A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

A Múltunk wikiből
1879. augusztus 20.
Bismarck német kancellár szövetségi ajánlata a Monarchiának.
1879. október 7.
Kettős szövetség az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország között.
1879. október 8.
Heinrich Haymerle báró külügyminiszteri kinevezése.
1881. november 20.—1890. május 2.
Gustav Kálnoky gróf külügyminiszter.
1885. szeptember 18.
A plovdivi felkelés. Battenberg Sándor az egyesült Bulgária és Kelet-Rumélia fejedelme.
1885. november 5.
A konstantinápolyi nagyköveti konferencia megnyitása.

A berlini kongresszus után a Monarchia külpolitikájában fokozatosan halványulni kezdett a nemzeti-liberális színezet, egyre inkább a dinasztikus-konzervatív tartalom vált uralkodóvá. Ez a tendencia egyet jelentett az osztrák-német és a magyar befolyás visszaesésével és a szlávbarát irányzatok felülkerekedésével. A változás feltételei a Lajtán túl formálisan is előálltak: a Taaffe-kormánnyal 1879 nyarán az antiliberális erők jutottak hatalomra. Magyarországon nem ment végbe hasonló fordulat, de a Szabadelvű Párt belső válsága következtében a magyar liberálisok külpolitikai befolyása érezhetően meggyengült. A külpolitika irányváltozása a berlini kongresszus után elsősorban orosz orientációt jelentett, amit a Monarchia oroszellenes erői csak azért tudtak feltartóztatni, mivel az osztrák–orosz külön megegyezéstől félő Bismarckban hatalmas külső támaszra találtak. A kancellár a felkínált és elfogadott kettős szövetséggel némiképp helyreállította a Monarchia ellentétes belső erőinek egyensúlyát. Az esedékes dinasztikus-konzervatív fordulat végbemenetele helyett így az Ausztriában annyira otthonos provizórium vált tartóssá. A különös helyzet a személyi megoldásokban és a külpolitikai vezetésben egyaránt tükröződött. Az oroszellenes Andrássynak távoznia kellett, helyére 1879 novemberében a színtelen és jellegtelen Heinrich Haymerle került. A külpolitika továbbra sem formálódott ki végérvényesen, hanem egymást váltogatva hol a liberális (nemzeti), hol a konzervatív (dinasztikus) befolyás érvényesült.

Haymerle hivatásos diplomata volt, három évtizedes pályája során a külpolitika belső erőivel eddig nem érintkezett. A különféle külpolitikai irányzatok egyikéhez sem kötelezte el magát, az egymást váltó kurzusokat hivatalnok módjára szolgálta. Most azonban valamelyik irányzathoz mégiscsak csatlakoznia kellett. Először Andrássy nyomdokaiba lépett. Hivatali elődjétől örökbe kapta, hogy az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat semmiféle formában ne újítsa fel és neki ez a tagadás jelentett pozitív külpolitikai programot. Arra törekedett, hogy a Monarchiának a kettősszövetség megkötésével nyert előnyös pozícióját megszilárdítsa és a balkáni kérdésekben német segítséggel Oroszországot továbbra is nyomás alatt tartsa. A liberális keleti program valamiféle új kiadása volt ez. Hogy a képlet teljessé váljék, kísérletet tett Anglia megnyerésére is. A szigetország, miként nyolc évvel ezelőtt, most is ajánlatot kapott a közös oroszellenes politika szerződéses rögzítésére.

A 80-as évek kezdetén a külső körülmények nem tették lehetővé a liberális külpolitika igazi újjászületését, de még a mérsékelt oroszellenesség számára sem biztosítottak hosszú utóéletet. Angliában a törökbarát és oroszellenes Disraeli helyett újra Gladstone került kormányra, ő szkeptikus volt Törökország jövőjét illetően és nem hitt az angol–orosz ellentétek kibékíthetetlenségében. Az osztrák–magyar felajánlkozást megint úgy fogadták Londonban, mint Andrássy külügyminiszteri pályája kezdetén. Csakhamar kiderült az is, hogy Bismarck sem szándékozik az oroszellenes vizeken lehorgonyozni. A kancellár, miután a kettősszövetséggel Németországhoz fűzte Ausztria–Magyarországot, visszakanyarodott eredeti külpolitikai koncepciójához: a három császár szövetségéhez. Haymerle, aki az Oroszországtól elválasztó szakadék elmélyítésén fáradozott, 1880 elején ajánlatot kapott Berlintől, hogy kiszélesített alapokon újítsák fel az osztrák–magyar–német–orosz együttműködést. Az osztrák–magyar államférfi kitérően válaszolt és a kettősszövetségért adandó német ellenszolgáltatást kérte számon, de ellenkezése az adott belső feltételek mellett nem lehetett tartós.

Az osztrák konzervatív körökben az Oroszországgal való egyezkedésnek régi hagyományai voltak, ezeknek időszerűségét a negatív tapasztalatok sem cáfolták meg végérvényesen. A berlini kongresszus után e körökben ismét általánossá vált a meggyőződés, hogy a Monarchia csak az Oroszországgal való együttműködés révén szilárdíthatja meg új balkáni pozícióit. Az osztrák–magyar—orosz együttműködés hívei elsősorban Bosznia–Hercegovina birtokának véglegesítésére gondoltak. Abban is reménykedtek, hogy az egyetértés a további balkáni terjeszkedés útját is megnyitja. Az osztrák konzervatív körök a Balkán nyugati része fölötti uralom megteremtésére törekedtek, és a viszonosság elve alapján készek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy Oroszország kiterjessze befolyását a félsziget keleti felére. E politika végső következménye abban állt, hogy a Monarchia bekebelezi Szerbiát, Oroszország pedig birtokba veszi Konstantinápolyt. A Balkán felosztásának és az érdekszférák politikája egyszerre irányult Törökország és a formálódó balkáni nemzeti államok ellen. Az osztrák külpolitika folyamatosságában a dinasztikus osztozkodás felújításáról volt itt szó, olyan külpolitikai irányvételről, amelyben a tényleges nemzeti érdekektől és hatalmi szükségletektől idegen, elavult dogmák érvényesültek. A hagyományos egyezkedő politika a keleti válság tapasztalatai folytán azonban némiképp módosult. Az osztrák konzervatív körök úgy akartak kapcsolatba lépni Oroszországgal, hogy közben a biztonságot nyújtó kettősszövetséget is fenntartották és nem zárkóztak el más oroszellenes megállapodások megkötése elől sem.

Az osztrák–magyar—orosz balkáni együttműködés felújítását megelőzte a német–orosz kapcsolatok helyreállítása. Bismarck továbbra is a három császár szövetségét tartotta a francia elszigetelés legcélravezetőbb eszközének. Ha a viszonyok kényszerítő ereje folytán elkanyarodott is eredeti koncepciójától, külpolitikáját korántsem szándékozott teljesen új alapokra fektetni. Még javában folytak az osztrák–magyar—német szövetségi tárgyalások, amikor megmutatkozott, hogy Bismarck az orosz fonalat nem szándékozik végképp kiengedni kezéből. Berlin és Bécs kapcsolatainak megszilárdítása ebben a tekintetben hasznára is volt: Pétervárott a kialakuló elszigeteltséget kényelmetlennek kezdték érezni. A német és az osztrák–magyar vezetők gyakori találkozásából megsejtették, mi is történhetett. A német kancellár még szaporította az orosz aggodalmakat azzal, hogy Londonhoz is kérdést intézett: milyen magatartást tanúsítana Anglia egy német–orosz konfliktus esetén? Megnyugtató, sőt biztató választ kapott. A diplomáciai manőverezés eredménnyel járt. Pétervárott felfogták, hogy Oroszország szempontjából veszélyes helyzet kezd kialakulni. Az angol–orosz ellentétek a berlini kongresszus után egy ideig nem veszítettek élességükből; Anglia, ha nem is akart aktív oroszellenes politikát folytatni, törökországi pozícióin féltékenyen őrködött. A pétervári kormányköröket különösen a tengerszorosokkal kapcsolatos magatartás aggasztotta: Londonban többször kifejezésre juttatták, hogy nem szándékoznak tiszteletben tartani a szorosok zártságáról szóló nemzetközi megállapodást. A Németországgal szembeni harag fenntartása ilyen körülmények között nem volt célszerű. Még fél év sem telt el az osztrák–magyar—német szerződés aláírása után, amikor az orosz diplomácia szövetségi ajánlattal jelentkezett a német fővárosban. A berlini orosz nagykövet 1880 februárjában átnyújtotta Bismarcknak egy garanciális és semlegességi egyezmény tervezetét. Oroszország a tengerszorosok zártságának szavatolásét kérte, aminek fejében hajlandónak mutatkozott nyugati német védelmi háború esetén semlegességének kinyilvánítására. Bismarck kész volt az egyezségre, de csak a régi hármas megállapodás formájában. Miután az orosz diplomácia ettől nem zárkózott el, a kancellár orosz egyetértéssel fordulhatott Bécshez.

A Monarchiában a liberális és nemzeti erők a berlini kongresszust követő bonyolult belső harcokban szétzilálódtak. Most, hogy a régimódi német és orosz egyezkedési szándék is megmutatkozott, végképp a konzervatívok javára billent a külpolitika mérlege. A liberális elveiben amúgy sem túlságosan szilárd Haymerle nem tudta sokáig fenntartani álláspontját, engedett a kívülről és belülről reá nehezedő nyomásnak. Az év végén a bécsi német nagykövettel folytatott beszélgetésében a hagyományos osztrák dinasztikus felfogást hangoztatta: ha Oroszország szabad kezet kap a Balkán keleti részén, a Monarchia a nyugati területeken saját elképzelései szerint rendezkedhet be. Haymerle úgy látta, hogy a Monarchia semmiképp sem tudja megakadályozni a két Bulgária oroszok által tervezett egyesítését, de ha megegyezésre lép a cárizmussal, legalább a megfelelő ellenszolgáltatást kieszközölheti.

A három császár egyezményének aláírására 1881. június 18-án került sor Berlinben. A szerződés az eredeti orosz javaslatra épült. Kölcsönös semlegességet írt elő egy negyedik hatalommal folytatandó háború esetére, ami elsősorban orosz passzivitást biztosított egy esetleges német–francia háborúban. A semlegesség az orosz–török háborúra is vonatkozott, de kikötötték, hogy a háború előtt Oroszországnak külön megállapodást kell kötnie szerződő társaival. A második cikkely a Monarchia pozícióit biztosította a Balkánon: kimondotta, hogy az európai Törökország helyzetén csak a Monarchiával való egyetértésben lehet változtatni. Végül a harmadik cikkely a tengerszorosok zártságának elvét biztosította az orosz kívánságoknak megfelelően és szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha a szultán a tengerszorosokat bármely hatalom flottája előtt megnyitná. A három császár egyezménye azon túl, hogy Oroszország számára bizonyos megkötésekkel lehetővé tette a Törökország elleni háborút, külön balkáni intézkedéseket is tartalmazott. Oroszország hozzájárult, hogy a Monarchia megfelelő időpontban Bosznia–Hercegovina okkupációját formális annexióvá változtassa, Ausztria–Magyarország pedig előre tudomásul vette Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését abban az esetben, ha az a „dolgok ereje folytán” bekövetkezik. Törökország számára nem engedik meg a Bulgária elleni fellépést, úgyszintén ellenállnak Bulgária esetleges macedóniai vállalkozásának. Kötelezték magukat, hogy a Keleten működő diplomáciai megbízottjaikat egybehangzó instrukciókkal látják el.

A három császár szerződése a Balkánon az érdekszférákat szabályosan elhatárolta. Az osztrák–magyar és orosz dinasztikus érdek számított egyedül mértékadónak, a balkáni népek nemzeti igényeit a legkisebb figyelemre sem méltatták. A megállapodás mindkét szerződő fél számára lehetővé tette, hogy saját érdekszféráján belül úgy rendezkedjék be, ahogy az száz évvel korábban az akkor még szétforgácsolt Nyugat-Európában szokásos volt. Oroszország Bulgáriában kapott szabad kezet. Bulgária fejedelmét az orosz cár emelte trónra, a bolgár hadsereget orosz tisztek szervezték és vezényelték, az új fejedelemség minden tekintetben Oroszországhoz igazodott.

A Monarchia számára a szerződés elsősorban Bosznia-Hercegovinában biztosított teljes cselekvési szabadságot. Az 1878 nyara óta osztrák–magyar megszállás alatt levő területek bekebelezésének Oroszország oldaláról nem volt akadálya. A kedvező körülményeket mégsem lehetett kihasználni, mivel a Monarchia vezető nemzeti és politikai csoportjai a bekebelezés ügyében nem tudtak közös nevezőre jutni. A közjogi problémát: hová csatolják az új szerzeményt, végképp nem tudták megoldani. Az okkupált tartományokat végül mint „közös ügyeket” kezelték, és a bekebelezést a kedvezőbb belső helyzet kialakulásáig elnapolták. A három császár egyezményben Szerbiáról nem esett szó, de Bécsben és Pétervárott is magától értetődőnek tekintették, hogy ebben a kis balkáni országban a szomszédos Monarchia rendelkezzék nagyobb politikai befolyással. Az osztrák–magyar külpolitika irányítói régóta fontos szerepet tulajdonítottak Szerbiának. A berlini kongresszus után, az osztrák–magyar—orosz egyezkedés légkörében lehetőség nyílott arra, hogy a régi terveket legalább részben megvalósítsák. A Monarchia és Szerbia előbb kereskedelmi szerződést kötött, amely az osztrák–magyar tőke számára uralkodó pozíciókat biztosított Szerbiában. 1881 nyarán a politikai kapcsolatokat is az osztrák–magyar tervek szellemében rendezték. A megkötött szerződés értelmében a Monarchia kilátásba helyezte, hogy támogatja Szerbia déli irányú határkiegészítési törekvéseit és hozzásegíti fejedelmét a királyi cím elnyeréséhez. Szerbia ezzel szemben kötelezte magát, hogy a bécsi külügyminisztérium tudta és előzetes hozzájárulása nélkül nem köt szerződést más hatalommal. A szávai fejedelemség, a délszláv nemzeti egyesítés titkos aspiránsa teljesen hatalmas északi szomszédja függésébe került. A három császár egyezménye a Balkán nyugati felét teljesen a Monarchia befolyási övezetévé változtatta.

Haymerle 1881 őszén váratlanul elhalálozott, helyébe Gustav Kálnoky gróf kapott külügyminiszteri kinevezést. A nevében és eredetében magyar (egy székely főnemesi család Morvaországba települt ágából származó), de szívében Habsburg-arisztokratával olyan személyiség került a Ballhausplatzra, aki a dinasztikus érdekszféra-politikát elődeitől eltérően nem a viszonyok kényszerítő ereje folytán, hanem mély belső meggyőződésből vállalta. Hivatásos diplomata volt, a régi iskola neveltje, a Habsburg hatalmi politika kategóriáiban gondolkodott és a nagyhatalmi rangot a terjeszkedési képességen mérte. Meggyőződése volt, hogy a Habsburg-monarchiának ereje és egyben hivatása van arra, hogy befolyását az Égei-tengerig kiterjessze. A dinasztikus expanzió gondolatkörében élő diplomata a maga módján reálpolitikus volt: a németországi és itáliai status quót tudomásul vette, sőt a Balkánon sem pályázott osztrák hegemóniára. Felmérte, hogy a Monarchia erői elégtelenek a hódító politikára, ezért az Oroszországgal való összeütközést mindenképpen el akarta kerülni és a Balkán keleti részét a cárizmus érdekszférájának ismerte el. Szerinte a Balkán az egyedüli érvényesülési terület, ezért a Németország ellen irányuló osztrák–magyar—orosz külön megegyezés fel sem merült előtte, sőt az Oroszországgal való egyenlőtlen egyezkedésben Németország támogatását nélkülözhetetlennek tartotta. Ez a dinasztikus érdekszféra-politika nem igényelte a belső nemzeti és parlamentáris erők támogatását és azok beavatkozását okvetetlenkedésnek ítélte. Kálnoky ezekkel az erőkkel szemben a „külpolitika királyi foglalkozás” álláspontot képviselte, és az volt a véleménye, hogy a közös külügyminiszteri állást minden parlamentáris befolyástól független birodalmi kancellári rangra kell emelni.

Az osztrák–magyar külpolitika alakulására Kálnoky már korábban is jelentős befolyást gyakorolt. Mint szentpétervári nagykövet az Oroszországgal való megegyezés legerősebb szószólója volt, tevékenyen részt vett a három császár szövetségének létrehozásában. Hivatalba lépésekor nem lehetett kétséges, hogy továbbra is az osztrák–magyar—orosz jó viszony megszilárdításán fog munkálkodni. 1881 végén az Oroszország ellen irányuló török szövetségi javaslatot kertelés nélkül elutasította. Az Oroszország irányába mutatott konciliáns magatartással azonban nem tartotta ellentétesnek az osztrák–magyar—német kettősszövetség további fenntartását, és más, hasonló jellegű megállapodások létrehozását. A német szövetségi politika aktivizálódása az osztrák–magyar szövetségi politika kiszélesítésére is lehetőséget adott.

A német külpolitika a kettősszövetség és a három császár szövetségének létrehozásával tulajdonképpen elérte célját: a nyugat-európai status quo fenntartása és Franciaország elszigetelése biztosítottnak látszott. Bismarck azonban még a kedvező pozícióban sem zárkózott el az újabb lehetőségek elől. A berlini olasz nagykövet 1880-ban szövetségi ajánlattal kopogtatott be a német külügyi hivatal ajtaján. Az olasz ambíciók a Balkánra és Észak-Afrikára terjedtek ki, ezeken a területeken viszont Itália elkerülhetetlenül összeütközött Ausztria–Magyarországgal és Franciaországgal. Az osztrák–magyar—olasz viszony egyéb okokból is feszült volt. A katolikus Habsburg-nagyhatalom fenntartásokkal élt a pápa világi hatalmát megszüntető garanciatörvénnyel szemben, ugyanakkor Itália jogot formált az Ausztriához tartozó olaszlakta területek (Dél-Tirol és Isztria) birtokára. Olaszország számára ezért olyan német szövetség létrehozása volt kívánatos, amely egyszerre irányult Ausztria–Magyarország és Franciaország ellen. A franciaellenes megnyilvánulásokat német részről előzékenyen fogadták, az osztrák–magyar szövetségről azonban nem voltak hajlandók Olaszország kedvéért lemondani. Bismarck megmondta az olasz nagykövetnek, hogy Berlinbe Bécsen keresztül vezet az út, és ha Olaszország szövetséget akar kötni Németországgal, előbb meg kell javítania viszonyát Ausztria–Magyarországgal.

Az osztrák–magyar—olasz kapcsolatok rendezése nem volt könnyű. Rómában tudták, hogy a szerződéses viszony létrejötte egyértelmű az „irredenta Itáliáról” való lemondással, ezért, amikor végre rászánták magukat a tárgyalásokra, komoly követelésekkel léptek fel. Nemcsak azt óhajtották a Monarchiától, hogy francia–olasz háború esetén legyen segítségükre, hanem az olasz területi garanciát (vagyis a pápa világi hatalma megszűntének elismerését) és a balkáni olasz előjogok tudomásulvételét is feltételül szabták. A bécsiek csak a német kancellár biztatására mentek bele a tárgyalásokba. A hónapokon át tartó tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak, végül mégis az olaszok kényszerültek engedményekre. Tunisz francia megszállása és az 1881-es bardói egyezmény jötte után Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette, sőt az olasz–francia fegyveres összeütközés lehetősége is előállott. Itália nem tarthatott fenn egyszerre feszült viszonyt két nagyhatalmi szomszédjával, ott engedett tehát, ahol az ellentétek kisebbeknek mutatkoztak: Ausztria–Magyarországgal szemben. 1882 májusában Bécsben sor került Németország, Olaszország és Ausztria–Magyarország megállapodására, a hármasszövetség aláírására.

A hosszú előzetes vitához képest az egyezmény osztrák–magyar—olasz viszonylatban csak kevés kikötést tartalmazott. Ebben a tekintetben maga a szerződés ténye volt a fontos, mert puszta létével jelezte, hogy Itália lemond az Ausztriával kapcsolatos területi igényeiről. Az balkáni olasz követelések elismerése nem jöhetett szóba, de a Monarchia, annak fejében, hogy egy esetleges osztrák–magyar—orosz háborúban Itália semlegességre kötelezte magát, fegyveres segítséget ígért szerződőtársának egy Franciaország ellen viselt védekező háborúban. A Monarchia kötelezettségei a német–francia háború esetén ugyanazok maradtak, mint a kettősszövetségben: jóindulatú semlegességet kellett tanúsítania. Az Olaszország számára kilátásba helyezett fegyveres segítség komoly engedménynek tűnt a korábbi magatartáshoz képest és az olasz viszonosság, a semlegesség nem is látszott egyenértékűnek. A hármasszövetség létrehozásával a status quo fenntartására törekvő német külpolitika újabb erőket állított szolgálatába. Az egyezmény végső soron a Monarchia érdekeinek is megfelelt. A szerződés birtokában Ausztria–Magyarország szabadabban mozoghatott hatalmas partnerével, a cári Oroszországgal szemben.

A hármasszövetség létrejötte után sor került az osztrák–magyar—román kapcsolatok rendezésére is. Románia földrajzi fekvése folytán nehéz helyzetben volt: egyszerre három nagyhatalmat mondhatott szomszédjának. A szomszédok közül először Törökország volt az ellenség, amellyel szemben nemzeti függetlenségét kellett visszaszereznie. Az önálló állam megalakulása után az etnikai állomány egészének egyesítése volt a következő feladat. Románia potenciális területkövetelő volt a Monarchiával és Oroszországgal szemben, az egyiktől Erdélyt és Bukovinát, a másiktól Besszarábiát akarta megszerezni. Követeléseivel nem léphetett fel nyíltan, de még burkolt igényeket is legfeljebb egyik szomszédjával szemben támaszthatott. A berlini kongresszus után Besszarábia déli részének orosz elcsatolása miatt a román külpolitika oroszellenes tendenciája volt erősebb, a bukaresti politikusok Bécsben és Berlinben igyekeztek támogatást találni. Brătianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárral folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ezzel elhárult a megegyezés akadálya. A tárgyalások során a román félnek azt is tudomásul kellett vennie, hogy Ausztriától nem kaphat támogatást Besszarábia visszaszerzéséhez. A megegyezés defenzív jellegű volt és mindkét részről előnyösnek tartották. A szerződés aláírására 1883 októberében került sor Bécsben. Mindkét fél kötelezte magát, hogy egy harmadik hatalom részéről jövő támadás esetén szerződőtársa segítségére siet. A harmadik hatalmat a szerződéshez csatlakozók Németországra való tekintettel nem nevezték meg, de nem lehetett kétséges, hogy Oroszországot értették rajta.

Az osztrák–magyar—orosz kapcsolatokat a három császár egyezményének 1881-es felújítása óta kölcsönös engedékenység és megállapodási készség jellemezte. Az érdekszférák elhatárolása természetesen kényes művelet, de az adott esetben mind a Monarchia, mind Oroszország megtalálta számítását: Szerbiában az osztrák–magyar, Bulgáriában az orosz befolyás érvényesült. Miután a Balkán török részével szemben egyelőre a status quóhoz ragaszkodtak, nem volt túl sok súrlódási felület. Az osztrák–magyar külpolitikában persze mindvégig érezhető volt a törekvés, hogy Németországot erőteljesebben a maga oldalára vonja, de mindig volt benne annyi diplomáciai érzék, hogy Oroszországgal szemben ne hivatkozzék a német hátvédre. Különben sem tehette volna teljes joggal, mivel Bismarck mindvégig ragaszkodott az osztrák–magyar—orosz egyezkedéshez, a balkáni érdekszférák elhatárolásához. Így amikor 1884-ben esedékessé vált a három császár szövetségének megújítása, Bécsben természetesnek tartották, hogy újra igent mondjanak. Ferenc József látogatást tett Oroszországban, amit III. Sándor még ugyanazon évben ausztriai vizittel viszonzott. Az államfői találkozók eredményeként újabb három évre meghosszabbították a három császár szövetségét. Az együttműködés hatékonysága válságos időszakban is megmutatkozott. Az 1885-ös afgán válság idején (ami az orosz expanzió következtében keletkezett) a vetélytárs Anglia német és osztrák–magyar nyomásra állt el attól, hogy flottájával keresztülhatoljon a tengerszorosokon. Az együttműködés életképességének igazi próbaköve a Balkán volt.

A berlini kongresszust követő csendes esztendők után a 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség keletkezett. Az érdekek ütközésének ismét a sokat próbált és szenvedett Bulgária volt a színtere. A San Stefanó-i béke nagy délszláv államát a berlini kongresszus három részre osztotta és Dél-Bulgáriát (Kelet-Rumélia néven) újra török fennhatóság alá kényszerítette. A két Bulgária nem állhatott sokáig egymás mellett anélkül, hogy kezet ne nyújtson egymásnak. 1885 szeptemberében Plovdivban felkelés tört ki, Battenberg Sándor az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Az eseményekben sokan a cár kezét vélték felfedezni. A feltételezés nem volt egészen alaptalan: az orosz külpolitika a balkáni ügyekben máskor is élt már a nemzeti mozgalmak támogatásának eszközével, a bolgár uniót meg éppenséggel nemzetközi megállapodások helyezték kilátásba. Hét évvel San Stefano után azonban már nem lehetett szó a bolgár nagyobbodást elősegítő orosz–bolgár együttműködésről. Oroszország a Balkán keleti felét háborúval szerzett érdekszférájának tekintette, az általa létrehozott bolgár államot pedig végleges lekötelezettjének, Bulgáriában a protektori nagyhatalom minőségében akart berendezkedni. Az államiságát éppen csak visszanyert, de nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség viszont igényt formált az önálló fejlődésre, határozottan elutasította az orosz gyámkodást. A fejlemények már a plovdivi felkelés előtt eljutottak a szakítás küszöbéig. Az orosz diplomácia részéről csak önámítás volt, hogy a történtekért Battenberg Sándor személyét tette felelőssé. A bolgár unió létrejötte után Pétervárott a status quo helyreállításában fogalmazták meg a külpolitikai programot.

Hét évvel korábban Oroszország még a nagy délszláv állam létrehozásáért harcolt, a cárizmus tekintélye most a frissen egyesült Bulgária szétszakítását követelte meg. Oroszország nagyhatalmi partnereihez: Németországhoz és Ausztria–Magyarországhoz fordult segítségért. A német támogatás magától értetődő volt. Bismarck Bulgáriát orosz érdekszférának tekintette és a Balkán őt most is csak mint osztrák–magyar—orosz súrlódási felület érdekelte. Az osztrák–magyar támogatás már korántsem volt zökkenőmentes. A magyar liberális párt Andrássy bukása óta a külpolitikában ugyan erősen visszavonult, de a három császár szövetsége elleni vétóival tele volt a parlament és a delegáció. 1885 őszén maga Andrássy tiltakozott az uralkodónál az oroszbarát egyezkedő politika ellen. A közös külügyminiszter nem tudta a magyar nyomást elhárítani. A helyzetet csak bonyolította, hogy az unió létrehozása után Szerbia kompenzációs igényektől vezettetve, háborút indított Bulgária ellen, és miután vereséget szenvedett, a Monarchia diplomáciai beavatkozásra kényszerült mellette. Végül mégis csak fölülkerekedett a konzervatív szolidaritás. Amikor a bécsi orosz nagykövet Kálnoky előtt a „kelet-ruméliai forradalmi puccsot” nyílt szerződésszegésnek nevezte és a status quo visszaállítását jelölte meg egyetlen lehetséges kiútnak, az osztrák–magyar külügyminiszter teljes egyetértéséről biztosította. Az 1885 őszén összeülő konstantinápolyi nagyköveti konferencián a három császár szövetsége egységesen fordult szembe a felforgató Bulgáriával. A Balkán fölött a Szent Szövetség kísértete lebegett.


Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája az 1880-as évekbenDiószegi István
Tartalomjegyzék Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)