A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

A Múltunk wikiből
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1850.
Zsedényi Ede és Somssich Pál konzervatív röpiratai.
1851. április 17.
A minisztertanács tárgyalja Szécsen Antal gróf memorandumát.
1853. február
Konzervatívok hódoló küldöttsége Bécsben a császár elleni merénylet sikertelensége alkalmából.
1854. április 24.
Konzervatívok hódoló küldöttsége Bécsben Ferenc József és Erzsébet bajor hercegnő esküvője alkalmából.
1857. május 4-től
Ferenc József második körútja Magyarországon.
1857. május 9.
A konzervatívok emlékirata az uralkodó magyarországi látogatása alkalmából.
Amnesztia a politikai elítéltek részére.

Világos után egyedül a Habsburg-hatalom táborában serénykedő konzervatív csoport maradt többé-kevésbé szervezett magyar politikai erőként a színen. A reformkori Konzervatív Párt vezető gárdája, Metternich magyarországi politikájának hajdani végrehajtója, legfőbb pártfogójának, Windisch-Grätznek nyilvánvaló veresége ellenére 1849 őszén is minden eszközzel a Habsburg-hatalom iránti hűségének bizonyítására törekedett. Szécsen Antal gróf még arra is vállalkozott, hogy Batthyány kivégzését követően személyesen utazzék Londonba, és a levert magyar forradalmat befeketítő, a cári intervenciót és a magyarországi megtorlást indokló érvekkel lássa el a Habsburg-hatalomnak a felháborodott angol közvélemény által keményen bírált mentegetőit. A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra.[1] Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással. Magyarország politikai berendezését és a Habsburg-hatalomhoz fűződő viszonyát a szerinte egyedül törvényes forradalom előtti alapra kívánta visszaállítani. A memorandumban kifejtett koncepcióval sokban egybecsendülő nézeteket vallottak Zsedényi Ede és Somssich Pál ez idő tájt kiadott röpiratai. Szécsen Antal gróf 1851-ben megjelent röpiratában náluk is tovább ment, s a polgári parlamentarizmus, az általános jobbágyfelszabadítás, az esküdtszéki rendszer és a sajtószabadság elítélését a központosító abszolutizmus kritikájával társítva hangoztatta, hogy a magyarság „történetpolitikai” egyéniséggel bíró nemzet, amelyet csak a rendi alkotmányos rendszer megújítása esetén lehet sikeresen kormányozni. 1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját. Néhány fontos kérdésről a korábbinál egyértelműbben szólt. Így a feudális rendszer egyes elemeinek továbbéltetését célozta az 1848-ban eltörölt ősiség visszaállításának indítványozása, a demokratikus önkormányzati törekvések lehetetlenné tételét a tisztségviselők választásának mellőzése a helyreállítani kívánt törvényhatóságokban. Noha az emlékirat semmibe vette az 1848-as alkotmányjogi vívmányokat, s az uralkodó iránti lojalitása kétségtelen volt, a kiépülő centralizációs rendszer bírálata miatt elutasításban részesült. Albrecht főherceg egyenesen Batthyányhoz vagy Kossuthhoz illőnek ítélte tartalmát.[2]

A konzervatív csoport értett a szóból, s hosszú időn át tartózkodott attól, hogy akár a hatalom nyíltan ellenzéki állásfoglaláson érje, akár a közvélemény (amelynek abszolutizmusellenes beállítottságát jól ismerte) a rövid életűnek remélt rendszer cimborájának lássa. Tagjai elhúzódtak a politikai tevékenység színtereiről, de – különösen az 1850-es évek második felétől – mind aktívabb szerepet játszottak a gazdasági egyesületekben és a kulturális fórumokon. Politikai visszahúzódásuk sem jelentett teljes passzivitást. Nem érték be azzal, hogy újabb és újabb tervezeteket dolgozzanak ki a birodalom átszervezésére, hanem a fejlemények befolyásolására is eszközöket kerestek. Elsősorban a birodalmi tanács magyar tagjai, Zichy Ferenc gróf, Szőgyény László, majd Almásy Móric gróf révén nyertek bepillantást a kulisszák mögé, és találtak módot az intrikálásra mindenekelőtt a kormányzat Bach vezette nagypolgári szárnya ellen. Tüntető duzzogásuk korántsem volt feltétlen, nagyonis keresték az alkalmat, hogy az uralkodót hűségükre és arra emlékeztessek, készen állnak a kormányrúd átvételére. Ezért vonultak oly nagy számmal a konzervatív politikusok és a zömükben őket követő nagybirtokos arisztokraták 1858-ban a császár elleni merénylet sikertelenségének örömére hódoló küldöttségben Bécsbe. Többen megjelentek közülük az 1849-ben elásott korona megtalálása alkalmával 1853 őszén rendezett ünnepségeken és Ferenc József 1854 tavaszán Erzsébet bajor hercegnővel tartott fényes esküvőjén. Mindez nem maradt sem észrevétlen, sem teljesen viszonzatlan. A császár ismételten jelét adta annak, hogy nem feledkezett meg róluk. 1854-ben például Apponyi György gróf a legmagasabb kitüntetések egyikét, a Lipót-rend nagykeresztjét kapta szolgálatai elismeréséül. 1856-ban a császár felkínálta neki a rendi szellemű vezetőképzés legfontosabb őrhelyét, a bécsi Terezianum főgondnoki tisztjét, amit Apponyi „átlátszó kifogásokkal” hárított el. Ezzel mintegy érzékeltetni akarta, hogy csak fontosabb megbízatásért adja fel közéleti visszavonultságát.

A konzervatívok mintegy fél évtizeden át tartózkodtak a nyílt politikai akcióktól.1857 tavaszán azonban elérkezettnek látták az időt az új megnyilatkozásra.[3] Míg 1852-ben a császár első körútja alkalmával többségük távol maradt a hatóságok által keserves kínnal szervezett „lelkes” ünnepségekről, 1857-ben Ferenc József második körútját már maguk igyekeztek sikeressé tenni, hogy az uralkodót a kedvező fogadtatás által is maguk felé hajlítsák. A birodalom külpolitikai helyzetének romlása, fokozódó pénzügyi nehézségei, a gazdasági válság és a nyomában járó, különösen Magyarországon érezhetően növekvő politikai feszültség, majd ezekkel szoros összefüggésben a bebörtönzöttek túlnyomó részének és a hűségesküt tevő emigránsoknak amnesztiában való részesítése az önkényuralom elernyedésének közeledtét sejtette velük. Dessewffy vezetésével új memorandumot szerkesztettek, amely az 1848 előtti intézmények mellőzését, az ország széttagolását, a németesítést panaszolta, óvatos célzással a súlyos adóterhekre. A szervezett konzervatív csoport tagjai mellett az egyházi és világi arisztokrácia kiemelkedő személyiségeinek soraiból került ki a 131 aláíró többsége, de megszerezték Eötvös József báró, 1848-as miniszter és Ghyczy Kálmán volt igazságügyi államtitkár aláírását is, a lajstrom vége felé pedig – mint a színlapok alján az inasokénak – helyet adtak néhány pesti nagypolgár nevének is. Ferenc József azonban átvenni sem volt hajlandó a „hódoló feliratot” az ismételten kísérletező Scitovszky hercegprímás kezéből, körútját pedig olyan megnyilatkozással zárta, amelyben nem kevés öndicsérettel azt állapította meg, hogy az 1851-ben kibocsátott „kormányzati alapelvek” érvényesítése „az ország elvitázhatlan fellendülését” eredményezte.[jegyzet 1] A konzervatív csoport helyzetfelmérése pontatlannak, gondosan előkészített akciója gyengének bizonyult nemcsak egy rendszerváltozás közvetlen előidézésére, hanem még arra is, hogy siettesse a hatalmon levők ellentéteinek felszínre törését. Arra azonban alkalmat találtak a konzervatívok, hogy akciójuknak híre fusson az országban, és a minden legális politikai szervezkedés, sőt a minden objektív tájékozódás lehetőségétől is megfosztott nemzetben illúziókat ébresszen „hazafiúi” elhivatottságuk iránt.[4]

Lábjegyzetek

  1. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 100.

Irodalom

A konzervatív csoport 1849–50-ben kifejtett politikai tevékenységének legfontosabb okmányait közli Andics Erzsébet, A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. III. (Budapest, 1965);

  1. Az 1850. évi memorandum szövegét lásd: E. von Friedenfels idézett művének II. 434–441. oldalán.
  2. Fontosabb korabeli röpirataik: P. Somssich, Das legitime Recht Ungarns und seines Königs (Wien, 1850); (Zsedényi Ede), Ungarn's Gegenwart… (Wien, 1850); (Zsedényi Ede), Die Verantwortlichkeit des Ministeriums und Ungarns Zustände… (Wien, 1851); Gr. A. Szécsen, Politische Fragen der Gegenwart (Wien, 1851).
  3. Az 1857. évi memorandumuk közel egykorú kiadása: Eine Adresse der ersten politischen Notabilitäten Ungarns vom Jahre 1857 (Leipzig, 1861). Magyarul közli: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. 2. kiadás (Budapest, 1903) II. 397–403.
  4. Az általuk is ihletett publicisztikára lásd: Török János publicisztikai és nemzetgazdasági némely dolgozatai (Pest, 1858).

Működésükre lásd még Thallóczy Lajos, Gróf Szécsen Antal (Századok, 1901) és Szőgyény-Marich László idézett emlékiratait.


Politikai magatartásformák az 1850-es években
Az önkényuralom kiszolgálói Tartalomjegyzék „Kijózanítás” és illúziókeltés