A Határőrvidék katonaparasztsága

A Múltunk wikiből

Az 1680-as évek végétől egyre növekvő társadalmi nyugtalanság miatt a berendezkedő Habsburg-államnak erős belső karhatalomra volt szüksége, mivel pedig a balkáni expanzió megtorpant, s az ország déli vidékei váltak hadszíntérré, sürgetővé vált a határvédelem rendszerének kialakítása is. A Habsburg-állam mintegy 70–80 ezer főnyi reguláris hadseregét nagyrészt a harctéri szolgálat kötötte le. Az abszolutista államok másutt is Európában a harctéri szolgálatra kiképzett, nagy létszámú hadseregeik mellett más fegyveres alakulatokkal látták el a belső rendfenntartás és a határvédelem feladatait. Magyarországon és Erdélyben, miként Közép- és Kelet-Európa más országaiban, a központi hatalom a lakosságnak a termelőmunkából csak félig-meddig kiemelt csoportjaira építette fel belső rendfenntartó és határőrszolgálatot ellátó fegyveres erejét. Ez nem ment könnyen. A császári udvarban a birodalom kormányzási tapasztalatai abban a felismerésben összegeződtek, hogy az etnikai különbségek remekül kihasználhatók a különböző népek féken tartására. Ezzel szemben a központi hatalom rendi pólusán levők a hátuk mögött gyülemlő társadalmi elégedetlenséget megfékezni és levezetni a legnyugtalanabb réteg, a magyar végvári vitézlő rend és más katonarétegek kielégítése és új megszervezése útján vélték.

Mintegy 20 ezer fegyveres kiállítására képes szabadparaszti lakosság kincstári területre telepítéséről már 1690-től kezdve élénk tárgyalások folytak a magyar és a Habsburg-kormányszervekben. Zichy István győri és Batthyány Ádám dunántúli főkapitány a déli határon a végek új kiépítését és magyar fegyveresek, egykori végváriak és egyéb katonaelemek odatelepítését javasolta. Heissler Donát császári tábornok a Dráva, Száva, Duna és Tisza mentén a Varasd-károlyvárosi kerülethez hasonló szervezetben, állandóan ottlakó családokat kívánt telepíteni úgy, hogy a katonák zsoldot kapjanak, rendszeres élelmezésüket pedig a szomszédos vármegyék biztosítsák. A magyar rendek ezzel szemben a határvidéket egyben a reguláris császári sereg téli szálláshelyéül javasolták kiépíteni.

1695–96 fordulóján végül a Haditanács Starhemberg és Schlick generálisokat, valamint Nehem péterváradi parancsnokot rác katonatelepek szervezésével bízta meg. A döntés többféle meggondolásból született. Lipót császár a keresztény seregek balkáni előnyomulása idején fegyverbe szólította a török uralom alatt élő délszlávokat vallási és társadalmi szabadságuk visszaszerzéséért. E felkelők közül az 1690. évi nagy török ellentámadás idején Csernovics (Črnojević) Arzén ipeki pátriárka vezetésével nagyobb szerb, rác csoportok menekültek Magyarországra. A császár nekik, mint az ország ideiglenes jövevényeinek, a magyar rendek egyetértésével 1691. augusztus 20-án kibocsátott privilégiumában szabad letelepedést biztosított, megerősítve egy évvel korábbi kiváltságukat, amely – még eredeti hazájukban – széles körű önkormányzattal, politikai és egyházi önállósággal ruházta fel őket. A beköltözöttek a magyarországitól eltérő termelési szokásaik, vallásuk és életmódjuk miatt sorozatosan összeütköztek a helyi lakossággal és a vármegyei hatóságokkal. Veszélyes társadalmi feszültséget vezetett le tehát a császári udvar, amikor szabad földadomány fejében katonai szolgálatba fogadta őket, bár ez az eljárás újabb országos feszültségek okozója lett.

Hosszú, mintegy 6–8 évig tartó tárgyalások és munkálatok során alakították ki a határőrkerületeket. Véglegesen csak a török háború befejezése, a zentai győzelem és a karlócai béke után jelölték ki az új török–magyar határvonalat.

A több vármegyén áthúzódó határőrvidékek földjén nem csupán katonacsaládok éltek, a kincstár érdeke pedig csak meghatározott számú fegyveresnek engedett kedvezményeket, tehát hosszadalmas bizottsági munkával kellett szétválasztani a határőröket és a jobbágyokat. A határőrök nagy többségét délszláv nemzetiségűek alkották, akiket a kortársak általában rácoknak neveztek. De közéjük telepítették le – Péterváradon, Zentán és Szegeden – az 1700-ban feloszlatott Pálffy- és Kollonich-huszárezredek magyar legénységét, és szabadabb élet reményében sok magyar jobbágy is a határvidékre szökött.

A Határőrvidék a bécsi Haditanács igazgatása alá tartozott, de területét sem az érintett vármegyékből nem hasították ki, sem az Udvari Kamara hatásköréből nem vonták ki egyértelműen. 1699-ben a katonacsaládokat még a megyei adókötelesekkel együtt írták össze. A zavarok legfőbb forrása azonban az volt, hogy a szabad földek kiosztása évekig elhúzódott, közben a katonacsaládok maguk foglaltak szántókat, réteket, nemegyszer többet, mint ami járandóságként megillette volna őket. Ez a kincstár érdekét is sértette, és állandó nyugtalanságot okozott a katonaparasztokkal szomszédosan, helyenként keverten élő adóköteles jobbágyok között.

A Határőrvidék katonaparaszti társadalma a 18. század első éveire kezdett világos körvonalakat ölteni. Adó- és robotmentes, szabad földhasználat fejében a határ menti palánkok, sáncok, őrhelyek (csárdákok) szolgálatát látta el, s a nagyobb katonai központok – Szeged, Arad, Várad – gyorsan mozgósítható fegyveres erejét adta. A mintegy 20 ezer fő körüli népesség földművelésből és állattenyésztésből élt, és a Határőrvidék területén vámmentesen kereskedett. Szabad görögkeleti vallásgyakorlattal és alsó fokon katonai önkormányzattal rendelkezett. Vagyoni szempontból tekintve korántsem volt egységes, inkább erősen tagolt. Legénységének eleve kevesebb föld jutott, a leggazdagabb rétegüket alkotó malomrész-tulajdonosok pedig kevés kivétellel őrmesterek, hadnagyok, kapitányok voltak. A szőlőművelést meghonosító vagy pálinkafőzésre berendezkedő szerémségiek kedvezőbb körülmények között éltek, mint a földművelők. A földterület rohamosan, az állatállomány mérsékelten növekedett a kezükön, és szegény, közepes, valamint gazdag háztartások különültek el egymástól. Sokuknak a kereskedelem, az ipar, a fuvarozás adott kenyeret. Nem ritkaság köztük az olyan egzisztencia, mint az a zombori katona, aki szabómesterségből élt, de egyúttal kereskedett is.

Ez a határőr-szabadparaszt katonatársadalom súlyos belső ellentéteket hordott magában. A főleg marhakereskedelemből gyarapodók tőkéjüket nem fektethették be, a Határőrvidék belső gazdasági rendszere önellátásra és nem szélesebb körű áruforgalomra épült. Határaik között pedig a császári kapitányok önkényes gazdálkodása sértette jogaikat. A szegedi határőrparancsnok, báró Herberstein kapitány például korlátlanul kisajátította az italmérés jogát, és saját hasznára sörházat létesített, vagyis személyi tulajdonként élt a „kisebb haszonvételek” királyt illető, de a katonaközösség céljaira átengedett jogával.

Bécsi és magyar kormánykörök egyaránt igyekeztek megnyirbálni a határőrök adómentességét és korlátozni szabadságaikat. Mindazonáltal a Habsburg-államhatalom ezzel a lényegében a magyar hajdúszabadsághoz hasonló társadalmi-katonai szervezettel megteremtette belső fegyveres erejét és határvédő testületét, de úgy, hogy az etnikai nemzeti különbségeket már tudatosan kihasználta.

Irodalom

A Határőrvidék előzményeinek, megszervezésének történeti összefoglalása: G. E. Rothenberg, The Austrian Military Border in Croatia, 1522—1747 (Urbana, 1960).

Szalay László, Szentkláray Jenő, Iványi István, Dudás Gyula úttörő (és a Bevezetéshez megadott irodalomban többször is idézett) munkássága után a Határőrvidék szervezésének nemzetközi irodalmáról kiegyensúlyozott kritikai áttekintést ad, és a határőrség etnikai, gazdasági, társadalmi összetételének alakulását, tagozódását is feltárja Koroknai Ákos, Gazdasági és társadalmi viszonyok a dunai és a tiszai határőrvidéken a XVIII. század elején (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 73. Budapest, 1974).


A társadalom a 17–18. század fordulóján. Társadalomfejlődés és országegységR. Várkonyi Ágnes
A végvári katonaság végnapjai Tartalomjegyzék