A Honvédelmi Bizottmány megreformálását célzó kísérlet kudarca

A Múltunk wikiből

Mindezeken túl nehezítették az önvédelmi harc megszervezését a forradalom táborát belülről megosztó ellentétek is, amelyek szeptemberben, a forradalom valamennyi hívét fenyegető ellenforradalom nyílt színreléptekor háttérbe szorultak ugyan, semmivé azonban továbbra sem lettek, a hatásukat a következő hónapokban is éreztették. Így például akkor, amikor Kossuth novemberben kísérletet tett arra, hogy a honvédelmi bizottmányt – élve a képviselőháztól október 8-án kapott felhatalmazásával – az addiginál rendezettebben működő testületté alakítsa át.

A bizottmány ugyanis kezdetben formai szempontból inkább emlékeztetett holmi kollegiálisan tevékenykedő feudális kormányszékre, mint szakminiszterekből összetevődő kormányra, hiszen egyes tagjai nem kaptak személyre szóló megbízatást a kormányzati hatalom egy-egy ágának állandó irányítására. Ténylegesen viszont a bizottmányból nemcsak szakminiszterek együttese, de kollegiális testület sem lett, mivel azt, hogy tagjai minden felmerülő fontosabb ügyről testületileg döntsenek, már csak a tennivalók sokasága és sürgőssége is kizárta. Ebből pedig szinte törvényszerűen következett, hogy a bizottmány egészét illető hatalomnak mind nagyobb hányada összpontosult egyetlen embernek, a bizottmány élén álló Kossuthnak a kezében, s Kossuthnak egymagának kellett foglalkoznia a legkülönfélébb teendők tömegével, miközben a bizottmány más tagjai többnyire csupán alkalmilag nyertek lehetőséget egy-egy ügy elintézésére. És az az önmagában nemkívánatos állapot, hogy eszerint egyetlen embernek emberfölötti feladattal kellett megbirkóznia s az országos problémák java részének mikénti megoldása egyetlen ember akaratától függött, az adott különleges körülmények közepette persze nem hátrányára, hanem előnyére volt a forradalomnak. Mert Kossuth – bár éppen ebben az időszakban igen sokat betegeskedett – valóban emberfölötti munkát végzett, s ha valamely kérdésben ő döntött egyénileg, akkor a döntés általában radikálisabb szellemű lett, mint ha meghozatalába a bizottmány tagjainak nála mérsékeltebb többsége is belefolyt volna. De – bármennyire szükségszerűen jött is létre s bármennyire haszonnal járt is ez a helyzet – ellene hovatovább egyre több hang emelkedett, s nemcsak a Kossuthnál mérsékeltebbek oldaláról, hanem a nála radikálisabbak részéről is.

Az okok azonban, amelyek miatt idővel liberálisok is, radikálisok is sürgetni kezdték a honvédelmi bizottmány működésének új alapokra fektetését,[1] korántsem voltak azonosak: liberális részről elsősorban éppen azt nehezményezték, hogy Kossuthnak a bizottmány nevében kiadott utasításai az esetek többségében nagyon is radikális színezetűek, a baloldalon viszont az keltett aggodalmat, hogy a képviselőház bármikor visszavehette azt a rendkívüli hatalmat, amelyet október 8-án Kossuthra ruházott, s nem lehetett tudni, nem fogja-e csakugyan vissza is venni, ha egyszer a képviselők liberális többsége végképp megsokallja majd Kossuth radikalizmusát. És a változást sürgetők pártállásuknak megfelelően a kivezető utat is más-más irányban keresték persze: a liberálisok azért szálltak síkra, hogy a honvédelmi bizottmány legyen ténylegesen is kollegiális testületté, mert azt remélték, hogy ez esetben a bizottmányon belül az eddiginél nagyobb mérvben lesz érvényesíthető a liberális többség akarata, a radikálisok viszont azon voltak, hogy a bizottmány egyes tagjai kapjanak állandó jellegű szakminiszteri feladatkört, mert abban bíztak, hogy ha a minisztériumok többségének vezetői ezek után liberálisok lesznek is, a legfontosabb minisztériumokat Kossuth radikális bizottmányi tagok irányítása alá fogja helyezni.

Kossuth tehát olyan változtatási javaslatokkal került szembe, amelyeket vajmi kevéssé egyeztethetett össze egymással. De ő nem is igen törekedett összeegyeztetésükre: amikor novemberre maga is belátta a helyzet tarthatatlanságát, a radikálisokhoz hasonlóan maga is a minisztériumoknak a bizottmányi tagok között történő felosztása mellett foglalt állást, s egyben azt is bejelentette, hogy a legfontosabb tárcát, a belügyminiszterit Madarász Lászlóra szándékozik bízni. Ez pedig nyomban kihívta a liberálisok ellenszegülését. Mert a liberálisok zöme számolt ugyan azzal, hogy az ellenforradalom a jövőben is kísérleteket fog még tenni a magyar forradalom eltiprására, s ezért a baloldalt a hatalomból teljesen továbbra sem kívánta kiszorítani, azt azonban, hogy a baloldal most a pillanatnyilag már birtokában levő hatalmi állásokon kívül továbbiakat is meghódítson, semmi esetre sem óhajtotta eltűrni.

Szemere tehát, értesülvén Kossuth terveiről, határozottan leszögezte, hogy Madarász az ő beleegyezésével legfeljebb a belügyminisztérium rendőri osztályának a vezetését veheti át, ha pedig Kossuth mégis Madarászt teszi meg a belügyminisztérium egészének irányítójává, akkor lemond bizottmányi tagságáról;[2] s az ő álláspontjához azután több más bizottmányi tag, így a két hónapja még radikálisként nyilvántartott, de a bizottmányba bekerülte után radikalizmusából rögtön kivetkezett Nyáry is sietve csatlakozott. Kossuth pedig ezek után engedni kényszerült, s engedni kényszerült a baloldal is.[3] Mert az ellenforradalmi veszély nagyságának tudata természetesen nemcsak a liberálisok zömét hatotta át változatlanul, hanem – s még inkább – áthatotta a radikálisokat is, s ezért nemcsak a liberálisok jobbjai ragaszkodtak egyelőre a köztük és a radikálisok között szeptemberben kialakult együttműködés fenntartásához, de a radikálisokban is töretlenül élt tovább az a meggyőződés, hogy nem szabad kockáztatniuk a liberálisokkal való fegyverbarátságuk esetleges felbomlását.

És így a honvédelmi bizottmány ügyében kialakult vita végül is azzal az eredménnyel zárult, hogy Madarász megkapta a belügyminisztériumról leválasztott és önálló hivatallá szervezett rendőri osztály vezetését,[4] s a bizottmány néhány más tagja is felhatalmazást nyert egy-egy (másodlagos fontosságú) feladatkör önálló vitelére, lényegi változás azonban nem történt: a bizottmány formailag továbbra is kollegiális testület maradt, a valóban kollegiális ügyintézés általánossá tételére azonban továbbra nem nyílt lehetőség, s emiatt Kossuth személyes szerepe sem csökkenhetett a következő hónapokban. De bár hasznot a vita eszerint nem sokat hajtott, végső soron kárt sem igen okozott, hiszen ha próbára tette is, megrendíteni nem volt képes a liberálisok és a radikálisok fegyvertársi viszonyát.

Irodalom

A honvédelmi bizottmány ránk maradt iratai (Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár, Országos Honvédelmi Bizottmány) egy levéltári egységet alkotnak a Batthyány-kormány miniszterelnöki irataival. Közülök a legfontosabbak nyomtatásban is hozzáférhetőek a Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. és 1848_49_ben_IV_Kossuth_Lajos_ az_Orszagos_Honvedelmi_Bizottmany_elen_II_Kossuth_Lajos_ Osszes_Munkai_XIV_&id=2103069376&type=10 XIV. kötetében. A bizottmány tagjainak emlékiratai Kossuth, Szemere, Mészáros Lázár és Pálffy János már idézett művein kívül: Madarász László kéziratos visszaemlékezései. Országos Levéltár Gyűjtemények, Madarász László iratai 2 és (Jósika Miklós), Zur Geschichte des ungarischen Freiheitskampfes. I–II. (Leipzig, 1851). A bizottmány működésének átfogó rajzát adja Ember, Kossuth.

  1. A bizottmány átszervezését sürgető baloldali megnyilatkozásokat lásd: Marczius Tizenötödike, 1848. november 14–22.
  2. Az átszervezéssel kapcsolatban Kossuth és Szemeréék között november 19-től 26-ig lezajlott vita írásos dokumentumait, valamint a vita végeredményeit rögzítő november 28-i Kossuth-iratokat lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.
  3. A vita lefolyását ismerteti Závodszky Levente, Kossuth és Szemere a honvédelmi bizottmány megalakításáról (Emlékkönyv Fejérpataky László… ünnepére. Budapest, 1917),
  4. a rendőri osztály átszervezését pedig Fábiánné.


A forradalmi tábor belső gyengeségei
Tartalomjegyzék A trónváltozás miatti nézetharcok