A Habsburgok Lajtától nyugatra fekvő tartományainak gazdasági fejlődése és Magyarország

A Múltunk wikiből

A Habsburg-ház uralma alatt álló cseh–morva, ausztriai, osztrák-sziléziai és kisebb mértékben a szlovén örökös tartományok útját a feudalizmusból a kapitalizmusba tartó időszakban bizonyos vonatkozásokban a nyugati és a kelet-középeurópai fejlődés közötti átmenet jellemezte.

A Habsburgok örökös tartományainak népessége 1800 és 1850 között 26,6 %-kal növekedett. Az évi átlagnövekedési ráta O,533% volt.[1] A mezőgazdasági termelés Morvaországban és Osztrák-Sziléziában a városi-ipari belső piac növekedésének bizonyságaként 1789 és 1848 között 70–80 %-kal emelkedett. Az 1810-es évek közepe óta ezeken a területeken elkezdődött az áttérés a korszerű vetésforgós rendszerre, az ugarvetésre, a fejlettebb agrotechnika alkalmazására. Megjelennek, és 1848 felé haladva egyre inkább növekvő számban nyernek felhasználást a korszerű mezőgazdasági gépek. Csehországban, Stájerországban intenzív takarmánynövény-termelés folyik a nagybirtokon, ahol az 1820-as évek végétől fellendül a cukorrépa és a burgonya termelése, valamint feldolgozásuk cukorrá, illetve szesszé. A cseh- és morvaországi nagybirtokokon folytatott nagyarányú juhtenyésztés a gyapjú termelése révén az ipar nyersanyagellátását és a textilipar fejlődését szolgálta. Ez viszont ösztönzően hatott a juhtenyésztés, a gyapjútermelés további növelésére. A szlovénlakta tartományok nagybirtokain fokozatosan szintén elterjed, és a 19. század. közepéig jelentősen előre is halad a kukorica-, a burgonya- és a takarmánynövény-termelés, a korszerű mezőgazdasági eszközök használata. A takarmánynövény-termelés, főként az 1830-as évektől, a korszerű istállózó állattartást szolgálta, és mindenütt hozzájárult a lakosság jobb hús- és tejtermékellátásához. A korszerű mezőgazdasági gépek, eszközök használata a vastermelés és a vasfeldolgozó ipar gyarapodását mozdította elő.

A Lajtától nyugatra fekvő tartományokban a tőkés ipar kialakulása és gyarapodása a nyugat-európai út egyes jegyeit hordozta magán. A manufakturális fejlődés a bécsi kormány jelentős – merkantilista-protekcionista gazdaságpolitikai – segítségét élvezve, már a 18. század második felében figyelemreméltóan növekedett. A cseh–morva textiliparban előbb a legrégibb múltú posztóiparnak, majd azt a fejlődésben hamarosan meghaladó vászonszövőiparnak volt elsődleges szerepe. Utóbbi vezető pozícióját a selyem- és pamutszövés megerősödése után is megőrizte. Bár nem ilyen gyors ütemben, de nőtt a cseh–morva tartományok üvegipari, ennél kisebb mértékben papír- és vegyipari (festő, fehérítő) termelése, s a csehországi vaskohók száma is.

Alsó-Ausztriában Bécs és környéke állt a pamut- és selyemszövéssel foglalkozó manufaktúraipar élén. A tartomány a 18. század végén már jelentős fémiparral is rendelkezett. A főként posztógyártással foglalkozó, textiliparáról és a 18. század Végére már vasiparáról is nevezetes Alsó-Ausztriában az iparnak ekkor még csupán 10-%a volt tőkés manufaktúra.

Stájerország, a szlovénlakta Karintia és Krajna iparában a vastermelés állt az első helyen. Tirol és Vorarlberg a 18. század végén az ipari fejlettség terén elmaradott volt. Alsó-Ausztriát és a cseh–morva tartományokat sokoldalú, Stájerországot egyoldalú ipari növekedés jellemezte.

A Lajtától nyugatra fekvő örökös tartományokban az 1820-as években meginduló ipari forradalom[2] 1848-ig elért terjedésétől, a fonógép-behozatal növekedéséről szóló adatok mellett vall az a tény is; hogy az örökös tartományokban 1841-ben már 83 vállalkozás foglalkozott gép- és gépalkatrész-gyártással,[3] továbbá az, hogy 1841-ben 337 – összesen 7733 lóerő teljesítményű – gőzgép szolgáltatott hajtóenergiát az üzemeknek. Gyorsan növekedett a szén ipari felhasználása is, bár még az 1840-es években gőzmozdonnyal vontatott vasutak, hajók, tehát a legnagyobb tüzelőanyag-fogyasztók is nagyobb részben fát használtak. Csak a Rothschildok witkowitzi vasművében használtak már 1840 táján kokszot.

Az említett Habsburg-tartományokban az ipari fejlődés megtett útját jelzi, hogy míg 1790 táján a tőkés ipari üzemek száma nem érte el az ezret, 1847-ben már összesen 1901 működött ezeken a területeken. Közülük a nagyobb tőkés ipari vállalkozások közé tartozott 399 Alsó-Ausztriában (ebből 162 Bécsben), 132 Felső-Ausztriában, 462 Csehországban, 185 Morvaországban, 312 Stájerországban, 221 Karintiában és Krajnában, 142 Tirolban, összesen 1853. A pamutipar termelése 1831 és 1847 között 600%-kal, a vasiparé 250%-kal növekedett. Új ipari ágazatként fellendült a répacukorgyártás és a burgonyából a szeszfőzés, elsősorban a nagybirtokon. Az 1841. évi hivatalos statisztika szerint a nagyobb gyárak – ezek közé sorolták a korszerű gépekkel dolgozókat – csaknem háromszorosát termelték a kisebbek és a kézművesipar által megtermelt összértéknek. Az ausztriai és a cseh–morva tartományok kivitele 1831 és 1847 között 80%-kal emelkedett, amiben az iparitermék-export játszotta a döntő szerepet.

A tőkés ipar fejlődését segítette a megfelelő természettudományi és technikai szakismereteket nyújtó új iskolák számának gyarapodása. Technológiai oktatás az egyetemeken már 1781 óta folyt ugyan, de reáliskola csak 1809-ben kezdett működni Bécsben, 1811-ben Brünnben, 1834-ben Prágában, 1845-ben Grazban. Politechnikumok Prágában (1806), Bécsben (1814), Grazban (1844) létesültek. 1840 óta pedig az addig egyedüli selmecihez hasonló bányászati képzés indult Vordernbergben (1849-ben áthelyezték Leobenbe).

Az Első Osztrák Gőzhajózási Társaság megalakulása és működése, a vasútépítések, főként a Kaiser Ferdinand Nordbahn üzembeállítása gyorsította és nagy tömegű áru szállítására alkalmassá tette a közlekedést.

Mindez nagy tőkebefektetéseket igényelt, amelynek forrásai a kereskedőtőke jelentős felhalmozása, a bankházak tőkéi, illetve hitelei. A Habsburggok ausztriai és cseh–morva örökös tartományaiban elegendő belső erőforrás állt rendelkezésre az ipari forradalom útjára lépett tőkés vállalkozások finanszírozására.

Az ausztriai és a cseh–morva tartományokban elkezdődött ipari forradalom már 1848 előtt jelentős társadalmi átrétegződést eredményezett. A régi társadalmi viszonyokat és a feudalizmusra szabott árutermelés kereteit – nem csekély mértékben a kormánynak a feudális korlátok egy részét lazító vagy lebontó intézkedéseinek hatására is – a tőkés gazdálkodás rohamos előretörése a régi, feudális városokban és vidéken mindinkább szétfeszítette.

Vidéken a mindinkább a tőkés nagyüzemi gazdálkodáshoz közelítő nagybirtokon létrejött, vagy a vidékre húzódott tőkés ipar hatására a régi városokban keletkezett tőkés manufakturális és gépi nagyipari vállalkozások számának és méreteinek nagyobbodása együtt jelezte az ipari fejlődés elért fokát. Lazította a mezőgazdaságban a feudális függés, az iparban a céhes kézművesség bilincseit. Kézműiparos mesterek, kereskedőtőkés vállalkozók, nagybirtokosok alapítottak tőkés manufakturális, illetve gépi nagyipari technikával működő üzemeket.

Az örökös tartományok gazdasági, ezen belül ipari fejlődésének súlypontja a 19. század első felében a városokra helyeződött át, és ott a kereskedelemmel, szállítással, anyagmozgatással, ipari termeléssel foglalkozók, valamint az állami és magántisztviselők, oktatók, mérnökök, orvosok, ügyvédek és más értelmiségiek számának tetemes gyarapodását eredményezte. Bécs, a birodalmi főváros már a 18. század végén gazdasági központ volt. Lakóinak száma – a külvárosok nélkül – 1783 és 1848 között 207 979-ről 356 869-re emelkedett. Prága lélekszáma (az 1922-ben megállapított, mai Prága területére vonatkoztatva) 1780–1850 között 70 000-ről 157 000-re nőtt; Graz lakossága 1800-ban 32 100, 1840-ben 45 780, 1850 táján már 50 000 körül mozgott; Brünn   14 külvárosával együtt   1850 táján 45 000 lelket számlált. A cseh–morva, valamint az alsó- és felső-ausztriai iparban oly lényeges szerepet játszó ipari központok (Reichenberg, Böhmisch Leipa, Friedland, Linz, Wels, Gmunden, Steyr, Danewitz, Kapfenberg stb.) lakosságánál hasonló, ha nem is azonos arányú növekedési irányzat észlelhető a belső piac, az élelmiszer- és ipari nyersanyagelhelyezési lehetőségek gyarapodásának egyik jellemzőjeként. A magyarországi külső áruforgalom szempontjából vásárai révén oly jelentős német-sziléziai város, Boroszló lakossága 1800-ban 64 500 volt, 1850-ben 111 200 és 114 000 között mozgott.[4]

A városok sűrűsége szintén a piaci kereslet mérésének – egyéb mutatókkal egybevetve – egyik lehetőségét kínálja. Alsó-Ausztriában 10, Csehországban 3, Morvaországban 4 négyzetkilométernyi területre jutott egy-egy város.[5]

A belső piac élelmiszer-, nyersanyag- és iparcikk-felvevőképessége szempontjából lényeges a mezőgazdaságból és az iparból élők egymáshoz viszonyított aránya is. Alsó-Ausztriában 1840-ben 15 mezőgazdaságból élő keresőre jutott egy iparból élő kereső.[6]

Az iparűzők összlakossághoz viszonyításából az iparosodottság szintjén kívül bizonyos fokig a szükségleteiket piacról kielégítők arányára is lehet következtetni. 1840-ben Alsó-Ausztriában az egész lakosságból 13 főre, Felső-Ausztriában 15-re egy iparűző jutott.[7] A szükségeseket ugyancsak piacról beszerző egyéb rétegek számát figyelembe véve az arány a valóságban kedvezőbben alakult.

Egységes belső piac az örökös tartományokban 1848 előtt, a jelentős gazdasági fejlődés ellenére sem alakult ki. Erről vall az is, hogy Bécs, Graz, Linz, Prága, Brünn időszakos, országos vásárai, az egyre szélesedő állandó nagykereskedelmi hálózat ellenére is még mindig döntő szerepet játszottak az áruforgalomban. A bécsi kormány – egyes tartományok külön vámhatárainak lebontása útján – szándékaitól függetlenül hozzájárult ugyan a belső piaci fejlődés előbbre lépéséhez, ámde az egyes tartományok igazgatását biztosító rendi kiváltságok gazdasági hatásai, továbbá a gazdasági, főleg az ipari fejlődés különbségeiből fakadó – tartományok közötti – érdekkülönbségek a gőzvasúthálózat kiépüléséig nem tették lehetővé egységes belső piac létrejöttét a Habsburg-birodalom örökös tartományaiban. A közlekedési nehézségek, főleg a vízi utaktól távolabb eső vagy azokkal nem rendelkező tartományokban – és az ebből is fakadó érdekkülönbségek – ugyanilyen hatásúak voltak.

Magyarország és – jóval kisebb mértékben, bizonyos fokig eltérő módon – Erdély áruforgalma szempontjából is fontos volt az említett örökös tartományok piaci felvevőképességének alakulása.[8]

E tartományok és Magyarország földrajzi adottságai egymást kiegészítő, munkamegosztásos gazdálkodást tettek lehetővé.[9] Csupán a cseh–morva medence, kisebb mértékben Alsó-Ausztria termelt élelmiszert és mezőgazdasági nyersanyagot.[10] Galícia szarvasmarha-szállítmányai és gabonája a közlekedési viszonyok elmaradottsága miatt majd csak az 1840-es években lehetnek a magyar mezőgazdasági termékek potenciális versenytársai. Alsó-Ausztria nem tudta megtermelni a számára szükséges élelmiszert és nyersanyagot, Cseh- és Morvaország pedig az iparának szükséges nyersanyagot. A Habsburg-uralom alatt levő más nyugati területek éghajlata, kevésbé termékeny talaja, nagyobb népsűrűsége még nagyobb mértékben igényelte élelmiszer, valamint növényi és állati eredetű nyersanyag behozatalát.

Magyarország a Habsburg-császárság határain kívül fekvő országgal csak dél felé volt közvetlenül határos. A török uralom alatt álló területek árufelvevő képessége azonban viszonylag csekély volt. Az agrárjellegű Magyarország lakossága még az 1840-es években is viszonylag gyér sűrűségű volt és mezőgazdasági termékeinek kivitelére szorult. Már a korábbi évszázadok folyamán bekapcsolódott az európai munkamegosztásba. A nagy távolságok, a szállítási nehézségek, a magas fuvarköltségek miatt azonban csak drága áruk kivitele (például a tokaj-hegyaljai boré) vagy (és elsősorban) a lábon hajtható állatoké – a 17. században bekövetkezett elég hosszú, átmeneti visszaesés idején még ez sem – fizetődött ki, illetve ezek találtak vevőre. Emiatt a 18. század második feléig kifejezetten a távoli piacokra szánt tömeges árutermeléssel és forgalomba hozással a magyarországi társadalomnak csupán igen vékony rétege foglalkozott. Az áruk elhelyezésére különböző konjunktúrák, gazdasági okok vagy nemzetközi politikai események (háborúk, békeszerződések által bekövetkezett területi változások stb.) miatt nagyon is bizonytalan időtartamú lehetőségek kínálkoztak. A nagybirtokosok gabonakivitele esetleges jellegű volt. Magyarországon a távoli piacokra szánt tömeges, rendszeres, országos méretű mezőgazdasági árutermelés – elsősorban a gabona és a gyapjú kivitele céljából – csak akkor indulhatott meg, amikor – viszonylag közeli – állandó piac alakult ki, s ezzel összefüggésben és ettől meghatározottan csaknem egyidejűleg – elsőként a nagybirtokosságnál – szemléleti változás is kezdődött, és az évtizedek múltával a 19. század első felében mind nagyobb teret nyert. A gazdálkodás céljának megváltozása (és az 1830-es évekre irányelvvé szilárdulása) a minél nagyobb hasznot hajtó, tömeges mezőgazdasági árutermelésre való berendezkedésben, a birtoküzem korszerűsítésében és fokozatosan tőkés nagyüzemi termeléshez közelítésében nyilvánult meg a saját kezelésű, egyre inkább megnagyobbított majorsági földterületeken. A folyamat a 18. század második felében indult el a nagybirtokokon, hogy azután a 19. század első felében fokozatosan átterjedjen a parasztságra is; országrészenként, rétegenként különböző módon, hatással, az egész magyarországi társadalom átrétegződését eredményezvén.

A 15–17. századbeli történelmi előzmények és a magyarországi gazdasági fejlődés sajátos kelet-közép-európai útra terelődése a Habsburgok örökös tartományai és Magyarország gazdaságát a természeti körülményekből is adódó, egymást kiegészítő jellegűvé tette. Ezenkívül a magyarországi mezőgazdasági termékeknek az Osztrák Császárság határain kívül eső piacon történő értékesítési nehézségei Magyarországnak az örökös tartományok piacain kínálkozó állandó, biztosított elhelyezési lehetőségek kihasználását ajánlották. A Lajtától nyugatra fekvő tartományok azonban – lényegében véve fejlődésbeli előnyük, kisebb mértékben a gazdaságpolitikai támogatás révén is – uralkodó gazdasági helyzetbe jutottak és a terms of trade minden előnyét élvezhették.[11]

Erdély elsősorban a levantei áruk átmenő forgalma, továbbá a román fejedelemségekből az erdélyi kereskedők által behozott, kisebb részben erdélyi tenyésztésű és az örökös tartományok piacain értékesítésre szánt állatszállítmányok révén volt érdekelt a Lajtán túli piaci lehetőségek alakulásában. Érdekelték emellett az említett területek vonatkozásában a vámpolitikai rendszabályok is. Iparát belső piacán az örökös tartományok ipari termékeinek versenye – a gazdaság-, különösen a vámpolitikai támogatás révén – hasonló módon érintette, mint a magyarországit.

Irodalom

  1. Az örökös tartományok népességére a Tafeln zur Statistik der österreichischen Monarchie (továbbiakban: Tafeln) című, az egész birodalomra kiterjedő statisztikai évkönyvnek az 1840. évi adatokat tartalmazó kötete, az 1850 körüliekre Fényes Elek, Az ausztriai birodalom statisztikája. II. (Pest, 1857); Arató Endre, Kelet-Európa története a 19. század első felében (Budapest, 1971, továbbiakban: Arató 1971) 92.
  2. Az örökös tartományok ipari fejlődésére Johann Slokar, Geschichte der ősterreichischen Industrie und ihrer Förderung unter Kaiser Franz I. (Wien, 1914); Karl Přibram, Geschichte der österreichischen Gewerbepolitik von 1740 bis 1860. I. 1740–1790 (Leipzig, 1907), továbbá Karl Hudeczek, Österreichische Handelspolitik im Vormärz 1818–1848 (Studien zur Sozial-, Wirtschafts- und Verwaltungsgeschichte. Szerkesztette Karl Grünberg. XI. Wien, 1918, továbbiakban: Hudeczek) 131–135.; Julius Marx, Die wirtschaftlichen Ursachen der Revolution in Österreich (Veröffentlichungen der Kommission für neuere Geschichte Österreichs 51. Köln, 1965, továbbiakban: J. Marx) 9–10.; Alois Brusatti, Unternehmungsfinanzierung und Privatkredit ím österreichischen Vormärz (Mitteilungen der Österreichischen Staatsarchivs, 1960, továbbiakban: Brusatti) 331–334., 377., 379.; Maria Krisztina Fink, Die österreichisch-ungarische Monarchie als Wirtschaftsgemeinschaft. Ein historischer Beitrag zu aktuellen Integrationsproblemen (Südosteuropa-Schriften 9. Szerkesztette Rudolf Trofenik, München, 1968, továbbiakban: Fink) 9.; Arató 1971. 63–66.;
  3. az üzemek számáról Springer, Statistik II. 438.;
  4. A városok népességére és ezen belül Boroszlóra: Wl. Woytinsky, Die Welt in Zahlen (Berlin, év nélkül, az 1850. évi két szám közül a második az 1840 és 1860 között elért növekedésből kikövetkeztetett becslés) és B. R. Mitchell, European Historical Statistics 1750–1970 (London, 1975);
  5. a városok sűrűségére ErdélyiFényes 76–77.
  6. a mezőgazdaságból és az iparból élők arányára Erdélyi János, Nemzeti iparunk. Bővítve és jegyzetekkel kísérve kiadta Fényes Elek. 2. kiadás (Pest, 1846, továbbiakban: ErdélyiFényes) 85.
  7. Az ipari foglalkozásúaknak az egész kereső lakossághoz viszonyított arányaira vonatkozó adatok: Johann Springer, Statistik des österreichischen Kaiserstaates (Wien, 1840, továbbiakban: Springer, Statistik) I. 204.;
  8. a magyar szakirodalomból Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon /1780–1815/ (Budapest, 1958, továbbiakban: Eckhart) 186.; legújabban Heckenast Gusztáv, Iparfejlődés a Habsburg-birodalom cseh-osztrák tartományaiban a XVIII. században /1670–1790/ (Történelmi Szemle, 1973. 1–2) 201–204.
  9. Az örökös tartományok és Magyarország földrajzi komplementaritására: Eckhart 328.
  10. A mezőgazdasági termelésre Morvaországban, osztrák Sziléziában: Arató 1971. 21–22; Purš 1971. 122–124.
  11. Az uralkodó gazdaságról szóló elméletre François Perroux, L'économie du XIXeme siecle (Paris, 1969). Lásd még: Ránki György, Közgazdaság és történelem – a gazdaságtörténet válaszútjai (Budapest, 1977) 36–37.


Magyarország gazdasága (1790–1848)Mérei Gyula
A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet és az ipari forradalom kezdetei Európában Tartalomjegyzék A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország