„A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban” változatai közötti eltérés

A Múltunk wikiből
(javítások)
a (egy változat)
 
(Nincs különbség)

A lap jelenlegi, 2017. szeptember 2., 07:31-kori változata

A Tanácsköztársaság vezetői Ukrajna mellett a szomszéd országok közül mindenekelőtt Ausztriát szerették volna megnyerni a nemzetközi forradalom ügyének. Ha Bécs csatlakozik Budapesthez, mondta Kun Béla a kormányzótanács március 27-i ülésén, a forradalmat végigvisszük a francia határig. Ausztria munkássága valóban élénk rokonszenvvel fogadta a budapesti híreket; gyűlések százain vitatták meg, kövessék-e a Lajtán túli forradalmat. Mint végül kiderült, az osztrák munkásmozgalom nagyobb része e forradalmi hangulatú hetekben is megmaradt a Szocialista Párt, a hagyományos „ausztromarxizmus” befolyása alatt, amely Ausztria külső és belső viszonyait alkalmatlannak tartotta a hatalom átvételére.

Budapesten eleinte túlzott reményeket ébresztett az osztrák centristák rugalmas taktikája; pedig már az ausztriai munkástanácsok végrehajtó bizottságának igen meleg hangú március 23-i válaszüzenetében is érthetően kimondták: „kenyérellátásunk is azokon az élelmiszervonatokon nyugszik, amelyeket az antant küld nekünk. Ezáltal teljesen az antant rabszolgái vagyunk.”[1] Az antant nyíltan megfenyegette Ausztriát: megszünteti az élelemszállítást, és felújítja a csak néhány nappal előbb megszüntetett blokádot, ha Ausztria a magyar útra lép. Az osztrák politikai körökkel pedig titokban Bécs preventív megszállását fontolgatták. Ennek ellenére, a Tanácsköztársaság első napjaiban nemcsak a baloldal, hanem a centristák is latba vetették bécsi befolyásukat, hiszen Ausztria csatlakozása nemcsak a Tanácsköztársaság helyzetét szilárdította volna meg, hanem bizonyára növelte volna a szociáldemokraták politikai súlyát a kormányban. Böhm Vilmos, Károlyi Mihály, Diner-Dénes József bécsi missziója azonban éppúgy nem változtatta meg Rennerék álláspontját, mint a félig titokban küldött pesti kommunista szervezők az osztrák munkásmozgalom erőviszonyait.

Nehéz lenne eldönteni, mi játszott nagyobb szerepet az osztrák döntésben: a reformista meggyőződés vagy az antantmissziók fenyegetései. Tény, hogy bár az osztrák kormány diplomáciai kapcsolatot tartott fenn és kereskedett a Tanácsköztársasággal, sőt szemet hunyt a fegyvercsempészés fölött is, a szociáldemokrata vezetőség egyértelműen ragaszkodott a keresztényszocialistákkal alakított koalíciós kormányzathoz. Az osztrák kommunisták, bár mindinkább elszigetelődve, lankadatlanul folytatták forradalmi harcukat – ezzel könnyítettek a Tanácsköztársaság helyzetén; az osztrák munkásság pedig olyan szociális vívmányokat harcolt ki magának, amelyek páratlanok voltak ekkor a kapitalista Európában, s tudta, hogy ezt a magyar forradalomnak is köszönheti. Április első felében mintegy 1800 osztrák kommunista jött Magyarországra, s jelentkezett a magyar Vörös Hadseregbe. A hősies elhatározás már maga is jelezte az osztrák proletárforradalom elmaradásának valószínűségét, bár ezt az osztrák kommunisták 1919 júniusáig maguk sem ismerték be.

A Tanácsköztársaság kikiáltása nagy hatást gyakorolt a többi környező ország munkásságára is, Az antant befolyása azonban igen erős volt ezekben az országokban, annál inkább, mivel ki tudta használni a nemzeti felszabadulás folyamatát, amely sok tekintetben az osztályharccal ellentétes irányban haladt. A parasztság forradalmiságának levezetésére pedig ügyesen használták fel a mérsékelt, polgári földreformot, amely az új államok politikáját más oldalról is segítette, amennyiben talajtalanná tette a Monarchiával összefonódott német, magyar és részben más nemzetiségi eredetű arisztokráciát.

Szlovákiában március 21-e új forradalmi fellendülés kezdetét jelezte, bár ez nem érte el a februári sztrájk szintjét. Népgyűlések köszöntötték a nagy eseményt, helyi zendülések, demonstrációk, amelyeknek jelszavai főleg a kormány által kihirdetett statárium és (a magyarokra ki nem terjedő) mozgósítás ellen irányultak. A nép szinte egész Szlovákiában tömegesen tagadta meg a bevonulást. Válaszul Szlovákiában lényegében katonai diktatúrát vezettek be, míg Csehországban nagyjából demokratikus viszonyok uralkodtak.

Csehszlovákiában az aránylag kis létszámú kommunista csoportok nem tudták döntésre bírni a Šmeral vezette szociáldemokrata baloldalt. 1919. március végén Prágában összeült a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt rendkívüli konferenciája, hogy az osztrák szociáldemokratákhoz hasonlóan fogalmazza meg álláspontját a Magyarországi Tanácsköztársasággal kapcsolatban. A gyakorlatilag már a párton kívül álló kommunista kisebbség, a német és magyar szocialisták nem fogadták el Masaryk támogatásának politikáját, de a többség magatartását a nemzeti felszabadulás és a demokratikus reformok masaryki koncepciója szabta meg.

A Tanácsköztársaság kikiáltása a legközvetlenebb hatást a jugoszláv munkásmozgalomra gyakorolta. A jugoszláv munkásmozgalom vitái 1919 tavaszán döntő fázisukba érkeztek, s a budapesti forradalom hozzájárult a Jugoszláv Kommunista Párt 1919. áprilisi megalakulásához. A délszláv munkásság rokonszenvezett a magyar forradalommal, s rögtön megmutatkozott, hogy a világháborúban jelentős vérveszteséget szenvedett délszláv állam nem is vehet részt nagyobb erővel a magyar forradalom leverésében. Részint a munkásmozgalom ellenállása miatt, részint mert az állam tekintélye még gyenge volt, és az új országrészekben nagyon sokan megtagadták a katonai szolgálatot. De a jugoszláv kormány külpolitikai számításai sem voltak egyértelműek: erőiket az esetleges olasz vagy román (és albán) konfliktusra tartogatták. Területi igényeiket Magyarországon már 1918 novemberében maximálisan kielégítették, s még előnyösnek is tekintették, hogy a magyar Vörös Hadsereg, amely nem támadja meg Jugoszláviát, sakkban tartja a Bánát jugoszláv részét is igénylő Romániát. Ezek az okok magyarázzák, hogy amikor a francia vezérkar március végén kidolgozta a Tanácsköztársaság elleni intervenció első tervét és Jugoszláviától 3 gyalogoshadosztályt kért, a belgrádi kormány 1 hadosztályt is csak szabódva és feltételesen ígért.

Romániában a fegyveres fellépésre készülő hatalom kegyetlenül elnyomta a magyar forradalom iránti szimpátia megnyilvánulásait. A bukaresti Socialismul, a szocialista párt lapja, mégis leleplezte azokat a tendenciózus híreszteléseket, amelyek a Tanácsköztársaság kikiáltását a Berinkey-kormány manőverének tüntették fel. Április első napjaiban az erdélyi vasutasok általános sztrájkkal, szabotázzsal tiltakoztak az intervenció fenyegetése ellen; megtorlásul több száz letartóztatás történt. Kétségtelen, hogy a szlovákiai és erdélyi szolidaritás-megnyilvánulásokban a proletár internacionalizmus mellett a magyar nemzeti érzés is szerepet játszott. Ennek gyakorlati jelentősége azonban elmaradt a magyar és nem magyar kizsákmányolók nemzetközi összefogása mögött.

A lengyel belügyminiszter szerint „a legutóbbi magyarországi események nem hagyták érintetlenül az ország szellemi állapotát, és hatásuk eredményeként megkétszereződtek a kommunista bűncselekmények”.[2] Németországban – a szigorú békefeltételek miatti hangulatban – az antantdiktátum elutasítása a munkásmozgalmon kívül is szimpátiát keltett. A német munkásmozgalomban, ahol a kommunista párt és a független szocialisták balszárnya viták során át közeledett egymáshoz, a pártegyesülés váltott ki különös érdeklődést. A müncheni munkások fenntartások nélkül helyeselték a magyar proletárforradalmat, amelynek hatása éppúgy megmutatkozott a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltásában, mint az áprilisban Braunschweigben és másutt ismét fellendülő sztrájkmozgalmakban. Ezekben a hetekben, egészen május elsejéig, a Bajor Tanácsköztársaság leveréséig, remélni lehetett, hogy Németország is a szocializmus útjára lép; bár a német munkásmozgalom többségét irányító jobboldali szociáldemokrata vezetés kezdettől fogva egyértelműen elutasító álláspontot foglalt el a budapesti forradalommal szemben, nem úgy, mint a centrizmus nyomása alatt lavírozó osztrák elvbarátai.

Az európai kontinens nyugati felén a kommunista pártok mellett sok országban a baloldali szociáldemokraták és más progresszív csoportok is megelégedéssel fogadták a magyar forradalmat.

Lábjegyzetek

  1. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész: 1919. március 21.–június 11. Budapest, 1959 26.
  2. A Magyarországi Tanácsköztársaság 50. évfordulója. Budapest, 1970. 367.


A Tanácsköztársaság nemzetközi helyzete
A Tanácsköztársaság kapcsolata Szovjet-Oroszországgal Tartalomjegyzék Hazafiság és nemzetköziség