A Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt

A Múltunk wikiből

A szocialista mozgalom elfojtását célzó hatósági intézkedések az 1870-es évek első felében megnehezítették a munkásság szervezkedését, lelassították a mozgalom fejlődését. Újabb fellendülés csak a 70-es évek végén bontakozott ki, elsősorban Frankel Leó működése nyomán.

Frankel személyében a nemzetközi munkásmozgalom egyik képzett és sokat tapasztalt vezetője került a hazai munkásmozgalom élére. Az óbudai születésű ötvösmunkás tanulóéveit Németországban, majd Franciaországban töltötte. Párizsi tartózkodása idején egyik létrehozója és vezetője volt az Internacionálé párizsi német szekciójának, majd részt vett a Párizsi Kommün megteremtéséért indított harcban is. Bár nem volt francia, 1871 márciusában a Kommün vezető testületébe választották, majd a munka- és a kereskedelemügyi megbízott (miniszter) funkcióját ruházták rá. A munkáshatalom leverése után elmenekült Párizsból, 1871 nyarán Londonban telepedett le, ahol Marx és Engels munkatársaként az Internacionálé Főtanácsában dolgozott mint Ausztria–Magyarország levelező titkára. 1575 őszén azzal a szándékkal hagyta el Londont, hogy Bécsben telepedik le. Ott azonban letartóztatták, majd 1876 februárjában átadták a magyar hatóságoknak.

Szabadon bocsátása után Frankel azonnal bekapcsolódott a magyarországi munkásmozgalomba, azzal a szándékkal, hogy megteremti a munkások országos jellegű, legális szervezetét. 1876. október 9-én Marxnak írt levelében vázolta a nehézségeket, de kemény elhatározását is: „Én azonban mégis megpróbálok akármilyen elnevezéssel és akármilyen alapszabályokkal egyleteket alakítani és azt hiszem, ezért nem vagyok kevésbé radikális.”[1]

1876 őszén Frankel tagja lett az Arbeiter-Wochen-Chronik szerkesztő bizottságának, s előbb Ihrlinger Antallal együtt, 1877 februárjától pedig egyedül szerkesztette a lapot. A pártsajtó a marxista eszmék terjesztésének fontos eszközévé vált. Frankel cikkei az osztályharcról, a politikai hatalom meghódításáról szóló marxi tanításokat, a proletár nemzetköziség ideáját népszerűsítették. A politikai élet főbb problémáit elemző írások nagy jelentőségűek voltak, noha befolyásuk alig terjedt túl az újságolvasó munkások szűk körén. Az európai és a magyar közvéleményt foglalkoztató külpolitikai eseményeknek, a keleti kérdésnek, az ezzel összefüggésben felszínre törő nemzeti problémának a nemzetközi szocialista mozgalom nézőpontja felől való megközelítése nemcsak a proletárokat világosította fel, hanem új elemeket is vegyített a politikai közgondolkodásba.

A Függetlenségi Párt törökbarát, oroszellenes álláspontjával, meg a kormánypárt lavírozó, Oroszországgal osztozkodni kívánó, vagy a Balkánon védnöki szerepre ajánlkozó politikájával szemben a szocialista párt volt Magyarországon az egyetlen szervezett erő, amely a Balkán dolgozó osztályainak érdekét tartotta szem előtt, amikor állást foglalt az orosz–török háború bonyolult kérdésében. A szocialista munkássajtó nem csatlakozott sem a törökbarát, sem az oroszbarát irányzathoz. „Ha a törökök győznek – írja az Arbeiter-Wochen-Chronik –, természetesen még vadabbul folytatják a régi rablógazdálkodást; ha az oroszok győznek, akkor csak uruk változik – a népelnyomás és a zsarnokság éppenúgy virágozna orosz mint török uralom alatt. Nincs okunk arra, hogy a két küzdőfél közül bármelyikkel is rokonszenvezzünk.”[2] Elhatárolódva a függetlenségi politikusok szította oroszellenes közhangulattól, a lap nagy rokonszenvvel írt Oroszország dolgozó népéről: „De Oroszország népe életképes. Ez a nép, ha egyszer lerázta rabláncait, sok mindenre képes az emberiség haladása érdekében…”[3]

1877. december 3-án Frankel kezdeményezésére gyűlést tartottak a fővárosi munkások képviselői, s határozatot hoztak szociáldemokrata munkáskongresszus egybehívásáról. A Munkás-Heti-Krónika december 8-i számában közzétett kongresszusi felhívásra a rendőrfőkapitányság is felfigyelt, magához rendelte és kihallgatta a kongresszus összehívóit. A kongresszust a belügyminiszter 1878. január 14-én betiltotta, arra hivatkozva, hogy „Magyarország területén socialista egylet nem engedélyeztetvén, a socialista congressus sem lesz megtartható”.[4] Frankel és munkatársai így arra kényszerültek, hogy kerülő utat válasszanak. 1878 nyarán újabb képviselőválasztás volt soron. Ez teremtett alkalmat arra, hogy a munkáspárt megalakítását a választási előkészületekkel kapcsolják össze. Az első magyarországi munkáskongresszust „választásra nem jogosultak” kongresszusa elnevezéssel hívták össze, napirendjén az általános választójogért indított harc és az annak kivívásához vezető utak szerepeltek.

Az első magyarországi munkáskongresszust, amelyen a fővárosi munkásszervezetek részéről 79, 25 vidéki város képviseletében pedig további 30 küldött vett részt, 1878. április 21–22-én tartották meg, erős rendőri felügyelet mellett. Határozatot hoztak az általános választójogi küzdelemről, annak érdekében országos petíciós-kampány szervezéséről, és kimondták, hogy a soron levő parlamenti képviselőválasztás alkalmával mindazokat a képviselőjelölteket támogatni fogják, akik kötelezik magukat az általános választójog bevezetéséért folyó harcra. A hatósági tilalom ellenére a küldöttek elfogadták a szociáldemokrata párt alapeszméit és legfontosabb követeléseit, amelyeket Frankel Leó ügyes taktikával a Szózat a választási joggal nem bírókhoz! című felhívás szövegébe iktatott. A kongresszus kimondta a Nemválasztók Pártjának a megalakulását is. Minthogy azonban a jelenlevő rendőrtisztviselő megakadályozta, hogy vezetőséget válasszanak, a párt irányításával a kongresszus elnökségét bízták meg, amelynek soraiban Frankel Leó, Ihrlinger Antal és a Betegpénztár humanista érzelmű orvosa, dr. Csillag Zsigmond is helyet foglalt.

1878 tavaszán a magyarországi szocialista munkásszervezet a politikai küzdőtérre lépett. A Nemválasztók Pártjának vezetősége kérvényt nyújtott be az országgyűléshez az általános választói jog törvénybe iktatása érdekében, választ azonban nem kapott. Azzal a szándékkal, hogy minél több hívet szerezzen az általános választójog eszméjének, a vezetőség kapcsolatba lépett a Függetlenségi Párt demokratikus képviselőivel, mindenekelőtt Helfy Ignáccal. Az együttműködés a választásokat követően sem szakadt meg: közös harc indult az egyesülési és gyülekezési jog, valamint a sajtószabadság kiküzdéséért. A Nemválasztók Pártja a sajtó hasábjain és népgyűléseken is állást foglalt az aktuális politikai kérdésekben. Elítélte Bosznia–Hercegovina okkupációját (1878 őszén), több gyűlésen cáfolta és Visszautasította XIII. Leó pápa szocialistaellenes enciklikáját (1879. január).

Akárcsak a porosz–francia háború idején, 1878–79-ben is kedvező volt a helyzet arra, hogy a szocialisták és a Függetlenségi Párt demokratikus érzelmű képviselői között együttműködés épüljön ki. A 70-es és 80-as évek fordulóján Németországban és a cári Oroszországban a forradalmi erjedés jelei mutatkoztak. Az I. Vilmos német császár ellen irányuló merényletek megtorlásaként Bismarck javaslatára 1878 őszén kivételes törvényt vezettek be a szocialisták ellen: a szociáldemokrata párt működését betiltották, a munkássajtó megjelenését megakadályozták, a párt kiemelkedő vezetőit kiutasították a Birodalom területéről. A német proletariátus rövidesen úrrá lett a törvény bevezetését követően támadt zavaron és bizonytalanságon, rendezte sorait, megkezdődött a pártszervezetek illegális hálózatának kiépítése. 1878–70-ben felszínre törtek az orosz társadalom mélyén lappangó ellentmondások, feszültségek is: mind hevesebbé vált a Narodnaja Volja anarchista jellegű mozgalma. Vera Zaszulicsnak Trepov pétervári rendőrfőnök, majd Szolovjevnek II. Sándor orosz cár ellen irányuló merénylete azt a reménységet keltette, hogy Oroszország népei is megmozdulnak, rövidesen üt a cárizmus végórája.

Frankel Leó és a körülötte tömörült szocialisták a küszöbön állónak vélt orosz forradalomtól egész Európa általános, demokratikus átalakulását várták. Frankel abban bizakodott, hogy az Oroszországban kirobbanó forradalom lángja tovább terjed, nemcsak a cári trón, hanem azzal együtt Bismarck hatalma is összeomlik. A kossuthi emigráció hazai hívei is rokonszenveztek az orosz forradalmi mozgalommal, abban a reményben, hogy a cári hatalom megdöntése kedvező alkalmat teremt a függetlenségi követelések számára, ugyanakkor megszűnik a pánszláv veszély is, amely szerintük a magyar nemzet szupremáciáját és Magyarország integritását fenyegeti.

Mindezek a körülmények szorosra vonták a már 1877-ben kezdődő, a polgári demokratikus szabadságjogok kivívására irányuló együttműködést a Nemválasztók Pártjának vezetői és Helfy Ignác között, aki a lengyel forradalmárokkal, orosz emigránsokkal váltott levelekből napról napra értesült a forradalmi mozgalom újabb eredményeiről. 1879 tavaszán a magyar nyelvű munkáslap, a Munkás-Heti-Krónikából lett Krónika élére Kászonyi Dániel került, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc lelkes híve, aki elvbarátai közül talán a legközelebb állt a szocialista eszmékhez, s aki életének nagy részét emigrációban töltötte, így kiterjedt kapcsolatai voltak Európa forradalmi jellegű emigráns szervezeteivel.

Frankel arra törekedett, hogy a szocialista mozgalom kilépjen belső elszigeteltségéből, támogatókat nyerjen a leghaladóbb polgári párt balszárnyának soraiban. A Függetlenségi Párt demokratikus képviselői – Helfy Ignác, Simonyi Ernő és mások – hívei voltak a munkásosztály emancipációjának, támogatták a proletárok küzdelmét a szabad szervezkedésért, a politikai jogokért, a kedvezőbb anyagi és kulturális feltételekért. Parlamenti felszólalásaikkal, interpellációikkal egyengették a munkásszervezetek útját, olykor-olykor meghátrálásra kényszerítették az uralkodó köröket. E támogatásról lemondani hiba és könnyelműség lett volna.

A hibát Frankel nem az együttműködés megteremtésével, hanem azzal követte el, hogy olykor túl messze ment a szövetség érdekében hozott engedmények terén: szükségtelenül nagy lojalitást mutatott a Függetlenségi Párt iránt, s ezzel – gyakran sértve a proletárok szocialista és osztályöntudatát – szűkítette a Nemválasztók Pártjának befolyását a szervezett munkásság soraiban. Hibát követett el, amikor a Króniká-t Kászonyi kezébe adta: a lap hasábjain megjelenő cikkek, különösen azok, amelyek a szerkesztő tollából származtak, írójuk humanizmusa és szociális törekvései ellenére is távol álltak a szocialista felfogástól, a proletár osztályszemlélettől, s nem ritkán nacionalista nézeteket, nemzeti előítéleteket sugároztak. Különösen kirívó volt ez a németországi kivételes törvények éveiben: a proletárszolidaritás megnyilvánulásai helyett a lap hagyományos előítéleteket tükrözött a német szocialistákkal szemben, a német uralkodó körök iránt érzett ellenszenvet gyakran kiterjesztette a német proletárokra is. Az interpelláló függetlenségi képviselők iránti hálatüntetések – fáklyásmenet, üdvözlő-delegációk – sok szocialista munkásból váltottak ki ellenérzést. A legsúlyosabb hiba azonban az volt, hogy Frankel elvi engedményt is tett: lemondott arról, hogy a Függetlenségi Pártnak a nemzetiségi kérdésben tanúsított nacionalista türelmetlenségét bírálja.

Frankel e taktikai engedmények ellenére megmaradt internacionalistának és forradalmárnak – ezt az egész hazai működését végigkísérő illegális tevékenysége is bizonyítja. Frankel nemcsak Marxszal és Engelsszel állt levelező viszonyban, hanem a francia és a német proletármozgalom több vezetőjével is. A kivételes törvénnyel sújtott német szociáldemokrácia jelentős segítséget kapott a magyarországiaktól. Frankel és közvetlen munkatársai – Ihrlinger Antal, Kürschner Jakab – megszervezték a Budapestre menekültek támogatását: sok német szocialistát juttattak lakáshoz, élelemhez, ruhához, és munkát is szereztek számukra. A fővárosi pártnyomda több ezer példányban állított elő röpiratokat, szocialista nyomtatványokat, amelyeket Frankel leleményes módon, nem csekély kockázattal, titokban szállíttatott Németországba. 1880-ban a Magyarországon kiadott német nyelvű Arbeiter-Wochen-Chonikot kitiltották Németországból, majd rövidesen Ausztriából is. Frankel ekkor a lapot más és más címfejjel nyomtatta – így játszotta ki a hatóságok éberségét.

Az elért jelentős eredmények ellenére a 70-es évek végén megbomlott a szocialista mozgalom egysége. Az ellenzéki csoport élén Külföldi Viktor állt. Külföldi a 60-as évek végén kiemelkedő szerepet töltött be az Általános Munkásegyletben: jelentős szervező munkát, kiterjedt publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Szocialista volt, a marxi koncepciót azonban nem átette meg, eszméit sok bizonytalanság, tévedés, politikai lépéseit kalandor szellem hatotta át. Úgy érezte, hogy ő hivatott a magyarországi munkásmozgalom vezetésere, egyéni ambícióit gyakran helyezte a munkásmozgalom általános érdekei fölé.

Külföldi Viktor és a szocialista munkásmozgalom többi vezetőjének pártszervezési alapelvei lényeges kérdésekben különböztek egymástól. Külföldi – 1870-ben az Általános Munkás-Újság hasábjain 1871-ben az Általános Munkásegylet értelmiségi szekciójának az élén, majd 1873-ban a Magyarországi Munkáspárt titkáraként – arra törekedett, hogy a munkásság valamennyi irányzatát, csoportját – a szocialistákat és a kispolgári demokratákat, az internacionalistákat és a nemzeti elfogultság rabjait, a radikális módszerek híveit és a fontolva-haladókat – egyaránt a munkáspárt soraiba tömörítse. A sikertelen pártalakítási kísérletek láttán arra az elhatározásra jutott, hogy az Óbudai Általános Munkásegyletet fejleszti országos jellegű szervezetté.

Az Óbudai Általános Munkásegylet – amely Táncsics és Sassy támogatásával 1869 őszén alakult meg – főként Óbuda magyar származású munkásait tömörítette. A tagság zöme eszmeileg a parlamenti ellenzék befolyása alatt állt. Vezérelve volt, hogy tömörítse a mindeddig túlnyomóan szervezetlen magyar proletárokat, ezt a helyes törekvést azonban a német származású proletárok elleni nacionalista hangulatkeltés eszközeivel kísérelte meg érvényre juttatni. Külföldi Viktor nem volt nacionalista. Fontosnak tartotta a magyar munkások szocialista nevelését, szervezését, és sokat tett az addig csak német nyelven hozzáférhető szocialista irodalom magyarra fordítása, népszerűsítése érdekében. De mivel az Óbudai Általános Munkásegylet tagságára kívánt támaszkodni, tömegbázisának növelése érdekében nem határolta el magát a hibás, nacionalista szemlélettől. E magatartása miatt már 1875–76-ban szembekerült a Munkás-Heti-Krónika szerkesztő bizottságának tagjaival, különösen Ihrlinger Antallal. Külföldi megpróbálta saját oldalára állítani Frankelt, de ő helyesebbnek tartotta, ha a lapszerkesztőséggel működik együtt. A Külföldi szervezte ellenzék harca mindinkább személyi jelleget öltött. Végül is Külföldit és híveit 1877-ben kizárták a Magyarországi Munkáspártból. Az ellenzék ekkor saját hetilapot adott ki, Népszava elnevezéssel és a Nemválasztók Pártja megalakításának előkészületeivel egyidőben önálló párt létrehozására törekedett.

Néhány hónappal a Nemválasztók Pártjának megalakulása után, az 1878. június 9-én és 10-én tartott munkáskongresszuson megalakult a Magyarországi Munkáspárt is. A kongresszuson – amelyen főképpen a fővárosi szocialisták képviseltették magukat – több határozatot fogadtak el, amelyek részben a polgári demokratikus szabadságjogokat (születési és vagyoni előjogok eltörlése; általános, titkos választójog; egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság stb.), részben gazdasági jellegű reformokat követeltek (10 órás munkaidő, minimális munkabér megállapítása, a nők és a férfiak egyenlő bérezése stb.).

A program lehetővé tette, hogy a párthoz a különféle szocialista nézeteket valló munkások egyaránt csatlakozzanak. A Magyarországi Munkáspárt főként a magyar munkásokat tömörítette, de soraiban szép számmal voltak nem magyar proletárok is. Sokan léptek be a pártba olyan szocialisták is, akik a szakszervezeti munka és a gazdasági jellegű küzdelem elhanyagolása miatt kerültek szembe a Nemválasztók Pártjával.

A Magyarországi Munkáspárt tevékenysége a Népszava hasábjain folyó agitációs és pártszervező munkára, a szakegyleti mozgalom fejlesztésére, népgyűlések tartására terjedt ki. A párt tartózkodott a kormány bírálatától, ragaszkodott a feltétlen legális tevékenységhez – elzárkózott például a német szocialisták titkos támogatásától –, s gyakran hangot adott törvénytiszteletének. E magatartása miatt a Nemválasztók Pártja kormányszocialista pártnak nevezte, vezetőit a kormány és a rendőrség ügynökeiként kezelte.

A két párt között egyre inkább kiéleződtek az ellentétek. Ez a szocialista mozgalom fejlődését mind jobban gátló helyzet arra ösztönözte a két párt tagságát, hogy siettesse a megegyezést és egyengesse az egyesülés útját. A két párt követelései hasonlóak voltak, ami lehetővé tette a megegyezést: 1880 januárjában – többrendbeli pártközi tanácskozások után – megállapodtak abban, hogy a Nemválasztók Pártja és a Magyarországi Munkáspárt szociáldemokrata párt néven egyesül, kongresszust hív egybe, közös programot és szervezeti szabályzatot fogad el. A megegyezés értelmében a közös párt magyar nyelvű lapja a Népszava lett, amely felvette a Munkás-Heti-Krónika (1879-től Krónika) számozását, a német nyelvű lap pedig az Arbeiter-Wochen-Chronik maradt.

Lábjegyzetek

  1. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottság Párttörténeti Intézet Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 676. f. 1. cs. 2. őe. Közli: Jemnitz János—S. Vincze Edit, Új dokumentumok Frankel Leó munkásságáról. Párttörténeti Közlemények, 1969. 2. sz. 136.
  2. Arbeiter-Wochen-Chronik, 1877. április 22. Közli: Aranyossi Magda, Frankel Leó. Budapest, 1952. 289.
  3. Ugyanott.
  4. Magyar Országos Levéltár, Budapest, Belügyminisztérium Levéltára (továbbiakban: Országos Levéltár Belügyminisztérium Levéltára) res. 1877–1460 (1509).


A munkásmozgalom az 1870-es és 1880-as évekbenS. Vincze Edit
Tartalomjegyzék A Magyarországi Általános Munkáspárt