A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

A Múltunk wikiből
1906. október 11.
A Nemzeti Társaskör megalakítása.
1910. január 11.
Lukács László lemondása.
Khuen-Héderváry Károly miniszterelnöki megbízatása.
1910. január 17.–1913. április 22.
Khuen-Héderváry Károly kormánya.
1910. február 6.
Nikola Tomašić az új horvát bán.
1910. február 15.
Az Andrássy Gyula által vezetett Alkotmánypárt kimondja feloszlatását.
1910. február 19.
A Nemzeti Munkapárt megalakulása.
1910. február 27.
A Függetlenségi és 48-as Párt manifesztumában elkötelezi magát az általános választójog mellett.
1910. március 1.
Az országgyűlés feloszlatása.
1910. június 1–2.
Országgyűlési választások.

A koalíció megújítására irányuló kísérletek meghiúsulása után a Nemzeti Társaskör egyik vezetője, gróf Khuen-Héderváry Károly kapott megbízást kormányalakításra. Személye megfelelőnek látszott arra, hogy a hosszan elnyúló kormányválságnak zökkenőmentesen vessen véget, miközben a koalíció helyét a régi szabadelvű pártiak foglalják el. Khuen-Héderváry 1903 óta nem vett aktívan részt a magyarországi politikai életben. Az általános választójog és más engedmények ígéretével a nemzetiségi pártokat, a szociáldemokrata pártot, a polgári radikálisokat s a parasztpártokat átmenetileg sikerült részben semlegesítenie, részben a koalícióval szemben maga mögött felsorakoztatnia.

A kormány 1910. január 17-én alakult meg. Khuen-Héderváry a miniszterelnökség mellett a belügy, továbbá ideiglenesen a király személye körüli és a horvát minisztérium vezetését is vállalta. Kereskedelemügyi miniszter Hieronymi Károly, Tisza régi híve lett. A pénzügyminiszteri tárcát Lukács László, a földművelésügyit gróf Serényi Béla, a honvédelmit Hazai Samu, a vallás- és közoktatásügyit valamivel később gróf Zichy János kapta, aki korábban az Alkotmánypárthoz tartozott. Igazságügy-miniszterré Székely Ferencet nevezték ki, aki a választójog és egyéb polgári demokratikus szabadságjogok kérdésében minisztertársainál liberálisabb álláspontot képviselt.

A Khuen-Héderváry-kormány megalakulása után napirendre került a régi szabadelvű pártiakat tömörítő, magát nyíltan hatvanhetesnek valló párt megalakítása. Az új párt Nemzeti Munkapárt néven 1910. február 19-én alakult meg. Vezető garnitúrája elsősorban a Nemzeti Társaskör tagjaiból került ki, de szerepet kapott benne az időközben feloszlott Alkotmánypárt egy része, Zichy János, Návay Lajos, és mások is. Andrássy Gyula néhány hívével együtt nem csatlakozott ugyan, de pártja feloszlatásával nagymértékben segítette az új kormánypárt megerősödését. A vezető szerepet az egykori szabadelvűek, a finánctőkésekkel szoros gazdasági és politikai kapcsolatban álló nagybirtokosok ragadták magukhoz. A kormány és a munkapárti vezetőség tagjai nagybankok és iparvállalatok részvényesei voltak. A Nemzeti Munkapárt céljait tartalmazó proklamáció – amelyet Tisza István fogalmazott – kifejtette, hogy a párt megalakulását a koalíción belül kiéleződő ellentétek és azok esetleges káros következményei, mindenekelőtt a rend biztosítása tette szükségessé. A rend jelszava a koalíció felbomlása idején különösen élénk visszhangra talált az uralkodó osztályok körében. A felhívás szerint az anarchia az országot „ellenségei” prédájává teszi, ezért „vissza kell szerezni a nemzet számára… a nemzeti erőgyűjtés és fejlődés biztos talaját”.[1] Mindennek pedig nélkülözhetetlen feltétele a teljes összhang megteremtése a dinasztia és a nemzet között. Ezt az óhajtott „rendet” kívánta kifejezni a nemzeti munka hangzatos jelszava.

A munkapártot az uralkodó osztályok közös érdekeit jobban hangsúlyozó céljai miatt a kormánytól függő tisztviselők is támogatták. Erősítette bázisát az 1905 óta megszelídült megyei törvényhatósági bizottságok tagjainak többsége is. Bár a koalíciós parlament hosszú vita után meghirdette a „nemzeti ellenállást” a Khuen-Héderváry-kormánnyal szemben, csak Szabolcs megyében alakult 1905-ös mintára „alkotmányvédő bizottság”. A megyei törvényhatósági bizottságok többsége aggodalmát fejezte ugyan ki a parlamenten kívüli kormány kinevezése miatt, de sorra beiktatta az újonnan kinevezett munkapárti főispánokat. A kormány ugyanakkor ügyes, rugalmas politikát folytatott. Az új főispánokat általában a helyi törvényhatósági bizottságok befolyásos tagjai közül választotta ki. Csupán az „ellenálló” Szabolcs megyében került sor később új munkapárti főispán kinevezésére. A kormány ezzel is igyekezett elkerülni az esetleges összeütközéseket. Az új főispánok azután következetesen végrehajtották a Nemzeti Munkapárt utasításait. Ezen kívül építkezési, város- és falufejlesztési programot adtak, és hangsúlyozták, hogy nem centralizációra törnek, sőt erősíteni kívánják, védik a megyei autonómiát, a vármegye intézményét.

A kormány kinevezése után átmenetileg nyugalom állott be a nemzetiségek körében. Khuen-Héderváry nagy tapasztalatokat szerzett a nemzetiségi pártokkal való manőverezésben. Első fellépései azt a reményt keltették, hogy módosítani fogja a koalíció nemzetiségellenes intézkedéseit. A nemzetiségek munkássága – a magyarhoz hasonlóan – a választójog kiszélesítését várta az új kormánytól, de ezt remélte a burzsoázia is. 1910 elején a kormány tárgyalásokat kezdett a román, a szlovák nemzeti párttal és a horvát–szerb koalícióval. Ezek eredményeként Horvátországban a gyűlölt Pavao Rauch helyett Nikola Tomašićot nevezték ki bánná. A kormánynak így sikerült biztosítania a horvát országgyűlés zavartalan működését olyan időszakban, amikor a magyar parlamentben támasz nélkül állt. A román és a szlovák nemzeti párt számára pedig az Apponyi-féle népiskolai törvények sérelmes rendelkezéseinek módosítását és az úgynevezett izgatási perek revízióját helyezte kilátásba.

A kormány nemcsak a nemzetiségek körében tudott maga iránt illúziókat kelteni, hanem a koalíciótól elforduló parasztságban is. Az Országos Földmívelő Párt és Áchim pártjának közös lapja, a Szabad Föld írta: „Héderváry gróf igazi úr a szó nemes értelmében, jó, sőt szenvedélyes gazda, s atyai barátja a földmívelő népnek.”[2] Rövidesen kiderült azonban, hogy a Khuen-Héderváry-kormány csak a magyar koalíció teljes elszigetelése, valamint a Nemzeti Munkapárt választási győzelme érdekében egyezkedett, tárgyalt a horvát–szerb koalícióval, a román és szlovák nemzeti párttal. Világossá vált az is, hogy a magyar néptömegeknek tett ígéretei is e célok szolgálatában álltak. Kezdetben azonban a munkapárt gyorsan tért hódított és ezt nemcsak a koalíció csődje, Andrássyék támogatása, hanem a parasztpártok és a nemzetiségek ügyes semlegesítése is elősegítette. Hozzájárult ehhez az Apponyi és Kossuth Ferenc vezette függetlenségi párt is, a kormány velük szintén választási paktumot kötött. Elosztották egymás közt egyes választókerületeket, s kötelezettséget vállaltak, hogy nem állítanak ott ellenjelölteket.

A Függetlenségi és 48-as Párt – Justh pártja – elsősorban a közép- és kispolgárságra, az ellenzéki értelmiségre, a birtokos parasztság egy részére támaszkodva, szembefordult az uralkodó osztályok erősödő szövetségével, s kereste a kapcsolatot az ország liberális és demokratikus erőivel. Ezek a kapcsolatok azonban egyelőre még lazák, gyengék maradtak. A Justh-párt – bízva a választási győzelemben – a választójoggal rendelkező társadalmi rétegek megnyerését tekintette fő feladatának. Igényelte ugyan a választójogból kirekesztettek támogatását is, de óvakodott attól, hogy velük olyan szoros együttműködést alakítson ki, amely esetleg elriasztaná a párttól a közép- és kispolgárságot, az értelmiséget és a birtokos parasztságot. A párt követelései között szerepelt az általános választójog, de központi helyen továbbra is az önálló nemzeti bank jelszava állt, még a választójog titkosságát sem tették magukévá. Nem ismerték fel, hogy a bankkérdés alkalmas lehet a pártszakadásra, de nem lehet elégséges a remélt választási győzelemhez, még kevésbé a demokratikus és liberális irányzatok tömörítéséhez. Pedig Jászi Oszkár már a pártszakadás időszakában figyelmeztette Justhot, hogy az önálló nemzeti bank programja kevés a tömegek mozgósításához. „Justh Gyula törekvései mindaddig meddők fognak maradni – írta – amíg a függetlenségi párt nem áll élére a demokratikus átalakulás ügyének.”[3]

Fájl:Az 1910. évi országgyűlési választások.jpg
Az 1910. évi országgyűlési választások
Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett. Ezen kívül 11 pártonkívüli függetlenségi – közéjük tartozott Károlyi Mihály is –, 21 Andrássy csoportjához tartozó, 13 néppárti, 8 nemzetiségi, 2 demokrata párti, 3 gazdapárti és 1 keresztényszocialista képviselő került be a képviselőházba. A választások tehát számszerűen is megerősítették a koalíció romjain előretörő Tisza-csoportot, a finánctőkével szoros kapcsolatban álló nagybirtokosok politikai pozícióit. A munkapárti képviselők egy része a bankok és iparvállalatok igazgatóságaiban is szerepelt; csupán a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál 24 újdonsült munkapárti képviselő érdekeltségét mutatták ki. Ferenc József elégedetten nyilatkozott a választásokról. „Régi óhajtásom, hogy a 67-es szabadelvű politika elégtételt kapjon. Örülök, hogy ez most a magyarországi választások során megtörtént. Bízom abban, hogy a magyar nemzet a jövőben is ragaszkodni fog Deák alkotásához.”[4]

Az 1910. évi képviselő-választások a dualizmus korának utolsó választásai voltak. Ez a munkapárti többség határozta meg 1918-ig a képviselőház arculatát. A legmerevebben elzárkózott a haladó reformok elől, s minden eszközzel szembeszállt a polgári demokratikus, majd a szocialista átalakulás útját kereső társadalmi, politikai erőkkel.

Lábjegyzetek

  1. Nemzeti Munka-párt. (A kormány pártszervezése) Az Újság, 1910. február 15.
  2. Szabad Föld, 1910. január 23.
  3. Jászi Oszkár, Régi és új „hazaárulás”. Huszadik Század, 1909. II. 300.
  4. Az uralkodó nyilatkozatai. Magyarország, 1910. június 5.


A munkapárti kormányzat első szakasza (1910–1912)
Tartalomjegyzék A Khuen-Héderváry-kormány politikája a választások után