A Szapáry-kormány programja és reformjai

A Múltunk wikiből
1890. március 15.–1892. november 17.
Szapáry Gyula kormánya.
1890. március 20.
1890:V.tc. A honvédségtől.
1890. április 8.
1890:XIII. és XIV. tc. A hazai iparnak állami támogatásban való részesítéséről és A hazai ipart támogató pénzintézeteknek adható állami kedvezményekről.
1891. január 19–23.
A kisdedóvásról szóló törvényjavaslat képviselőházi vitája; a nemzetiségek tiltakozása az óvodai magyar nyelvoktatás ellen.
1891. április 9.
1891:XIII. és XIV.tc. Az ipari munkának vasárnapi szüneteltetéséről és Az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetében való segélyezéséről.
1891. április 28.
1891:XV.tc. A kisdedóvásról.
1892. május 14.
A valutareform képviselőházi beterjesztése.
1892. augusztus 2.
1892:XVII. és XVIII.tc. A koronaérték megállapításáról és A magyar korona országainak kormánya és a birodalmi tanácsban képviselt országok között az érme és pénzrendszerre vonatkozólag kötendő szerződésről (Valutareform).
1893. december 11.
1893:XXVIII.tc. Az ipari és gyári alkalmazottaknak baleset elleni védelméről és az iparfelügyelőkről.

Szapáry a kor tipikus arisztokrata politikusa volt, inkább jó névvel, összeköttetésekkel, közigazgatási rutinnal, mint szakképzettséggel és tehetséggel. Közel két évtizedes miniszteri múlt állt mögötte hol a belügy, hol a pénzügy, majd a földművelés-, ipar- és kereskedelemügy élén. Pályafutását sok babér nem övezte, kivált tehetetlen, szakszerűtlen pénzügyminisztersége zárult deficittel. Hogy Tisza, a „generális”, után a kormánypárt e középszerű törzstisztje vezérré léphetett elő, azt éppen szürkeségének köszönhette. Kormányának kiváló szakminiszterei, erős egyéniségei: az ország pénzügyeit rendező, nagy tehetségű Wekerle Sándor, a közlekedésügyet megalapozó Baross Gábor, a liberális jogrendszert továbbépítő Szilágyi Dezső igazságügy-, a szerény, elvhű liberális közoktatásügyi miniszter, Csáky Albin mellett Szapáry keveset nyomott a latban, inkább közvetített. Közelebb állott hozzá az uralkodó bizalmát élvező, a hadügyi vezetés és a kormány közti közvetítés funkcióját ügyesen betöltő Fejérváry Géza honvédelmi, és a Kállay Benjámin közös pénzügyminiszter szorosabb köréhez tartozó Bethlen András földművelésügyi miniszter.

A másfél évtizedes Tisza-éra disszonáns lezárulása utáni kormányalakulásnak az uralkodó is nagy jelentőséget tulajdonított. A március 16-án tartott első minisztertanácson, amire hosszú évek óta nem volt példa, maga elnökölt, és – ami a kiegyezés óta ugyancsak ritkaságszámba ment – hosszasan kifejtette kormányzati elveit. A kormány legfőbb erénye, mondotta, az erély. Erélyre mindenütt szükség van, különösen liberális berendezkedésű országban, egészen különösen pedig Magyarországon. A kormánynak – legalább kifelé – minden kérdésben egységesnek kell lennie. Neki kell vezetnie a pártot, és nem a pártnak a kormányt. A kormányzati alap, 1867, Ferenc József közjogi értelmezése szerint, a birodalom két része által megkötött egyezményt jelentette. „Minden olyan tendenciát, úgymond, amely ezen az alapon túl akar menni és az ország számára nagyobb önállóságot akar kivívni, s amely a jelenlegi törvényes alapot csupán átmeneti állapotnak tekinti, eltökélten le kell küzdeni.”[1] A kormánynak szorosan ragaszkodnia kell a törvényes alaphoz, akkor ő is garantálja, hogy a törvényben előírtnál többet Magyarországtól sem követelnek.

Itt tért ki az uralkodó a honvédség törzstiszti karának továbbképzése ügyében felmerült konfliktusra. A honvédséggel kapcsolatban a következő időben semmilyen érdemleges változtatást nem tervez, mondotta. Azt azonban szorgalmaznia kell, hogy a honvédség kiképzése megfeleljen egy esetleges háborús bevetés követelményeinek. Valóban védképessé tétele megkíván bizonyos intézkedéseket, de ezeknél a katonai szempontokon túlmenő bármilyen melléktekintetet ki kell zárni. Ez az uralkodói nyilatkozat kifejezte azt a kompromisszumot, amellyel egyrészt az összes haderő egységes ki k. u. k. szellemének, másrészt a honvédség nemzeti jellegének megőrzésével kapcsolatos újabb érdekütközést elsimították.

A kormány és a hadügyi vezetés között elég nehezen nyélbe ütött kompromisszumot rögzítette a koronatanács után egy héttel szentesített törvény a honvédségről (1890:V. tc.). Ez a honvédség felállítását és működését szabályozó 1868:XLI. tc. óta hozott számos módosítást, kiegészítést foglalta egységes statútumba. Az új törvény meghatározásában a honvédség nem „a fegyveres erő kiegészítő része”, hanem „egyik része” lett, bár ez az előléptetés inkább a nemzeti érzékenységnek tett stiláris engedmény volt, semmint a honvédség összmonarchiai státuszának valóságos megváltozása. Amíg az eredeti törvény csak a tisztek kinevezéséről intézkedett, az 1890. évi a szolgálati alkalmazásukat is szabályozta. Erről az uralkodó rendelkezett, de a magyar honvédelmi miniszter előterjesztése alapján. Ily módon tehát a magyar kormány mégiscsak fenntartotta a törzstisztek szolgálati alkalmazásába való alkotmányos befolyás jogi lehetőségét.

Az uralkodóval való egyetértés helyreállván, Szapáry március 17-én mutatkozott be a Házban. Programja sem különösebb reményeket, sem heves bírálatot nem váltott ki. A program a gazdasági élet fejlesztésén és az államháztartás teljes stabilizálásán kívül a közigazgatás reformját, vagyis államosításának előkészítését helyezte kilátásba, kárpótlásul pedig a törvényhatósági autonómia biztosítását és az állampolgárok jogait az államapparátussal szemben is védelmező közigazgatási bíróság felállítását ígérte. A kormányt a parlamentben előzékeny várakozás fogadta. Szapáry azonban nem használta ki a Tisza bukása után előállt kedvező erőviszonyokat. A közigazgatási reform kidolgozásával és beterjesztésével nem sietett, a katolikus klérussal elmérgesedő viszonyban nagyon óvatosan járt el. Ámbár a képviselőház 1890 novemberében kifejezetten ösztönözte a régóta összekuszálódott egyházpolitikai kérdések liberális rendezésére, Szapáry ezt a lehetőséget elhárította.

A kormány legjelentősebb eredményeit pénzügyi téren érte el. Wekerle ekkor fejezte be az államháztartás rendezését. Hosszú évek deficitje után 1891-ben az egyensúly helyreállott, sőt a költségvetés némi felesleggel zárult. Az államháztartás szanálása alapul szolgált a valutareform végrehajtásához. A Monarchia voltaképpen már a napóleoni háborúk óta állandóan rossz valutával, ingadozó pénzértékkel küszködött. Az osztrák ezüstvaluta hátrányai különösen a század utolsó harmadában, a tőkés világrendszerbe való teljes beilleszkedés idején ütköztek ki. Az ezüst értéke 1878-tól világszerte erősen csökkent, elvesztette a pénzértéket meghatározó szerepét; ez idő tájt a tőkés országok többsége már áttért az aranyvalutára. Wekerle hosszas tanulmányok után fogott a reformhoz. A pénzügyi nehézségeken, az aranyalap biztosításán kívül számos akadállyal, a magyar agráriusok és az osztrák pénzügyi körök ellenkezésével kellett megküzdenie, míg a reformot másfél éves gazdaságpolitikai vita után 1892 nyarára tető alá hozta.

A valutareform (1892:XVII. és XVIII. tc.) az ezüst alapú osztrák értékű forint helyébe a Monarchia mindkét államában az arany alapú korona pénzegységet állította. Az államadósságok többszöri sikeres konverziójával a valutarendezés anyagi alapját is biztosították. A rendezéssel a Monarchia pénzügyi helyzete megszilárdult, a korona a következő negyedszázadban Európa egyik stabil, értékálló valutájának bizonyult. Ennyiben a reform a gazdaság általános érdekeit szolgálta, habár fő haszonélvezője a kereskedelmi és pénzburzsoázia volt.

Nagyobb gondot fordított a kormány az iparfejlesztésre is. Baross még a Tisza-kabinetben javaslatot dolgozott ki az 1881. évi iparfejlesztési törvény hatályának valamennyi iparágra való kiterjesztésére. Ez érthető módon az osztrák tőkés körök ellenállásába ütközött. Minthogy sem az osztrák tőkés érdekképviseletek, sem az osztrák kormány közvetlenül nem avatkozhattak be a magyar gazdaságpolitikába, az uralkodón keresztül próbálták az új törvényt megakadályozni. Ferenc József az egyensúly érdekében közbe is lépett. Utasította Barosst, hogy az osztrák kereskedelmi miniszterrel való megállapodás alapján módosítsa a javaslatot, mert az „érzékenyen érinti” az ausztriai ipari érdekeket. Baross érdemben alig engedett: a kedvezményezett iparágak közül néhányat kihagyva, csekély módosítással beterjesztette a javaslatot. Az 1890: XIII. tc. az addigi 38 iparágon kívül újabb 36-ra terjesztette ki az adómentességet és meghosszabbitotta a kedvezmény határidejét. A kormány nem titkolta, az ipari körök így is fogták fel, hogy az ipartámogatás a vámvédelem hiányát pótló kompenzáció.

A kormány az osztrák ipari érdekképviseletek gáncsoskodására ügyes ellenakcióval vágott vissza. Megkurtított iparfejlesztő törvényét azon nyomban megtoldotta „A hazai ipart támogató pénzintézeteknek adható állami kedvezményekről” szóló törvénnyel (1890:XIV. tc.). Ez felhatalmazta a kormányt, hogy ha olyan hitelintézet alakulna, amely „fő céljául a magyar korona országaiban új iparágak létesítését és meghonosítását, a már létezők fejlesztését és segélyezését, továbbá… az iparosok és iparvállalatok részére lehető olcsó hitelek nyújtását tűzné maga ele”, ennek adómentességet és egyéb kedvezményeket nyújtson.[2] A törvényszöveg feltételes módja mögött már bevégzett tény: a kormány és a Wiener Bankverein közötti megállapodás állott. A tekintélyes bécsi nagybank a törvénybe csaknem szó szerint átvett megállapodás alapján hajlandó volt a magyarországi iparosítás finanszírozására. 1890-ben valóban megalapította a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bankot, amely a következő évtizedben jelentős alapító-fejlesztő tevékenységet fejtett ki. A bank elnöke a nagy közéleti és közgazdasági ambícióktól fűtött fiatalember lett: Tisza István.

Barossnak volt még egy aduja az iparpolitikáját megkontrázó osztrák féllel szemben: a tarifapolitika. A fuvardíjkedvezményeket fokozatosan a nagyobb iparvállalatokra is kiterjesztette, és a vasúti megrendeléseket is lehetőleg hazai cégeknek juttatta. A Szapáry-kormány tehát érdemleges gazdaságfejlesztő, ipar-támogató tevékenységet folytatott, és gazdaságpolitikáját eredményesen megvédte mind az osztrák tőkések, mind a hazai agrárius földbirtokosok ellenakcióival, sőt az uralkodó beavatkozásával szemben is.

A gazdaságpolitika határozott irányvonalánál és eredményeinél tétovább, inkább kezdeti lépések történtek a szociálpolitika terén. A múlt század utolsó évtizedeiben a megerősödött munkásosztály szervezett küzdelmeinek hatására a legtöbb tőkés országban gyári törvényeket hoztak, szabályozták a munkaidőt, bizonyos munkásvédelmi szabályokat írtak elő. A nyugati példák: a szocialista munkásmozgalom erőszakos elnyomásának kudarca és a gyári törvényhozás bevezetése Németországban, majd Ausztriában a magyar kormányra is hatottak. Éppen 1890 februárjában érkezett meg II. Vilmos császár meghívója „a munkásosztály helyzetének javítását célzó nemzetközi tanácskozásra.”. A kormány képviselőt küldött a berlini tanácskozásra, megismerkedett a korszerű tőkés szociálpolitika céljaival és módszereivel. Kimutatható az is, hogy az Internacionálé friss határozatai szintén befolyásolták a kormányköröket. A munkáskövetelésekre nézve kikérték az iparkamarák véleményét, és ámbár azok csaknem egyhangúlag elutasítóak, az érvényes ipartörvényt és iparfelügyelői rendszert kielégítőnek tartották, a kormány mégis rászánta magát az első szociálpolitikai intézkedésekre.

A kormány 1890-ben engedélyezte a május elsejét ünneplő gyűléseket, hogy a munkások „óhajaiknak törvényes alakban kifejezést adhassanak”, utóbb a békés tüntető felvonuláshoz is hozzájárult. A szociálpolitikai intézkedéseket a vasárnapi munkaszünet törvénybe iktatása nyitotta meg (1891:XIII. tc.). Ez a régóta esedékes, Ausztriában már 1885-ben bevezetett szabályozás nem váltott ki nagyobb ellenállást. Az iparkamarák részéről ugyan hallatszottak a magyar ipar „versenyképességét” féltő aggályoskodások, de ezeket a gyárosok többsége sem osztotta. Andrássy Tivadar képviselő, a kérdés lényegére tapintva figyelmeztette a szűklátókörűeket: „Európa nemzeteinek ipari versenyén kívül van egy másik még életbevágóbb versenye, s ez a szociális ellentétek megoldásának versenye.”[3]

A vasárnapi munkaszünet törvényes szabályozásával egyidejűleg került sor a munkások betegbiztosításának rendezésére is. Az országban sokféle vállalati betegpénztár, bányatársláda működött, a legkülönbözőbb alapszabályokkal, de azzal a közös céllal, hogy a munkásokat a biztosítás címén is megrövidítsék és helyhez kössék. A munkásság már régóta követelte a kötelező, egyöntetű munkásbiztosítás bevezetését. A betegsegélyezésről szóló 1891:XIV. tc. „a különféle érdekek összeegyeztetéseből származott kompromisszum” volt. A tőkések kívánságára eleve mellőzte a balesetbiztosítást, és kötelezően csak az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetén való segélyezését írta elő, tehát a bányászokra nem terjedt ki. A törvény meghagyta a már működő magánvállalati, ipartestületi pénztárakat és a bányatársládákat, de elrendelte az egységes kerületi pénztárak felállítását, bár akkor a belépést nem tette kötelezővé. A járulékok kétharmadát a munkás, egyharmadát a munkaadó fizette.

Ezek a törvények, amelyeket 1893-ban az ipari és gyári alkalmazottak baleset elleni védelméről szóló, az iparfelügyelők jogkörét kiszélesítő törvény egészített ki, arra vallottak, hogy a kormány kisebb szociális reformokkal igyekezett a hazánkban is erőteljesen jelentkező „munkáskérdés” élét tompítani. Ez a szociálpolitika ugyanakkor a szervezett munkásmozgalom – többek között a Munkás Betegsegélyező Pénztár – ellen is irányult. A kerületi pénztárak felállítása a mozgalom addigi anyagi és szervezeti bázisának állami ellenőrzés alá vonását lehetővé tette. A szociálpolitika másik jellemző vonása az, hogy kezdettől éles különbséget tett az ipari munkások és az agrárproletárok között.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 1890. március 16.
  2. Magyar Törvénytár. 1889–1891. évi törvénycikkek. Budapest, 1897. 284.
  3. Képviselőházi Napló 1887–1892. XXI. Budapest, 1891. 375.

Irodalom

A Szapáry-kormány programjára és tevékenységére lásd: a Képviselőházi Napló, 1887–1892. XVII–XXII. köteteit, a kortársi pamfleteket: Spoudchios (György Endre), A helyzet és a Szapáry-kormány (Budapest, 1892); Búsbach Péter, Az utolsó öt év (Budapest, 1895), továbbá Halász Imre kitűnő portréit: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából (Budapest, 1911); Ábrányi Kornél, Húsz év története 1890–1910 (In: Politikai Magyarország. II. Budapest, 1913). A politikai főszereplők jellemrajzát történelmi érvénnyel vázolta Mikszáth Kálmán, Az én kortársaim (Budapest, 1904.) és Mikszáth Kálmán, Politikai karcolatok 1881–1908 (Mikszáth Kálmán művei. 14. Budapest, 1969) című gyűjteményben. Ferenc József magatartására az 1890-es évek elején lásd: Eckhart Ferenc, Ferenc József és a Kossuth-kultusz (Magyar Szemle, 1927. I). E fejezet másik alapvető forrása az Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár) és egyéb levéltárak iratanyaga volt. Az új kutatásokon alapuló megállapítások adatait – így Tisza Kálmán bukásának magyarázatát, a Szapáry-kormány „reformpolitikájának” motivációját, az uralkodóhoz írt felterjesztéseket, a közigazgatási reform előkészítésére vonatkozó új szempontokat – főként a magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, a közös minisztertanácsi jegyzőkönyveknek az Országos Levéltár Filmtárában őrzött mikrofilmkópiaiból, a Miniszterelnökség elnöki irataiból, a Pápay-hagyatékból (23. doboz), továbbá Thallóczy Lajos naplófeljegyzései című kéziratos munkából (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Quart. Hung. 2459, illetve Fol. Hung. 1637) merítettük.


Reformkísérletek az 1890-es évek elején
Tisza Kálmán bukása Tartalomjegyzék A közigazgatási reform kudarca