A Pesti Hírlap

A Múltunk wikiből
1840. november 12.
A Magyar Udvari Kancellária engedélyezi, hogy Landerer Lajos megindítsa a Pesti Hírlapot.
Megjelenik a Kossuth szerkesztette Pesti Hírlap.
1841. február 6.
Széchenyi István hozzákezd A kelet népe megírásához.
1841. június 26.
Megjelenik Széchenyi István A kelet népe című műve.
1841. augusztus 14.
Megjelenik Záborszky Alajos A Pesti Hírlap elleni gyanúsítások és haladás című röpirata.
1841. augusztus 15. körül
Megjelenik Fáy András Kelet népe nyugaton című röpirata.
1841. augusztus 30.
Megjelenik Eötvös József Kelet népe és Pesti Hírlap című műve.
1841. szeptember 2.
Megjelenik Kossuth Lajos Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című műve.
1841. szeptember 22.
Dessewffy Aurél megkezdi a Világban Pesti Hírlap és a Kelet népe közti vitály című cikksorozatát.
1844. április 11.
Kossuth bejelenti, hogy megválik a Pesti Hírlaptól.

Ma már tudjuk, hogy a Sürgöny című rövid életű lap engedélyét átvevő pesti nyomdász és kiadó, Landerer, az udvar – a nádort és a helytartótanácsot is megkerülve érvényesített – egyetértésével alkalmazta új lapjának szerkesztőjeként a börtönét alig néhány hónapja elhagyó Kossuthot. Az Országgyűlési Tudósítások és a Törvényhatósági Tudósítások elleni harcban szerzett tapasztalatai alapján Metternich tisztában volt a veszélyekkel, melyekkel Kossuth – mint csakhamar kiderült: a börtönévek során mit sem csökkent – aktivitása és találékonysága, a megélhetés gondjaitól is szorongatva, a magyarországi belpolitika – legalább külsőleg – nagy nehezen helyreállított nyugalmát fenyegethette, kivált azután, hogy az ellenzék már 1840 nyara óta tett kísérleteket arra, hogy éppen Kossuth szerkesztésével lapengedélyhez jusson. A kormány e lapalapítási kísérleteket természetesen mind visszautasította (bár az ellenzék Kossuth nevének szerepeltetésétől csakhamar elállott); ehelyett, s úgy látszik, személy szerint Metternich, bölcsebbnek találta e veszedelmes energiáknak egy az ellenzéktől szervezetileg és anyagilag független, Kossuthnak teret mintegy a kormány támogatásával adó lapban, a cenzúrán kívül a kiadó által is legalább rendszeresen ellenőrizhető vagy befolyásolható keretek közé szorítását. Ám azt, hogy a herceg ez esetben elszámította magát, a következmények csakhamar bebizonyították. A Pesti Hírlap Kossuth 1844 júniusáig terjedő szerkesztősége alatt, de már az első hónapoktól kezdve, a válságjelek bemutatása és még inkább értelmezése által valójában a (reformellenzék elképzelte) polgári átalakulásnak hovatovább korlátozhatatlan, rendkívüli hatású, s a hazai sajtóviszonyok egészét megváltoztató szószólójává, szócsövévé: az első modern magyar újsággá vált.

A hetenként kétszer megjelenő lap nagyjából vezércikkből, fővárosi, vidéki és külföldi tudósításokból, valamint egy úgynevezett „Értekező” rovatból állt. Utóbbi a polgári átalakulás egyes elvi-elméleti kérdéseit tárgyalta, hozzáértő szakértők tollából, magas színvonalon. A külföldi híreket a nyugat-európai hírlapok szolgáltatták, a vidéki értesüléseket széles levelezői hálózat szállította, Kossuthnak még a Törvényhatósági Tudósítások idejéből maradt kapcsolataira épülve. A legmozgékonyabb a fővárosi rovat volt, nemcsak híreinek frissen, helyben szerzett volta miatt, hanem azért is, mert írói már majdhogynem hivatásos újságírók voltak: Frankenburg Adolf, majd Vahot Imre, Pákh Albert, Pálffy Albert, az induló magyar tárcaműfaj első mesterei. A lap profilját és súlyát azonban a vezércikk adta meg – maga is új, európai műfaj a hazai újságírásban – a reformellenzék legjobb publicistáinak, de többnyire magának Kossuthnak tollából. E vezércikkek és a lap általuk hangolt (néha ugyancsak feltehetően Kossuth által írt) fontosabb cikkei adták meg a Pesti Hírlapnak] azt az általános jelleget: tónust és hangnemet, melynek révén a lap a polgári átalakulás szükségességének, előfeltételeinek és módszereinek tudatosításában rövid idő alatt oly nagy jelentőségre tett szert.

A Pesti Hírlap] sikerét, olvasottságát azonban elsősorban az biztosította, hogy kezdettől fogva a kortársi magyar valóság minden előző hírlapnál szélesebb skáláját fogta át; arról nem is beszélve, hogy külföldi tudósításai is korábban szokatlan széles kitekintést adtak a világra. A hazai valóság képének ilyen kitágulása azonban nem öncél volt: a tekintet rajta keresztül valamilyen formában majd mindig e valóság valamely negatív vonására, súlyosan ellentmondásos elemére nyílott, amit bemutatása által közvetlenül, vagy (például a kontraszt által) közvetve Kossuth rögtön be is kapcsolt a polgári átalakulás gondolatkörébe. A tematika – kivált az első hónapokban – rendkívül változatos: Kossuthnak már első harminchét vezércikkében egyaránt esik támadó, bíráló szó a pesti magyar ifjúság a nemzetet az idegenek előtt megbecstelenítő „betyárkodásáról”, a nép között terjedő alkoholizmus veszedelméről; a megyei és földesúri hatóságok brutális bűnügyi vallatási módszereiről; a nem nemesek birtokszerzési képtelenségéről; a csecsemő- és gyermekgyilkosságokról; a pesti utcán elhagyottan elpusztult emberekről; halottasházak és halottkémlés nemléte miatt elevenen eltemetett táblabíróról, a dajkaságba adott gyermekek sorsának és a pesti pincelakásoknak borzalmairól; a Nemzeti Színház színészeinek túlzott bérköveteléséről és (rosszallóan) a kezdődő színészkultuszról; a megyei büntető törvénykezés felületességéről és szakszerűtlenségéről; a gyermekhalandóságról, mely kivált a szegény szülők gyermekei, a lelencek és az árvák között pusztít; a szerencsejátéknak az ifjúság soraiban terjedő szenvedélyéről; a nyilvánosan kimért botbüntetések nyomasztó látványáról; a szabad kerületekben is kialakuló osztálykülönbségekről és kiskirálykodásról; „ütlegvirtuóz” szolgabírákról. Ez a (nemegyszer valóban a csapongás benyomását keltő) sokféleség később határozottabb tendenciákba rendezett gondolatoknak ad majd helyet, de mindvégig, olykor a legzártabb elméleti igényű fejtegetésben is fel-felbukkan az életnek, a konkrét valóságnak egy apró jelenete, helyzete, amely egyszerre magyarázza és hitelesíti is az író szavait, igazolja a szavak mögött álló indulatot.

Természetesen a hazai valóságban nem mindig éppen ezek a kisarkított, szélsőséges (néha adatszerűségükben éppenséggel helyreigazíttatni is kényszerült) konkrétumok voltak az uralkodók, a tipikusak. Kossuth számára azonban – kivált a lap indulásakor – nem is ez volt a fontos: a tematikának és az ennek megfelelő érzelmi állásfoglalásnak az a kezdeti sokfélesége, melyet ellenfelei, elsősorban Széchenyi, oly sokszor és oly megrovóan vetettek Kossuth szemére, nem a program hiányának vagy egy szinte öncélú izgathatnéknak volt a következménye. Kossuth ezzel – ma már látjuk – egyrészt azt az ellentmondást és annak létező és lehetséges feszültségi gócait igyekezett mintegy letapogatni és így felmérni, mely e témák mozaikjai mögött nagyon is szerves és az országgyűlési politika keretein és tervein messze túlterjedő, nyugtalanító rossz közérzetként már régóta ott lappangott és egyre nőtt a társadalomban.

Másrészt e visszásságok bemutatásával és – valóban lényeges kérdés esetén – a képnek több cikken át is tartó elmélyítésével, minél részletesebb bemutatásával a lap láthatólag főként annak érzékeltetésére törekedett, hogy mindez az adott rendszer mellett történhet, sőt érzékeltette azt is, hogy tulajdonképpen mindez e rendszernek éppen hogy közvetett vagy közvetlen következménye. Ez persze nem mehetett időnkénti túlzások nélkül; ellenfelei nem is egészen indokolatlanul vetették szemére, hogy a Pesti Hírlap „minden egyes szenvedőt úgy állít elénk, mint a socialis rendszer áldozatát”.[1] Ám a jelenségekhez fűzött szerkesztői reflexióknak mindig igen szemléletesen ábrázolt konkrétumokhoz kötése így magukat a reflexiókat is rendkívül közel vitte az olvasóhoz, annak mintegy személyes ügyévé téve magát a tárgyat és az általa felkeltett indulatot is; így alapozva meg a szerkesztő álláspontjának kedvező fogadtatását akkor is, amikor már az ősiség, az örökváltság, a külkereskedelem problémáiról fog szólani.

Ugyanezt a hatást kívánta (s majd mindig sikerrel) elérni a szerkesztő egyes, különben politikamentesnek tűnő tárgyú cikkekhez fűzött, sokszor csak mintegy odavetett megjegyzéseivel is, melyek a tárgyalt kérdésnek, közölt információnak egyszerre teljesen újszerű megvilágítást adtak. Nem kevésbé tűnik hatásosnak ebből a szempontból a külföld, döntő többségben Nyugat-Európa már polgári vagy a polgárosodás problémáival küszködő országaira vonatkozó, onnan Magyarországra beengedett lapokból származó híreknek részint válogatása, részint egy-egy mondattal, olykor csak egy ironikus jelzővel való kommentálása. Az a nagy gyakorlat, melyet Kossuth az Országgyűlési Tudósítások és a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztésében szerzett az információ mintegy kötelező teljességének határán belül a számára rokon- és ellenszenves megnyilatkozások ügyes megkülönböztetésével és előbbiek kiemelésével, s azok a tanulságok, melyeket számára a rendi ellenállásnak támadhatatlanul lojális frazeológiával fellépő hagyományos taktikája nyújtott, most mind egy, az ezek által kínáltaknál szélesebb problémakör bemutatásában érvényesül. És mivel mindebben, ahol csak alkalom nyílik rá, szélesen érvényesülhet Kossuth kivételes, és legjobb munkatársainak sem lebecsülendő íráskészsége, nem lehet meglepő, ha a Pesti Hírlap olvasója alapállásként akarva-akaratlanul már eleve, mintegy belekényszerülve, hatása alá kerül a hazai valóság egyféle szemléletmódjának, melyből az út már csak egyetlen, e valóság minél teljesebb megváltoztatását követelő politikai magatartás irányában vezet tovább.

Lábjegyzet

  1. XYZ (gr. Dessewffy Aurél), Pesti Hírlap és Kelet Népe közti vitály. Világ, 1841. 77.


Két országgyűlés között (1840–1843)
Régi és új motívumok: a vallási kérdés és a szatmári 12 pont Tartalomjegyzék Új program