A Lónyay-kormány

A Múltunk wikiből
1872. december 4.—1874. március 21.
Szlávy József kormánya.

Andrássy távozásával Magyarországon Lónyay Menyhért vette át a kormány vezetését. Lónyay, a Deák-párt Andrássy után legtekintélyesebb politikusa, elismert pénzügyi szakember, a kiegyezés után magyar, majd közös pénzügyminiszter volt. Az uralkodóháznak tett szolgálataiért 1871-ben grófi rangot kapott. Rendkívül céltudatos és aktív, de túlságosan erőszakos politikus volt, nem sokat törődött a népszerűséggel. A Deák-pártban Lónyay tekintélyét elismerték, de nem szerették.

Kormányzása kezdetén Lónyay először a Hohenwart-féle föderalista tervek által felélénkített nemzetiségek leszerelésére törekedett. Tárgyalásokat kezdett a nemzetiségek képviselőivel, de rövidesen kitűnt, hogy csak jelentéktelen engedményekre hajlandó. A tárgyalások megszakítása után erőszakos intézkedéseket tett a nemzetiségi törekvések elnyomására. 1872-ben feloszlatta a szerb nemzeti egyházi kongresszust, hogy megakadályozza Miletić demokratikus ellenzéki pártjának többségre jutását.

Lónyay másik fő törekvése az ellenzék letörése és a Deák-párt megerősítése, egységének megszilárdítása volt. A közelgő 1872. évi választásokon meg akarta semmisíteni az ellenzéket, és személyes uralma alatt erős kormánypártot kívánt létrehozni. Ennek előkészítésére új választójogi törvényjavaslatot nyújtott be. A javaslat lényegében megismételte az 1848. évi választójogi törvény intézkedéseit, de jelentősen korlátozta a választók számát azzal, hogy azoktól, akik az egyenes adóval hátralékban voltak, megvonta a választójogosultságot. A kormány szilárdságát akarta növelni az országgyűlési ciklus időtartamának öt évre való felemelésével.

A 48-as párt élesen fellépett a törvényjavaslat ellen, amely leginkább a szélsőbal választási esélyeit veszélyeztette. A párt 1872. évi programjában követelte az általános, titkos választójogot, a főrendiház helyett a képviseleti alapon álló felsőházat, a virilizmus eltörlését, a bíróválasztás visszaállítását és a nemzetiségek egyenjogúságának megvalósítását. Ez a program a párt egész történetében a leghaladóbb volt, a legmesszebb ment a liberális és demokratikus célok kitűzésében. A program a közös ügyek elítélése mellett a „fejedelem személyének azonossága által” létesített perszonálunió alapjára állt.

A 48-as párt elhatározta, hogy megakadályozza a javaslatnak kormánypárti többséggel való törvényerőre emelését, ezért az „agyonbeszélés” taktikájához folyamodott. A 48-as pártot támogatták a szerb és a román nemzetiségi képviselők is. Az obstrukció sikerét látva a balközép is csatlakozott hozzá. A Deák-párt érinthetetlennek tekintette a parlamenti szólásszabadságot és inkább veszni hagyta a törvényjavaslatot.

Közben azonban Lónyay alaposan felkészült a választásokra. Több főispánt erélyesebb személlyel váltott fel, nyomást gyakorolt a választói névjegyzéket összeállító megyei választmányokra, a bírói és ügyészi kinevezéseket, a kincstári bérletek kiadását pártpolitikai célokra használta fel. Az országgyűlési választások történetében először – de nem utoljára – felújultak a régi megyei választások rossz emlékű kortesmódszerei: etetés, itatás, szavazatok vásárlása, az ellenzék szavazóinak furfangos vagy erőszakos távoltartása. A kormánypártot a banktőke és az egyház hatalmas összegekkel támogatta, és ezen a választáson alakult ki először a mandátumok vásárlása, megszabott ára.

A választások eredményeképpen a kormánypárt nem sokat, mintegy 25 mandátumot nyert. Az ellenzék veszteségei elsősorban azért voltak fájdalmasak, mert a fővárosban és a magyar vidékeken következtek be.

A választás elindította a pártok erjedési, bomlási folyamatát. Ennek legfőbb oka a bismarcki Németország győzelme és a Hohenwart-féle föderalista törekvések bukása volt. Mindkét nagy horderejű esemény a Monarchia dualista rendszerének megszilárdulását jelentette, ami erőteljes kifejezést nyert Andrássy közös külügyminiszteri kinevezésében. A Monarchia új bel- és külpolitikai helyzetében értelmüket vesztették a magyarországi pártviszonyokat alapjában meghatározó addigi politikai állásfoglalások. Jelentőségét vesztette a balközépnek az a szerepe, hogy a kiegyezés tényleges végrehajtását ellenőrizze, szembeszálljon a Magyarország belpolitikai önállóságát fenyegető veszélyekkel, mert a dualizmust belátható ideig nem fenyegette komoly veszély. Ugyanezen okból meglazult a Deák-párt különböző csoportjait összetartó kapocs, a kiegyezés védelme.

A pártbomlást előmozdította a kiegyezés utáni évek gazdasági fejlődése is. 1871-től sorozatosan rossz volt a termés, csökkent a földbirtok jövedelme. Kezdett kibontakozni a középbirtokosok új megoszlása: egy részük a vasútépítésbe, takarékpénztári alapításokba való bekapcsolódása és nem utolsósorban a kormánnyal való összeköttetése révén ki tudta használni a kapitalista fejlődés előnyeit; más részük még mindig nem tudott a rendszeresen jövedelmező tőkés gazdálkodás útjára lépni, és rohamosan haladt az anyagi romlás, birtokának elvesztése felé. Az utóbbiak számára létkérdés volt, hogy gazdasági csődjük kárpótlásaként hivatalokhoz jussanak. A balközép bázisának jelentős része az utóbbi csoportból került ki. A párt e bázist csak úgy tarthatta meg, ha kormányra kerül, és hivatalokat osztogathat. A kormányra kerülésnek pedig két lehetséges útja volt: választási győzelem – vagy egyesülés a kormánypárttal.

A dualizmus megszilárdulása meglazította a Deák pártot összetartó kapcsokat, s előtérbe léptek a különböző csoportok eltérő érdekei. Meggyengítette a pártot legtekintélyesebb vezetőinek kiesése: Andrássy távozása és Deák betegeskedése, visszavonulása a politikai élettől. Az 1872. évi választásokon, bár a Deák-párton belül, de nyíltan konzervatív programmal lépett fel báró Sennyey Pál, és köréje tömörülve önálló szervezkedésbe kezdett a konzervatív csoport. Lónyay mandátumhoz juttatta számos rokonát és hívét; rövidesen ezek is (mintegy hetvenen) külön csoportosultak.

A balközép soraiban a választási kudarc nagyra növelte az elégedetlenséget, kilátástalannak látták a párt jövőjét. Ghyczy Kálmán, a párt Tisza Kálmán mellett második vezére hangot adott ennek az 1872. őszi pártértekezleten. Ghyczy megoldásként a közös minisztériumok, sőt a delegációk elfogadását és a „Deák-párt jobb elemeivel” való egyesülést ajánlotta. Tisza Kálmán a kezdeményezést azzal hárította el, hogy a kormánypártban nem mutatkozik erre hajlandóság. Ettől fogva azonban a balközép arra törekedett, hogy a dualizmus rendszere iránti lojalitását bizonyítsa, és megszerezze a kormányképesség feltételeit. A felirati vitában Tisza Kálmán kijelentette, hogy a párt „azért, hogy czélzatainak egy részét keresztülvihesse, azok többi részét elhalasztani kész”.[1] A Deák-párttal való együttműködés és egyesülés útjában a legfőbb akadály Lónyay személye volt, aki az ellenzék letörésével próbált személyes uralma alatt álló erős kormánypártot szervezni. Ezért a balközép első céljának Lónyay megbuktatását tűzte ki. Segítségére jött ebben maga a Deák-párt, amelynek régi „zöme” rossz szemmel nézte a Lónyay-emberek betódulását a pártba, és elítélte az erőszakos választást. A Deák-párti középnemesség bizalmatlan lett a grófi rangra kapaszkodott, a középnemesi érdekeket nem respektáló, személyes politikát folytató Lónyayval szemben, és közelebb érezte magához a balközépen elhelyezkedő középnemesi társait.

Az ellenzéki sajtó valóságos hadjáratot indított Lónyay ellen, burkolt célzásokkal pénzügyi manipulációira. Végül jól kiszámított támadással, 1872 novemberében a balközép vezető publicistája, Csernátony Lajos a parlamentben nyíltan korrupcióval vádolta meg Lónyayt. Sem a párt, sem minisztertársai nem védték meg, maga Deák is elejtését javasolta az uralkodónak.

Az új miniszterelnök Szlávy József, addigi kereskedelemügyi miniszter lett; habozó, erélytelen politikus, aki nem volt képes a Deák-pártot összefogni. A párt rohamos bomlásnak indult. A megsértett Lónyay-csoport hetenként tüntetően közös vacsorán gyűlt össze (innen kapta a „vacsorapárt” nevet), külön lapot indított, és intrikáival Szlávy megbuktatására törekedett. Ekkor már a Deák-párt köreiben is felmerült a balközéppel való fúzió szükségessége, és ennek a kormánypárti sajtó is óvatosan hangot adott.

A fúziós törekvéseknek a döntő lökést az 1873 tavaszán fellépő gazdasági válság adta meg, amely véget vetett a kiegyezési rendszert hatékonyan megszilárdító konjunktúrának. Ugyanebben az évben a mezőgazdaságot aszály, majd árvíz sújtotta, az ország lakosságát pedig súlyos kolerajárvány tizedelte meg. A gazdasági válság közepette az államháztartás az előző évek nagyarányú kiadásai, deficites gazdálkodása következtében a csőd szélére jutott. A Rothschild-bankház rendkívül súlyos feltételekhez kötötte a magyar államháztartás továbbvitelét lehetővé tevő 153 milliós államkölcsön megadását. A gazdasági és politikai válság nemcsak a Deák-párti kormányzatot ingatta meg, hanem Magyarország Monarchián belüli politikai súlyának csökkenésével is fenyegetett. A közös veszély láttán a nemesi középosztály túlnyomó része a pártok összefogásában látta a dualista rendszer biztosításának és megszilárdításának útját. Ezzel megindultak és rövidesen széleskörűen kibontakoztak a pártfúzió létrehozására irányuló tárgyalások.

Lábjegyzet

  1. Az 1872-ik évi september 1-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. I. Buda, 1872. 124.


A dualizmus rendszerének bel- és külpolitikai megszilárdulása
Trialista kísérlet a Monarchiában és annak bukása Tartalomjegyzék A pártfúzió