A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

A Múltunk wikiből

Írta Szakács Kálmán

Horthy kormányzóvá választása az ellenforradalmi rendszer konszolidációjának fontos lépése volt. Kezdett kialakulni egy tartósabb hatalmi struktúra, mely ismét napirendre tűzte a legális munkáspárt, az Magyarországi Szociáldemokrata Párt kérdését. Az ellenforradalom vezető politikai csoportjai körében lényeges felfogásbeli különbségek mutatkoztak a munkásmozgalom megítélésével kapcsolatban. Mindez összefüggött a politikai rendszer kiépítésének és megszilárdításának formai és tartalmi kérdéseivel. A „nemzeti hadsereg”, Horthy és környezete s a fasiszta szervezetek a szociáldemokratákat is a kommunistákkal együtt a forradalom fő bűnöseiként kezelték, és politikai elveiknek megfelelően a munkásmozgalom és szervezetei teljes likvidálására törekedtek, aminek során a pogromoktól sem riadtak vissza. Az 1919 novemberéig kormányon levő Friedrich-féle keresztény pártcsoportok ellenezték az önkényes fellépésekből eredő tömeges gyilkosságokat, de ők is helyeselték a kommunista és szociáldemokrata munkásmozgalom intézményes elnyomását és a politikai életből való teljes kirekesztését. Az ellenforradalom mérsékeltebb irányzatát képviselő BethlenTeleki-féle nagybirtokos, nagytőkés csoporthoz tartozó politikusok is egyetértettek a munkásmozgalom intézményes elnyomásával, de a konszolidáció érdekében hajlandónak mutatkoztak a szociáldemokrácia mérsékelt szárnyának tevékenységét bizonyos keretek között engedélyezni. A hadsereg állásfoglalása és az ellenforradalom vezető politikai áramlatai 1919 végén azt mindenképpen nyilvánvalóvá tették, hogy a restauráció nyomán olyan politikai rendszer jön létre, amely a dualizmus korszakának liberális színezetét, a munkásmozgalom viszonylagos mozgásszabadságát sem fogja megtűrni.

Ebben a helyzetben az Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségének legfontosabb feladata az volt, hogy az új helyzetet elemezve alakítsa ki a párt politikai irányvonalát: tisztázza a párt helyét és szerepét az ellenforradalmi rendszer viszonyai között, különösen azt, hogy milyen magatartást tanúsítson az egyre inkább megerősödő ellenforradalommal szemben. Politikája alakítása során figyelembe kellett vennie, hogy a forradalom veresége következtében a munkásosztály egy része dezorganizálódott, sőt egyes rétegeire a vereség demoralizálólag hatott. A munkásság válságos helyzetét fokozta a vereség hatására és az ellenforradalmi erők propagandája következtében jelentkező eszmei zűrzavar. A soviniszta, nacionalista propaganda, az antiszemita hullám részben a munkásosztály politikai tisztánlátását is megzavarta, a munkásmozgalomban is erős jobbratolódáshoz vezetett.

A féktelen terror és üldözés, a nemzeti jelszavak és keresztényszocialista agitáció ellenére a munkásosztály fő tömegei hívek maradtak a szocializmus eszméihez. A szociáldemokrata szakszervezetekbe 1919 végén 215 ezer munkás tömörült. A szakszervezetek 215 ezres taglétszáma a szervezett munkások 1917. évi számának felelt meg a régi országterületen, ami azt bizonyította, hogy az ipari munkásság nagy többsége az üldöztetések, a terror s minden gátló körülmény ellenére kitartott a szocialista munkásmozgalom mellett.

A szervezett proletariátus elkeseredett utóvédharcokat folytatott. Ezek közül kiemelkedett a bányászok sztrájkja 1919 őszén, amely során Tatabányán 7 bányászt öltek meg. 1920. február 22-én a Népszava két meggyilkolt munkatársának, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a temetése a szervezett munkásság hatalmas politikai tömegtüntetésévé vált az ellenforradalmi rendszer ellen, a szakszervezetek és a szociáldemokrata párt legális működéséért és a politikai foglyok szabadon engedéséért. A munkásosztály és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt erejét növelték a párt nemzetközi összeköttetései, a háború utáni forradalmi hullám hatására megerősödött demokratikus közvéleménynek az ellenforradalmi rendszert elítélő és megbélyegző állásfoglalása.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt előtt közvetlen feladatként a munkásosztályt és szervezeteit ért súlyos csapások elvi-politikai engedmények nélküli elhárítása, a szervezeti keretek megvédése és a munkásosztály szervezeteinek újjászervezése, az ellenforradalmi rendszer jellegének világos feltárása, az ellene folytatott harcban a harci eszközök maximális kihasználása, a munkásság marxista szellemben történő nevelése állt; ennek során vállalni kellett a mozgalmat átmenetileg veszélyeztető még súlyosabb csapásokat is.

A másik lehetőség, hogy tudniillik a párt legyen lojális az ellenforradalmi rendszer iránt, tegyen elvi-politikai engedményeket, s együttműködési készségét kifejezve, igyekezzen a munkásosztályt sújtó intézkedéseket mérsékelni, beárnyékolta volna a mozgalmat. A pártvezetőségen belül a helyzet megítélésében, a követendő politikai taktika kérdésében lényeges ellentétek voltak.

A Garami-csoport a dualizmus kori taktika felújítását szorgalmazta, vagyis a polgár–munkás politikai ellenzék frontjának kiépítésével, sőt ha szükséges, egy szélesebb – konzervatív–liberális–demokrata – politikai blokk létrehozásával kívánta elérni az ellenforradalmi katonai és politikai erők visszaszorítását, a rendszer liberalizálását, Magyarország polgári demokratikus irányba történő fejlesztését. Remélték, hogy ehhez az antant részéről is támogatást kapnak. Garami elgondolásának gyengéi és ellentmondásai részben abból származtak, hogy úgy vélte, a polgári demokratikus nyugati államok Magyarországon sem tűrnek tartósan ellenforradalmat, és politikailag interveniálnak egy demokratikus államberendezkedés érdekében. Másrészt Garami nem vette számításba a burzsoá-kispolgári rétegek pálfordulását sem: azt a tényt, hogy számos, az 1910-es években balra tartó, a munkásosztállyal szövetséges csoport most az ellenforradalom oldalára állt.

A Garami-csoport felfogásával szemben Csizmadia Sándor vezetésével már az augusztusi pártgyűlésen fellépett az az irányzat, amely a rendszerrel való feltétel nélküli együttműködés felé hajlott, és a Földmunkás-szövetséget kivonta a szociáldemokrata párt irányítása alól. Nem helyeselte Garamiék taktikáját a VanczákMiákits-csoport sem, amely ellenzéki koalíció szervezése helyett a keresztény-nemzeti pártokkal törekedett politikai megegyezésre, s „minden osztályharcot félretéve”, nemzeti alapra kívánta helyezni a pártot. A VanczákMiákits-csoport taktikájának az volt a lényege, hogy a terror megakadályozása érdekében az Magyarországi Szociáldemokrata Párt a keresztény blokk pártjaival együtt sorozatos engedményekkel oszlassa el az uralkodó osztályok fenntartásait és bizalmatlanságát.

A Népszava szerkesztőinek meggyilkolása, majd a kormányzóválasztás során a hadsereg szélsőjobboldali elemeinek látványos győzelme egyre inkább háttérbe szorította a Garami-csoportot és politikai koncepcióját. Bukásához hozzájárult, hogy a II. Internacionálé sem támogatta Garami „demokratikus intervencióval” kapcsolatos elképzeléseit. A pártvezetőségnek és a tagságnak a terrortól megrémült csoportjai igyekeztek a párt politikáját az adott körülményekhez igazítani, s a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban megerősödtek azok a csoportok, amelyek a rendszerrel való kiegyezés és együttműködés politikáját szorgalmazták. Ezt fejezte ki Vanczák János a Népszava hasábjain Horthy kormányzóvá választása alkalmából tett hűségnyilatkozatában, amikor a munkásság kérges tenyerét békülésre nyújtotta Horthynak, a kormányzó bölcsességére bízva „e kéz értékének vagy értéktelenségének elbírálását”.[1]

1920 tavaszán, amikor Buchinger Manó és Peyer Károly pártvezetőségi tagok is emigrációba kényszerültek, a terror erősödésével párhuzamosan erősödtek azok a hangok, amelyek a „reálpolitika” jegyében fő feladatként a szociáldemokrata politikának a kialakult viszonyokhoz történő fokozatos hozzáigazítását sürgették, s a párt fennmaradása érdekében a taktika ennek megfelelő módosítását javasolták a pártválasztmánynak. Eszerint a pártnak egyelőre mellőznie kell propagandájában az 1903. évi programnak a szocialista államra vonatkozó pontjait, sőt a polgári demokrácia reformok útján történő megvalósításának igényét is. Helyette a párt fő célját a mozgalom legalitásának megvédésében, a polgári szabadságjogok minimumának biztosításában és a legégetőbb szociális követelések megvalósításában kell megjelölni, s a pártnak fel kell adnia az 1920. évi választások előtt elfogadott passzivitási politikáját, ki kell fejeznie egyetértését az ellenforradalom fő politikai céljaival; kommunistaellenességét és az osztályharc kiküszöbölésére irányuló törekvését a korábbinál erősebben kell hangsúlyoznia, s az ellenforradalmi propagandával szemben be kell bizonyítania, hogy a párt nem hazafiatlan, és nem vallásellenes. Az ellenzéki liberális pártok felé orientálódás helyett az ellenforradalmi politikai irányzatok mérsékeltebb képviselőivel kell a kibontakozás útját keresni. A pártvezetőségnek ezt a politikai-taktikai javaslatát március 6-án a pártválasztmány magáévá tette. A párttaktika változásának lényegét úgy magyarázták, hogy a párt korábban az elvi álláspont kidomborítására helyezte a fő súlyt, és eltekintett a gyakorlati eredményekre való törekvéstől, most fordítani kíván a sorrenden. A gyakorlati politikának fő taktikai irányvonallá emelése szabad utat nyitott annak a politikának, amely az ellenforradalmi rendszer ellen folytatott küzdelemben jórészt a rendszer által nyújtott lehetőségek felhasználására szorítkozott, és az állandó visszavonulás taktikáját alkalmazva igyekezett a fennálló rendszert jobb belátásra és engedményekre bírni.

Az ellenforradalom vezető pártjai részéről e taktikai változást nagy megnyugvással fogadták, s március 6-án Miákits, 8-án pedig Vanczák a kormányzónál kihallgatáson jelenhetett meg, ahol külpolitikai támogatást és belső együttműködést ajánlottak a munkásság megélhetésének és politikai mozgásszabadságának javítása ellenében. A rendszerrel való megegyezés feltételeinek biztosításához az Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetősége tehát a maga részéről megtette a lépéseket: a kormány és az Magyarországi Szociáldemokrata Párt közötti tárgyalások megkezdése most már csak a kormánytól függött. Az Magyarországi Szociáldemokrata Párttal való megegyezés azonban 1920 tavaszán az ellenforradalmi rendszer vezető politikai csoportjainak ellentéte és hatalmi vetélkedése miatt meghiúsult. A kormánykörök szociáldemokratákkal folytatott tárgyalásai a szélsőjobboldali fasiszta erők ellenállását váltották ki; 1920 nyarán az ellenforradalmi rendszer belső viszonyai még nem voltak érettek a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal és a munkássággal való viszony rendezésére.

Lábjegyzet

  1. Népszava, 1920. március 3.


A rendszer törvényesítése
Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás Tartalomjegyzék A trianoni békeszerződés