A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

A Múltunk wikiből
1889. július 14.
A II. Internacionálé megalakulása Párizsban.
1889. szeptember 15.
Pozsonyi értekezlet az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről.

A 80-as évek végén a magyarországi szocialista munkásmozgalom nagymértékben elmaradt a nemzetközi munkásmozgalom fejlettségi foka mögött. A németországi szociáldemokrata párt a kivételes törvények ellenére megizmosodott, a szocialista eszmék széles körben terjedtek. Egyre nagyobb eredménnyel keresték a tömegmozgalom kibontakoztatásának lehetőségeit a szomszédos Ausztria proletariátusának vezetői is. Victor Adler kezdeményezésére és irányításával megindultak az egyesülési tárgyalások a mérsékeltek és a radikálisok vezetői között. 1888 decemberében sor került az ausztriai szociáldemokrácia hainfeldi egyesítő kongresszusára, amely véget vetett a pártszakadásnak, egységes, marxista programot fogadott el, és hozzáfogott a szociáldemokrata tömegmozgalom kiszélesítéséhez.

De nemcsak Németország és Ausztria munkáspártjai szilárdultak meg a 80-as évek végére, hanem Európa szinte valamennyi országában létrejöttek a szociáldemokrata pártok, megerősödött a szocialista tömegmozgalom. A kormányköröket és az uralkodó osztályokat egyre elevenebben foglalkoztatta a munkáskérdés. Németországban, Franciaországban és másutt is lassanként az a belátás kerekedett felül, hogy az erőszakpolitikát a „szociálpolitika” jelszavával kell felváltani. Németországban II. Vilmos császár képviselte ezt az irányt, amelyet 1888-tól, trónra lépésének időpontjától kezdve Bismarck kancellárral is próbált elfogadtatni. Az erőszakpolitika háttérbe szorításától, a szociális reformok, az engedmények politikájától a császár a szociáldemokrata mozgalom csődjét, a kormány bázisának megszilárdulását remélte.

Az új „liberális” munkáspolitika rövidesen a Monarchiában is éreztette hatását. Taaffe ugyan továbbra is az erőszakpolitika alkalmazását tartotta a legcélravezetőbbnek és 1889-ben újabb, a korábbinál szélesebb alapokra helyezett kivételes törvény bevezetését javasolta, törekvéseivel azonban magára maradt. A 80-as évek végén az osztrák kormány szakított a terror eszközeinek kizárólagos alkalmazásával, szintén „liberális” vágányra tért. Az osztrák kormánykörök a reformpolitika előtérbe állítása mellett döntöttek, és tudomásul vették Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának legális megalakulását.

A 80-as évek végén a vezető európai országok kormányai mindenütt munkásvédő reformok bevezetéséről tárgyaltak. A reformok egységes megalkotását célozta a Bernbe összehívott nemzetközi munkásvédő konferencia is, amelyet 1889 elején vettek tervbe. Időközben azonban II. Vilmos német császár magához ragadta a kezdeményezést. A konferencia székhelyét Berlinbe tették át, időpontját 1890 májusára helyezték. Az értekezletnek hangsúlyozott célja volt, hogy a reformok bevezetésével elejét vegyék a munkásság „túlzó követeléseinek”.

Az enyhülés, amely a szociáldemokrata mozgalom megizmosodásának következménye volt, lehetővé tette a szociáldemokrata pártok új, nemzetközi szervezetének, az új Internacionálénak az összehívását. 1889. július 14-én, a francia polgári forradalom századik évfordulóján ült össze Párizsban a világ szocialista munkásainak a parlamentje, a II. Internacionálé alakuló kongresszusa. A tanácskozásokon a küldöttek hitet tettek a marxizmus eszméi mellett, s meghatározták azokat a feladatokat, amelyek a szocialista forradalomra való felkészülés elkövetkező, hosszabb időszakában a szociáldemokrata pártok előtt álltak.

A kongresszus szónokai a politikai hatalom meghódításában, a termelő eszközök, köztulajdonba vételében jelölték meg a szociáldemokrata mozgalom végső célját. Hangsúlyozták, hogy a közeli célokért folyó harc is megköveteli a pártok megerősítését, a nemzetközi kapcsolatok újrafelvételét és megszilárdítását. Ezt szolgálta május elsejének nemzetközi proletárünneppé való nyilvánítása is, amelyről a kongresszus határozatot hozott. A szociáldemokrata pártok előtt álló legfontosabb feladatnak a munkásosztály szervezését, politikai és gazdasági részharcainak vezetését tekintették. A politikai küzdelemnek az általános választójog és egyéb demokratikus követelések kivívása mellett elsősorban arra kell irányulnia – hangsúlyozták a kongresszuson –, hogy az uralkodó köröket minél hathatósabb munkásvédő törvények alkotására kényszerítsék, olyanokra, amelyek valóban a munkások érdekeit szolgálják. A kongresszus összeállította, pontokba foglalta a szociálpolitikai követeléseket.

A párizsi kongresszus határozatai a Magyarországi Általános Munkáspártnak is irányt mutattak. A magyarországi munkásmozgalom egyik legfontosabb feladatára mutatott rá a kongresszus, amikor a szociáldemokrata pártok tömegpárttá fejlesztését szorgalmazta. Sem a polgári demokratikus szabadságjogokért, sem pedig a munkásvédő törvényekért nem lehetett eredményes harcot vívni aktív tömegmozgalom megteremtése nélkül. Az Internacionálé vezetősége közvetlenül is támogatta a párt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket. A Magyarországi Általános Munkáspártot a párizsi kongresszuson Frankel Leó és Ihrlinger Antal képviselte. A radikális pártellenzék szintén hallatta szavát: küldötte, Julius Popp, a bécsi cipészegylet vezetője, az ausztriai szociáldemokrata párt egyik irányítója hozzászólásában rámutatott a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek megalkuvó politikájára, és kétségbe vonta Ihrlinger Antalnak a mozgalom egészséges fejlődését bizonygató, a kongresszuson elhangzott szavait.

Frankel Leó 1883-ban elhagyta Magyarországot, majd több évi bécsi tartózkodás után ismét Párizsban telepedett le. Élete végéig figyelemmel kísérte a Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét. 1889 áprilisában Budapesten járt; útja összefüggött a II. Internacionálé alakuló kongresszusának előkészítő munkálataival. E látogatásnak nagy szerep jutott abban, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt ismét kapcsolatot teremtett a nemzetközi munkásmozgalommal, és a II. Internacionálé megalakulását hírül adó kiáltvány aláírói között szerepelhetett. Frankel már ekkor sürgette a pártvezetés megjavítását, főként a szocialista eszmék erőteljesebb terjesztését. A párizsi kongresszuson Ihrlinger és Popp között lezajlott vita szintén arról győzte meg, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőségét a hazai radikális ellenzék bevonásával meg kell erősíteni. Véleményét az Internacionálé vezérkarának több tagja osztotta: Victor Adler, aki szintén szoros kapcsolatban állt a radikális csoporttal és Wilhelm Liebknecht, a német szociáldemokrata párt egyik vezetője, akit Engelmann levél útján több ízben is tájékoztatott a magyarországi munkásmozgalom fejlődését akadályozó problémákról. Azt javasolták, hogy Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői támogassák az Általános Munkáspárt újjászervezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az ausztriai szociáldemokraták közreműködését a magyarországi mozgalom fejlődésének útjában álló akadályok elhárításában nemcsak az indokolta, hogy Victor Adler ismerte legjobban a magyarországi párt helyzetét, hogy ő teremtette meg az ausztriai szociáldemokrata mozgalom egységét, hanem az a fontos feladat is, amelyet a munkásvédő törvényhozás tűzött napirendre. Ismét létre kellett hozni azt a szoros akcióegységet, amely a 70-es évek elején jellemezte Ausztria–Magyarország munkásmozgalmát, s amely később, részben az ausztriai mozgalomban zajló heves belső viták, részben a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetőinek hibás politikája miatt megbomlott. Ausztria Szociáldemokrata Munkáspártjának vezetői jól látták, hogy a Monarchia két országrészében a proletariátusnak egységesen kell fellépnie, együttes erővel kell a szociális reformokat kikényszerítenie.

A magyarországi szociáldemokrata tömegmozgalom kibontakoztatásának módjairól, az ausztriai és a magyarországi szocialisták együttműködéséről tanácskozott az az 1889. szeptember 15-én, Pozsonyban tartott értekezlet, amelyen mindkét párt vezetősége részt vett. Az elfogadott határozat kimondta, hogy a legfontosabb feladatnak a Magyarországi Általános Munkáspárt olyan önálló, a polgári pártok befolyásától független, szociáldemokrata tömegpárttá fejlesztését tartja, amely a II. Internacionálé párizsi kongresszusán megfogalmazott célok érdekében küzd, tömörítve soraiban Magyarország valamennyi szervezett proletárját. Ezért szorgalmazták a pártsajtó megreformálását, azt javasolva, hogy a lapok élére magas képzettségű, függetlenített szerkesztőt állítsanak. Az ausztriai és a magyarországi munkásmozgalom együttműködése végett a két pártvezetőség közös javaslatot dolgozott ki, amelyet a május elsejei ünnep résztvevői elé kívántak terjeszteni elfogadásra. Megállapodtak abban, hogy a határozatot a két munkáspárt egyidőben terjeszti saját kormánya elé, kérve, hogy azt a nemzetközi munkásvédő törvényhozás tárgyában összeülő tanácskozás alapelveként kezeljék. A pozsonyi értekezleten személyi javaslat is elhangzott: Victor Adler azt indítványozta, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt és a radikális pártellenzék egyesítésének előkészítése érdekében vonják be Engelmann Pált is a vezetőség munkájába.

A pozsonyi értekezletet –, szeptember 21-én és október 13-án –, a szakmai szervezetek, az ellenzék vezetői és a pártvezetőség budapesti tanácskozásai követték. Itt indították el azt a kitartó, lelkes munkát, amelyre a szervezett munkásság legjobbjai a szocialista tömegpárt kibontakoztatása érdekében vállalkoztak.

A tanácskozásokon a pártvezetőség és a pártlapok szerkesztő bizottságának tagjaiból bizottságot választottak a Magyarországi Általános Munkáspárt irányítására. A párt vezetőjét, Ihrlinger Antalt, aki a lapokat is szerkesztette, megfosztották addig viselt valamennyi funkciójától, és a lapok élére Stern Simont, a fiatal, világot járt szocialista tanítót, a radikális ellenzék egyik erősségét választották. A bizottságnak Engelmann Pál is tagja lett. Határozatot hoztak a munkásság szakmai szervezeteinek centralizálásáról, a pártlapok terjedelmének növeléséről, a szociáldemokrata politikai napilap előkészítéséről. Ezen az értekezleten vetődött fel először a pártkongresszus összehívásának a terve is.


A munkásmozgalom az 1870-es és 1880-as évekbenS. Vincze Edit
A Magyarországi Általános Munkáspárt Tartalomjegyzék Küzdelem a marxista munkáspártért