodó osztályok nacionalista különérdekeit védelmező – de közvetve a belügyi önállóságot és a korabeli alkotmányosságot is védő – ellenzéki pártcsoportosulás között.

Ebben a küzdelemben, a nyers erőt tekintve, a hatalom eszközeit és a fegyveres szervezeteket felhasználó kormány látszott az erősebbnek, de egy jogállamban, kiváltképp a dualista Monarchia ingatag egyensúlyrendszerében a nyers erőre való támaszkodás a legnagyobb politikai gyengeséget jelentette.

A választások óta eltelt fél évben a koalíció mit sem vesztett népszerűségéből. A közvélemény nyomása, vagy a koalíció kormányra kerülésének valószínű esélye az ingadozókat és a helyezkedőket is a többség táborába sodorta. A nagy népszerűség és a győzelem ugyanakkor ellentmondásos helyzetbe szorította a nemrég ellenzéki, nemsokára kormányt alakító vezéreket. Csábította őket a hatalomra kerülés lehetősége, de nemzeti programjukról sem akartak lemondani. Politikájukat a dzsentri szellemű középosztály zömétől támogatott konzervatív agrárius nagybirtok határozta meg, de kötötte őket széles tömegbázisuk is, amelynek radikalizmusára tekintettel kellett lenniük. A retrográd vezető rétegnek legtöbb féltenivalója a néptől volt, s jobban mint valaha, rászorult a Monarchia hatalmi eszközeire. Az 1905. évi aratósztrájkok idején az ellenzéki földbirtokosok is könyörögve sürgették a német kommandóval vezényelt katonaság bevetését. A koalíció mégsem adhatta fel programját tömegei elvesztésének veszélye nélkül. A vezérlő bizottság tehát a passzív kivárás sáncaiba vonult. Meghirdette a nemzeti ellenállást, de óvakodott a realizálástól. Számos deklarációban kárhoztatta a kormányt, de a valóságban együttműködött vele a népmozgalmak elnyomásában. Az imparlamentáris kísérlet biztos kudarcára számítva, a közhangulat kellő hőfokon tartásával, de sohasem felforralásával, az uralkodó megpuhítására alapozta taktikáját.

A kormány, amelyet cserbenhagyott a Tisza-csoport, az arisztokrácia zöme, amelyet a fináncburzsoázia sem mert nyíltan pártolni vagy finanszírozni, eleinte kesztyűs kézzel bánt a koalícióval. Az ellenállásra készülődő vármegyékhez címzett „Intő szózat”-ában is csillapítani igyekezett a kedélyeket, önmagát pedig tisztázni az alkotmány fölforgatásának vádja alól. A személy- és vagyonbiztonság, az ország külső hitele és tekintélye megóvásának nagy érdekeire hivatkozva kérlelte józan belátásra az ellenzék országos és helyi vezetőit, hangadóit. Reménytelennek látszó elszigeteltségéből azonban működésének első hónapjában nem tudott kitörni.

Lábjegyzetek

  1. Az 1905. évi Képviselőházi Naplóból idézi: Dolmányos István, A koalíció az 1905–1906. évi kormányzati válság idején. Budapest, 1976. 33.
  2. Országos Levéltár, Daruváry-hagyaték. Karton 25. Fejérváry június 8-i jelentése.
  3. Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. III. Szerkesztette Barabási Kun József. Budapest, 1937. 577.
  4. Ugyanott 592.
  5. Lányi Bertalan, A Fejérváry-kormány. (1905. június 18.—1906. április 8.) Budapest, 1909. 16.

Irodalom

A Tisza-kormány felmentésére és a Fejérváry-kormány kinevezésére a legbővebb információt az Országos Levéltár Kabinettsarchiv. Geheimakten. Daruváry hagyaték. 25. karton iratai adják. Az új kormány egész tevékenységéről az állag, továbbá a magyar és a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, a Miniszterelnökség iratai, a Párttörténeti Intézet Archívumban őrzött belügyminisztériumi elnöki iratok, a Hof-, Haus- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv. Geheimakten dokumentumai tájékoztatnak. A kormány történetére alapvető nyomtatott forrás Kristóffy József, Magyarország kálváriája. Az összeomlás útja. (Budapest, 1927) című memoárja, valamint Lányi Bertalan, A Fejérváry-kormány (1905. június 18.—1906. április 8.) kormányzatpolitikai és alkotmányjogi megvilágításban (Budapest, 1909) című, a kormány alkotmányosságát igazoló; illetve Ludwig Mangold, Zur Geschichte des Kabinetts Fejérváry (Leipzig, 1909) a kormányt elítélő, ellenzéki feldolgozása. A magyarországi válság külföldi visszhangjáról tájékoztat Jeszenszky Géza, A Times és Magyarország az 1904–1906-os politikai válság idején (Budapest, 1976) című tanulmánya.


A kibontakozás három esélye
Tartalomjegyzék A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt