A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A Múltunk wikiből

A reakciós, konzervatív erőkkel szemben felvonuló ellenzék táborában 1918 őszén jelentős szerepet játszott, döntő erőt képviselt a Magyarországi Szociáldemokrata. Párt. A szociáldemokraták erejének és befolyásának növekedését a háború utolsó éveiben jól mutatják a szakszervezeti taglétszám alakulására vonatkozó adatok. A szakszervezeti tagok száma 1916-tól állandóan és egyre gyorsabb ütemben növekedett. A Szakszervezeti Tanács kimutatása szerint a taglétszám 1916-ban 55 338 volt, 1917-ben 215 222-re emelkedett; 1918 végén meghaladta a 700 ezret.

A szociáldemokrata párt a háború kérdésében. eleinte honvédő álláspontra helyezkedett, és ebből következően kizárólag gazdasági, szociálpolitikai reformokért szállt síkra,. Később külpolitikai téren eljutott egy megegyezéses békét sürgető álláspontig; a belpolitikában pedig, visszatért a korábbi választójogi politikához, melynek legfőbb képviselője a pártvezetőségen belül nagy befolyással és tekintéllyel bíró Garami Ernő volt.

1917 júniusában a szociáldemokraták. kezdeményezésére alakult meg a Választójogi Blokk; a párt választójogi ígéretek fejében támogatta az Esterházy-kormányt, majd jó ideig Wekerle koalíciós kabinetjét is.

A cárizmust megdöntő februári forradalmat követően – egyidejűleg a német függetlenek fellépésével – a magyar párton belül is kitapinthatóvá vált egy centrista irányzat, melynek leginkább a kitűnő szónoki képességekkel rendelkező Kunfi Zsigmond lett a hangadója.

Az Októberi Forradalom erőt adott a párton belüli régi baloldali ellenzék (Szántó Béla, Vágó Béla) szervezkedésének, és ösztönzést jelentett új baloldali irányzatok kialakulásához. A régi baloldal mellett 1918 elején kirajzolódtak egy új baloldal körvonalai (Landler Jenő, Hamburger Jenő, Nyisztor György, Varga Jenő). A szakszervezetekbe özönlő új munkás- és alkalmazotti rétegek a baloldal bázisát szélesítették, lehetővé tették új szervezetek, szervezeti formák (Gyárközi Bizottság) létrehozását. A mozgalmon belüli erőviszonyok alakulására nem maradt hatás nélkül az illegálisan szervezkedő forradalmi szocialisták éles hangú agitációja. E csoport tagjai – galileista diákok, ellenzéki munkások – röpirataikban forradalomra, az orosz példa követésére szólítottak. 1918 nyarán és őszén az oroszországi kommunista hadifoglyok kiadványai, a Szociális Forradalom című hetilap, a Kommunista Könyvtár füzetei is mindinkább ismertté váltak Magyarországon. Az oroszországi kommunista szervezet megalakulása, kiadványainak felbukkanása jelentős esemény volt, bármennyire szűkszavúan tudósított is erről a hivatalos pártsajtó.

A munkásság 1918. januári, márciusi, áprilisi és júniusi viharos erejű megmozdulásai után 1918 nyarán viszonylag csend uralkodott. A látszólagos csendet a bolgár front összeomlásáról és a Németországban bekövetkezett politikai fordulatról érkező hírek törték meg. A mozdulatlanság után most egyszerre mozgás, „lázas remegés” jellemezte a helyzetet.

A Népszava október 1-én az „új utakra térő” Németországra hivatkozva éles hangú vezércikkben sürgette Wekerle, Tisza és Burián távozását, radikális szakítást követelt az eddigi osztályuralmi rendszerrel.

A pártlap október 3-án részletesen ismertette az ausztriai német szociáldemokraták békefeltételeit, október 5-én pedig a német-osztrák szociáldemokrata képviselők nyilatkozatát a nemzetek önrendelkezési jogáról,

Ez utóbbi állásfoglalást méltatva a Népszava a magyarországi nemzetiségek egyenjogúságáért szállt síkra, és azt fejtegette, hogy ezen a területen, „ahol a különböző népek olyan összevisszaságban élnek, mint sehol másutt a világon, … a régi szocialista megoldás, a Monarchia és a Balkán népeknek hatalmas föderációja” az egyedüli kivezető út. „Minden más megoldás új irredentákat, új elnyomott és elszakadni vágyó kisebbségeket eredményezne.”[1]

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a pártlap október első napjaiban nem foglalt egyértelműen állást. Nemcsak Károlyi és Jászi, hanem Andrássy és Vázsonyi beszédeit, nyilatkozatait is ismertette. Az idő előrehaladtával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Vázsonyi aligha versenyezhet Károlyi egyre növekvő népszerűségével. Vázsonyi korábbi, a baloldalt eltaposással fenyegető kirohanásai miatt a munkásság szemében kompromittált politikus volt. Nacionalista nézeteit sem lehetett az adott helyzetben összeegyeztetni a nemzetiségi kérdésben kialakuló szociáldemokrata állásfoglalással.

1918 sokat ígérő, reményeket gyújtó őszének kezdetén halt meg Szabó Ervin, a századelő szocialista mozgalmának kiemelkedő teoretikusa. Az idők változását mutatta, hogy a Népszava, mely néhány hónappal azelőtt egy vita során Szabó Ervint még légüres térben mozgó szobatudósnak nevezte, halála alkalmából elismerően emlékezett meg tevékenységéről, és érdemeit a nagy embereknek kijáró megbecsülés hangján méltatta. Temetése jelentős társadalmi-politikai eseménnyé vált, a szociáldemokrata párt és a radikális ellenzék összefogásának útját egyengette. Sírja felett Kunfi Zsigmond és Jászi Oszkár mondott búcsúztatót, a gyászolók sűrű tömegéből kimagaslott Károlyi Mihály alakja.

1918. október 8-án a Népszavában „Magyarország népéhez” címmel kiáltvány jelent meg, mely a legsürgősebb teendőket 10 pontban foglalta össze. Az első pont „az ország összes demokratikus osztályainak” és „valamennyi nemzetnek” küldötteiből álló új kormányt követelt. A második a képviselőház feloszlatását és új országgyűlés összehívását javasolta az általános, egyenlő, titkos, a nőkre is kiterjedő választójog alapján. A további pontok az új kormány teendőit részletezték: béke, az orosz forradalom és Wilson elvei alapján; a közigazgatás teljes demokratizálása; egyesülési, gyülekezési és szervezkedési szabadság; mélyreható és gyökeres agrárreform; az egyéni vezetés alól kinőtt üzemek szocializálása; igazságos adópolitika; munkásvédelmi, népjóléti intézkedések, a 8 órás munkaidő bevezetésének előkészítése; a hazatérő katonák, rokkantak, özvegyek, árvák kártalanítása. A nemzetiségi kérdést illetően a kiáltvány egyrészt a nemzeti elnyomás eddigi rendszerének megszüntetése és az anyanyelv korlátlan használata mellett foglalt állást, másrészt kilátásba helyezte az „egyenlő jogú szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” megteremtését.

Október 13-án, néhány nappal a kiáltvány megjelenése után összeült a párt rendkívüli kongresszusa. A kongresszus összehívásával a pártvezetőség két alapvető cél elérésére törekedett:

  1. .megváltoztatni, hatályon kívül helyezni azt a februári határozatot, mely megtiltotta a polgári pártokkal való szövetkezést;
  2. a párt politikája melletti határozott, egyértelmű állásfoglalásra bírni a nemzetiségi bizottságokat.

A pártgyűlés előadója, Kunfi Zsigmond, lendületes beszédében kifejtette, hogy a külső körülmények megdöntötték a fennálló rendszer két külső pillérét: a dualizmust és a német szövetséget, megmaradt azonban a két belső pillér, a nemzetiségi elnyomás és az osztályelnyomás. Ezek megdöntése a történelmi feladat. Leszögezte, hogy nem állnak a perszonális unió alapján – a királyi hatalom gyengének bizonyult; az államforma kérdését Magyarország jövendő alkotmányozó nemzetgyűlése határozza meg.

A nemzetiségi kérdésről szólva azt hangsúlyozta, hogy elismerik a nemzetek önrendelkezési jogát, annak minden következményével. A párt olyan népeket, amelyek maradni nem akarnak, nem kíván fegyverrel, kényszerrel itt tartani, de reméli, hogy amennyiben Magyarország „föderalisztikus, szabad összműködésen alapuló népállam” lesz, úgy az elszakadásra nem kerül sor.

A polgári pártokkal való együttműködés kérdésében azzal érvelt a szövetség szükségessége mellett, hogy a munkásság a kitűzött programot egyedül keresztülvinni nem tudja, nem elég erős ahhoz, hogy egymaga vegye át a politikai hatalmat. Az együttműködés tartalmát illetően igyekezett eloszlatni a kételyeket. Nem a mérsékelt ellenzékkel. (Vázsonyival) kívánnak szövetkezni. hanem azokkal akarnak együtt haladni, akik a párt akcióprogramját magukévá teszik.

Kunfi előadói beszéde után a nemzetiségi bizottságok képviselői szólaltak fel, akik ez alkalommal, eltérően az addigi gyakorlattól, a kongresszus elnökségében is helyet foglaltak. A román, szlovák, szerb és német szekciók szónokai támogatásukról biztosították a pártot, felszólalásaikból azonban az is világossá vált, hogy ellenzik a polgári pártokkal való szövetség megteremtését célzó határozati javaslatot, mert bizalmatlanok a polgári pártokkal, az úgynevezett történelmi pártokkal szemben. „Attól félek – mondta a román szekció vezetője, utalva a szövetség felújítását célzó javaslatra –, hogy ha a kongresszus ezt elfogadná, akkor a román nemzetiségűeket nem tudná a párt még annyira sem magához vonzani, mint amennyire máskülönben tudná.”[2] A Magyarországhoz való tartozás kérdésében a nemzetiségi szekciók kitértek az egyértelmű állásfoglalás elől. Ennek oka az volt, hogy a szlovák és a román nemzeti bizottságok jobboldali vezetői ez időben már szoros kapcsolatot építettek ki a nemzetiségi polgári pártokkal. E vezetők az események alakulása láttán azzal érveltek, hogy amennyiben a magyar munkások a magyar polgári pártokkal lépnek szövetségre, úgy nekik is jogukban áll hasonló módon eljárni.

A nemzetiségi szónokok után a szakmák, a kerületi és vidéki szervezetek képviselői következtek. E felszólalások is azt mutatták, hogy a munkásság ellenszenvvel és fenntartással fogadja a polgári pártokkal való szövetkezés gondolatát. A pártvezetőség a beterjesztett javaslatot ennek ellenére fenntartotta, de figyelembe véve az értekezlet hangulatát, engedményt tett: elfogadta Landler Jenő módosító indítványát, mely az együttműködést „a párt kiáltványában körvonalazott program” elfogadásához kötötte. Ezzel a lényegen nem változtató szövegezéssel végül is sikerült a polgári pártokkal való szövetség felbontását kimondó korábbi állásfoglalást hatályon kívül helyezni; megnyílt az út a szövetség felújításához.

A megvalósulás útja és módja ugyanakkor továbbra is nyílt kérdés maradt. A pártvezetőségben és a pártválasztmányban (a kongresszus a határozat végrehajtását e két testületre bízta) a szövetség kérdésében eltérőek voltak a vélemények.

A jobboldal hallgatásával és visszahúzódásával ellentétben a baloldal nagy erővel jelentkezett a kongresszuson, a javaslatok egész sorát terjesztette elő. Az oroszországi fejleményekre hivatkozva és abból kiindulva, hogy Magyarországon is forradalmi helyzet alakult ki, a baloldali ellenzék elégtelennek, kishitűnek ítélte az októberi kiáltványt, úgy vélte: a párt céljai elmaradnak a kedvező körülmények adta lehetőségek mögött. Az ellenzéki javaslatok a köztársaságot, a munkásmilícia felállítását, az önálló proletárpolitikát és ennek érdekében a munkástanács megalakítását követelték, állást foglaltak a földosztás (mindenekelőtt az egyházi birtokok és a hitbizományok felosztása) mellett, sürgették a bankok, valamint az ipari üzemek (elsősorban a kulcsiparágak) államosítását és radikális népjóléti intézkedéseket.

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a 32 ellenzéki küldött nevében felszólaló Pogány József rámutatott, hogy e szövetség megzavarná a nemzetiségi munkások öntudatát és a magyar munkások szociális öntudatát is. „Nem lehet egyszerre két taktikát követni” – hangoztatta. Nem a nemzetiségi burzsoáziával vagy a területi integritás alapján álló „történelmi pártokkal” kell összefogni, hanem szövetségre kell lépni a szervezetlen munkások százezreivel, a még nem szervezett parasztság millióival, a külföldi munkások tízmillióival, az orosz forradalommal. Arra kell törekedni, hogy „a Magyarországon élő összes nemzetek proletariátusa vegye át az ország sorsának intézését”,[3] jelentette ki Zádor Pál, aki Nyisztor György és más küldöttek megbízásából terjesztett elő határozati javaslatot.

Az októberi pártprogrammal és a kongresszusi határozattal kapcsolatosan állást foglalt az oroszországi magyar kommunista csoport is, melynek lelke és vezetője Kun Béla volt.

Kun Béla a háború előtt Erdélyben vett részt a munkásmozgalomban, 1916-ban az orosz fronton hadifogságba jutva, a tomszki hadifogolytáborban szervezte a hadifoglyok forradalmi mozgalmát, és az elsők között csatlakozott – még az októberi forradalom győzelme előtt – a bolsevikokhoz. 1917 végén Pétervárra utazott, ahol személyesen is megismerkedett Leninnel. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt. [(OK(b)P] Magyar Csoportjának megalakulása (március 24.) után a szocialista hadifoglyok föderációja is elnökévé választotta. 1918 februárjában a németek ellen, később a permi fronton harcolt. Júniusban Moszkvában részt vett a baloldali eszerek lázadásának leverésében.

A kommunista hadifoglyok a szociáldemokrata párt céljait egyértelműen, egészében vetették el, és készek voltak arra, hogy bírálatukból a megfelelő következtetéseket szervezeti téren is levonják. A magyar bolsevikok rámutattak, hogy a történelmi fejlődés új jelenségei: az imperializmus, a világháború, a proletárdiktatúra megvalósulása Oroszországban a munkásmozgalom számára gyökeresen új helyzetet teremtettek, napirendre tűzték a szocialista forradalmat, a hatalom megragadásának lehetőségét. A polgári demokrácia célja ilyen körülmények között már nem a haladás és a felszabadulás útját jelenti, hanem a „fölbomló burzsoá államszervezet megmentésének eszköze a bolsevizmussal, a proletárforradalommal szemben”.[4]

A csoport hetilapja, a Szociális Forradalom, ebből az alapállásból kiindulva a szociáldemokrata párt októberi kiáltványát az árulás okmányaként bélyegezte meg, és megalkuvással, az uralkodó osztállyal való paktálással, az osztályharc feladásával vádolta a pártot.

A szociáldemokrata párt elleni éles kritikából világosan következett egy új párt létrehozásának szükségessége. Ennek előkészítéseként az OK(b)P külföldi nemzetiségű csoportjainak magyarországi tagjai október 24-én gyűlést tartottak Moszkvában.. (A nevezetes gyűlésre a Drezden szálló egyik második emeleti helyiségében került sor, ahol ez időben a magyarországi kommunista csoport központja volt.)

Kun Béla, az értekezlet előadója, többek között a következőket mondta: a szociáldemokrata párt „letért arról az útról, amelyen a szocializmus megvalósítása elérhető volna… fel kell hogy merüljön ennek következtében… a kommunista pártalakulás kérdése. Semmiféle forradalmi rajongás nem vezet engem itt. Nem hiszem azt, hogy holnap már a kezünkben lesz a hatalom, de hiszem, hogy a magyarországi proletariátus el fogja foglalni a hatalmat. S erre nekünk elő kell készülnünk…”[5]

Az értekezleten megjelent magyar, német, román, délszláv, cseh és szlovák kommunisták kiáltvánnyal fordultak „Magyarország dolgozó népéhez”. Vázolva a fennálló forradalmi helyzetet, rámutatva a szociáldemokrata párt megalkuvására, fegyveres felkelésre, az államhatalom megragadására szólították a munkásokat, a katonákat, a földműves szegényeket. „Kössétek meg ti a békét a veletek szemben levő lövészárkokban sínylődő munkástestvéreitekkel. Hagyjátok ott a lövészárkokat, a megszállt területeket, térjetek haza fegyvereitekkel. Kössétek meg a dolgozók testvéri szövetségét, melyet nem bonthat szét a világ hatalmasainak rablóháborúja”[6] – olvasható a felhívásban, mely a legközelebbi feladatokat 10 pontban foglalta össze, és amelyen első ízben szerepelt aláírásként a Kommunisták Magyarországi Szövetsége megjelölés.

Arra a kérdésre, milyen is volt a hangulat Magyarországon október elején, igen nehéz pontos választ adni. Nehéz utólagosan megállapítani, mit és mennyit értettek meg az emberek a királyi kihallgatásokat ecsetelő hírekből, a kongresszusokat ismertető, sűrűn cenzúrázott tudósításokból, hányan vettek részt a jövő lehetőségeit és tennivalóit taglaló szenvedélyes vitákon, hányan jutottak hozzá az Oroszországból származó, illegálisan kézről kézre adott kiadványokhoz.

Október 2-án, Szabó Ervin temetésekor Csepelen és egy sor budapesti üzemben 10 percre leállt a munka.

Október 8-án hetvennél több gyárban közel százezren vettek részt a szociáldemokrata párt felhívását ismertető gyűléseken. .

A sajtóbizottság tilalmat elrendelő utasításából tudjuk, hogy október 10-én tüntetés volt a Munkapárt központja előtt, ami a székház ablakainak beverésével végződött.

Tüntettek, sztrájkoltak egy-két vidéki városban is, de nagyszabású, az ország és a munkásság egészét átfogó megmozdulásra október első felében még nem került sor.

A forradalmi légkör ezekben a hetekben még csak kialakulóban volt, a közhangulat a kétség és a. remény, a tennivágyás és a belenyugvás sziklái és zátonyai közt hányódott.

Lábjegyzetek

  1. Merre visz az út. Népszava, 1918. október 5.
  2. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai) 4. kötet, 2. rész: 1914–1918. Budapest, 1969. 477.
  3. Ugyanott, 483–485.
  4. Kun Béla, „A bolsevikiek ítélete”. Szociális Forradalom, 1918. október 23.
  5. Szamuely György, A Kommunisták Magyarországi Pártjának előkészítése. Sarló és Kalapács, 1932. 4.
  6. Milei György, Az OK(b)P magyar csoportja a KMP megalakításáért (1918.október–november). Párttörténeti Közlemények, 1964. 2. 164–169.


A politikai helyzet alakulása Magyarországon. A forradalom győzelme.
A polgári radikálisok Tartalomjegyzék Az országgyűlés utolsó ülésszaka