A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

A Múltunk wikiből

A visszafoglalt Magyar Királyságban berendezkedő Habsburg-kormányzat művelődéspolitikájának tengelyét a dinasztia és a magyar rendiség kompromisszumára épülő államhatalmi elvek alkották. Kollonich Lipót vezetésével a berendezkedési tervet kidolgozó Einrichtungswerk-bizottság szerint a műveltségi viszonyok központi irányítása cenzúrával, rendeletekkel és egységes szellemben nevelt értelmiséggel valósítható meg. Az ország művelődésének ügyét kisebb részben a világi papság, nagyobb részben a jezsuita rend kezébe helyezte volna. Budán és Kassán is egyetemet kívánt létesíteni orvosi karokkal, mégpedig úgy, hogy itt és a jogi karon világi professzorok tanítsanak. Hangsúlyozta, hogy az országnak jól képzett orvosokra, tanárokra, ügyvédekre van szüksége. Átfogó elképzelései voltak arról is, amit mai fogalommal közegészségügynek nevezünk. Az Eimichtungswerk művelődéspolitikai fejezetében jól felismerhető a korabeli modern államelmélet néhány alapelve, de hiányzik belőle a tolerancia. Felfogása szerint a Habsburg-dinasztia érdekeit, a birodalom egységét veszélyeztetik a különböző nyelveken és – ami ebben az időben lényeges – különböző vallások keretei között kivirágzó kultúrák. 1700-ban I. Lipót udvara elutasította Leibniz tervét a Habsburg Birodalmat egységesen összefogó tudományos akadémia megszervezéséről.[1]

A katolikus klérus feladatai megnövekedtek. El kellett látnia a visszafoglalt országrészeket és a görögkeletiek uniójával a katolikus egyházszervezethez csatlakozott szerb (1687), kárpátukrán (1689), román (1697, 1700) lakta területeket is. Az egyház erre sem szervezetileg, sem anyagilag nem volt felkészülve.[2] Az alsópapság műveltségi és anyagi körülményeiről maguk a püspöki jelentések rajzolnak megdöbbentő képet.[3] Az államhatalom a művelődés anyagi alapjait egyházi és rendi forrásokból biztosította, különböző tranzakciókkal. A munkácsi püspökség javára létesített alapítvány összege például 5483 forint volt; ezt az összeget Kollonich a két Rákóczi-árvától gyámi működéséért követelte, de 5% kamatfizetési kötelezettség fejében az árváknál hagyta úgy, hogy a kamatok a püspökséget illetik. A magyar klérus és az Udvari Kamara között 1102–1703-ban Kollonich javaslata alapján, császári parancsra megkötött egyezmény, amely szerint a főpapi hagyatékok egyharmada az egyházra száll, és csupán egyharmada fordítható templomok, papneveldék és plébániák javára, csak kevéssé szolgálta a nagy anyagi különbségek kiegyenlítését a fő- és az alsópapság között.

I. Lipót császár 1688. május 4-én kiadott királyi pátensével a magyarországi könyvnyomtatás ellenőrzését a jezsuita Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem tanárára bízta. Majd a cenzúrát az ország érsekének jogává nyilvánító pápai edictumra való tekintettel a cenzúra jogát és feladatát az esztergomi káptalanra és Szentiványi Mártonra ruházta, aki az állami könyvcenzúra szélesebb körű szervezeti kiépítését 1700-ban kezdte meg. I. József császár 1705-ben a naptárkészítés és -kiadás jogát császári privilégiumnak nyilvánította.

A jezsuiták a királyság és Erdély területén 1703-ban már több mint 30 középiskolával, 15 nagy kollégiummal, 11 rezidenciával és 11 missziós házzal rendelkeztek. A szerzetesrendek közül főleg a pálosok és a ferencesek létesítettek kolostorokat és iskolákat. A piarista rend most lépett a rendházalapítások korába (1685: Privigye; 1698: Nyitra). Megjelentek a leánynevelő iskolákat nyitó Orsolya-apácák. Pesten a már 1686-ban újjászervezett plébánia egy év múlva a budai jezsuiták plébániája alá került, s a ferencesek és a pálosok (1694) után letelepültek a domonkosok (1698), majd 1702-ben jezsuita rendház épült. A Magyar Kancellária rendeletére létesített a plébánia 1692-ben Budán kisiskolát. A Szepesi Kamara kiadásában készült ábécéskönyvet a kassai jezsuita nyomdában állították elő. Az ábécéskönyv, amelynek egyetlen ismert példánya a gyermek II. Rákóczi Ferenc betűvetését őrzi, a vallás elemeire a jezsuiták vitamodorában oktatta a 6–8 éves gyermekeket. A századfordulón már köznemesek és polgárok fiaiból szaporodtak a jezsuita rend tanítványai. A magasabb képzés a gráci egyetemen is nyitva állt az arra érdemes szegények előtt. A papnevelést több mint fél évszázad óta a jezsuiták irányították: az ő kezükben volt a bécsi Pazmaneum, a gráci egyetem. A római Collegium Germanicum et Hungaricum az Il-Gesú jezsuita kolostorban működött, és minden tanára jezsuita volt. Az egyházi főméltósághoz szükséges magasabb képzést biztosította, és nyitva állt a főúri családok másod-, harmadszülött fiai előtt.[4]

A jezsuita kollégiumok oktatási rendszere a 16. század végén készült Ratio studiomra épült, központjában a latin nyelvvel és a vitakészség elsajátításával. Nevelési elveik főleg az udvari arisztokrácia igényeihez szabva alakultak: önfegyelemre, nyelvekre, határozott fellépésre, udvarképes viselkedésre, vívásra, lovaglásra is tanították növendékeiket.

A különböző egyházi fórumok oktatási és valláspolitikai elvei között elég nagy különbségek voltak. Csáky Imre az 1690-es évek közepén kassai plébánosként eszközölte ki a kormányzattal szembeszállva, hogy a protestánsok Kassa külvárosában templomot építhessenek és a Sárospatakról 1687-ben elűzött református főiskola tanárainak egy csoportja újra megkezdhesse ott az oktatást (1695).

Kötelességéről anyanyelvén tájékoztatták a lakosságot: 1702-ben a császár parancsait például Debrecenben és Szatmárott egyedül magyarul, Trencsénben szlovákul, Nagyszombatban magyarul és szlovákul, Besztercebányán, Szentgyörgyön, Modorban németül és szlovákul, Kőszegen és Pozsonyban németül és magyarul, Kismartonban csupán németül hirdették ki. Az államkormányzás nyelve azonban a latin és egyre inkább a német. A magyar államnyelv kibontakozása elé egyre inkább gátak emelődtek. Nincs rá bizonyíték, hogy a tudomány és oktatás latin és német nyelvét azért szorgalmazták volna, miként a régebbi történetírás állította, hogy a magyar művelődés ne szigetelődjék el Nyugat-Európától. Viszont tények bizonyítják, hogy minden racionális szellemű művet üldöztek, legyen az holland, angol, francia vagy német nyelvű. Látványos könyvégetésekre Budától Bécsig sok a példa.

Talán az egészségügy viszonyai jellemzik leginkább, hogy a Habsburg-állam művelődéspolitikája végső soron a konzervatív rendi kötöttségeket erősítette. Az uralkodói bőkezűség az elsőrangú kiváltságosok közé emelte az orvosokat anélkül, hogy gyógyító munkájuk előtt szélesebb teret nyitott volna, hiszen erre az adott művelődési szerkezetben nem is igen volt lehetőség. A Szent Liga hadi költségvetésében a katonaság orvosi ellátását külön tételként jegyezték. Az így létesített néhány tábori kórház már magasabb színvonalú, mint amilyenek a várakban főleg kapitányok, nemesek magánalapítványaiból létrehozott ispotályok voltak. Az új tábori kórházakban azonban mégis szörnyű viszonyok uralkodtak. 1691-ben a Magyar Kancellária úgy rendelkezett, hogy a sebesülteket városokban, falvakban kell elhelyezni, mert a kórházakban újabb betegséget kapnak. 1692-ben ugyan részletes terv készült a tábori kórházak továbbfejlesztésére, de ebből semmi sem valósult meg.

Az 1698–1700. évi országos pestis megfékezésére a rendi és a központi hatalom átfogó, szervezett, hathatós intézkedéseket nem hozott, holott bőséggel születtek jobbnál jobb javaslatok. Nagy jelentőségű viszont, hogy – részben az esztergomi érsek alapítványának felhasználásával – megkezdték a rokkant katonák gondozását. Széchényi György prímásnak a rokkant katonák kórházára és otthonára tett nagy összegű alapítványát 1692-ben az udvar más célra használta fel, s noha az alapítvány biztosítékául a király a saskői kamarajószágot kötötte le (1695), az építkezés csak másfél évtized múltán indult meg.[5]

Ezekben az években került Kollonich közreműködésével Nagyszombaton át Magyarországra Carpzov (1595–1666) lipcsei jogászprofesszor műve, a Practica Rerum Criminalium (1635). Ez hivatalosan ugyan csak az örökös tartományokban vált törvénykönyvvé, de a törvényesített démonhittel, sugalmazott, igennel vagy nemmel megválaszolható kérdéseivel és a beismerő vallomásig fokozható tortúrával, halálbüntetéssel, miként Európában általában, a boszorkányüldözés kézikönyvévé vált.

Irodalom

A Habsburg-abszolutizmus műveltségpolitikája: H. Ch. Ehalt, Ausdrucksformen absolutistischer Herrschaft. Der Wiener Hof im 17. und 18. Jahrhundert (Sozial- und Wirtschaftshistorische Studien. 14. Wien, 1980).

  1. Kollonich művelődéspolitikájáról – összefoglalva a régi és újabb irodalmat – különös tekintettel a németesítő tendenciákra is: Th. Mayer, Verwaltungsreform in Ungarn nach der Türkenzeit (Sigmaringen, 19802); ezzel szemben protestáns- és zsidóellenességére hívja fel a figyelmet Benczédi László, Kollonich Lipót és az Einrichtungswerk (Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzetésének idején. Salgótarján, 1987).
  2. Lánczy Gyula, Széchenyi Pál kalocsai érsek és a magyar nemzeti politika, 1642–1710 (Századok 1882); Iványi István, Kollonics Lipót bíbornok országszervező munkája (Szabadka, 1888); Iványi Emma, Esterházy Pál nádor és a magyar rendek tervezete az ország új berendezésével kapcsolatban (Levéltári Közlemények 1971). Az Einrichtungswerk vonatkozó részei: IV. fejezet, 1–2. pont, közegészségügy, kórházépítés, szegénygondozás: VIII. fejezet.
  3. A katolikus egyház személyi viszonyairól: Vanyó Tihamér, Püspöki jelentések a magyar szent korona országainak egyházmegyéiről, 1600–1850 (Pannonhalma, 1933); Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora, 1672–1732 (Kalocsa, 1933).
  4. A jezsuiták művelődéstörténeti szerepéről: Tarnai Andor, Rendiség és jezsuitizmus. Latin nyelvű egyházi, jezsuita irodalom (A magyar irodalom története. I–II., Szerkesztette Klaniczay Tibor, II. 397–421). – Esze Tamás, Rákóczi „Responsió”-ja (Irodalom és felvilágosodás. Budapest, 1974); Sashegyi Oszkár, Az állami könyvcenzúra története Magyarországon, 1673–1730 (Magyar Könyvszemle 1968–1969–1974); Takáts László, Hazai forrásadatok a katonakórházak XVII–XVIII. századbeli fejlődéséhez (Honvédorvos, 1975–1976).
  5. Széchényi György alapítványairól: Esztergom, Prímási levéltár; 1687, Vetus Nr. 1653 és 1689, Vetus Nr. 1570. Feldolgozta Beke Margit, Az esztergomi érsekek és a török háborúk (Esztergom, 1986. Kézirat).


Állam és művelődés
Tartalomjegyzék Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus