A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

A Múltunk wikiből

A parlamenti ellenzék körében általános csalódást okozott az 1910. júniusi választások végeredménye: a munkapárt fölényes győzelme. Justh Gyula, aki egy ideig a visszavonulás gondolatával foglalkozott, Kossuth Ferenc és Apponyi Albert a kormány választási visszaéléseinek csokorba gyűjtésével vigasztalta híveit, és keresett magyarázatot a vereségre. A kiábrándulás okozta zavart az ellenzéki pártok marakodása, a kölcsönös vádaskodás is mélyítette.

A kettészakadt függetlenségiek mindkét pártja válaszút elé került. A kérdés Justhék számára az volt, hogy kívánnak-e, tudnak-e – és milyen irányban – változtatni a meddő közjogi kérdések körül keringő, a részleges nemzeti vívmányok kialkuvására irányuló, a szociális programot jórészt mellőző, a munkás- és parasztkérdést kirekesztő s a magyarság szupremáciájához mereven ragaszkodó politikájukon? Képesek-e valamit is felfogni az új idők új követelményeiből? A progresszió vagy a reakció erőihez csatlakoznak-e? A hagyományos liberális függetlenségi politika ugyanis alkalmasnak bizonyulhatott a konzervatív, nacionalista Apponyi Alberttel, Kossuth Ferenccel való szakításra, de túlságosan is kevés volt ahhoz, hogy Justh hívei a polgári demokratikus forradalom erőit gyarapítsák.

A történeti értékelés két véglet felé hajlott. Egyrészt túlértékelte a függetlenségiek „nemzeti programját”, sőt nacionalizmusukat vagy annak elemeit is ebbe illesztette s ezáltal maga is nacionalista platformra csúszott. Másrészt a függetlenségi párti vezető politikusok jó részére – mind a társadalmi, mind a nemzeti kérdésben – jellemző retrográd tendenciát kizárólagosnak minősítette. Ez utóbbit elősegítette Kossuth Ferenc életútjának alakulása, amely végül is egyértelműen konzervativizmusba torkollott. A mélyebbre nyúló történeti elemzés azonban módosítja ezt a sommás képet. Kiváltképpen Justh Gyula, Holló Lajos és néhány hívük életútja bizonyítja: a liberális töltésű függetlenségi párti ellenzékiség nemcsak zsákutcába vezetett. Justh Gyula ugyanis nemcsak a függetlenségi párt eredeti közjogi programját őrizte, hanem annak liberális társadalmi követeléseit is, sőt ezen a téren életének utolsó, legmagasabbra ívelő szakaszában tovább is ment annál. A dualista rendszer felbomlásához vezető alapvető társadalmi és nemzeti problematika felismerése nála is hiányzott. Az 1910-es évek elején is kirekedtek politikájából a kiegyezési rendszert végső soron aláásó tényezők: a nagy szociális ellentétek, a nemzetiségi kérdés, de a függetlenségi párt eredeti, liberális programjához – általános, egyenlő, titkos választójog, népképviseleti rendszer, egyesülési és gyülekezési jog, sajtószabadság, vallásszabadság, a parlamentarizmus liberális vonásainak fenntartása – mindvégig ragaszkodott.

Pártjában azonban csak 1911-től kezdve jelentkezett némi élénkülés, amikor a Választási bukás feletti kesergéseket a harc új, konkrét formáinak keresése váltotta fel. Justhék ekkor elhatározták, hogy szakítva a parlamenti pártok szokványos szervezeti rendjével és saját szervezeti hagyományaikkal, évente nagy pártgyűléseket tartanak. Olyan értekezletek rendszeres megtartását is tervezték, amelyeken kültagok – tehát nemcsak a képviselőik – is részt vesznek. Ezen túlmenően a parlamentben állandóan napirenden tartották a demokratikus választójog ügyét. Justh 1911 tavaszán kapcsolatot keresett a szociáldemokrata párttal. A közeledést egyengette a párt vezetősége és 1911. áprilisi kongresszusa is, amely felajánlotta Justhnak a fegyverbarátságot. A Justh-párt jelentős része nem lelkesedett a szociáldemokratákkal való szövetségért, Justh szűkebb köre azonban már szakított e szemléletmóddal és elfogadta az együttműködést. Justh tehát, aki korábban, több évtizedes politikai szereplése során – egy ideig a képviselőház elnökeként – kizárólag a parlamentarizmus kereteiben gondolkodott, most a nemzetietlennek bélyegzett szociáldemokrata párthoz közeledett. A közjogi kérdéseknél jelentősebbnek tartotta már a demokratikus reformokat és a politikai szabadságjogok védelmét. Bátran vállalta Tisza István ellenfelének szerepét a képviselőházban és azon kívül is. Ferenc Józsefnek pedig visszaadta a képviselőházi elnöksége idején kapott kitüntetést: a belső titkos tanácsosi rangot.

A baloldali pártok közeledése 1911 tavaszán a liberális, demokratikus és szocialista erők szervezett összefogásának új szakaszát nyitotta meg. 1911 áprilisa után, különösen a véderővita nyomán, az ország minden részére kiterjedtek közös választójogi gyűléseik. A Justh-párt ekkor furcsa, ellentmondásos helyzetbe került. A képviselőházban Kossuth Ferenc pártjával együtt folytatta az obstrukciót a véderő javaslattal szemben, népgyűléseit ugyanakkor a szociáldemokrata párttal, a polgári radikálisokkal közösen szervezte. A véderőjavaslat 1911–1912. évi tárgyalása időszakában így a magyar progresszió vezető gárdájának középpontjába került. Jászi jellemzése szerint „Justh Gyula a progresszív magyarság, az egész magyar demokrácia illusztris vezére”.[1]

A parlamenti és a parlamenten kívüli ellenzéki küzdelem összehangolása felkeltette a képviselőházi csatározások iránti érdeklődést és növelte a választójogi szövetség gyűléseinek és sajtójának jelentőségét, elősegítette a demokrácia és a reakció erőinek gyorsabb szétválását. Ezzel párhuzamosan azt a lehetőséget is magában rejtette, hogy a népgyűlések radikális választójogi reformprogramja és egyéb demokratikus követelései tovább szélesítik és radikalizálják a Justh-párt programját, parlamenti harcát. A Justh-párt, a szociáldemokrata párt és a polgári radikálisok együttműködésével 1911 tavaszától kezdve formálódott a progresszió tábora. Új fejezet nyílt a demokrácia történetében, amely a demokratikus és szocialista erők későbbi forradalmi szövetségének is kiinduló pontjává vált. A baloldali ellenzék tagjai egymást támogatva és erősítve követelték a választójogot, egyöntetűen elítélték az antiszemitizmust, védelmezték a polgári szabadságjogokat és felléptek a háborús készülődéssel szemben. „Nem álmodhat az ország csatahajókról és a hadsereg létszámának emeléséről – mondotta Justh Gyula egyik beszédében –, amíg Magyarországon 288 ezer gyerek nincs beiskolázva, hiányzik 10 ezer iskola, rendezetlen a közegészségügy, és nehezek a megélhetési viszonyok. Az országot külellenség ellen leginkább a belső válaszfalak lerombolásával, az osztályuralom megszüntetésével lehet megvédelmezni.”[2]

A történettudomány természetesen a botlásokat, a retrográd tendenciákat, az ellentmondásokat is mérlegeli. A szociáldemokrata pártot az új orientációban a liberális és demokratikus polgári erőkkel, a függetlenségi baloldallal való összefogás keretében is továbbélő reformista uszálypolitika miatt bírálja. A Justh-pártnál viszont a lényeges vonásaiban megtartott nacionalizmust, a gazdasági-társadalmi fejlődés elemzésének elmulasztását, a parlamenti ellenzék jobboldali szárnyával gyakran visszatérő, sőt időnként felerősödő kompromisszumkeresést illeti meg a szigorú történeti kritika. A Justh-párt őszintén vallott nemzeti célkitűzései, új, baloldali irányvétele –, ámbár segítették a progresszió táborának formálódását – egyelőre nem alapozhatták meg az imperializmus korszakában lehetséges és szükséges átfogó demokratikus és nemzeti programot. De a polgári demokratikus forradalom érlelődésének folyamatát s benne az 1910-es évek politikai történetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy azok az irányzatok találkoztak a politikai hadszíntéren, amelyek az átmeneti visszaesések ellenére fokozatosan felszámolták soraikban a visszahúzó tendenciákat. Leegyszerűsítenénk a történeti folyamatokat, ha a kormányellenesség összekötő szálai mellett nem vennénk figyelembe a különbségeket a jobboldali konzervatív, valamint a baloldali liberális és demokratikus irányzatok között, éppen a társadalmi kérdések és a kormánnyal szembeni magatartás tekintetében.

Az 1918-as őszirózsás forradalom vezérkarát, a Magyar Nemzeti Tanácsot, az 1911-ben egymásra talált három politikai tényező, a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s a baloldali függetlenségiek alkották. Mindezt azonban Justh Gyula, akinek oly nagy szerepe volt a baloldali irányzatok szövetségének megalapozásában, már nem érhette meg. 1917 októberében bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy a világháború utolsó éveiben tevékenyen részt vegyen a reakció és a progresszió közti, egyre hevesebbé váló összecsapásokban. Nem volt forradalmár, céljai nem terjeszkedtek ki a polgári demokratikus forradalom több alapkérdésére, de fokozatosan bővültek és túlhaladták a liberalizmust. A kormányzati rendszerrel szembeni elszántsága, a szociáldemokrata párttal és a polgári radikálisokkal együtt folytatott harca a demokrácia irányába mutatott. Emiatt válhatott egy „bomló korszak bomlasztójává és hősévé”, és egyben a polgári demokratikus forradalom előkészítőjévé. Temetésén szinte az egész magyar progresszió vezérkara részt vett. Hock János, Kunfi Zsigmond, Nagy György mondták a búcsúbeszédeket. A Népszava kiemelte: „Szokatlan jelenség volt, hogy egy polgári politikus ravatalánál és sírjánál ott állottak a proletárképviselők.”[3]

Lábjegyzetek

  1. A makói népgyűlés. Magyarország, 1911. szeptember 26.
  2. Justh Gyula beszédei, Budapest, (1913.) 71.
  3. Justh Gyula utolsó útja. Népszava, 1917. október 13.


Az ellenzéki küzdelem fellendülése 1911–1912-ben
Tartalomjegyzék Parasztpártok és parasztmozgalmak