A Magyarországi Általános Munkáspárt

A Múltunk wikiből
1881. február
A magyarországi radikális ellenzéki szocialisták nyílt levele a londoni Freiheit című lapban.
1881. március 3.
Frankel Leót elítélik.
1883. március 14.
Karl Marx halála Londonban.

Az országos munkáskongresszus 1880. május 16-án ült össze, 115 fővárosi és vidéki küldött részvételével. A belügyminiszter megtiltotta, hogy a két párt szociáldemokrata elnevezéssel egyesüljön, azt sem engedélyezte, hogy megvitassák és elfogadják a pártprogramot. Az egyesült párt így a Magyarországi Általános Munkáspárt nevet vette fel.

A Magyarországi Általános Munkáspárt programja, amelyet a pártsajtó közölt és az 1881-es II. kongresszus fogadott el, a nemzetközi és a hazai munkásmozgalom fejlődését tükrözi: alapvető megállapításai Marx és Engels eszméire támaszkodnak. Az első pont kimondja a föld és a termelőeszközök köztulajdonának szükségességét, ezzel a szocialista társadalom megteremtését tűzi ki a munkásmozgalom végső céljául. A kollektív tulajdon elvének programba foglalása – e követelést az I. Internacionálé 1868-as brüsszeli és 1869-es bázeli kongresszusa hosszú és kemény csatározás után fogadta el –, nyílt hadüzenet volt a tőkés magántulajdonnak, egyértelmű és világos megvonása a polgári demokrácia és a szociáldemokrácia között húzódó Választóvonalnak, ugyanakkor elhatárolta a pártot a munkásmozgalomban jelentkező anarchista, proudhonista és egyéb, az egyéni tulajdon elvét valló irányzatoktól is.

A program a szocialista mozgalom politikai, gazdasági és szociális követeléseit egyaránt magában foglalja. A politikai jellegű programpontok között szerepel az általános, titkos választójog, az egyesülési, gyülekezési jog, a sajtószabadság, az állandó hadsereg megszüntetése és a nép felfegyverzése, az állam és az egyház szétválasztása, az ingyenes közoktatás. A gazdasági követelések sorában megtalálhatók a 10 órás munkanap, a vasárnapi és az éjszakai munka korlátozása, a gyermek- és a női munka védelmét biztosító intézkedések. A szociális követelések a baleset elleni védelmet, a rokkantak segélyezését, a munkásbiztosítás kiterjesztését foglalják magukban.

A Magyarországi Általános Munkáspárt programjában nem kaptak helyet a Marx és Engels által gyakran bírált lassalleánus követelések, amelyeket a német szociáldemokrata pártnak az 1875. évi gothai kongresszuson elfogadott programja is tartalmazott (szabad népállam, állami hitellel támogatott termelő-társulatok). A bevezető egyik gyengéje, hogy erőteljesen hangsúlyozza a munkáspárt törvényes jellegét. Bár ez elsősorban taktikai okból került a programba – a párt legalitásának védelmét szolgálta az növekvő kormányterror ellen –, egyben a későbbiekben káros következményekkel járó engedmény is volt azoknak a Külföldi Viktor munkáspártjában tömörült proletároknak, akik ellenezték az illegális jellegű tevékenységet. Feltehető, hogy a nemzeti érzelmű munkásellenzékre, illetve a Függetlenségi Párt egyes képviselőivel kialakított együttműködésre való tekintettel maradt ki a programból a szocialista mozgalom egyik sarkalatos tétele: a proletár nemzetköziség is.

Az alakuló kongresszust a szocialista munkásmozgalom fellendülése követte. 1880 tavaszán nagyarányú bérmozgalmak kezdődtek a fővárosban, amelyek közül kiemelkedik a több hétig tartó asztalossztrájk és a nyomdászok bérharca. Június végén megkezdődött a Magyarországi Általános Munkáspárt belső szervezetének kiépítése is. A vezetőség tagsági kártyát bocsátott ki, a tagdíjak befizetését pártadóbélyegekkel igazolták. A tagságot kislétszámú csoportokban tömörítették: „Az alakulást akként eszközlik – olvashatjuk egy rendőrügynöki jelentésben –, hogy a csoport alakításához tíz egyént vesznek, akik ha már együtt vannak, újból minden egyes tag tíz tagból álló csoportot alakít, s ez így megy tovább, anélkül azonban, hogy egy-egy tag mely csoportból való leszármazását ismerné.”[1] A csoportok vezetői közül választották ki az úgynevezett „szövetségtanács” (pártválasztmány) tagjait, ők látták el a csoportvezetőket útmutatásokkal és számoltatták be működésükről.

A bérharcok fellángolása, a párt belső megerősödése, kapcsolatainak megszilárdulása a vidéki munkásegyletekkel és nem utolsósorban az az illegális sajtótevékenység, amely Németországba és Ausztriába irányult, arra ösztönözte a belügyminisztert, hogy korlátozza a szocialista mozgalom vezetőinek tevékenységét. 1880 júniusában házkutatást tartottak Frankel Leó, Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab és mások lakásán, a pártlapok szerkesztőségében és több vidéki munkásszervezetben. Semmiféle olyan irat nem került elő, amelynek alapján eljárást lehetett volna indítani az Általános Munkáspárt vezetői ellen. A kormányközegek most a sajtóper eszközeihez folyamodtak: 1880 őszén egy Londonból érkezett antimilitarista röpirat közlése miatt pert indítottak Frankel Leó, az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztője ellen. Frankelt ezúttal sikerült elmarasztalni: másfél évi fogházzal és tetemes pénzbüntetéssel sújtották. 1881 tavaszán kezdte meg fogházbüntetését; a szocialista párt elvesztette legképzettebb és legaktívabb vezetőjét.

A Magyarországi Általános Munkáspárt irányítása Frankel bebörtönzése után közvetlen munkatársaira, Ihrlinger Antalra, Kürschner Jakabra és Csillag Zsigmondra hárult. Olyan időszakban vették át a vezetést, amikor a magyarországival legszorosabb kapcsolatban álló ausztriai és a német munkásmozgalom sorait belső harcok zilálták szét, s a kormányok erőteljes hajszát indítottak a szocialista szervezetek ellen. A párt vezetése ebben a bonyolult helyzetben nagy felkészültséget, szilárd elvi állásfoglalást, ugyanakkor hajlékony taktikát követelt az irányítóktól.

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a kivételes törvények következményeként frakciókra bomlott a német szociáldemokrata párt. A Bebel és Liebknecht vezette többséggel szemben lépett fel a „szociál-forradalmarok” ellenzéki csoportja, amely az előbb Ausztriában, majd Németországban tevékenykedő, a szocialistaellenes törvény elől Londonba emigrált Johann Most vezetése alatt állt. Lapját, a Freiheit-et sokan olvasták és terjesztették az Osztrák–Magyar Monarchiában is. Most és csoportja eleinte marxista szellemben, forradalmi módon küzdött a kivételes törvény ellen, és a német szociáldemokrata párt vezetőinek kezdetben óvatos, mérsékelt politikáját bírálva a következetes osztályharcot hirdette, az illegális szervezkedés mielőbbi megindítását sürgette. A „szociál-forradalmárok” azonban a 80-as évek elején eltávolodtak a marxista eszméktől, az anarchizmus zsákutcájába tévedtek: tagadták a politikai harc szükségességét, elvetették a parlamentben folyó küzdelmet, a „tettek propagandája ” hirdették, anarchista jellegű merényleteket kezdeményeztek.

Az 1874-es neudörfli kongresszuson megalakult ausztriai szociáldemokrata párt egysége már 1876-ban megbomlott. A hatósági üldözések és az egymást követő munkásperek arra ösztönözték a párt vezetőit, hogy módosítsák a forradalmi jellegű programot, és jobban alkalmazkodjanak az osztrák kormányzat diktálta keretekhez. Ez az alkalmazkodó pártpolitika már 1878 áprilisában a cseh szociáldemokraták kiválásához vezetett, a 80-as évek fordulóján pedig ismét fellobbantotta a „radikális” és a „mérsékelt” irányzat közti eszmei harcot. A törvények kereteihez szigorúan ragaszkodó „mérsékeltek” és a német „szociál-forradalmárokhoz” hasonlóan forradalmi módszereket követelő „radikálisok” küzdelme évekig tartó pártszakadást eredményezett. A 80-as évek elején anarchista csoportok is alakultak Ausztriában, 1882–84 között több anarchista merényletre is sor került. 1884 januárjában – német mintára – az osztrák kormány is kivételes törvényt vezetett be Bécsben és Bécs környékén; a radikális szocialisták közül sokat kiutasítottak.

A magyarországi szocialista munkásmozgalom egysége sem bizonyult tartósnak. Mindazok a forradalmi érzelmű munkások, akik már a 70-es évek végén radikális alapról bírálták a Nemválasztók Pártjának politikáját és a Külföldi Viktor vezette Magyarországi Munkáspárthoz csatlakoztak, 1880 őszén ellenzékbe vonultak. A csoport tagjai J. Most lapjának, a londoni Freiheit-nek forradalmi irányával rokonszenveztek és azt követően is kitartottak mellette, hogy a wydeni illegális pártkongresszuson, 1880 augusztusában J. Mostot a német szociáldemokrata párt kizárta tagjai közül.

A budapesti radikális pártellenzék vezetői között ott volt Práger Ármin szabósegéd, aki korábban az ausztriai szocialista mozgalomban fejtett ki aktív propaganda- és szervező tevékenységet és a radikális csoporthoz állt közel, Horváth János és Heckmann István cipészsegéd, a cipészszakegylet vezetői és két forradalmi érzelmű nyomdász: Rusz Mátyás és Schäffler Albin – az utóbbi Heckmann Istvánnal együtt az 1871–72-es hűtlenségi per vádlottja, az Internacionálé tagja.

1881 februárjában 11 ellenzéki szocialista levelet publikált a Freiheit-ben, ebben élesen bírálta a Magyarországi Általános Munkáspárt politikáját, főként a parlamenti ellenzékkel kiépített kapcsolatait és egyes vezetőknek – különösen Csillag Zsigmondnak – a kormánykörök iránt lojális, a radikális pártellenzékkel szemben viszont erőszakos magatartását. 1881 folyamán az ellentétek elmélyültek. Szeptemberben megalakult a radikális szocialista ellenzék központi irányító szerve, a Végrehajtó bizottság, amely Der Sozialist címmel hetilapot adott ki (1882. január). Ezt követően több radikális hangú, német nyelvű lap látott napvilágot (Der Kommunist, Volkswille). 1883-ban jelent meg a Radikal és a szervezet magyar nyelvű lapja, a Népakarat, amelyet a fiatal Szalay András cipészmunkás szerkesztett. A radikálisok csoportja lassanként kiépítette illegális szervezetét, amely behálózta a fővárost és élénk – szintén illegális – kapcsolatot tartott fenn az ausztriai radikális szocialistákkal. Az osztrák kivételes törvény bevezetését követően Budapest lett a radikálisok szervezeti központja. Itt jelentették meg az osztrák radikálisok lapját, a Zukunft-ot, röpcédulákat állítottak elő és illegálisan szállították Ausztriába. A kivételes állapot elrendelésekor kiutasított osztrák radikálisok is budapesti elvtársaiknál találtak menedékre.

A radikális szocialista ellenzékhez azok a forradalmi érzelmű munkások csatlakoztak, akik elégedetlenek voltak a Magyarországi Általános Munkáspárt mérsékelt taktikájával és osztályharcos, önálló munkáspolitika kialakítását követelték. Úgy látták, hogy közel van a szocialista forradalom időpontja, a kormányzati terrornak rövidesen Véget lehet vetni. A radikális munkássajtóban megjelent cikkek és a gyűléseken elfogadott határozatok azt mutatják, hogy a Freiheit magyarországi tábora a szocialista munkásmozgalom egyedüli feladatát a szocialista forradalomra való felkészülésben látta (forradalmi propaganda, illegális szervezkedés), haszontalannak tartott minden olyan törekvést, amely a tőkés társadalmi rendszer politikai intézményeinek megreformálására irányul. A csoport tagjai a londoni Freiheit befolyására anarchista jellegű nézeteket is hangoztattak. Feltétlen érdemük azonban, hogy a proletár nemzetköziség elvéhez hűek maradtak, s a munkásság soraiban ébren tartották a forradalmi eszméket.

A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége egyre inkább az ausztriai mérsékeltek politikáját követte. A kivételes törvények bevezetésének lehetőségétől megriadva, a párt vezetői szigorúan ragaszkodtak a kormány diktálta „törvényes keretek” betartásához. A legalitás védelmében arra törekedtek, hogy a szocialista munkásmozgalmat mind a kormány, mind a függetlenségi ellenzék szemében elfogadhatóvá, „szalonképessé” tegyék és így támogatásukat megszerezzék. Ennek a simulékony pártpolitikának Csillag Zsigmond volt a kezdeményezője és a hangadója.

1882-ben a németországi kivételes törvény új szakasza kezdődött, amelyet a kortársak találóan a „milde Praxis” (enyhe gyakorlat) elnevezéssel illettek. A császár trónbeszédében szociális reformokat ígért. A szociáldemokraták üldözése ugyan nem maradt abba, a kivételes törvény hatályát sem függesztették fel, de a megtorló akciók ritkultak, a terror ereje is csökkent. A magyar parlamenti képviselők egy csoportja figyelemre méltónak, követendőnek tartotta a német példát. Apponyi Albert 1882-ben a parlament ülésén a munkáskérdésről szólva hangoztatta, hogy nem árt, ha az állam szekerét megkenik néhány „szocialisztikus olajcseppel”. Csillag Zsigmond, Ihrlinger Antal és Kürschner Jakab, a párt három kiemelkedő vezetője kihallgatásra jelentkezett Apponyinál és támogatását kérte. Ezen a találkozón hangzottak el az elvhűség és proletár öntudat elemi követelményeit negligáló szavak: „ az általuk képviselt párt, amely magát «Magyarországi Munkáspártnak» nevezi, semminemű internacionális összeköttetésekkel nem bír, hanem tisztán magyar hazafias alapon áll, és törekvéseinek megvalósítását a magyar állampolgári kötelességek és jogok körén belül keresi.”[2]

A „magyar hazafias alapra” való hivatkozást nemcsak pillanatnyi taktikai megfontolás sugalmazta. 1884 elején egy pártvezetőségi ülésen Csillag Zsigmond a követendő párttaktika alapelveit a következőkben foglalta össze: „ha a Magyarországi Általános Munkáspárt nem akarja pillanatok alatt elveszíteni a talajt lába alól, akkor soha nem szabad bizonyos, a magyarországi közvéleményt zsarnoki módon uraló nézetekkel, szimpátiákkal és antipátiákkal, sőt még bizonyos tévedésekkel és zagyvaságokkal sem nyílt, vagy éppen ellenséges ellentétbe kerülnie. Minden magyarországi szocialistának – legyenek saját nézetei egészen mások is – «testestül-lelkestül jó magyart»-ként kell viselkednie.”[3] Az általános alapelvekből Csillag Zsigmond két konkrét következtetést vont le: a magyarországi szocialistáknak ki kell állniuk a „magyar állameszme”, azaz a magyar szupremácia mellett, és támogatniuk kell az Oroszország ellen készülő háborút. Nem véletlen, hogy a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége éppen a proletár internacionalizmus elvéből engedett: ez volt az a pont, amely a demokratikus érzelmű, de nacionalista beállítottságú függetlenségi ellenzéket a szocialista munkásmozgalommal mindig is a legélesebben szembeállította.

Miközben a pártvezetőség arra törekedett, hogy bázisát a polgári ellenzék irányába tágítsa, a munkásmozgalom radikális szárnyától elhatárolódott: nem érzett szolidaritást azokkal a munkásokkal, akik – bár az övéktől eltérő eszközökkel – a tőkés társadalom ellen harcoltak. A radikális szocialistákkal a mérsékeltek csoportja nem vitatkozott – anarchistáknak bélyegezte őket, nem törődve azzal, hogy így maga játssza őket a rendőrség kezére. Egy kihallgatás alkalmával Ihrlinger és Kürschner a főügyész előtt tagadta meg a közösséget a radikális szocialistákkal. Mint mondották: „Ők a munkások «békepártjának» a tagjai, ők a munkásosztály sorsának javítását «békés, törvényhozási úton» sürgetik és óhajtják létesíteni, eltérőleg az újabban erélyesen szervezkedő anarchistáktól és nemzetközi forradalmi munkáspárttól, mely ellen éppen ők küzdenek legelszántabban, legsikeresebben.„[4]

A radikális szocialista csoport működésének végül is a kormány vetett véget. 1884 márciusában 36 radikális szocialistát letartóztattak, közöttük a betegágyából elhurcolt Szalay Andrást is, aki rövidesen meghalt a rabkórházban. A vezetők letartóztatásával a radikális csoport szétszóródott, hívei azonban – többségük vidéken, ahová kitoloncolták őket – tovább folytatták a forradalmi eszmék terjesztését.

A Magyarországi Általános Munkáspárt tevékenységét a súlyos hibák mellett eredményes akciók is jellemezték. Több népgyűlést tartottak, amelyek közül a Bosznia–Hercegovina tervezett annektálása és a katonai javaslatok ellen tiltakozó gyűlések emelkednek ki. A vezetőség petíciós akciót kezdeményezett a vasárnapi törvényes munkaszünet érdekében, kérvényt nyújtott be a parlamenthez a 10 órás napi munkaidő törvénybe iktatásáért, a balesetbiztosításért, a gyári törvényekért, valamint újra meg újra az általános választójogért. Ahhoz azonban, hogy az akciókat tömegmozgalmakkal támassza alá, nem volt elég befolyása és szervezeti ereje, a kérvények így nem vezettek a kívánt eredményre. A politikai küzdelem ennek ellenére sem volt haszontalan: hozzájárult a munkásság politikai neveléséhez, felvilágosításához.

A 80-as évek nem túl gyakori gazdasági harcaiban a kis- és középiparban foglalkoztatott munkások mellett mind nagyobb szerep jutott a nagyipari munkások megmozdulásainak. Az egyik legnagyobb sztrájk a Dunagőzhajózási Társaság Pécs-vidéki szénbányáiban robbant ki 1882-ben, ahol több mint kétezer bányász szüntette be a munkát, béremelést követelve. A sztrájkot csak katonaság felvonultatásával, a bányászokkal folytatott közelharcban tudták leverni.

A sztrájkmozgalmak nagyobb mérvű kibontakozását a szervezettség alacsony foka, a pártvezetés ösztönzésének elmaradása is akadályozta. A mozgalmak kiterjedésének gátat vetett a rendőrség meg a helyi közigazgatási szervek közbelépése, a sztrájkolók megbüntetése, kitoloncolása, a gyűjtés megtiltása. Az üldöztetésektől tartva a Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége szívesebben indított harcot a munkásság helyzetének törvényhozási úton történő javításáért. A népgyűléseken és a sajtóban egyaránt napirenden tartotta a gyári törvényhozás ügyét: követelte az üzemi védőberendezések alkalmazását, a gyárfelügyelői intézmény életbe léptetését munkásfelügyelet mellett, a betegség, baleset és rokkantság esetére szóló, kötelező biztosítást. Ezek a kérdések szerepeltek a Magyarországi Általános Munkáspárt 1887. évi III. kongresszusán is.

A 80-as években a kormányszervek – különösen vidéken – sok akadályt gördítettek a munkásmozgalom útjába. A Magyarországi Általános Munkáspárt vezetősége azonban a meglevő lehetőségeket sem tudta kihasználni. A tízes csoportokra épülő, centralizált szervezet továbbfejlesztése Frankel bebörtönzése után abbamaradt. A vezetőség a párt szervezeti bázisát mindinkább a Betegpénztárban látta, annak befolyását kívánta kiterjeszteni. Ezen a téren mutatkozott is eredmény: a Betegpénztár taglétszáma az 1880. évi 16 352 főről 1889-re 51 895 főre emelkedett. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult a kisebb, csak segélyezéssel foglalkozó szakmai egyletek csatlakozása is.

A szocialista munkásmozgalom stagnációja a 80-as évek derekán ismét ellenzéki csoport szerveződéséhez vezetett. Az új ellenzék élén Engelmann Pál bádogosmunkás állott. Pesten született, tanulóéveit külföldön töltötte. Húszesztendős korában, 1874-ben Németországban dolgozott, ott csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. Ettől az időtől kezdve vallotta és terjesztette Marx és Engels eszméit. A kivételes törvények első, nehéz éveit Bajorországban küzdötte végig, egyike volt azoknak, akik illegális pártszervezet megteremtésén fáradoztak. Amikor Németországot el kellett hagynia, Ausztriában dolgozott tovább, ott is a radikális táborhoz csatlakozott. Nemcsak a szervező munkában, hanem a szocialista publicisztikában is találkozunk nevével: elméleti-közgazdasági cikkei a grazi Arbeit-ben jelentek meg. 1884-ben mint „veszélyes radikális szocialistát” kiutasították Ausztria területéről. Ekkor tért haza, és itthon folytatta tovább a küzdelmet a szociáldemokrata tömegmozgalom megteremtéséért.

Az újabb radikális irányú pártellenzék tagjai az 1885-ben alakított, a szakmai szervezetek összefogására létrehozott Budapesti Munkáskörben tevékenykedtek. Bírálták a Népszava és az Arbeiter-Wochen-Chronik alacsony színvonalát, a pártvezetőség mérsékelt politikáját, tehetetlenségét. Az ausztriai szociáldemokrácia egyesítésén fáradozó Victor Adler lapja, a Gleichheit támogatta a magyarországi radikálisok törekvéseit, és különösen a Magyarországon rendkívül fontos agrárkérdés elhanyagolása miatt bírálta az Általános Munkáspárt vezetőit. A párt általános politikájáról szólva joggal állapította meg a lap: „Az ő szocializmusuk mérsékelt, színtelen árnyalat, hasonló ahhoz, amely a hetvenes évek elején a Lajtán innen is uralkodott.”[5]

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1880–396.
  2. Révész Mihály, A Népszava negyven esztendeje. A mi jubileumunk. Följegyzések a magyar munkásmozgalom történetéből. Népszava, 1912. december 25.
  3. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Informationsbureau, 1884–619.
  4. Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára res. 1884–1223.
  5. Gleichheit (Wien), 1887. május 7.


A munkásmozgalom az 1870-es és 1880-as évekbenS. Vincze Edit
A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt Tartalomjegyzék A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

| align="right"|[[