A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái

A Múltunk wikiből

A felszínen uralkodó egység belső problémái először a párton belül jelentkeztek, a leninizmus és a szociáldemokratizmus eltérő jellegéből következően. Némi leegyszerűsítéssel: mindkét fél tudatában volt az egyesülés szükségszerűségének, de egyik sem tudott őszintén örülni annak. Leginkább még a baloldali szociáldemokraták voltak elégedettek az egyesüléssel, hiszen a két párt harca, a kommunisták üldözése valóságos meghasonlást idézett elő bennük. Április közepéig úgy tűnt, hogy a centristák, élükön Garbaival, Kunfival és Böhmmel szintén egyértelműen támogatják a proletárdiktatúrát. Más volt azonban a helyzet a szakszervezeti funkcionáriusok elbürokratizálódott, jobboldali vezető rétegével. Mozgékonyabb tagjai – Dovcsák, Peyer, Haubrich – részt vállaltak az új rend szervezésében, hogy megőrizzék a munkásmozgalomban elfoglalt pozíciójukat; többségük viszont, ha dolgozott is valamilyen beosztásban, az emigráns Garamihoz húzó, de a nyomdász-szakszervezet élén maradó Peidl Gyula köré tömörülve várta a munkásság hangulatának változását.

A kommunista vezetők az egyesülést elkerülhetetlen állomásnak tekintették a győzelem útján; igyekeztek az egység érdekében rábírni a tagságot, különösen az elégedetlen ifjúságot, a kompromisszum vállalására. Rögtön az egyesülés másnapján, március 22-én összehívták a kommunista bizalmiak értekezletét, majd március 26-án újra, s ekkor végre kimondták, hogy elfogadják az egyesülési határozatot. Mind őket, mind a Komintern időközben érdeklődő elnökét, Zinovjevet is megnyugtatta Kun Béla ígérete: két héten belül összehívják a pártkongresszust, amelyen napirendre tűzik a párt végleges nevének kérdését is. A kongresszus gyors összehívása a kommunistáknak kedvezett volna.

Vidéken az egyesülés csak néhány helyen járt kisebb súrlódásokkal. Sokkal inkább jellemző volt a tömeges belépés, ami az egyesült párt taglétszámát hamarosan közel másfél millióra duzzasztotta. A munkásság szinte teljes számban párttag lett, a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetsége széleskörű szervezkedésének folytatódásával pedig a szegényparasztság százezrei lettek párttagok, ami elősegítette a falu forradalmasodását, viszont illuzórikussá tette a párttagság bármely mércéjét.

Kísérletek történtek az ipartestületek, gazdaszövetségek és más érdekképviseleti szervezetek szakszervezetté alakítására. A Szaktanács ez ellen óvást emelve közzétette az általa elismert szakszervezetek jegyzékét. Viszont feloszlottak vagy elvesztették politikai jelentőségüket a Kommunisták Magyarországi Pártja fő támaszai: a leszerelt katonák és altisztek, a munkanélküliek, a hadirokkantak szövetségei. Ezekre, mint érdekképviseleti szervekre, nem volt már szükség, feloszlásukkal azonban kommunista tömegszervezetek szűntek meg.

A problémákat jól látták a kommunisták és a velük érző szociáldemokraták: de az első perctől rájuk háruló rengeteg napi munka elnyelte energiájuk nagy részét. A forradalomnak sok olyan vívmánya volt, amelynek emléke méltán maradt fenn, a legnagyobbak egyikének tekinthetjük azonban már azt is, hogy a forradalom másnapján a csapokból folyt a víz, a pékek sütöttek, jártak a villamosok, elhordták a szemetet, időben kiosztották a rézgálicot, egyszóval a civilizált társadalom bonyolult szerkezetének kerekei sehol sem akadtak meg. Nagy politikai jelentősége volt ennek a hétköznapi munkának és nem is csak a közhangulat miatt; a burzsoázia átmeneti passzivitásához hozzájárult, hogy eleinte a munkáshatalom automatikus gazdasági csődjére számított, majd meglepte annak elmaradása.


A tanácshatalom belső helyzete
A győztes forradalom társadalmi bázisa Tartalomjegyzék A kormányzótanács újjáalakulása