A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

A Múltunk wikiből

Miután nagy vonalakban vázoltuk hazánk közelebbi földtani múltjának természeti változásait, rövid keresztmetszetben a megtett fejlődés X. századbeli pillanatnyi állapotát is megkíséreljük ábrázolni, hogy azt a földrajzi környezetet is jellemezzük, amelybe a honfoglalók sok ezer éves vándorútjuk végén elérkeztek. Arról, hogy a honfoglalás óta számos területen tovább folyt a térszín lassú emelkedése és süllyedése, a korabeli építményeknek, telephelyeknek helyenként az árvízszint alá való kerülése tanúskodik. A mai természeti kép a X. századbelitől azonban a vízrajz tekintetében különbözik a leginkább. A hegységektől, magasabb térszínektől körülvett medencék, köztük is elsősorban az Alföld, helyi erózióbázisát alkották környezetüknek, a vízfolyások árhullámai ott halmozódnak, tározódnak és egyenlítődnek ki. A mai országterületnek egynegyede, a történelminek körülbelül egynyolcada tartozott az időszakosan vagy állandóan vízzel borított árterek, lápok, mocsarak szövevényes hálózatához. Az állandóan vízzel borított völgytalpak, állóvizek természetesen csak a halász-pákász életmódhoz nyújthattak – a mai felfogás szerintinél azonban jóval számottevőbb – lehetőséget. Éppen e sekély állóvizek és az évről évre megújuló elöntésű, mikroorganizmusokban dús árterek magyarázzák vizeink okleveles adatokból is bizonyítható, nagy halbőségét.

A csak időszakos vízborítású folyóvízi árterek amfibikus[1] térszíne különleges jelentőséget kapott a honfoglaló magyarság letelepülésével és életmódjával kapcsolatban. A települések ugyanis szinte kizárólag az állandóan száraz területeken fejlődhettek zavartalanul. De mivel a víz nélkülözhetetlen életfeltétel volt, megkeresték az árvízmentes terület peremét.

Az árterek gazdasági jelentősége a honfoglaló magyarság állattenyésztési módjával, az úgynevezett rideg pásztorkodással[2] kapcsolatos. Miután az állattenyésztés a honfoglalóknak fontos foglalkozási ága volt, érthető, hogy az állatok lehető legjobb kondícióban tartására törekedtek. Éghajlatunk átmeneti jellege miatt az állattenyésztést nálunk évente kétszer is hosszabb nélkülözéssel járó veszély fenyegette. Az egyik a nyár második fele. A nyájak ekkor a tavaszi–nyár eleji árvizektől megszabaduló árterekbe hatolhattak, melyek növényzete átmentette az állatállományt az aszályos perióduson. A másik veszélyes időszak a ritkán beköszöntő havas, szigorú telek alkalmával jelentkezett, amikor a vastag hótakaró alá került pusztai legelőkön az állatok nem juthattak táplálékhoz. Ilyenkor megint csak a magas füvű láprétek, nádas-sásos mocsarak növényzete volt a tenyésztett állatok menedéke.

Az egykori ártéri vizes világ elterjedését a 9. térkép szemlélteti. Látjuk róla, hogy nagy részben állandóan víz alá került a Duna nagy hordalékkúpja Pozsony alatt is (a Csallóköz és a Szigetköz), a Vág két oldala Szered alatt, a Fertőtől keletre a Rábáig terjedő Hanság-medence egésze, de még a Rábaköz is (Kapuvártól és Csornától délre). A Balaton és az Alsó-Zala-völgy berkei is nagyrészt víz alatt állottak. A Kapos–Sárvíz–Sió bozótját (lápos-mocsaras völgyét) is csak a XVIII. században rendezték. 20–30 km széles ártéri síkság keretezte a Duna bal oldalát is Pest alatt, egészen a Dráva torkolatáig, melyen át mindenkor használható átkelő út – a pesti réven kívül – csak Bezdán és Kiskőszeg között létezett. A Duna lápvilágához csatlakoztak a Dél-Bácska lápjai keletről és a Dráva-mellék széles mocsarai Dél-Somogyban és Baranyában. Voltak mocsarak a Dráva déli, szlavóniai oldalán is. Zágrábtól lefelé a Száva-völgyet is végig mocsáröv kísérte a dunai torkolatig.

Az ország dunai felénél is terjedelmesebbek voltak a Tiszának és mellékvizeinek hatalmas lápokkal és mocsarakkal fedett árterei. A szatmár–beregi lápok (Ecsedi-láp, Szernye-, Szenna-, Blatta-mocsár) után a Bodrogköz, Taktaköz, Heves–Borsodi ártér és az Alsó-Zagyva, a Jászság síkja egy-egy nagyobb árvíz után inkább tóra, mint szárazföldre emlékeztetett. Keletről a Hortobágy, a Nagykunság, a két Sárrét és a Körösök süllyedéke, majd a Tisza–Kurca közének vizenyős területei követték egymást, hogy a Marostól délre az Aranka, a Bega és a Temes egybefüggő láp- és mocsárvilágával záruljon le sorozatuk. Ezeken a lápoktól kísért folyókon átjárási lehetőség csak ott nyílott, ahol a kétoldali ármentes térszínek megközelítették egymást. Ezért volt már Anonymus számára is feljegyzésre méltó a rakamazi, dorogmai, abádi és a bűdi rév.

Nem ilyen nagyméretű, de jelentős változást mutatnak fel maguk a folyómedrek is a mai állapottal szemben. Egyrész a feltöltődő hordalékkúp-területeken a mellékágak szövevényének iránya minden árvíz után módosult. Az alföldi kanyargó folyók folyamatos kanyarulateltolódásai néhány száz éves ritmussal ér vissza kiinduló helyére. Másrészt állandónak vehető az északról délre vezető mederszakaszok folyamatos oldalirányú eltolódása, mivel a földforgás kitérítő hatására mindig a jobb partjukat mossák alá. Sajátos erővel mutatkozik meg ez a törvényszerűség a Duna Buda alatti, a Dráva-torkolatig terjedő szakaszán, ahol a magaspartok nem engedik olyan nagy kanyarulatokat kialakítani a folyót, mint a Tisza menti süllyedékek, de laza anyagukat mégis könnyen pusztítja a folyó eróziója. Hatására a közel 2000 év előtti római limes erődjeinek egy része ma a folyó medrében fekszik, mint Dunaújváros is, mivel a meder a római kor óta több száz métert hátrált nyugat felé. Alárendeltebb jelentőségű, de hasonló parteltolódás figyelhető meg például a fenékpusztai római erőd esetében (Balaton).

A vízrajzi kép nagyarányú eltérése a maitól nagy különbséget feltételez a vegetáció összetételében és az egyes növényi asszociációk területi kiterjedésében is. A Kárpát-medence – a természetes növényzet szerint – zonálisan az erdők és az erdős sztyeppek területére különíthető. Az erdős sztyepp löszpusztái nagyobb, homokpusztái kisebb részben azonban mesterséges hatásra nem nyerték vissza az éghajlattól indokolt ligetes jellegüket, mivel a pásztorkodással járó legeltetés és taposás az erdő természetes felújulását meggátolta. Így ezeken a helyeken társadalmi hatásra úgynevezett kultúrsztyeppek jöttek létre. Az árterek azonális füves-nyáras és tölgyes erdei azonban korántsem tették olyan pusztai jellegűvé a tájat, mint amilyen a török kori erdőpusztítások után és az akácfa elterjedése előtt volt. A 10. térkép a mai országterület zonális természetes növénytakaróját tünteti fel az újabb vizsgálatok alapján. E térkép világos tanúbizonysága annak, hogy az Alföld klímazonálisan még legszárazabb Tisza menti sávjában is az erdős sztyeppek területéhez tartozik.

Ha most a történelmi országterület egészét szemléljük Európa vegetációtérképének egészében (11. térkép), akkor azt látjuk, hogy a középhegységek kevert tölgyesei széles övekben folytatódnak a medence peremi hegységekben, hogy a magasabb és nedvesebb régiókban a közép-európai bükkösöknek, még feljebb a fenyveseknek adják át helyüket. Ezek közé csak a Kárpátok 2000 m fölé emelkedő gerincein vegyültek fátlan, tundrás kő- és gyephavas foltok. Ezeknek az erdőknek az állatvilága, legalábbis az, amit az egykorú lakosság a honfoglalás idején még fel tudott használni, már meggyérült. A régészeti anyagban a vad- és tenyésztett állatok aránya 5–95%-ra módosult. Ennek ellenére a 3. ábrán bemutatott állatcsoportoknak a jégkorszak utáni nagyméretű ökológiai változástól ki nem szorított típusai még jó ideig állandó résztvevői maradtak a természetes tájak életének.

A honfoglaló magyarságra a nagyállattenyésztő és földművelő életmódjának gazdasági kényszerén át hatottak a korabeli természeti adottságok. életmódja az erdős sztyepp és a sztyepp átmeneti területsávjához kötötte. Elsősorban ilyet keresett az új hazában is, hogy megszokott életmódját folytathassa. Miután hazánkban az erdős sztyepp a medence belsejének – viszonylag és periodikusan – száraz, lösszel és homokkal fedett területeire terjed ki, a magyarság első szállásterületei is túlnyomórészt egybeesnek az ezekkel az üledékekkel borított felszínekkel. De ezen túlmenően megszállták a honfoglalók a peremi alacsony hegységek és dombságok világos, ligetes, tisztásokkal tagolt tölgyes zónájának jó részét is, mert erdőírtás és égetés révén állataiknak legelőt és gabonatermesztésükhöz szántóföldet ott is ki tudtak alakítani. A hajdani erdők talajai, mint sajátos átmeneti dinamikájú csernozjom barna erdőtalajok[3], hazánk talajtérképéről ma is szembetűnnek.

A löszterületek és a tölgyes erdők elterjedése azonban megközelítőleg egybeesik az évi 600 mm-es izohiétával is, mivel a jégkorszak alatt ezen belül volt a löszképződéshez elegendő szárazság, utána pedig e felett volt elegendő nedvesség a bükkösök kialakulására. Ily módon a honfoglaló magyarság szállásterülete a Kis-Kárpátokból kiindulva – a Kisalföld északi peremén és az északi-Középhegység kis medencéin keresztül – a kárpátaljai vulkánsor lábáig, majd az Erdélyi-medence nyugati peremhegyeinek aljáig húzódott. A Szamos és a Maros völgyén át azonban benyomult az erdélyi Mezőségre és azon át a Keleti-Kárpátok előterének sekély medencéibe is. A szállásterület külső vonala délen a bánáti peremhegység nyugati lejtőjét követve érte el az Al-Dunát, és azt nyugat felé kísérte a Száva torkolatáig. Innen a szlavóniai és horvátországi középhegység tetőszintjét követve haladt a Muraközig, majd észak felé az Alpok előhegyein keresztül érte el a Morva torkolatát (12. térkép). A bükkösök övét – mint az életmódjuk természeti igényeit ki nem elégítő sötét erdőt – egyelőre elkerülték a honfoglalók. A Kárpát-medence törzsterületét megszállva azonban kitöltötték a terület zömét, és összefogták a medencékbe siető folyóvölgyeken át a hegységkeret övét is.

Lábjegyzetek

  1. Amfibikus: váltakozón száraz és nedves terület. Hazánkban legtöbbször a folyók árterületjeit jelenti.
  2. Rideg pásztorkodás: az állattenyésztésnek az a módja, amikor az állat télen-nyáron a szabad ég alatt él.
  3. Csernozjom barna erdőtalaj: a századok óta tartó mezőgazdasági művelés miatt a talaj A szintje már elhumuszosodott, de alatta a B szint még mutatja az erdőtakaró alatti kilúgozódás hatását.

Irodalom

A korabeli természeti viszonyoknak a honfoglaló magyarság letelepülésére gyakorolt hatását tárgyalja:

A folyószabályozásokig fennállott vízivilág életét rajzolja meg:

A honfoglalás kori Magyarország természeti képének egyes részletire és általános jellemzésére is fényt vet

A különböző korokban készült pontos térképfelvételek tükrében vizsgálta a Duna oldalirányú eltolódásait

Más területek partváltozásaival és azok okaival is foglalkozik:

A történelmi és jelenlegi országterület természetes vegetációöveivel foglalkozik:

A történelmi kor természetes állatvilága összetételéről tájékoztat:

A honfoglaló magyarság szállásterületét rajzolja meg:


Történeti földrajzi bevezető
A Kárpát-medence természeti viszonyainak változásai a honfoglalás előtt Tartalomjegyzék